Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)
1967-06-10 / 158. szám, szombat
K íú N "T3 C ío •— a S <-5 A z olvasó persze meglepődik ezen a elmen. Hogyhogy nincs London? Egy város, amelyről sokezer könyvet írtak, amely alighanem a világ legnagyobb metropolisa, amelyet ezer dalban énekeltek meg. kutattak, szidtak, dicsértek és szerettek? Bizony, London nincs. Nem lehet egy városnak nevezni, mint ahogy a British Museum könyvtárát sem nevezheted egy könyvnek. London legalább száz város — és mindegyik más, mint a többi. Az északi Highgate őslakosainak nagy többsége sohasem látta a közép-délkeleti Bermondseyt, s talán több tottenhami jutott el életében Párizsba vagy akár Nápolyba, mint a „messze délen" fekvő Dulwíchba. FŐUTCA? Almafa nevű ház is, legalább hét mérföldnyire a legközelebbi almafától. De ez még nem minden. Tegyük fel, hogy megtaláltad az utcát, és a háznak is tisztességes száma van. Ám kiderül, hogy az utca neve „jó cím", előkelően hangzik, s ezért a környéken — más utcákban — ötvenöt háztulajdonos ennek az utcának a nevét Irta ki a homlokzatra. Az ember sétál a nagyjőmagam azelőtt azt hittem, hogy Londonnak nyilván van egy főutcája, vagy kettő, mint a pesti Nagykörút vagy Rákóczi út, no és nyilván akad egy hangulatos kis bevásárló utcája, amolyan kedves bámészkodó, szoknyanéző korzó, mint a Váczi utca. Aztán letelepedtem Londonban és kiderült, hogy minden londoni kerületnek van egy-két főutcája (a főteret rendszerint „oillage"-nek, azaz falunak hívják) és mindenütt akad öt-hat Váczi utca. Bermondseyben egészen más dialektusban beszélnek, mint Westminsterben, s a kozmopolita, olaszos vagy svájcias jellegű Hampsteadet egy világ választja el a halálosan angol karakterű Wandsworthtól, a pakisztáni Belsize-től, az ausztrál Earls Courttól (amit egyébként Kenguru-völgynek becéz a népnyelv), az ír Camden Towntól, az ortodox zsidó Stamford Hilltöl, a neológ zsidók Golders Greenfétöl, a lengyel Cromwell Roadtól, a néger Brixtontól — és persze mindez egy-egy londoni mikrokerület neve. Buenos Aires sokkal európaibb, mint a londoni Bayswater és a Soho egyik-másik utcácskája olaszosabb, mint a hűvös, németesen rendezett Torino. Londonban sokan azt szeretik a legjobban, hogy jobb arab konyhára lel benne az ember, mint Bagdadban, dúsabb görög fűszerüzletre, mint Szalonlkiben, és persze sokkal változatosabb kínai konyhára, mint a puritánná egzecéroztatott Pekingben. A csöppnyi Víg Huszár magyar vendéglőben, ahová ellenzéki korában Harold Wilson járt ebédelni, nagyobb az ősi magyar étkek választéka, mint a hatalmas Gundel étteremben. SZESZÉLYEK És mennyi igazi angol furcsaságba, különcségbe ütközik az emberi Európa jórészt logikus, Anglia jórészt empirikus. Londont nem tervezték, hanem valahogy kialakult. A latin városok — és nyomukban például Leningrád, Stockholm vagy New York — rendszerező elme szüleményei, míg London úgy burjánzott évszázadokon át, mint a mezők lilioma (van, aki dudvát mondj. A britek nem találták föl a párhuzamos utcákat. Ha az ember kocsival elindul két mérföldnyi távolságra, egy darabig szép egyenesen halad, ám hirtelen, minden sértés nélkül megharagszik rá az utca és szeszélyesen balra vagy jobbra kanyarodik. Az őrült cikkcakkból hiába akarsz egy mellékutcán kikecmeregni: biztosan zsákutcába vezet, vagy esetleg tovább visz öt újabb mérföldre. Könnyebb a Szaharát a Nap után tájékozva iránytű nélkül átszelni, mint egy londoni autóturán „levágni a vargabetűt". A külföldit más kedves angol trükkök is feiboszszantják. Csak csupán 42 Church Lane, 9 Cambridge Road, 10 Avenue Gardens van Londonban, hogy a többi néhányezer azonos nevet ne is említsem. Van aztán olyan csel is, hogy azonos névhez különböző toldalék ragad. Egyazon környéken fér meg egymással a Bedford Gardens, a Bedford Plače, a Bedford Road, a Bedford Row, a Bedford Square és a Bedford Terrace, ám — ellentétben a szótárakkal — a Place (tér) lehet hosszú utca, a Street lehet szögletes kis tér és a Terrace olyan lapos, mint egy hokkedli. Node tegyük fel, hogy a külföldi kifogott a trükkön és megtalálja a 42 Church Lane közül a megfelelőt. Nem oda Budai Az angol leleményesség kimeríthetetlen: az utca egyik oldalán középről jobbra indul a páratlan számozás, balra a páros, tehát az 51-es ház mellett van a kettes, a másik oldalon pedig hangulatosan követi a 153-at a 29, de mindjárt ott van mellette a 432/a is. Persze 432 nincs, csak „a". A számot ritkán írják ki. Ráadásul egy csomó háznak nincs száma, csak neve. A múltkor egyik ismerősöm meghívott Hill-Top (dombtető) nevű házába, amely egy hosszú utca közepén húzódik meg, természetesen a domb alján. Akad Bellevue (szép kilátás) nevű ház ls, amelynek ablakából legfeljebb egy-két Erzsébet-kori szemétládában gyönyörködhet a turista (nem I., hanem II. Erzsébetről, a jelenlegi királynőről van szó). Van Appletree. azrz ••Mm fi" C s nehezen megtalált St. Paul utcában és hiába keresi a 45-ös számú házat, mert az persze két utcával arrébb emelkedik, mondjuk a St. Peter téren, ami ugyebár nem tér, hanem kis sikátor. UNIFORMIS Ha nem untatom a nyájas olvasót, megvallanám még egy szörnyű csalódásomat. Én mindig azt hittem, hogy az angolok individualisták. Am azt kellett látnom, hogy a Cityt és a West Endet kivéve jóformán minden városrészben teljesen egyforma házakból áll egy-egy utca — viktoriánus szörnyűségekből az egyik a tizes években épült kis családi házakból a másik, modern kockákból a harmadik — de egy utcán belül minden ház egyforma. A jelenség oka az, hogy így volt olcsóbb. Egy tervrajzot kellett készíttetni kétszáz házhoz, s a vállalkozó egyszerre építhetett be egy egész utcát. És ezek az individualisták az egyenruhát is jobban szeretik, mint a németek. A Cityben minden gentleman fekete keménykalapot és esernyőt hord, az egyetemi hallgatók egyforma, színes kötött sálban járnak, az átlagférfiú pedig egérszürke öltönyben, s még a lázadók, a beatnikek is uniformizáltan, ápolatlan sörénnyel és egyforma foltos cowboy-naddrággal tüntetnek az egyéniség szentsége mellett. Szóval minden előítéletem nagy robajjal összeomlott. Az iskolában még arra tanított jó öreg tanárom, hogy egy angol sohasem ismerkedik, ha egy közös ismerős be nem mutatja., Zárkózott. Sohasem beszél saját fájdalmairól, s ha a felesége kikapós, azt a szomszédok sose tudják meg. Nos, mindjárt az első héten egy este mellém telepedett a Regents Parkban egy ismeretlen úr, szárazon kijelentette, hogy szép időnk van, majd szomorúan elmesélte, hogy olyan szívesen beülne a kedvenc kiskocsmájába egy pohár sörre, de a „missus", a drága felesége éppen ott bonyolítja le randevúját egy labdarúgóval. KülönJjáuí is már nem olyan a sör, mint régen volt, mert a Yiocskos amerikaiak ajŕ is elrontották, s mi a véleiMhyem erről a szörn^Kyletnami öldöklésről? MiutáVivalami olyasmitfifcormogtam, hogy az bizony aenrfc. iami tisztesség; dolog, a szürke egyenruhás gentleman részleteséi elmesélte a Normandiában kap ]|t sebesülésénell(történetek Szóval, mint mojifl Ián az én LondpnomrUi mesrf adről. Nem a ket British Wdft Ha $&TEAD n nincs. Most ta/al^nit: Hampstetekrok. A környéI; nevezne tréfásan, Brit Nyugat-India mintájára, s némelyek szerint ez lesz az utolsó angol gyarmat. Lakossága ugyanis jórészt idegen. Amikor julika nevű kislányommal először végigmentem az utcán (tökéletesen egyforma vöröstéglás házak), az ifjú hölgy megjegyezte: „Apu, én sohasem tanulok meg angolul". A mögöt tünk totyogó idős nénike erre megszólalt, természetesen Petőfi nyelvén: „En is ezt mondtam, lelkem, harmincöt évvel ezelőtt". Mert itt több a magyar, mint mondjuk Érsekújváron, vagy Szekszárdon. És nemcsak a magyar. A sarki lengyel fűszeres oroszul szolgálja ki az ötven éve ide vetődött ogyesszai rabbit és szlovákul köszönti Mr. Drábikot, az agg zempléni optikust. A házunkban négy lakás van. Tőszomszédom Sierra Leone-i diplomata, gyönyörű afrikai példány, ismert nemzetközi jogász és szakkönyvet írt franciául. A földszinten egy fiatal amerikai építész lakik kubai feleségével, s hol brooklyni dialektusban, hol spanyolul szidják rém rossz kislányukat. A negyedik szomszéd kivételesen angol, de a felesége német. A szomszéd házban svájci és francia hölgyek laknak, arrébb egy magyar disszidens, egy öreg magyar szocdem emigráns, egy örmény lelkész és egy lengyel obsitos pilóta. Utcánkban azért néha angol szót is hallani, s Higgins legyen a talpán, aki a sokféle akcentusból meg tudja állapítani, hogy skót, svéd vagy olasz volt-e a jó édesanya. Az ember már tudja, kinek mit kell és főleg: mit nem kell mondani az első találkozáskor. Ha az új ismerős indiai vagy pakisztáni, meg kell kérdezni, hogy' bírja ezt a borzalmas klimát. Ha venezuelai, dicsérni kell Fidelt, mert itt minden latin-amerikai Kubára tekint. Ha ciprusi görög, mint a fodrászom, akkor a világért se valld be, hogy két éve Istanbulban jártál és milyen rendes emberek a törökök, ha pedig kanadai, akkor nem szabad jó szót ejteni az amerikaiakról (különben is: lehet manapság?). Ha skót, nehogy dicsérd előtte az angolokat, és ha turbános szikh, ne kínáld cigarettával. Inkább meghal, de nem gyújt rá, viszont elkönyveli, hogy faragatlan barbár vagy. Az afrikainak csaknem biztosan bizalmába férkőzöl, ha megjegyzed, hogy Nkrumah azért mégiscsak nagy ember volt, nagyobb, mint Krisztus és milyen kár, hogy nem volt okosabb. A svájci előtt dicsérni kell a svájci sajtot és szidni az angolt. A magyart pedig meg kell hívni egy feketére ... ANGOLOK Na és az angolok? Mert ilyen is akad, elvétve. Nagyon egyszerű: először is megjegyzed, hogy milyen gyönyörű időnk van ma. Bezzeg a múlt héten pocsék volt, napokig zuhogott az eső. Ha erre azt válaszolja, hogy márciusban ki sem lehetett mozdulni a házból, ne vitatkozz vele. Időjárásról lehet (sőt kell) negyed óráig beszélni, de mindig egyet kell érteni. Ez az illem. Ha már a sziporkázóan érdekes meteorológiai csevegés hevében sikerült Jól összemelegednetek, gyorsan dicsérd meg a kutyáját, azt a ronda kis töpörtyűt. Ha minden jól megy, lehet panaszkodni a drágaságra, s aztán jönnek a divatos témák: George Brown legújabb fenegyereksége, meg Sir Francis Chichester, vagy a foci. A további már a brit partner politikai nézeteitől függ, mert tudnunk kell, hogy a hatszáz tagú parlamentben valójában nem három párt van, hanem hatszáz, s angol ismerőseim között vannak: konzervatív munkáspártiak, haladó konzervatívok, haladó munkáspártiak, birodalmi munkáspártiak, szelíd liberálisok, vad liberálisok, konzervatív liberálisok, liberális liberálisok, trockisták, baloldali kommunisták, igazi kommunisták, kevékerek, metodisták, közöspiac-hívők, nemzetközösség-pártiak, pacifisták, vadászat-ellenesek, vadászok, de mindenki egyformán rajong a krikettért, a golfért, a lóversenyért, a kutyákért és az Alekszandrov-egyűttesért Kevesen sportolnak, de a fűnyírás (ha van kert, akár egy négyzetméternyi is) minden vasárnap kötelező testgyakorlás. Mind isznak, ha potyán lehet, hajjaj! Amikor szomszédom „partyt" rendezett és meghívott tízenkét embert, ötvenen itták fel minden tartalékát. Szagot kaptak, s jöttek, jöttek, jöttek, valami távoli közös ismerősre hivatkozva, de volt, aki csak megkérdezte: „Itt van az a party?" Ennek a műfajnak neve is van: gate-crashing, azaz szószerint: kapubetörés (a szótár szerint még: betolakodás, de ez nem képletes). Általánosítani persze nem szabad, mert minden angol egyforma, de mindegyik más. MESSIÁSOK Mit szeretek bennük a legjobban? Talán azt a gyermeki lelkesedést, amellyel valamilyen furcsa ügy mellett missziós hévvel kiállnak. Az egyik egész életét a viviszekció, az állatok élve boncolása elleni harcnak szentelte, a másik (középkorú hölgy) aláírásokat gyűjt a nyúlvadászat törvényes betiltásáért (Uram, el tudja képzelni, mit szenved az az ártatlan kis teremtés, amikor az agarak elevenen tépik sžét?). A harmadik az abortusz engedélyezéséért harcol, vitatkozik hevesen a negyedikkel, aki még a pilulás fogamzásgátlást is előre megfontolt gyilkosságnak nevezi. Az ötödik a Ramakrisna Vedanta (ki tudja mi az? én nem) filozófia terjesztéséért áldozta fel öröklött vagyonának kamatait,- a hatodik pedig adventista és a végítélet közelgő percére hívja fel figyelmemet (még nem késő, térjen meg uram, mert a bűn bére a halál!). Ezernyi liga, klub, egyesület harcol körömszakadtáig valami reménytelen csacsiságért. Imádnak ülésezni, s minden beszédüket az elnök úrhoz címezik, aki valami 167 éves lánccal a nyakában trónol a karosszékben, néha szunyókálva. A láncon patinás kis plakettek tucatjai hirdetik a régen elhunyt elnök-elődök nevét. Az elnöki hatalom másik Jelképe a fakalapács; ennek nagyobb a tekintélye, mint a géppisztolynak, ha volna. Édes, kedves, lelkes szigetlakók! De tovább nem dicsérem őket, mert holnap reggel utazom Skóciába. Mi lesz, ha skót házigazdáim megtudják, hogy angolokat dicsértem?
