Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)
1967-06-10 / 158. szám, szombat
B etettem az írógépbe egy ív tiszta papírt. Elbeszélést fogok írni. Pontosabban mondva már negyedszer tettem be a gépbe tiszta papírt, elbeszélést írok. Csakhogy sok a légy. Az első ívet gépiesen elrontottam. Agyon akartam ütni egy legyet, a papirt elszakítottam, de a legyet éppen csakhogy megijesztettem. Amig egy másik ív papírt raktam a gépbe, a légy nyugton hagyott. De amint nekiültem, újból megjelent épp oly szemtelenül, mint előbb. Illetve nem is egy jelent meg, hanem kettő. Felváltva ültek a kezemre. Ha kint nem fújna a szél, kinyitnám az ablakot, lehet hogy kirepülnének. Igen ám, de kint szélvihar tombol. Meleg nyugati szél vágtat a völgyben, ahol a házikónk áll. Itt a verandán kellemes elüldögélni. Eredetileg nyitott veranda volt, de amikor letudtuk az emigrációt, a férfi, aki a házikót bérbe adta, három oldalról beüvegeztette a verandát, s bizony jól tette. A z ember kint van és mégsincs kint. Bármelyik irányba nézhet, mindenü*.t akad látnivaló. Mint például most. Éppen most nem látni semmi különöset, de egy pillanattal ezelőtt erre hajtott a motorjával Ferkó a malomból, átment a patakon s közben magasra tartotta a lábát, majd teljes gázt adott és behaj*ott az erdőbe a fák közé. Mielőtt még teljesen eltűnt volna, valakinek odakiabált az erdészlakba: „Nem látta Misut?" Misu a malom vezetőjének a kutyája. Ferkó meg a fia. Misu olyan, mint egy jólsikerült mogyoró. Szőrös mogyoró. Egy miniatűr spicc. Ezerszer keresztezett a következő jelszó jegyében: „mennél kisebb egy kutya, annál kevesebbet zabál, viszont annál többet ugat és hűségesen őrzi a házat." Az idegenekhez nem rossz. Megszagolgatja őket és gondolja a magáét. Egyesekkel soha meg nem barátkozik, másokkal azonnal tegeződik. Hogy milyen kulcs alapján ítéli meg az emberek természetét, nem tudom. Ritkán *éved, ha valakit hitványnak minősít, azt ajánlatos annak elfogadni. Engem természetesen szered. Ha hosszabb idő után újból találkozunk, addig ugrál fel rám, míg csak meg nem nyalja az orromat. Tulajdonképpen három légy van itt, azaz négy. Állítólag a legyek behúzódnak a házba, ha kint hűvös van, vagy szél fúj. Ez ma így is van. Ám tegnapelőtt hőség volt, és levél sem rezdült a fákon, mégis rengeteg volt itt a légy. Azt mondják azért, mert a legyek a hőségben az árnyékot keresik. Elbeszélést kezdtem írni, két fiúról, akik nem voltak testvérek és talán éppen ezért úgy szerették egymást, ahogyan fivérek sohasem. Az egyik rettenetesen konok volt, rettenetesen keményfejű, valóságos öszvér. A másik ugyan okosabb volt, de nem tudott keményfejű lenni. Sajnálta veszekedéssel elrontani a jó hangulatot, időpazarlásnak tartotta, hogy a meztelen igazsággal cáfolja meg a mesterkélt igazságot. Persze, nem tudta, hogy mez'elen igazság nem létezik. Az igazság sohasem meztelen; valahol mindig megtapad rajta a hamisság egy hajszála. Egyszerű elbeszélést akartam írni arról, hogyan jártak halászni, gombázni, hogyan mosolyogtak olyan dolgokon, amelyeken kevesen, s az ő családjukból biztosan senki sem nevetett. D e mégis, egy valaki velük nevetett. A nagybátyjuk, az unokatestvérük anyjának a bátyja. Ez a férfi különös dolgokat élt át, olyasmiket, amik ma már aligha fordulhatnának elő. Valamikor szeretett egy gyönyörű szép kisasszony 1, de nem vehette el, mert nem volt gazdag, a kisasszony pedig az volt. A lány családja úgy határozott, hogy egy cs. és k. főhadnagyhoz megy férjhez. Az is szegény volt, de legalább egyenruhát hordott. összeházasodtak és nem szerették egymást. Az aszszony egyik sivár helyőrségből a másikba követte a férjét és inni kezdett. Agyonitta magát. A férfi, senki sem tudja mi okból, egy ünnepélyes szemlén pofonvágta az ezredest. Talán azt remélte, hogy büntetésből agyonlövik. Nem így történt. Befolyásos ismerősei elintézték, hogy a bolondokházába kerüljön. Ott kéziszövésű szőnyegeket készített. Nagyon csúnyákat Egészen a haláláig. A nagybácsi a kisasszony miatt maradt agglegény, És valami betegség mia't, de nem volt beteg, csak az orvosok ebben állapodtak meg, egész életében nagyon mértékletes diétát tartott. Teljesen feleslegesen. Erre akkor jöttek rá, amikor be'öltötte a nyolcvanat. De nagyszerűen horgászott és a szerencse is kedvezett neki. Egyszer a csónakban ülve leöblítette a kezét, amelyre a kis halak pikkelyei rátapadtak. S ahogy egy ilyen apró tes*ecske a tenyere mellett csillogott sorsszerű tévedésbe ejtett egy éhes csukát. Utánavetette magát és beleharapott a kezébe. A nagybácsi ijedtében a vízbe dob'a a csukát. Az a csónakba pottyant. Egyméteres volt. Senki sem tudja elképzelni, mennyire irigyelte a két fiú azt a forradást, amit a csuka fogai hagytak. Ez a két fiú elment a sziklákra trilobitát keresni, s az egyik, a konok, egy virágzó bogáncso* talált. Talán nem is volt az bogáncs, lehet hogy egy virágzó kövirózsa, vagy valami más ördög volt. A virág közvetlenül a földön, a szúrós levelek közé szorult és alakja csillagra hasonlított. -Találtam egy csillagot, az égből hullott", mondta a konok fiú és egyáltalán nem tudatosította, hogy úgy beszél, mint egy költő. „Bogáncsot találtál, ez bogáncs", mondta szkeptikusan a másik. „Égi csillag". „Bogáncs". És verekedni kezdtek. Szenvedélyesen verekedtek, akár az aranyásók a nuggetokért, akár a katonák Waterloonál, mintha egy égből hullott csillagról le*t volna szó. Egyik a másikat minden rendelkezésre állá erejével szorítva gurultok a meredek lejtőhöz. De hát így nem lehet írni, se gondolkodni, az egyik légy az orromon, s a másik még el sem határozta, hová telepszik le. A harmadik és a negyedik az obiakon ül, látom őket. Jé, nini, valami mozog a fűben. Az üvegen ülő legyekről lassan balra felfelé fordítot- 'am a tekintetem és gyorsan élesre váltottam. Misu. F élig eltakarja a magas fű és idenéz. Valószínűleg lát engem, de úgy tesz mintha nem látna. Meg sem moccan. Patapitupatapitupatapitu, hallani. Valaki együtemű motoron közeleg. Misu úgy belefeküdt a fűbe, hogy messziről inkább egy csomó csalánra hasonlít, mint kutyára. Patapitupatapitu mór itt van és megint megy tovább. Ferkó a mopedjén visszatér a malomba. Nem találta meg Misut. Az közben négylábra áJlt és a fűben lassan felénk halad. Nagy kerülőt tesz, mert nem szabad hozzánk /jönnie. De muszáj. Nekünk ugyanis van egy tüzes nősténykutyánk. A neve Bolond. Nem voltam jelen, amikor keresztelték, azt hitték hímku 4ya: Olyan pici és játékos volt, hogy ez a név illett hozzá. De amikor nősténykutyává fejlődött, már nem illett rá a név. Csakhogy, mit tegyünk, ha már egyszer erre a névre hallgat? Amikor először elhozták, rámnézett, a karomba mászott és végleg ott maradt. Hosszan nézett rám és azóta le nem veszi a szemét rólam. Istenít. Idealizált és egy elképzelt piedesztálra állított. Megjegyzem, hogy egy nőstény borzebről van szó, egy hosszúszőrű, törpe tacskóról. A magasságóhoz képest elég hosszú. Viszont a hosszához viszonyítva nagyon alacsony. A világot végtelen felületnek látja, amelyen számtalan cipő és papucs mozog. Felülnézetből csak itthon bennünket és a körülöttünk levő dolgokat ismeri. Valaki ugyanis időnként a karjába veszi; vagy kiülteti az ablakba. Az ablakból figyeli z utcát és várja, mikor jövök haza. Amikor jövök riadót fúj, örömében a lábamhoz ájul, majd az orrával ellenőrzi, hol jártam, mit ittam, milyen volt a társaság, a hölgyek és az urak, aztán megnyugszik és nézni kezd. A nézése nem ebből a világból való. Nem úgy néz, mint például Boy kutya, amelyik valamikor Mount Kiscoban rámnézett, felhúzta a szemöldökét, elmosolyodott és magában ezt mondta, csoda, hogy a saját fülemmel nem hallottam: „Hát mi lesz, te mulya, ma nincs semmi szórakozás? Nem megyünk se halászni, sem az erdőbe?" Persze, Boy az úgynevezett Collier fajtához tartozott. Kedves, snájdig fiú, min* a collierek általában. JAN WERICH : ALKOTÁS Ilyen volt Hero is, ugyancsak collier, Bolond elődje. Az kutyatörténeteket mesélt. Természetesen nem emberi módon, hanem úgy kutyamódjára. Mint egy hasbeszélő. Egyszer véresen tért vissza a parkból; nem a saját vére volt rajta, hanem Carryblué, egy kiállítási kutya vére, amelyet éppen sikeresen megskalpolt. A megskalpolt kutya gazdája jött a nyomában. A gazda elmondta a történetét, Hero udvariasan hagyta, hogy befejezze, aztán mellső lábával a vállamra támaszkodott, meleget lehelt a fülembe és csendesen horkantotta: „És kin van szájkosár, mi?" Valóban, Heron szájkosár volt. De a megskalpolt kutyán nem. \ Amikor ismét magunkra maradtunk, azt mondtam Heronak: „Tulajdonképpen mi* csináltál?" „A fekete kutya balszerencsét hoz, nincs keresnivalója a parkban". A hátára feküdt és lustálkodni kezdett. Közben mély hangján morgott és nyüszített valamit, amit nem értettem. Egyszerre csak megmerevedett, mint egy eldobott dög és elaludt. Mindig ezt tette, ha az volt a meggyőződése, hogy kivételesen jól sikerült nap van mögötte. Hero ugyancsak gyakran nézett engem, de a pillantása elárulta, hogy egyenrangú félnek tartja magát. Míg Bolond, hogy is mondjam, egy kész Lady Hamilton. Képzelje el, hogy Lady Hamilton beleszeretett önbe, s elment magához a rejtett kis kastélyba, ahol minden készen várja, a vacsora, a zene és az ágy. S ahogy az egész lényében elhatalmasodott vággyal bevonult, az egyik oszlop mögül egy fekete alak bújik elő. A Lady a koppantó után nyúl, hogy megadja a megbeszélt jelet. Nehezen lélegzik, a szíve hangosan ver. Ez nem félelem, ez szerelem, ez a vágy! A kéz megáll. Most megragadja a koppantót és a fekete alak megmozdul. Felemelt kezében megvillan az acél, csak egy pillanat volt. Reggel találták meg a Ladyt, a harmatborította gyönyörű halott rózsát. És most képzeljék el, hogy Lady Hamilton egy kölyökkutyában öltött testet és felnőve Bolond lett belőle. Olvasok. Bolond szemben ül és néz. Tovább olvasok. Bolond néz tovább. Kicsit ideges vagyok, érzem ezt a tekintetet, egy kicsit felemelem a szemem, igen ez ő, Lady Hamilton! Akkor hozzám jött. Hozzám! S most szemrehányóan néz rám a kutyaszemekből, mint az ablakból, istenít és szemrehányást tesz. De hát én arról nem tehetek, nem is tudtam róla! Talán kelepce volt az egész. Talán odacsalták, meghamisították a leveleimet, sőt hű szolgámat is megölték! Hiszen azon az éjszakán itthon sem voltam! Ne nézzem rám! Hagyja abba! Én semmiről sem tudok, nem volto/n beavatva, sajnálom. Ne bámulj! „Nekem az egészhez semmi közöm és nézzél már egy kicsit másfelé!" „Kivel kiabálsz?" jött be a konyhából a feleségem. Az asszonynak elmesélhetem, öt is idegesíti egy kicsit, hogy ez a kutya ilyen szemérmetlenül favorizál engem, holo*t ő gondoskodik róla, eteti, itatja és kinyitja neki az ajtót, okármikor vakkant. Próbáljam ezt egy idegennek megmagyarázni! „Megy az írás?" jött meg a feleségem az erdőből. „Szélvihar van". „Vigyázz Bolondra, itt van Misu" mondom. „Bolond nincs itt?" „Hát nem veled volt?" „Mondtam, hogy kutya nélkül megyek. Oda se figyeltél." „Ha írok, nincs időm a kutyákra figyelni." „Dehát nem is írsz. Vagy igen?" „Elkezdtem. Két oldal már megvan. De a legyektől nem tudok szabadulni." „Nyisd ki az ablakot, én közben főzök kávét". Kinyitottam az ablakot. A szélvihar berontott a beüvegezett verandára, a papírokat és a másolópapírokat leszórta a földre, kék-fehér foszlányokba hasítva, összekeverte őket. Rázni kezdte az írógépben a papírt. S egyszerre csak abbahagyta. A nyugágyon megmozdult a párna. Felemelkedett, meghajlott és lecsúszott. Bolond ásított egyet, rámnézett, ide-oda mozgatta a farkát. Lecsúszott a nyugágy szélére és leugrott. Ennek a szukának nincs is lába, helyette négy elkorcsosult valamin jár, mondom magamban már nem először. Rámnéze't és megmutatta szerecsen szeme fehérjét. Valahová kiment, én meg elkezdtem összeszedni a papírokat. Leültem hozzá a földre és el is olvastam amit írtam. Nem sikerült valami különösen. Nem. Hogyha végig akarnám gondolni és leírni, el kellene jutnom évek múltán ahhoz a pillanathoz, amikor az egyik borozóban megjelent két úr a konok fiúért és elvitte valahová. EJ kellene mondanom, hogyan tűnt el nyomtalanul a koncentrációs tábor sírjában, egy a meggyilkolt milliók között, akkor, amikor valóban megtalálta az égből lehullott csillagot. Az emberek nem szívesen olvasnak ilyen sorsokról. Minek is az emlékezet? Sokkal jobb a kibernetikus gépek emlékezete. Pon*osabb, tárgyilagosabb, embertelenebb. M isu felüvöltött az ablak alatt. Nem kutyahangon. Egy tengerész, aki hétszer körülutazta a világot, aki már nem is emlékszik rá, hogyan néz ki egy asszony, összetalálkozik egy fiatal, ragyogó, meztelen nővel. Ilyen volt Misu vonítása. A feleségem az asztalra tette a kávét: „Hallottad?" Misu újból felvpnított. Kicsit másképp. „Szerintem ez állatkínzás" kezdtem. „Miattam, elvégre miért ne lehetnének' Misutói kölykei 1?" „Azt akarod, hogy rámenjen?" „Már miért menne?" „Hát nézz rá, milyen vékony. Megtörténhet, hogy a kölykezésbe belepusztul." „S mit szólnál egy eb-császárvágáshoz?" „Neked vannak ötleteid fiacskám. Én komolyan beszélek. Olvastam erről a kinológus folyóiratban. De lehet, hogy az állatorvos mondta. Különben nem lennék ellene, lényegében ez embertelenség". „Kutya egy élet. Bár ki tudja, az-e? A kutyáknak évente csak néhányszor vannak ilyen gondjaik, míg az* embernek szüntelenül, a teljes végkimerülésig." Misu az északi ablak alatt vonított egyet, majd rögtön a déli alatt szűkölt. „Szegény, halálra rohangálja magát" jegyezte meg a feleségem. Megittuk a kávét. Misu rágni kezdte az ajtót. Tegnap kora reggel szétrágta a konyhaajtót és most a főbejáratnak látott neki. „Látod fiam, ez imponál nekem, hogy szó szerint át akarja rágni magát a kiválasztottjóhoz. Ezt igazán kevés férfiről lehetne elmondani". összegyűrtem mindent, a megírt, meg a tiszta lapokat egy csomóba és eldobtam. Immár negyedszer, tiszta papírt húztam a gépbe. Megérkezett Bolond. Hallottam a padlón karmai kopogását, Megállt. Tudom, hogy ott ül két lépésre tőlem és engem néz. Nem nézek rá. Vakkant egyet. Furcsa torokhangon vakkant. Újból. És kint van Misu. A hátán, a bőrénél fogva megfogtam Bolondot és megszégyenítő módon kivittem a konyhába. Misu ezt az ablakok alatt üvöltéssel kisérte, miközben o feleségem igyekezett öt hazazavarni a malomba. Én is mondtam valamit hangosan. A feleségem elvette tőlem Bolondot és bezárta a fürdőszobába. Azután kiment, megragadta Misut és rázárta a fészert. „És kész!" mondotta, „örülj, hogy nem vagyunk barlanglakók, s hogy a barlangunk előtt nem morognak brontoszauruszok. Az lerme csak!" Felnyitottunk egy üveget, és a brontoszauruszok-ról beszélgettünk. Rájöttünk, hogy micsoda szép rövid elbeszélés lenne ebből. Hogy egy barlanglakó pár a szünidőre magához vesz egy brontoszauruszt, amelyik azután megfiadzik. „És Bolond a neve!" Ez tetszett, és jót nevettünk rajta. „S a kölyök a brontoszourusz és a mammut kereszteződése. * „Keverék, akár Misu!" És még jobban nevettünk. Azután még többet nevettünk, de már nem emlékszem, hogy min. És aztán ki akartam nyitni egy másik üveget, de már nem volt több. A faluban pedig be volt zárva ... A brontoszauruszról szóló rövid elbeszélést átalakítottuk színdarabbá. Azután zenét költöttünk hozzá és operettet csináltunk belőle. Egy kicsit veszekedtünk azon, ki fogja majd idegen nyelvekre lefordítani, de végül megegyeztünk abban, hogy ezt majd az ügynökség dönti el, ha nagy lesz a mű iránt a kereslet. Kint már nem fújt a szél, ellenkezőleg szemergett az eső. „Tudod mit? Menj kaszáld le egy kicsit a füvet, ma még nem mozogtál. Én addig elkészítem a vacsorát". A csűrben éppen a kaszát vettem a kezembe, amikor hallom a feleségem kiáltását, hogy engedjem ki Misu* és zavarjam haza a malomba. A hétszenségit, Misu, gondolom, rólad majdnem megfeledkeztünk. „Misu nincs itt!" kiáltom. „Hogyne volna?" futott oda a feleségem, „hiszen a szemed lá*tára zártam be ide!" Ide zárta, de nincs itt. A falusi mogyoró ravasz jószág, ismeri a dörgést. Lehet, hogy már otthon van, dehát az embernek nincs nyugta és tudni szeretné, hol, hogyan jutott ki. Bolond kijött a házból. Megállt a fészer előtt és felemelte a fejét, amely most hosszú testével szabályos derékszöget képezett. Szimatolt egyet és a farkát csóválta. „Mit csinál ez a kutya?" kérdezem. „Nézz csak a fejed fölé." N A tető alatt, a csűr homlokzatán van egy kis ablak. Az egyik üvegtábla frissen kitörve és a nyíláson Misu mászik ki. Bal mellső lábából csepegett a vér, és gyengén sípolt, fújtatott. A csűr belsejében létrán vezetett hozzá az út. Amikor felmásztam érte, félúton találkoztunk. Óvatosan lépkedett lefelé a létrafokokon, egyenesen a karomba. Ott, ahol máskor fehér szokott lenni, most saját vére festetne pirosra. Nyugodtan nézett rám és a sebet nyalta. A malomból a vezető eljött Misuér. Ö is nyugodt volt. „Te csibész" szólt hozzá kedvesen „azt hiszem kénytelen leszek téged zár alatt tartani. Már igazán megnyugodhatnál, kilencéves vagy, és mégis úgy viselkedsz min* egy diák". Amikor átmentek a patakon és eltűntek a malomnál kiengedtük Lady Hamiltont, hogy végre nyugodtan kisétálhassa magát. Másnap reggel, úgy mint ma, korán keltem s ahogy itt mondják, levágtam a rét egy részét, csak úgy a mozgás kedvéért, megreggeliztem és leültem a verandára. Egy ív tiszta papirost 'ettem a gépbe. Elbeszélést fogok írni. Csakhogy már most is repdesnek a legyek. Fordította: S KALINA KATALIN
