Új Szó, 1967. július (20. évfolyam, 179-209. szám)

1967-07-12 / 190. szám, szerda

Kacsubej őrmester katonája Ceruzái egyze te h A

z akácos erdő tőszomszédságában, Királyhelmec legszélső, út menti házikójának virágos udvarán láncra kötött dühös házőrző fogad. Csak akkor hagy alább az ugatással, amikor a nyári konyha felől valaki rászól. A házigazda, a hetvenkét éves Vida Gyuri bácsi volt. Beszélgetni jöttem hozzá. Az életéről... Sorsa szorosan összeforrott a munkával. Édesapja béres volt, 1904-bert jött Szatmár megyéből Bodrogközre, és feleségével, kilenc gyermekével Vékén, a Szmrecsányi birtokon telepedett le. A családfő és idősebeik fia, János volt a kenyérkereső. A kényszer a kis Gyurit is egyhamar munkába szólította. Iskolába évenként csak hat hónapot Járt, a többi Időt munkával töltötte, a libákat őrizte. Tizenhárom éves korában két fehér ökröt kapott, s mint a felnőttek szántotta, vetette az uraság földjét... 1914-ben kitört a világháború. 1915 májusában bevonult. A frontra került. Alig telt el egy év, amikor a Dnyeszternél sok társával együtt orosz fogságba esett. A kijevi gyűjtőtáborban már ezrével szorongtak a hadifoglyok. Ha munkába toboroztak, Vida közkatona az elsők közt jelentkezett. — Akármilyen furcsán hangzik, a munkának köszönhetem, hogy életben maradtam — hangsúlyozza. Egynéhányan, köztük ő is, a vasútállomáson dolgoztak, miközben a gyfijtőtábor többi lakóját aznap Szibériába Indították, vasútépítéshez vitték, s onnan kevesen tértek vissza ... Vida György a Kaukázusba került, egy kozák gazdához osztották be munkára. A kalinovkai kozákgazdaságokban dolgoző magyar katonák körében szájról szájra szállt a hír: „A gyárakban már a munkásoké a hatalom ..." — Ki hozta a hírt... igaz lenne... ? — kérdezgették egymástól. Vida György, aki már aránylag jól beszélt oroszul és kapcsolatot tartott egy . helybeli munkással, megnyugtatta a hitetlenkedőket. — Beszéltem Mazurovval, ő mondta... neki pedig hihetünk ... — Jelentkezzünk munkára a közeli gyárba — szorgalmazták az öntudatosabbak. A társak többsége egyetértett, a munkáltató kozákok viszont hallani sem akartak az olcsó munkaerők távozásáról. Ivan Szemjonovics Mazu• rov naponta beszélt a hadifoglyokkal, bátorította, lelkesítette őket. Talán „Jurij", Vida György örült a legjobban, amikor bevált Mazurov jóslata, s még mielőtt hozzáfoghatták volna a köles kicsépléséhez, egyik reggel, sapkájukon vörös szalaggal lovas harcosok szállták meg a falut. A parancsnok, egy nyurga pej mén hátáról üdvözölte a falu összeverődött lakosságát és a hadifoglyokat. — Fedor Abolovszkij, az első Internacionalista ezred parancsnoka vagyok ... Üdvözlöm önöket s közlöm, hogy a munkásforradalom harcba szállt az ország kizsákmányoló! ellen ... Aki ezzel egyetért, az velünk tart... A hadifoglyok jelentős része beállt a Vörös Hadseregbe. Vida „Jurij" a magyarokból összetoborzott „Rózsa Sándor" századba került. Itt ismerkedett meg Kacsubej őrmesterrel. — Alacsony termetű, mokány ember volt, de „hét ördög". Naponta több lovat kilőttek alóla, de nem lankadt harci kedve. Az apja főhadnagyként a fehérek oldalán harcolt... Kacsubej őrmester vöröskatona volt a javából... Gyuri bácsi a zsebébe nyúl, dohánytartót húz elő. Cigarettával kínálom. Elutasítja. — Jobb ez! — mutat a mintás dobozra, pillanatok alatt papír közé sodorja a dohányt. Nagyot szippant a vaskos cigarettából. A sűrű füstöt kémleli, mintha ott keresné az ötven esztendő előtti események fonalát, majd folytatja emlékezését az őrmesterről. Büszkén mondja, Kacsubej ötven magyar lovaskatonát választott ki magának, köztük őt is. Néhány napos „próbaportyázás" után az őrmester felsorakoztatta lovasait. — Fiúk, meglátogatjuk Kalinovkán a fehéreket... A sapkákon fehérre cserélni a szalagot ... I^jiután Kacsubej őrmester lovasainak élén bevonult Kalinovkára, gyűlést fúvatott. Rövid Idő alatt nagy tömeg gyűlt össze a templom előtt, kíváncsian várta, mit közöl a lovasok parancsnoka. Kacsubej őrmester a szónoklat helyett katonáira vetette tekintetét és felkiáltott: „Rajta!" — Ez volt a jel a támadásra. A meglepett „fehérek" közel négyszáz embert vesztettek ... Én csak a sapkámat vesztettem Vida bácsi unokájával. (A szerző felvétele.) el — emlékezik Vida bácsi. Elmondja, számtalan harci vállalkozásban vett részt, de számára legemlékezetesebb az Armaver városért folyó csata. Ez a városka hatszor cserélt gazdát, hetedszerre a vöröskatonák birtokában maradt. A második, számára legfelejthetetlenebb eseményre 1919ben került sor. így idézi. — Egységünk Tikoreszka vasúti gócpont környékén tartózkodott. Az egyik reggel az állomásra vezényeltek bennünket, ahol nagy tömeg verődött össze. Moszkva felől vonat érkezett, s megállt az állomás épülete előtt. A szerelvény harmadik kocsijának ablakában sapkás férfi jelent meg, egyik keze fel volt kötve. A tömegből többen felkiáltottak: „Éljen Vlagyimir Iljics!" „Éljen a forradalom!" Lenin kiszállt a vonatból s a rögtönzött emelvényről beszélt a forradalomról, a munkásnép jövőjéről... Minden szót megértettem, akkor már jól tudtam oroszul... Lenyűgöző beszéd volt, minden szava vért pezsdített... örült a szabadságra vágyó nép, hiszen az egész világon nem volt abban az időben olyan elnyomatás, mint a cári Oroszországban ... Hét esztendőt és hét hónapot töltött Vida bácsi abban az országban, ahol részese lehetett a munkásnép forradalomban született győzelmének, a világ első szocialista államrendszere kialakításának... D

elet jelez a harang a Csonka-vár alatti templom tornyában. Búcsúzunk. Egy óra múlva újabb látogatókat vár Vida bácsi. Néphadseregünk tiszti küldöttsége kért ti forradalmi harcok egyik élő „audenciát" a fél évszázad előttanújától. KULIK GELLÉRT RENDET A PAPÍRBOLTOKBAN Szólnom kell erről a kérdésről, mert botrányos a papírboltok áruellátása. Hónapokig például nem lehetett kapni tiszta blokkot, csak vonalasat. Ha tisztát akartam vásárolni, akkor valahová falura vagy kisvárosba kellett mennem, hogy beszerezzem. Ugyancsak ott szereztem be az aszalt szilvát, vagy töltött káposzta konzervet is, mert Bratislavdből ez az áru úgy látszik ki van tiltva... Hogy miért, ez külön lapra tartozik és ezzel a kérdéssel Is érdemes lenne foglalkozni. A vonalas blokk kérdése jelentéktelennek látszik, mégis dühít, mert az elemiben eleget írtam vonalas füzetbe, és most, hogy jó néhány évtizede Jelnőtt lettem, nem akarok vonalas blokkba írni. Pénzemért vonalmentes, tiszta blokkot szeretnék. Másik panaszom pedig az, hogy az utóbbi napokban nem tudtam a ceruzámba betétet kapni. Egyik papírboltból a másikba mentem, de mindenütt csak tagadó választ kaptam. Az elárusítók azt mondták, csak a fövő héten vehetek, amikor áruelosztás lesz. Világos tehát, a betétek a raktárban hevernek, és a vevőknek várniuk kell, amíg a papírboltok igazgatósága lesz oly kegyes, hogy a raktárból kiemeli az árut. Ezt a bürokratikus magatartást felháborítónak tartom, és úgy vélem, tenni kellene valamit, hogy ezt a helyzetet megszüntessük. A betéthiány Igen gyakran ismétlődik, havonta sokszor napokig nem lehet kapni. A hiányon úgy segítettem, hogy töltőtoll javítóban töltötték meg a ceruzát, ami azzal járt, hogy ceruzám hegye olvadozott, és minden nap kék foltok tarkították a kezemet. A javítóban sajnos nem tudnak másképp tölteni, viszont a bolt vezetője panaszkodott, hogy ők szívesen árusítanának kész betéteket is, de képtelenek hozzájutni, mert nem kapják. En ezen nem is csodálkozom, ha saját boltjaiknak nem adják, miért adnák éppen a javítóboltoknak? Ha ez a mostoha helyzet nem változna, akkor ajánlom, a papírboltok esetleg sportkát, vagy sorsjegyet áruljanak, mert ebből az árufajtából nincs hiány. SZERENCSEJÁTÉKOSOK Ha már a sportkáról esik szó, nem hallgathatom el azt a fontos tényt, hogy az összes elárusítók közül a legudvariasabbak a sportkaboltok elárusítói, ÉS ehhez azt ts hozzáfűzhetem, hogy a felek Is a legszerényebbek, mondhatnám azt is: a legcsendesebbek. Köztudomású például, hogy csütörtökön és pénteken a sportkaboltok a legforgalmasabbak. Ilyenkor a helyiségek zsúfoltak, de hangos, ingerült szó Itt nem hangzik el. Aki a boltba belép, az úgy lép ide, mint egy szentélybe, csendesen sorba áll, megvárja, amíg sorra kerül, megvásárolja a sportkát vagy a szazkát, utána kitölti. Ha az asztal történetesen foglalt, akkor Itt ts türelmesen sorba áll, megvárja amíg társa kitölti a nyomtatványt, majd szótlanul a helyére áll és folytatja ott, ahol társa abbahagyta. Elmerülten írja a varázslatos számokat, vagy ikszeket, amelyek a Jövőt, a nyereményt jelentik. A lövő ezúttal nem a távoli, hanem a közeljövőt jelenti, mert két-három nap múlva kiderül, vajon az Izgalom és az elmerültség helyénváló volt-e, vajon reményei beváltak-e, vagy hamis sugallat kerítette hatalmába szívdobbanását, mint a múlt héten vagy két héttel azelőtt, amikor az alázat mit sem használt és a szerencsétlen számok — varázs híján — sem a jövőt, sem a múltat nem jelentették. Vannak azonban olyan szerencsejátékosok ls, akik az elmerültség és álmodozás helyett előnyben részesítik a számítást. Ezek a beavatott, komoly Játékosok már tapasztalatokkal rendelkeznek és többnyíre kollektív alapon játszanak. Négyen-öten összeülnek, mindegyik mond egy számol, osztják, szorozzák aztán még más varázslatos tevékenységet hajtanak végre rajta, hogy a győzelem biztos legyen. Persze sokszor ez sem használ.... de hitüket ez nem csorbítja, mert a nyereményhez mindig csak egy vagy két szám hiányzik, és lehet, hogy legközelebb telitalálatuk lesz. Így hajszolják a hiányzó számokat és a hiányzó autót, olyan izgalommal és kitartással, hogy szerintem minden szazkás és sportkás megérdemelné, hogy autója legyen. SZABÓ BÉLA BÖRZEKES ZALKA MIKLÓS: — Meg még oz ellenforradalmi bandák idebenn. És ha elengeded a kabátom, nem rázod ki belőlem a szuszt. M«»jd elverjük őket sorban, mint az oroszok. Anton szeme könnybe lábadt. Megölni az apánkat - suttogta. — Magamat ölném meg, ha hallgatnék rád. — Jöjjön meg az eszed! Jézus-Mária! Miért vagy ilyen konok?! Elpusztítod magad, és abba apónk belehal. Miatta jöttem magam is. Addig rágta a fülemet. Az én bőrömet nem féltette, hogy kockára tegyem miattad! Faképnél hagytad, ott hagytál mindannyiunkat, mégis ideszalajtott utánad. Akár annyi lenne az egész, hogy átruccanni a szomszéd faluba, vagy Trencsénbe ... Nézte a bátyját, a keserű könnyeket, és amikor Anton szava elfúlt, kimondta, amit gondolt: — Apánk azt szereti bennem, ami belőle hiányzott... És ha teljesíteném, amit akar, olyan lennék, akit nem tudna többé úgy szeretni. i- Nemcsak apánk. A család - mormogta Anton. — A család is. Te is azért szerettél, mert más vagyok, mint te... Anton kendőt vett elő. Az orrát fújta. — Gyere haza — motyogta. — Ne csináld ... Gyere ... Mintha szipogó gyerek rimánkodott volna. Sajnálta, és rosszul esett, hogy nem tudja mivel megvigasztalni. A hercegprímás jutott eszébe, Csernoch, és a körmöci arany. Anton irigyelte az aranyat, mindig a szemére hányta, hogy tulajdonképpen őt illeti az adomány, mert ha nem rúgja meg a ló, őt viszi magával a prímáshoz az apjuk. Évekig nem járt otthon, miután hátára vette a foltozóalkalmatosságot és amikor haza látogatott, már a háti apparátus nélkül ment. Gépen dolgozott, a Weiss Manfrédnál Csepelen, szakma volt a kezé31. ben: gránátokat esztergált. Mesélni szeretett volna, elmondani az éveket, elmondani, hogy megállt a saját lábán, a gyárat, a gépeket, az embereket, akik megfogták a kezét, és vezették... De apja részeg volt, mama kiabált, csupán Anton lábatlankodott körülötte, s kivárva az alkalmas pillanatot, oldalba bökte: „Az arany... Megvan még?" Ö csak bámult, értetlenül, aztán eszébe jutott, milyen arany, és bólintott szomorúan. Fájt, hogy ez érdekli Antont. Az emlék kilódította szivéből a sajnálat érzését. Már csak szánakozott rajta. Zsebébe nyúlt, elővette a bukszáját, s kihalászta a külön rekeszből az aranyat. - Nesze, Anton. Legyen a tied. Nekem már nem- kell úri adomány... Anton nem nyúlt érte. Pillantása sötét volt, a hangja rekedt: - Mondják ... Raboltak eleget... Mindenki beszéli. . Felelni se tudott, csak a szemét meresztette bátyjára. ^ Hiába nézel! Az utat nem szívesen mutatják meg hozzátokI Dőzsöltök, raboltok Mindenki tudja. Senki, semmi nem szent előttetek. Akasztófára juttathatsz engem- is. Biztos megfizetnek érte. Megérdemlem, amiért idevergődtem... Egy lépéssel közelebb lépett a bátyjához, Anton ujjasának zsebébe csúsztatta az aranyat, és csak ennyit mondott: - ökör! Sarkon fordult. Könnyed, ruganyos léptekkel indult visszafelé. „Dőzsölés tökfőzeléken, paprikás krumplin..." — fortyogott magában. Lassan, töprengve lépkedett a Battyóny-palota irányába. Bakancsa kopogott, ütemesen, akár az óra tiktakja. De Antontól nem tudott szabadulni „...a testvérem ..." Találgatta, mi húzta ide tulajdonképpen Antont? Valóban csupán a j.csolád-idill", a rokonszeretet érzése. Vagy kell a munkáskéz is: tíz hold föld, meg három a hozomány, Anton azzal nehezen boldogul... Vállat vont. „Egyre megy..." - tanakodott magában. Megkönnyebbült a szentenciától, és el is képedt kicsit, hogy a családi kötelékek ennyire erősen hatnak, még ő rá is. Furcsállotta. Máriára gondolt. Sajnálta, hogy nem mondta meg Antonnak Máriát. Meg kellett volna. „Én is megnősültem. Papír és pap nélkül, és a feleségem a testét hozta hozományul. Pontosan úgy nem tudok lemondani róla, mint te a földről, pedig nem írták a nevemre..." Kajánul elmosolyodott, Vadházasság. Anton elájult volna. „Kór, hogy elfelejtettem megmondani..." Bosszankodott, s az jutott eszébe, jó lenne, ha Mária gyereket várna, és jó lett volna azt is megmondani Antonnak. Mosolygott. Szellő fújdogált. A fák lombjai susogtak. Szeme elé idézte az utcán lefelé bicegő Antont, s kicsit bántotta, hogy annyira rideg és elutasító volt hozzá. „Szépen megmagyarázni..." - fordult meg agyában. Fölsóhajtott. „Szépen, vagy gorombán, a lényeg ül, és az a fontos. A lényeg mindennél fontosabb..Gondolatban elnézte Anton távolodó alakját, és nem született benne olyan érzés, mintha keresne valamit az úton, és a szája íze megkeseredett a képtől. A bakancsa kopogott a macskaköveken ... ... Feküdt az ágyon, mozdulatlanul, csukott szemmel. Máriára gondolt, de nem nyitotta ki a szemét. Szerencse, hogy nem esett teherbe, ötlött az agyába, és elfogta a kívánság, megölelni, erősen, nagyon. De csak hevert, moccanatlanul. Hirtelen rettent föl, s fölült az ágyon. Odakünn, mintha reccsent volna valami, vagy ajtó nyekergett... Fülelt. Valami neszezett. 32. „Kutya ..." - gondolta, de azért kihajolt az ágyból, kabátja zsebéből elővette a pisztolyt. A kakas halkan kattant, amikor fölhúzta. Mária aludt. Ő még ült kicsit az ágyon, kezében a revolverrel, és fülelt. Aztán fölkelt, az ablakhoz óvakodott, kileskelt a törülköző szélénél. A hold világított. Az udvar üres volt. Nézte. Angyika jutott az eszébe. Erőltette a szemét, hogy az öregasszony ajtajára lásson, oda nem sütött a hold. Az ajtó sötét volt. „Hallucinálok" — megvetően biggyesztette e| o száját. Még jó, hogy nem riasztotta föl az asszonyt. A revolvert visszadugta a kabát zsebébe és lefeküdt. Az óra ketyegett, ütemesen, egyhangúan. VIII. A szél úgy vijjogott, mint amikor gránát hasítja a levegőt. Az orkán tombolt. Körül a vak sötét. Korom hullott. A meghajszolt mozdony zihált, prüszkölt, zakatolt. A vonat dübörgött. A kerekek csattogtak. Pedig csak az óra ketyegett. Tudta. Hallotta is: tiktak, tiktak... B ütemesen, egyhangúan. Únta. Ment volna már. De ülni kellett, és hallgatni a beszélgetést. Nagyon únta. Néha önfeledten fölső- ' hajtott, és titokban elásította magát. j

S Negyedszer hallgatta ugyanazt. Körülményesen, cikornyásan, hosszú lére vi eresztve, más és más szavakkal, de ugyanazt. ^ (Folytatjuk)