Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-15 / 193. szám, szombat

goiról. Kényelmesen, szépen és nyugodtan. Legtöbbjük muzulmán vallású. A társaságtól néhány méterrel odébb színes „Africa Prin1be" — mintás afrikai ingkabátba öltözött afrikai. Ruhájáról ítélve a falu elitjének a tagja. Egykedvűen áll és szemléli a buszt, meg a többieket. Köztük a mi megrekedt landroverünke' is. Udvariasan köszöntöm. — Jambo. (Aggyisten) — Jambo. Hogy van? — Köszönöm jól. Ahhoz képest, hogy esik. Mindennap, szüntelenül. Ez jó is, meg rossz is. Nekem jó. A földnek jó. Magának rossz. Nem könnyű ilyenkor a vidéket járni. De a termés a fő. Utazgatni a száraz évszakban is lehet. — Bólogat hozzá fezes fejével. Igaza van. Most már tudom, hogy tényleg a falu módosabb gazdái közé tartozik. Mogyorót termeszt. Valami ötven fája van. Ez itt felér egy komoly birtokkal. Szépen megél belőle. Üjra megszólal. — Látja ez Afrika. Mennyit fecsegnek az emberek. Segíteni kell önmagunkon. A saját erőnkre kell támaszkodni. S lóm, egy keresztbe fordult busz elég ahhoz, hogy megálljon az élet. Angol kísérőm megérti a célzást. Fogja az indulás előtt kellő előrelátással a terepjáróba készítet* ásót, lapátot, és nekilát a kényelmesen heverésző busz, valamint az útszéle közti rés tágításának. Félméternyit kell csak megtisztítani és a terepjáró, meg az időközben szintén odaért Volkswagen mehet tovább. A falusiak egy ideig nevető képpel szemlélik az angol munkálkodását, majd kiki csákányt, lapátot ragad. Húsz perc múlva nyitva az út. Lám, mégis csak ott él az ember lelkében a bajba jutotton való segítés szelleme. Modell ötven centért A faluban megállunk, hogy kicsit kifújjuk magunkat a váratlanul jött fizikai munka után. A szakállas kereskedő nem hagyja magát lefényképezni, de babot készséggel hajlandó lenne eladni nekünk. Természetesen készpénzért. Számára mindenki gazdag, akinek a bőre fehér, s aki Dar es Salaomból jön. Fején hatalmas batyuval afrikai fiú áll meg mellettünk. Megkérdezem, akar-e fényképet. Arca felragyog. Hogyne. Nagyon szívesen. Két shillingért. Ügy teszek, mintha dühös lennék. Még hogy két shillingért. Enynyi pénz az egész faluban sincs. Kacag. Lehet alkudni. Van diszkón

4. Engedmény. Mennyi? ötven százalék. Végül ötven centben kiegyezünk. De előbb le kell guberálnom a pénzt, csak aztán kattintho tok a Rolleiflexemmel. Mindke*. ten elégedettek vagyunk. Neki megvan a mai ebéd ára, nekem egy jó kép. Ez a békés együttélés afrikai, falusi gyakorlata. Nem kér pénzt a fényképezésért egy fiatalabb srác, aki gurigával a kezében bámészkodik. Gyermekkoromat juttatja eszembe. Számomra is a guriga jelentette valamikor a kincsek kincsét, a játék elérhe*ő élvezetét. Ilyen szempontból az afrikai és az európai gyermek, a gazdag és a szegény ember gyereke között semmi különbség nincs. Kókuszdióié frissítő Szomjasak vogyunk, de itt nincs jégbehűtött Fanta, vagy Coca Cola, mint Dar es Solaamban. Egy fiú, mintha csak gondolatainkat olvasná, felajánlja, ihatunk kókuszdió levet. Majomügyességgel felmászik egy pálmafa karcsú tör zsén, és máris hullanak a kókuszdiók. Néhány mozdulattal lehámozza a diók vastag héját, s léket vág a gyümölcs csontos testében. Hangosan szürcsölve isszuk a kókuszdió zamatos, frissítő lévé*. Jobb, mint o jégbehűtött Coca Cola. Majd új élményekkel gazda godva intünk búcsút az afrikai falunak. förkíerk A

vidéki utakat szeretem a leginkább Afrikában. Olyan alkalmakkor rengeteget lehet megtudni az afrikai ember, pontosabban az afrikai átlagember természetéről. Hiszen ezek vannak többségben. Afrika lakosságának nagy "többsége ma is a falvakban él. Nem olyan falvakban, mint nálunk. Az afrikai falu sokkal kisebb. Néhány vert falú kunyhó. Ez a falu. A falu közepén afféle grund. Nem a gyermekek, hanem a felnőttek számára. Ide ülnek le a falu vénei, egy évszázados, enyhe árnyékot adó fa lombjai alá, hogy megvitassák az ügyes-bajos dolgokat. Falusi bolt A térség közvetlen közelében, egy ugyancsak ver* falú kunyhóban van a helyi „áruház". Tulajdonosa rendszerint sorsa semmivel sem kedvezőbb, mint a feke'e afrikai társaiké. Terefere E kis tanzániai falu közelében rekedt meg a terepjáró, amely hősiesen viselte el min eddig az afrikai vidéki út leírhatatlan nehézségeit. Tanzániában sofőrnek lenni valóságos művészet. Különösen az esős évszakbon, amikor térdig érő sár borítja a vidéki földutakat. A szóbon forgó falucska mellett busz állta el az utunkat. Keresztben az úton. Farával kényelmesen nekitámaszkodott egy útszéli fa tör zsének, min* aki elhatározta, hogy végre alaposan kipiheni magát. A busz körül az utasok és a minden változatosságot kitörő örömmel fogadó falusiak serege. Álldogálnak, tereferélnek. Kicserélik véleményüket az ország és a világ dolAz egykedvű mogyoróbtrtokos Kókuszdiót hámozó fiú (A szerző felvételei) arab vagy indiai. Ezek ugyanolyan szegények, mint maguk a falusiak. Ozle*ükben kapható bab, borsó, rizs, fűszerféle, vászon és ami a még nem villamosított vidéken nagyon fontos cikk, az olajjal működő mécses. Fizetni mindezekért nemcsak pénzben, hanem természetben is lehet. Nincs kiírva, hogy „hitel nincs", mert a falusiak zömének úgysincs pénze. S az afrikai ember, annál becsületesebb, hogysem megtagadná a hitelben kapott érték visszafizetését. Mindenki ismer mindenkit. A szakállas, félorab-félofrikai kereskedő nemcsak azt tudja, hogy kinek mennyi a földje és a jószága, hanem azzal is tökéletesen tisztában van, hogy kinek milyen a jelleme, mi lakik a szívében. Ennek megfelelően ad hitelt, vagy tagadja meg udvarias hajlongások és sajnálkozások közben a szerinte fölösleges fényűzésnek számító vásárlási igényt. Sok ilyen kis szatócs van Tanzániában. S az afrikaiak, amikor joggal szid jók az őket pióca módjára szipolyozó indiai és arab kereskedőket, angol és német földbirtokosokat, megfeledkeznek arról, hogy indiai és arab szatócsok, ácsok, cipészek és földművesek is vannak. S ezek Felvétel ötven centért H

armincöt évvel ezelőtt történt. Isalco falu terén felakasztották Feliciano Ama Indián falublrót, mert az Ítélet szerint „lázadást szított". Holttestét hat napon át közszemlére tették ki, hogy „elrettentse és okulásra késztesse" a lakosságot. Feliciano Ama salvadori kommunista egyik áldozata volt annak a nagy vérfürdőnek, amelyet a katonai puccsal hatalomra került reakció rendezett. A puccs harmincezer életbe került. A fájó emlékek még ma ls élnek a nép szivében. MIN 1JR ORSZÁG... Még hajnal volt, amikor országjáró körútra indultunk San Salvadorból. Autónk útközben megállt ezen a forradalmi szent helyen. Járjuk Isalco kis terét, közben fosé Sanchez, a Salvadori Kommunista Párt egyik vezetője, tapasztalt „útikalauzunk" felevenlti a véres eseményeket, amelyek az akkor alakult kommunista párt tűzkeresztségét Jelentették. Ä tengerpart felé tartunk. A háttérben a felhőgyűrűtől övezett Isalco-tűzhányó. A hegy lábánál luxusszálló. Néhány évvel ezelőtt a tűzhányó a hegy keleti részén kitört. Percenként óriási láva és hamutömeget okádott. Egy gazdag fővárosi üzletember rájött, hogy keresni ls lehet ezen a látványon. Szállodát építtetett, amelynek erkélyéről látni lehet e páratlan természeti tüneményt. A szálló ünnepélyes megnyitásakor azonban a tűzhányó épp olyan váratlanul beszüntette működését, mint ahogy kitört. Igy aztán a vendégek nem sokáig maradnak a szállóban, amely sokszor üresen tátong. Az út keskeny, tengerparti völgyön keresztül vezet, kopár dombok között lejtősen kanyarog. Elhagyjuk a friss levegőjű, mérsékelt éghajlatú fennsíkot. Meleg, nedves szél fújdogál a Csendes-óceán felől. Libertad halásztanyánál meszszire látszanak a tenger közepén horgonyzó óceánjáró hajók, amelyek árurakományát uszályokkal szállítják a partra. Ha valaki autón járja be az orszitgot, önkéntelenül is az az ;érzése támad, hogy miniatűr országban jár. Salvador valóban a legkisebb közép-amerikai köztársaság, Közel hárommillió ember él 21 400 négyzetkilométer területen. Egy egész korszakon át az ország Jövedelmének 80 százalékát a kávé biztosította, amelynek története véres parancsuralmi rendszerek felfelé ívelését és bukását tükrözi. Az árgörbe alakulása megfigyelhető a San Salvador-1 luxusvillákon és a szörnyű nyomortanyákon. A kávé után mindjárt a gyapot következik, amely szintén határozottan befolyásolja a gazdasági és politikai életet. A nap már leáldozóban volt, a munkások lassan hazafelé szállingóztak a földekről. Ráncos arcú, cserzett kezű, a megfeszített munkától meggyötört, létbizonytalanságban élő komor emberek csoportokba verődve bandukolnak az út mentén. Megálltunk, és beszédbe elegyedtünk az egyik csoporttal. Megkérdeztük, honnan Jönnek, hol dolgoznak, mennyit keresnek. Kurta válaszokat adtak. — Carlos firól nagybirtokos földjein dolgozunk — mondta előre lépve egy negyven év körüli férfi. Mintegy kétezer napszámos robotol ezen a birtokon. — Kicsi a kereset. A felnőttek 2,25 colont, a 13 éves gyerekek 1,75 colon napszámot kapnak. Nem elég a családfenntartásra. — Ügy élünk, mint a rabszolgák, — teszi hozzá egy másik munkás. — Nyomorúságos szalmakunyhókban szoroskodunk. — Munka csak pár hónapra van, ha vége az idénynek, mehetünk, amerre látunk. — Van valamilyen érdekvédelmi szervezetük? — kérdem. — Nincs. Sok ezren vagyunk, de ilyen szervezetünk nincs. Elbúcsúzunk, és elhagyjuk a poros országúton botorkáló parasztokat. — Ez a mi gyönaeségűnk — szólal meg elgondolkozva SanCARL STA F SALVADORI ÚTIJEGYZETE chez. — Az 1964-es kongresis z us után a párt minden figyelme a tömegmunkára irányult. A szakszervezett mozgalomban szép eredményeket értünk el. Több munkás belépett a pártba, s ez erősödést eredményezett. Mi azonban a falvakon is erősíteni akarjuk befolyásunkat, hisz embertelenül kizsákmányolják a nincstelen parasztokat. — A tömegmunka nyilván a párt fő irányvonala. Milyen formákat alkalmaznak? — Nemcsak a munkások és a parasztok körében akarjuk fokozni a párt befolyását. A katonai rendszer nemzetellenes, áruló politikájával szemben ellenzéki, más társadalmi csoportokkal is keressük a kapcsolatot, Támogatjuk e körök diktatúraellenes akcióit. A fegyveres felkelések 'lehetőségét sem hagyjuk ki a számításokból. A parancsuralmi rendszerek elleni harc történetében népünk többször fegyvert fogott, s ezekben a felkelésekben a párt játszotta a főszerepet. Ezért nem zárjuk kl, hogy ismét adódhatnak hasonló esetek, ám tapasztalatból tudjuk, hogy a fegyveres felkelésre kiadott elhamarkodott felhívások rendszerint vereséghez vezetnek~ Büszkék lehetünk pártunkra —mondotta Jósé Sanchez. KÓMMUŇISTA VCTCRAN Estefelé megálltunk egy mezei út szélén, s gyalog Indultunk a zöldbe vesző kis kávéház irá nyába. Tulajdonosa, zömök, energikus, éltes ember szívélyesen betessékelt minket. Miguel Marmol 61 éves. Még gyerekember volt, amikor belépett a kommunista pártba. Három órán át mesélt nekünk pártjuk történetéről, a harmincas évek eseményeiről, amelyek több száz elvtárs életét követelték. Beszélt a harcokról, a diktatúra vérengzéseiről s élete három boldog napjáról, amikor vendégként részt vehetett Moszkvában a Szovjetunió Kommunista Pártjának XIII. kongresszusán. Búcsúzáskor így vált el tőlünk: — Néha úgy tűnik, hogy a történelem lassan halad, de ha az ember elnézi a világot, rádöbben, milyen óriási sikereket ért el a szocializmus. Elünk és dolgozunk, s hisszük, hogy a salvadori nép kivívja azt, amiért éveken át harcoltunk . . . GYÜMÖLCSÁRUS ASSZONYOK SAN SALVADOR KÖZPONTJÁBAN.