Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)
1967-06-10 / 158. szám, szombat
= P aix. Mir. Pace ... A béke nem a temetők nyugalma és nem a halál csendessége. Az ember ösztönösen fél a haláltól, és került a temetőket. Nem Jó szembenézni az elmúlással, a közömbös, üres végtelenséggel. Én legalábbis úgy vagyok vele. Csak a kegyelet napjain merészkedem kt elhunyt szeretteimhez. Nem a kemény, kérges szív közömbössége tart vissza, épp ellenkezőleg, a halál nyugalma és közömbössége rettent el attól, hogy felkeressem azokat a szomorú helyeket, amelyeket a megtévesztő költői nyelv sírkerteknek nevezett el. Mert micsoda kert, ha sírkert? Miért kert, ha sírokat terem? Es mégis: van Csehországban, Prága közelében egy falu, mely épp a halál révén írta be nevét kitörölhetetlenül az emberiség emlékezetébe. Kitörölhetetlenül — mert el akarták törölni a föld színéről. Mint Oradourtt. Mint Cowentrytt Lidice az a falu. A halál révén szinte megkétszerezte életét, önmagát. Megkétszerezte, mert tulajdonképpen két Lidice van ott Prága közelében. Egy lüktető, eleven élettel teljes modern település, és egy másik Lidice, mely volt, és nincs már s épp azért van, elpusztíthatatlanul és felejthetetlenül. Az eleven Lidice pirostetős házai ott sütkéreznek a fennsíkká táguló dombtetőn. Ráragyog a tavaszi nap. Egyenes, egymást derékszögben keresztező utcáin vidám élet nyüzsög. A házak udvarán i; gyermekek játszadoznak. Itt-ott egy f „ menyecske szőnyeget porol. A kis- l kertben tyúkocska Í kapargat. A másik Lidice, mely valójában nincs is, ott van lenn a völgy í mélyében. Egy tömegsír maradt a helyén, egy évszázados templom, az iskola és egy majorsági épület alapjai. Ez minden, ami megmaradt belőle. Es mégis van: a föld alatt, vagy az örökkévalóságban, mely mintha beláthatatlan, végtelen tenger gyanánt ott hömpölyögne abban a szomorú völgyben, s az élő, eleven Lidice szembenéz vele, múltjával, ön magával. Örökké önmagát tükrözi. A halott Lidicét egy hatalmas síremléken, súlyos kőtömbökből épült monumentumon át lehet megközelíteni az országút felől. A bejáratot az ég felé szökő obeliszkekből képezték ki. Magasan az érkező feje felett lapos boltozat hidalja át őket. Az alatt láttam a fémbetűkből kiképzett, kiáltó szavakat: Paix, Mir, Pace. Tulajdonképpen ugyanaz a szó, és ugyanaz a fogalom, csak más-más nyelven. Itt — egy hatalmas temető kapujában. S akkor ott az ég felé szökő karcsú obeltszkek alatt az futott eszembe, hogy felkiáltójeleket képzeljek a fémbetűkből kiképzett szavak mögé, és megértettem, hogy az a szó tulajdonképpen jókívánat és az élőknek szól: az eleven Lidicének. S megértettem azt is, hogy a béke valóban az eleven élet lüktetése, de a halál is csak egy mozzanata az eleven életnek, s nem jelenti feltétlenül az élet tagadását. Tehát nem értelmetlen, s nem kell félni közelségétől, mert úgy is mindenütt jelen van. MÉG EGY TEMETŐ Keresztül-kasul bejártam a szomorú völgyet, az egykori Lidicét. Lábam alatt az ápolt utakon megcsikordult olykor a síró kavics, égett, s a pázsit füve lapult a talpam alá. Az is mintha hangtalanul zokogott volna. Hátam mögött a kőtömbökből épült monumentum, és a völgyre néző homlokzatán gyászoló latin felirat: IN MEMORIAM. 7. A tömegsírt sötétzöld ciprusok áll0. ták körül. Közöttük egy árbócszerúen ágaskodó, gyökértelen fa törzse és felső harmadában vízszintesen egy másik árbóc. Kereszt. A sír maga kilencszer tizenkét méternyi terület. A szemtanúk vallomása szerint négy méter mély sírgödör. Fejbekólintva, döbbenten álltam, s néztem a ciprusfákat. Egy ilyen tenyérnyi terület, és csaknem a fél falu alussza örök álmát e rög alatt: százhetvenhárom lldicei férfi, néhányan iffak, szinte gyerekek, meglett férfiak és idős emberek — 1942. június 10-én ölték meg őket a németek megtorlásul a Heydrich elleni merénylet miatt. Hitler még Heydrich temetése napján fogadta K. H. Frankot, aki a vele való rövid megbeszélés eredményeképpen a következő utasítást küldte az államrendőrség prágai parancsnokának: Lídicén agyon kell lőni minden nagykorú férfit. Minden asszonyt gyűjtőtáborba kell szállítani, az átnevelésre alkalmas gyermekeket össze kell gyűjteni, és a birodalomba szállítani, ahol átadják őket az SS-alakulatokban szolgáló fcatonák családjának. A többi gyermek neveléséről másképp kell gondoskodni. A községet fel kell gyújtani, s a földdel egyenlővé tenni. Es miért éppen Lidicét? A puszta gyanú, feltevés alapján. S az utasítást az utolsó betűig végrehajtották. A férfiakat agyonlőtték, a gyermekeket és az asszonyokat elhurcolták, a falut felégették és földgyalukkal feltúrták egykori helyét. Állok: a ciprusok árnyékában. Bé nán, szélütötten, aztán továbbmegyek. Nem ts én választom az Irányt, hanem a kanyargó, ápolt utak vezetnek. Az egykori Iskola álapfainak közelében fájdalomtól döbbent, Iszonyattól béklyózott asszony szobrok állnak elébem. Az egyik látom, csecsemőt tart az ölében, s féltőn magához öleli. Mindkettő a láthatatlan lángokba mered. Lidice lángol. Egy negyed évszázad elmúltával ts — még mindig lángol. Látom, hogy lángol. Csak a művészet tud ilyen kövé meredten borzadni és iszonyodni. Kiértem már a völgyből. Most újra hullámot vet a talaj s elnehezül a léptem. Hirtelen temető állja el az utamat. Nem tömegsír. Egy igazi temető. Kis fejfák és komor sírkövek. Öregember tesz-vesz a temető szélén. Mellette egészen pici lányka. Öt-hat éves forma kicsi lány. Kék irisz a szeme. Mint a völgy fölé boruló égbolt. Az öregember szeme ls kék. Szomorú, mint az égbolt. Furcsa, nagyon furcsa dolog, hogy itt vannak, ők ketten ebben a csendben és árvaságban. A lányka segít az öregnek. Fonnyadt virágcsokrokat, koszorúkat, szalagokat hord egy rakásra. Az öreg lassan rakosgatja őket egy alig-alig lobbanó, füstölgő tűzre. Mintha különös szertartást végezne, itt a két temető között. — Hová ju'iottam tulajdonképpen, kedves bátyám? Végigmér. Ki ta&fst fti vagyok. Idegen vagyok. Most látom csak, hogy igazán öregember, és nagyon szomorú öregember. — A temetőbe — mondja nagy, hosszú csend után. — A régi temetőbe. Temető ott lenn a völgy, és temető itt ez a domboldal is. A kislány jön-megy, hozza a hervadt virágcsokrokat és koszorúkat. Kék a kislány szeme, nem tudja mi a szomorúság. Az öreg megint odaveti a tűzre a gyász tavalyi, hervadt jeleit, aztán felegyenesedik és a kezét nyújtja: — Brefchta vagyok. Václav Brefchta. — Szomorú foglalatosság — mondom az öregembernek. — Dehogy is. Szívesen teszem. Epp nekem való, Ilyen öregnek. A mi temetőnk. A ml halottaink. Az ott az apám sírja. Az ott az édesanyámé. Az meg az édes bátyámé, odább a nővéremé... Meghitt, kedves ismerősökként nézi a sírokat. A rokonai sírját, és az idegen sírokat is. — Negyvenkettőben feldúlták a temetőt ls. Buldozérrál szántották végig. Kifordították a sírköveket. A betonnal keretezett sírokat felrobbantották, hogy a halottak kifordultak koporsójukból. Csak a sírok helye maradt meg. Aztán kiástuk a beszántott sírköveket. Ki-ki megtalálta a magáét. Helyreállítottuk a sírokat. Elnézem az alacsony feffákat. A kicsorbult márványköveket. Mind, mind helyreállították. Ebben a völgyben és ezen a domboldalon csak a temető él. . Hirtelen rádöbbentem, hogy él. Igenis éli Nincs semmi köze a halálhoz. A fűből kis pacsirta röppent az ég alá, s trillázni kezdett. Hangosan, egyre hangosabban és egyre vidámabban. A KÉT UDICE A monumentum testébe épített múzeumban végignéztem az összegyűjtött dokumentumokat. Lidice a háború előtt. A lidicét templom. Az iskola. Házak, Egyszerű földművelők békés otthonai. Aztán arcképek. A leölt férfiak arcképei. Az egyik- vitrinben egy hatalmas rozsdás kulcs: a templom kulcsa. Csodálatos módon épségben maradt a templom kapufa is. Oda rögzítették a múzeum egyik falához. Az alagsori elsötétíthető helyiségben dokumentumfilmet vetítettek. Maguk a németek készítették. Micsoda önhittségI Es micsoda borzalom. Safát szemmel láttam a falu pusztulását, a jószág elrablását, a lángok közt hamvukba roskadó épületeket. Nem. A ktvégzőosztag rettenetes munkáját nem örökítette meg a lencse. Csak a halottakat láttam, s egy féldúlt udvaron rozzant ólkáfából kibámuló tarkón lőtt kutyát. Bozontos, kedves, fehérszőrű házőrző volt. Könnyelmet rejtve, hangtalanul zokogtam a vetítőhelyiség homályában. Odakünn arconcsókolt a hunyó tavaszi nap szelíd sugara. Elindultam az új Lidice felé. Ott lakik az élet. A piros tetők alatt. Meghitt szobákban. Kis udvarokban. A szelíd kerítések és tükröző ablakok mögött. Ott a visszatért gyermekek és asszonyok. A rügyeit bontó rózsaligeten át /\ ballagtam volna, de valami erő ' ' vagy belső parancs megállásra kényszerített. Visszapillantottam a völgyre. Kékes köd derengett mélyén, csak a monumentum fehér kőtömbjei világoltak felém. A nap egyre lejjebb szállt, s a köd a völgyben egyre sűrűsödött, s mintha nem is köd lett volna: örökkévalóság végtelen vize áradt szét benne. S idefenn a fennsíkká táguló dombtetőn, itt állt Li dice, a temető, az áradó végtelenség partjain. Az új, erős, boldog Lidice Palx. Mir. Pace... — suttogtam magamban, s mintha egy láthatatlan, zengő kórus válaszolt volna hatalmas visszhang gyanánt: Paix! Mir! Pace! Békél BABI TIBOR SIKER KORONÁZZA AZ ÖSSZEFOGÁST Beszélgetés a Szepsi Városi Nemzeti Bizottság elnökével Már régen felvetődött bennem a gondolat: ml a titka Szepsi városfejlesztési sikereinek az utóbbi években? Az eredmények leghitelesebb dokumentuma kormányunk elismerő ok levele és százezer koronás pénzjutalma, amivel a keletszlovákiai kerületben eddig csak ez a város büszkélkedhet. Ismerve a Szepsi Városi Nemzeti Bizottság elnökének, Tamás Lászlónak szerénységét, kérdésemre választ először a Košicei Járási Nemzeti Bizottság vezetőitől kértem. — Szepsiben a választások óta helyes úton halad a nemzeti bizottság. Megfontoltan, körültekintően alkalmazza munkájában az új gazdasági elveket. A városfejlesztésben olyan akciókat tervez és szervez, amelyek társadalmilag szükségesek s ezért serkentőleg hatnak a lakosságra Is — egybehangzóan ez volt a válasz. Eddig akárhány volt járási székhelyen megfordultam, panaszkodtak a vezetők és a lakosok egyaránt. „Városkánk a területi átszervezés áldozata. Amióta beolvadtunk az új járásba, mit sem fejlőcHk" — többnyire ilyen" mondatokat ismételtek. Szepsi egyike azoknak a volt járási központoknak, amelyekre ez az állítás nem érvényes. Itt a lakosság nem panaszkodik, hanem összefog és közös erővel építi, szépíti városát. Ezt maga Tamás elvtárs is hangsúlyozza. Lakosságunk minden városfejlesztési akciót a magáénak tekint és ennek megfelelően munkálkodik megvalósításán, önsegéllyel épült a strandfürdő, így épül a kuglizó, a sportpálya lelátója, vízvezeték, az utak ... Fényképek kerülnek az asztalra. Ez itt a strandfürdő, tavaly nyitottuk meg — magyarázza az elnök. Egy másik fényképen Idősebb és fiatal brigádosok vállvetve dolgoznak. — Az iskolák tanulói itt több mint huszonhatezer brigádórát dolgoztak le — jegyzi meg Tamás elvtárs. — De a felnőttekre sem lehet panaszunk, saját maguk ajánlották fel segítségüket ... — A többf építkezésen ls? — kíváncsiskodom. — Igy történt ez a többi akciónál is. Talán elég ennek illusztrálására megjegyeznem, városunk dolgozói közel egymillió korona értékű társadalmi munkát végeztek. Az említetteken kívül 2,5 kilométernyi utat építettünk, a sportpálya lelátója is fedél alá került, a kuglizót ez év július 1-én akarjuk átadni, épül a vízvezeték, rövidesen minden lakásban vízcsapból kapják az ivóvizet, összegezve, az elmúlt két esztendőben csaknem 2,5 millió korona értékű munkát végeztünk el. Téglagyára is van a városnak, ezt ez év május 15-én helyezték üzembe. Az elnök szerint évente egymillió tégla előállítására képes. A nyersanyag öt évre elegendő és további nyersanyagforrások is feltárhatók anélkül, hogy a szántóterületet megbolygatnák. Elképzelés, javaslat is bőven akad Szepsiben.* Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen az eddigi sikerek ösztönzőleg hatnak a lakosságra. Ezzel kapcsolatban Tamás elvtárs tolmácsolta a nemzeti bizottság álláspontját. — Véleményünk szerint a megkezdett akciók befejezésére kell összpontosítanunk erőinket, csak aztán kezdhetünk újabbakhoz. Városunk lakossága ezzel egyetért. Ez megnyilvánult az NOSZF 50. évfordulójának tiszteletére tett 578 egyéni és 24 kollektív felajánlásban is. Ezeknek értéke meghaladja a nyolcszáztízezer koronát-. — Mire fordítják a kormánytól ajándékba kapott százezer koronát? — kérdem az elnöktől. — Közkívánatra egy autóbuszt veszünk, amely a vasútállomás és a város felső vége között bonyolítja majd le a személyszállítást. Remélem, erre rövidesen sor kerül Telefonhívások zavarják meg beszélgetésünket. Az elnököt keresik, a vízvezetéket építő szakemberek a helyszínre hívják, néhány ügyfél is várakozik az iroda előt. Nem zavarjuk tovább Tamás elvtársat. Hiszen a hallottak és tapasztaltak alapján mi ls csak azt állíthatjuk: Szepsiben a nemzeti bízottság és a lakosság valóban egy húron pendül. S így van ez rendjén ... KULIK GELLÉRT Társadalmi munkával épült fel a stranfürdő is.
