Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-10 / 158. szám, szombat

J

ÖLESÖ ÉRZÉSSEL emlegetjük, hogy az elmúlt években megnőtt a tudás rangja, tömegjellegüvé, mondhatnánk népmozgalommá vált a tanulás, a több tudás Igénye. A társadaílml fejlődés és a nagyarányú tudományos-műszaki forradalom az eredője ennek a folyamatnak. S bár a kultúra — ennek keretében pedig a művelődésügy — nem kimondottan „értéktermelő" faktor, azt ma már mégsem kell bizonygatni, hogy a társadalmi haladás szempontjait tekintve ez a legkifizetődőbb befektetés, Igaz, az automatizálás és a korszerű munkafolyamatok megszervezése terén van még jócskán behoznivalónk, az idő azonban kétségtelenül a javunkra dolgozik. Ezzel azonban együtt jár az is, hogy a „szellemi dolgozók" száma (maga a fogalom is hovatovább bővül) egyre Inkább meghaladja maja a kimondottan fizikai munkát végzők számát. (Példaként erre az Egyesült Államokat említhetjük). Ugyanakkor a termelésben közvetlenül részvevők munkáját ls egyre jobban átszövik a szellemi tevékenység egyes jellemzői. Ily módon a szaktudás és a magasabb képzettség iránti igény egyre természetesebb, magától értetődőbb, — a tudományos-műszaki forradalom velejárója. Eltekintve attól, hogy az aktív társadalmi tevékenységre való felkészülés mintegy 15—20 évet vesz igénybe, s figyelmen kívül hagyva, hogy az előkészítés elsősorban a ma és nem a fejlődés jövőbeli igényeiből Indul ki, ezektől függetlenül is találhatunk ezen a szakaszon más, paradoxonként hatő jelenségeket, melyekről szólnunk kell. Mindenekelőtt — ha vázlatosan is — a műveltség hatékonyságának kérdését szeretnénk érinteni, különös tekintettel a vezető beosztású dolgozókra. Társadalom és kultúra A TANULÁS ÉRTELME V Ma már közismert dolog, hogy az egyes vezető beosztású dolgozóknak — munkaszakasz szerint — milyen képzettséggel kell rendelkezniük. Ez a tény azt is mutatja, hogy a politikai fejlettség és a megbízhatóság mellett a szakértelem kérdése is egyre követelőbben Jelentkezik. Elég azonban egy pillantást vetni a statisztikára, hogy meggyőződjünk arról, e téren még Jócskán van tennivalónk. A statisztika tanúsága szerint ugyanis 1963-ban a gyárigazgatók (és helyetteseik), valamint az üzemvezetők mintegy 27 százaléka rendelkezett főiskolai végzettséggel, s az igazgatók, illetve helyetteseik 40 százalékának érettségije sem volt. Magától értetődő tehát, hogy a szakképzettség dolgában ma már szigorúbbak a követelmények. Bár az elmúlt években — a statisztikához viszonyítva — lényeges változások történtek, mégis azt kell mondanunk, meglehetősen messze vagyunk még attól, hogy a kérdést elintézettnek tekintsük. Márpedig az új gazdaságirányítási rendszerben, ahol a kockázat vállalása Igénnyé, a szakértelem pedig természetes követelménnyé vált, a megoldást a felelősségvállalás kérdése is egyre inkább sürgeti. A

Z IGÉNYEK MELLETT azonban figyelembe kell vennünk a pillanatnyi adottságokat is. Azt a valóságot, mely a felnőttoktatás — így a vezető beosztású dolgozók képzésének — hatékonyságát akadályozza. Ott kezdjük, hogy a ma embere számára az „általános műveltség" nemcsak a humán-tudományokban való jártasságot jelenti, hanem a közgazdasági Ismeretekkel való felvértezettséget, a pszichológiában, szociológiában és a munkahiglénában való jártasságot ls. S e téren a tantervek ma még éppúgy adósak, mint maga a valóság. Ezért elengedhetetlen, hogy a felnőttoktatás hatékonyságának kérdését egyre jobban napirenden tartsuk. A felnőttoktatás hatékonyságát csak úgy fokozhatjuk, ha a megnyilvánuló alakiságok helyét az átgondoltság és az új utakat kereső szándék, a rögtönzésekét pedig a következetes munka veszi át. A hatékonyság kérdését érintve elsőszámú „vádlott"-ként az oktatás maradiságát említhetjük. Értjük ez alatt a lélektelen Iskolai módszerek alkalmazását a felnőttoktatásban. Ezeket az elmúlt években — világviszonylatban is — sok bírálat érte. E téren új utakat keresünk, s ezek egyike a programozott tanítási módszer. Az oktatómunka alapját jelentő más elvek (szemléltetés, konzultáció, szemináriumi megbeszélések, tematikus feladatok és gyakorlati kérdések megoldása stb. j érvényesítése továbbra is a felnőttoktatás természetes része. Arról van itt elsősorban szó, hogy a lélektelen tanítás helyét a tudatos munka váltsa fel. A felnőttoktatás eredményessége enélkül elképzelhetetlen. A

HATÉKONYSÁGRÓL szólva érintenünk kell az anyagi érdekeltség kérdését ls. A magasabb képzettség elsajátításának ez ugyanis fontos része. Az e téren mutatkozó felületességek és az ösztönzés hiánya, valamint a távlat tisztázásának a kérdése még sok kívánnivalót hagy maga után. Igaz, az anyagi ösztönzés terén az utóbbi időszakban lényeges előrehaladás történt, az egyes munkakategőrlák szerinti értékelés azonban még nem mindig fejezi ki a lényeget, az egyénnek a konkrét alkotómunkában való részvételét. Az átlagosság, valamint a status quo pártolása — az előző gazdasági rendszer ennek a malmára hajtotta a vizet — sok helyütt még meglehetősen erősen érvényesül. Az új gazdaságirá1 nyitási rendszernek előbb-utóbb ezt a kérdést ls meg kell oldania, ha az alkotómunka részarányának fo_ kozása valóban szívügyünkké vált. El kell ugyanakkor Jutnunk odáig ls, hogy az egyes O „beiskolázások" konkrét eredményét ellenőrizzük. Legtöbbször az egyes szervek ugyanis megelégszenek azr

zal, hogy az Iskolázásokra előirányzott létszámot teljesítik. Bár e téren még ma is gyakran megsértik az önkéntesség elvét. Ugyanakkor az aztán már kisebb gondot okoz, hogy az iskolázás kapcsán adódő nagyobb hatékonyságnak teret biztosítsanak, azaz az Ismeretanyag gyakorlati érvényesítését is elősegítsék. Márpedig az egyes Ismereteket csak úgy gyakorlatiaslthatjuk, ha azok alkalmazását napirenden tartjuk. Meggyőződésünk, hogy a szakszerűen végzett közvéleménykutatás az ilyen „rejtett" tartalékok feltárásában, az új módszerek érvényesítésében is nagy segítséget nyújthat. Választ adhat nemcsak az emberek közti viszonyokról, hanem a hogyan tovább egyes kérdéseiről ls. Egyes nyugati országok üzemei, munkahelyei ezt a gyakorlatot már évek óta folytatják, s célravezetőnek tartják. Az elmúlt években és hónapokban egyes üzemekben, munkahelyeken már nálunk is kísérleteztek ezzel a módszerrel, s az eredmény kedvezőnek mondható. A tapasztalat azt mutatja, e módszer érvényesítése nálunk is a „bizalom vonalát" jelentheti. S tegyük ehhez hozzá azt ls, a hozzáértő, jő vezetőnek nincs miért félnie az ilyen és hasonló jellegű pszichológiai-szociológiai kutatások eredményétől. A

TÖBB TUDÁS, nagyobb szakértelem pártján állva szólnunk kell azonban arról a jelenségről is, mely az utóbbi Időben egyre inkább divattá vált. A bizonyítvány, vagy a diploma utáni hajszáról van szó. A státus quo megkövetelte végzettséget ugyanis egyesek csak a „papírforma szerint" tartják magukra nézve kötelezőnek. Az íróasztal, vagy a viszonylag kényelmes hely féltése szülte és szülheti azokat az eseteket, amikor nem a több tudás vágya, hanem az érvényesülést segítő „b^rpapír" a lényeg. Mindegy, hogy milyen, csak végzettséget igazoljon. S ennek kellene aztán — szerintük — lefedezni az esetleges felkészültségbeli szakmai hiányosságokat is. Ezt az állapotot az egyes vezetők helytelen kádermunkája ls kétségtelenül előidézte. Arra gondolunk, amikor — az egyébként jól dolgozó középkorú munkatársak felett is — damoklesz-kardként lebegtették az előírásokat. A tanulás, a több tudás iránti vágyat elsősorban belső kényszernek és nem külső szempontoknak — érvényesülés stb. — kell diktálnia. A több tudás társadalmilag értékelt rangja csak a formalizmusba torkollhat, ha a külsődleges szempontok Játszák benne a főszerepet. Márpedig ennek sem a társadalom, sem az egyén nem sok hasznát látja. A

Z ADOTT HELYZETBEN arról van szó, hogy a kulcsfontosságú helyeken igazi tudással rendelkező szakemberek üljertek, nem pedig olyanok, akik csak a papírforma szerint képesítettek. Gazdasági és társadalmi életünkben bizonyára sok még az olyan személyekkel betöltött tisztség, akiknél az emberi és szakmai alkalmasság évek óta jobb megoldásra vár. A pecsétes papír után indított hajsza azonban ezt a kérdést éppúgy nem oldja meg, mint ahogy e téren a kinyilatkoztatások sem segíthetnek. A megnövekedett igényekről szólva hangsúlyoznunk kell azt is, népes azok száma, akik évek óta felelősségteljes beosztásban dolgoznak, a tervezett főiskolai végzettség hiányában azonban nem egyszer kétségek és' bizonytalanságok közt hányódnak. Sőt néha a kisebbrendűség érzése is úrrá lesz rajtuk ... Nem azért, mintha a megnövekedett igényekben nem tudnának helytállni — adottságaik, képességeik s szívós önművelésük erre alkalmassá teszi őket —, Inkább azért, mert a személyi lapjukon egy rovat kitöltetlen maradt. Ugyanakkor a főiskolások állandóan növekvő számában is sokan saját veszélyeztetettségü• ket látják. Meggyőződésem, méltánytalanság volna a „szisztemizált iskolai végzettség" miatt leírni ezeket az embereket, mintahogy méltánytalanság 37—40, sőt 40-en felüli dolgozókat — több mint két évtizeddel a felszabadulás után — bizonyítvány, vagy diplomaszerzésre kényszeríteni. Többségük ugyanis ebben a korban már jobb sorsra érdemes családapa... A belső kényszert tehát a külső körülmények (lelki, egészségi állapot, családi körülmények stb.) a legjobb akarat mellett is erősen befolyásolják. A

NÉLKÜL, HOGY MEGKONDÍTANÁNK a vészharangot a levelezőoktatás felett — ennek a jövőben is lesz szerepe — hangsúlyoznunk kell, hogy a képesítés megszerzésének a legmegfelelőbb időszaka a fiatal évekre esik. Elsősorban tehát erre a formára, a rendes tanulásra kell helyezni a fő súlyt, mivel a foglalkozás melletti tanulás — amellett, hogy kevésbé intenzív — kimerítő is. A fejlett országok gyakorlata azt mutatja, elsősorban a rendes tanulás lehetőségeit kell az arra rátermettek minél népesebb tábora számára biztosítani, s gondoskodni a rendszeres (Iskolai és iskolán kívüli) valamint postgraduális és más képesltőtanfolyamok körültekintő szervezéséről. Későbbi korban ugyanis a tanulás hatásfoka már meglehetősen kicsi. A szakemberek véleménye szerint viszont az alkotómunka szempontjából a 40—45 év a legtermékenyebb Időszak. Tehát eleve kedvezőtlen „starthelyzet" előtt állnak azok, akik ebben a korban a főiskolai tanulmányok befejezésével küszködnek, ha egyáltalán eljutottak idáig. A „pecsétes papír" utáni hajszával fiigg össze sok esetben az is, hogy az érdekeltek látják, népes azok száma, akik a „másik parton", főiskolai végzettséggel a zsebükben, megfelelő munkakörre várnak. S ezek száma évről évre csak növekszik... Létük kétségtelenül „fenyegetés" a tehetségtelenekre nézve, de Ígéret a jövő, a társadalom számára. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról sem, hogy a diplomát sem lehet fetisizálni. Sokszor ugyanis nemcsak a hiányos képesítés, vagy a diploma utáni hajsza okoz problémát, hanem nem egyszer kisért bennün ket a gondolat, vajon a főiskolai végzettségről szóló diploma minden esetben főiskolai felkészültséget bizonylt-e?! J-I KÉRDÉSEK KÉTSÉGTELENÜL bonyolultak, JH s rendkívül összetettek. Megoldásuk azonban ma már távolról sem kilátástalan... Sőt elmondhatjuk, ma már elérkeztünk ahhoz, hogy a nagy akarások — és egyesek akarnoksága mögött — a lényeget, a sokszor kétes értékű pecsétes bizonyítékok helyett pedig az alkotó, cselekvő munkára való rátermettség szempontjait keressük, vizsgáljuk. Vagyis, hogy a jó „fekvés" mellett a tudás és a rátermettség kérdését ls odategyük a mérleg serpenyőjébe ... A tanulásnak, a több tudásnak ugyanis csak akkor lehet igazán értelme, ha nem a papírformához, hanem az élethez igazodik. Ily módon aztán az egyén szemszögéből értelmezett érvényesülés ls nem élősködést Jelent, hanem hasznos munkát, a társadalmi célokkal való őszinte azonosulást. FÓNOD ZOLTÁN Szovjet költők versei ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: NOMÁDOK Vagyunk nomádok, kóbor nomádok, itt-ott a Házunk. Máro — no látod! — van hol tanyáznunk, itt éjszakázunk. Konspiratív zug, mint spiritisztáJc titkos lakása, négy idegen fal templomi kő-kondulása, idegen sorsok sírása. Falakon szentek, vásznak tűzvésze ... Akad a jégen valami? Nézz be. Konyhán a gázláng nem értünk lobban, más nevét kérdik a telefonban. Az idegenben legismerősebb — *üzes-vörös seb —: Valaki csókja ég a sötétben ^ nem szellőztették még ki egészen. Kedves, mi baj van? Ne vedd szívedre! Emigráltunk egy távol szigetre, a süket várost itt elfelejtjük, ahol az érzést szégyellve rejtik. Mást tartok én szégyennek, nem ezt: mikor a nagykutya hasat növeszd. Együtt vagyunk itt, örömben, szépen. Hol itt a szégyen? Szószékről álnok vádat emelni š az veszedelmes, nem mi! Nem mi — ti, akik, fürkészve titkot, a szerelemben veszélyt gyaníttak!... Rejtektanyák, de utállak már titeket! Képeket hasogassak? Felgyújtsam a függönyöket? Csapkodjak falhoz edényt, hogy zengjen a ház?!... „Nem a miénk a tányér. Vigyázz." BELLA AHMADULINA: PÁRBAJ Újra viharok döntenek rád tüze*, mint égő martinok. A párbajban ki győzhetett hát: Lenmontov-e, vagy Martinov? ď Anthés? Puskin? Ki lőtt először? Ki pattant fel? Melyik zuhant? Fekete szán fehér mezőről melyikük testével suhant? Milyen kérdés! Mindenki tudja: nem az, de ő maradt alul, fürtös feje a hóra bukva sötétlett mozdulatlanul... Igy van: minden halálos perben felül marad az os'oba, a különbre lecsap kegyetlen a zord ítélet ostora ... Mit mondjak az apró gonoszság szegény ingyen-prédáinak, a gúny és a kitaszítottság veszendő poétáinak? Azt mondom: így van réges-régen, — ez legyen 'számunkra vigasz —, lá

4tuk, nem vettük észre mégsem, hogy minden fordítva igaz: a völgyben Martinov maradt ott, a halál őt ütötte le, és dög ma d ár-sereg kavargott •estén, és hordta százfele, Lermontov meg fölük lovára, és indult, újrakezdeni. Egy asszony kiáltott utána: — Szeress! — rimánkodott neiki. D' Anthés feküdt a hóba dőlve, gyilkos golyó sebezne meg. És zordan vonultok el.őtte, rá se néztek az emberek. Meghalt-e? Él? Ki vette észre? Puskin meg - fogta poharát, koccintot

1, villant szikra-élce, mellette sok vidám barát, írt, semmi sem zavarta álmát, lett a múzsák kegyeit fia. Kecsesen vonogatta vállát és mosolygott Natália ... Ilyen törvény foganjon, őket örökre váltsa, mentse meg. A senkiik pedig, akiik győztek — meg. és elítéltessenek. Rab Zsuzsa forditásai