Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-03 / 151. szám, szombat

A koporsónak furcsa, bacna volt a színe, s a szobá­ban, ahogy állt, és körü­lötte a fekete múmiák körbe jár­jak, úgy tűnt, lassan felemelke­dik és libeg a két szék felett, amelyre lefektették. A csupasz falok tompa szürkesége a fekete ruhák fölé félhomályt borított. A folyosóról, s a másik szobából, amely szintén üresen áll*, atig szűrődött be valami fény. Csak a <koporsó belseje világított sze­mérmetlen fehérséggel, belülről a fehér párnák és fátylak tiszta­ságával. Meg a fiatal halott. A keze és a aroa. A sötét kabát felfelé ívelő gallérja között az ing, s o fekete, lesimított haj alatt ai arc pergomen-sárgasá­ga, egy árnyalattal halványab­ban .. s az esőáztatta fekete szövet tompán fénylik. — Akarsz repülni? - kérdezte a fiú, s a lányra mosolygott. — Miért ne? - mondta a Ióny. — Szóval akarsz. A fűzfák között óHtak, alig pár lépésnyire a megduzzadt, zava­ros, vadul iramló, tajtékos folyó­tól. A lány szeme fénylett, mint az üveggyöngy, ha a nap suga­rai körülcirógatják. — Nézd csak - fogta meg o fiú a motorkerékpár kormánya*. — nézd, ha ezt megcsavarom, ak­kor repülni kezdünk. Előbb csak egy kicsit emelkedünk fel, ép­pen csak egy keveset... egy arasznyit az út fölé. Akkor lehu­nyod a szemed, vársz, vársz, s mikor már úgy gondolod, hogy akkor is repülnél, ha nem vagy velem, szétnézhetsz ... — Csodálatos . .. Tovább, mondd tovább ... — És akkor úgy érzed, mintha súlytalan lennél, mintha minden, ami lefelé húzott, hirtelen eltűnt volna, könnyű leszel, mint a su­hanó madarak szárnya, vagy mint a parányi felhőcske . . . Akarsz repülni? . — Ó, nagyon - súgta a lány, s még hozzá tette: — Még azt is mondd el, hogy lesz tovább. — Azt nem tudom »- mondta a fiú. - Azt még én sem tudom. Csak idáig ismerem. Ami azon túl van, az titok. — Kár, hogy nem ismered, ami azon *úl von. — Nem - ellenkezett a fiú nem kár. Jó, ha van valami, amit még nem ismerünk. Jó a titok. — Mire kell? — Az örömért. Hogy mindig találjunk valami újat a világon. Azért. Mikor valami titkot meg­fejtesz, az nagy öröm. Nem igaz? — De igen. Igaz. — Akkor repülünk? — Ho akarod... És igazán úgy lesz, ahogy mondtad? — Ügy. — Olyan könnyű leszek? — Olyan könnyű. i- Mint egy felhőcske? — Nem hiszed? — De hiszem? — Akkor jó. A fiú nekivetette hátai egy vastag törzsű fűznek és mélyet lélegzett. Fehér inge élesen ki­vál* a sötét fakéreg-háttérből. Mosolygott s valahová a ma­gasba nézett, ahol szakadozott felhők futottak kavarogva a dé­li hegyek felé. Boldog volt, s va­lóban hitt abban, hogy felre­pülnek. Semmi* sem tartott le­hetetlennek abból, amit az imént mondott. Szíve nyugodt ritmusát figyelte egy ideig, s arra gon­dolt, hogy szép az élet, érdemes élni. Van kiért, s van kivel. A lány oda kuporodott a lábá­hoz, mint egy kicsi madárka, és nézte a fiú nagy, barna szemét, ahogy o magasság titkait kém­le'i. Szeretett vo'no -«-- Sze­rette volna, ha mindaz, amit a fiú elmondoť, valóság lehetne. Könnyű akart lenni, súlytalan, Hogy ne érezzen semmit, ami lefelé húzza. Percekig maradtak így, ilyen mozdulatlanul, gondolataikba mélyedve. Csend volt körülöttük, csupán az áradó folyó tompa mo­rajlása görgött a part szakado­zott pereme alatt. .. F ekete nap. Az ég, a fák, az út, min­den fekete. Napok óta szakad az eső. A fák koronája is sötét. A rokonok a koporsó körül állnak. Az asszonyok egymásba karoló keze furcsa láncot alko*. Mintha játszanának. A férfiak fél lépésnyire állnak mögöttük. Ar­cuk szürke, válluk, mintha iszonyú súlyok nehezednének rá, amelyet olig bírnak már tartani, lehajlik, A lány ült a fiú lábánál, aho­va lekuporodott, és a nagy csen­dességben és mozdulatlanság­ban olyanok voltak ott, mintha múl'ban és jövőben egyaránt él­nének. Távol a jelentől, a tegnap­ban és a holnapban is, így vál­nak eggyé a szerelemben, akik igazán szeretik egymást. A csend csodálatos perceiben érik a szerelem ereje; e csend­ben emelkednek a vágyok, in­nen indulnak el egymás felé a még testben lévők, hogy egymás érintése után újra ide térjenek vissza. Csendből a csendbe. Élet­ből az életbe, életből a halálba. Kinek hogyan rendehetett. Mennyi idő suhant el felettük? Egy perc, egy óra? Taián évek, tolán évszázadok ... Két ember mozdulatlansága nem mérhető közönséges idővel, mert omi raj­tuk kívül van, az nem érinti a szerelem vorázsábon, s a szere­lem ólomfalával elhatárolt két ember benső vHágá*. És hirtelen, mint akik mély álomból ébredve egymásra is­mernek, elindultak egymás felé. A fiú csúszott le a fatörzsön, a Gál Sándor: a deszka éles széle, min*, a tié­det ... De ne gondolj erre ... Most ne gondolj semmire. Szent Mihály lova az udvar közepén áll. Körül borzas szőlő­lugas. A szőlőkacsok rúgós te­kérvényéi erősen kapaszikodnak a kifeszített drótokra. A merevítő betonoszlopok mintha tisztelegnének ... gyújtott. A lány minden mozdu­latát figyelte. — Megyünk? i- kérdez'.e a fiú. — Várjunk még egy kicsit — mondta a lány. — Ahogy akarod. «- Ha sietsz, mehetünk. Nem azért mondtam... Csak jó itt — Tudom. Én se azért kérdez­tem. — Akkor jó. Kis idd múlva megszólalt a lány. — Azelőtt nagyon féhem. Most pedig minden olyan egyszerű ... Mit gondolsz, miért van az, hogy féltem, s most mór nincs bennem semmi félelem; miért van, hogy most már csak az örömöt érzem? — Sohase mondtad, hogy félsz ... »- Nem akartalak megbánta­ni ... És az mór nagyon régen volt. j- Igazán régen? Temetés s M N •O Dl O Z lány pedig emelkedett, és mikor félúton, félig állva s félig ülve elérték egymást, a fojtott, felhők alá szorult nyár iszonyú forró­sága, mint valami súlyos takaró rájuk zuhant. Kitágult pupillájuk riadtan kapcsolódott össze, s a fűzfaágak zöld lángos*orokká válva suhogtak . .. Suhogtak? Nem. Nem mozdult semmi. Minden csak látszat. Csu­pán az ő mozdulatlanságuk igaz. De az se soká. Repülni szeret­nének. Felemelkedni minden fö­lé, ami közönséges, s belekóstol­ni a mindenség súlytalanságá­ba ... De csak együtt.. . Külön­külön nem lehet. Csak együt*. Lehunyt szemmel, hogy a vilá­gosság szégyenítő józanságát ne érezzék. Igy találták meg egymást és a mozdulatlanság lassú ringásba oldódott, akárha csónak lebeg a K ihozzák a koporsót. A két unoka'estvér óvato­san lépeget. A szemük egymásba kapcsolódik figyelmez­tetésül: vigyázz, jól tartsd, el ne botolj a küszöbön. Tartsd ma­gad. Most minden szem ránk szegeződik. Csak óvatosan ... Még pár lépés. .. Tarts ki ... Az én tenyeremet éppen úgy vágja — Igazán. Száz éve is lehe*. — Vagy száz napja . .. — Vagy?... A lány nevetve markolt a fiú hajába. Vagy soha. Te ... te gazem­ber! ... — És még mi? — Nem tudom. Semmit se tu­dok. Nem Is vagy. Nem is vol­tál. De tényleg ... Miért kétel­kedem? — Az a baj, hogy sokat vagy egyedül. — Igaz, mindig egyedül va­gyok. >- Mindig? — Igen. — Csalsz. — Nem. — És ha együtt vagyunk? — Az nem tartozik a mindig­hez. — Igy már elfogadom. — Ugye nevetséges dolgokat mondok? — Nagyon komolyan hallgat­lak. — Igazán? Ha így folytatod, tényleg el­hiszem, hogy kételkedsz a való­ságban. — Nem megyünk még? — Az előbb azt mondtad, jó itt. — Most is így érzem. A fiú cigarettát vett elő és rá­Az emberek az esernyők alatt énekelnek: „Ments meg Uram engem az örök haláltól..." Az unokatestvérek a koporsót óvatosan a Szent Mihály lovára fektetik. Szemük újra találkozik. Jól van, mondja a tekintetük. Elvégeztük. Becsülettel és tisz­tességgel. Az egyiknek eszébe jut, hogy jó volna rágyújtani. Ösztönösen mozdul a karja, hogy zsebéből cigarettát vegyen elő, de a mozdulat félúton megtörik. Most nem lehet... Majd utá­na... Majd később... M ég mindig a fa alatt Ültek, pedig már bealkonyodott. A levegő nehéz és párás volt, s a mélyen szálló fehhök az alkonyatban egyre komorobbok­ká váltak. * Olyan az ég, mintha gyá­szolna mondta a lány. — Ne beszélj bolondokat. Sem­mi köze az égnek a gyászhoz. — Akkor miért olyan komor? — Nem komor, hanem fe4hős. Ha ilyeneket gondolsz, nem re­pülhe*sz. — Miért? — Ha repülni akarsz, minden gondolaiot ki kell űzni magad­ból. — Hogyan űzhetném ki ma­gamból a gondolataimat? Ha az égre nézek, újra az eszembe jut, amit az előbb mondtam. — Hunyd le a szemed. A lány engedelmeskedett. — Most meg olyan minden — mondta — min*ha nem is len­nék ... Jaj, ne haragudj, már többet nem mondok ilyeneket. — Miért? Csak nyugodtan mondd el minden gondolatodat Most, ebben a percben mire gondoltál? — Már nem tudom. — Kár... Távol, a fűzes mélyén egy ma­dár rikoltot*. Hangja élesen, bántón röppent a fák között. A Ióny a fiúhoz bújt, mintha védelmet keresne valami elől. Arcát erősen a fiú melléhez szo­rította. — Félek - mond'a. — Mitől félsz? - kérdezte a fiú. — Mindentől, ami körülöttem van. A fák is úgy állnak néha, olyan fenyegetőn, mintha meg akarnának ölni. De leginkább a nagy, ormótlan fehér kövektől félek ... És leginkább attól, hogy egyszer minden megváltozik. Te se leszel olyan, amilyen most vagy s talán én se ... Ettől fé­lek ... Nem lehet az ember örökké boldog . . . <- Lehet. Csak hinni kell... Egymásban, az életben, a bol­dogságban ... — Nem haragszol? — Nem — Igazán? — Igazán. >— Többet már nem mondok ilyeneket. — Ahogy akarod .... Megyünk? — Nem bánom. A fiú kitolta a motorkerékpárt az ösvényre, s begyújtotta a mo­tort. Könnyű, kék füstfelhő szállt fel a kipufogóból. A Ióny a fiú mögé ült, s szorosan átkarolta a derekát. Kattant a sebesség­váltó, s a motor lassan gurulni kezdett... ...Huszonkét éve! élt. Fejfá­jára is ezt égették ügyes kezek cifra betűkkel. Huszonkét éves halott. Hitét, vágyait elengedte, mint összeszorított kéz a mada­rat — hess, repülj, amerre akarsz ... Az esernyők alatt ez a tömeg, amely árny-valóságával itt áll, hiába szánakodik. A szétroncsolt testből kiszivárgott az élei ott az árokparton. Hogyan történhetett? Keresd a választ... Keresd... A halott néma. Ajka ívé* a ko­porsó mélyén merev irmok zár­ják össze félelmetes szorítással. És mintha valóban repültek volna ... Az út sima felületén sü­völtöttek a kerekek. A fák úgy suhantak el mellettük, mint óriá­si, néma árnyak. A reflektor fé­nyében csillogott az aszfalt. hajó, lebeg a fekete folyam fe­lett. Egy-kettő, egy-kettő ... A koporsóvivők, akár a katonák egyszerre lépnek: Egy-kettő... A motor egyenletesen zú­gott. A lány lehunyt szem­mel élvezte a száguldás*. Érezte, hogy egyre könnyebbé válik, egyre csökken az a von­zás, amely lekényszeríti a földre, Kibomlott haja lobogott a szél­ben. Csak a karja szorítása erő­södött, ahogy a fiú derekát át­ölelte. Ez vol* a legfőbb bizton­ság szómára. A fiú is érezte ezt és boldog volt. Legszívesebben elengedte volno a kormányt, hogy átkarolhassa a lányt, d« nem tehette. Még pór kilométert futottak, s a lány haza ért. De neki még vissza kellett térni; mert nem egy faluból valók vol­tak. Neki még megmaradt az út visszafelé. A koporsó után a holott szü­lei mennek. Az apa magos, síi­kár, ráncos arcú férfi, Remeg a keze, a feje, a hangja. „Nincs már fiam .., nincs mór fiam .. Más hang nem jön ki a torkán. Könnye sincs. Csak a remegés rázza, s a szeme ég, mintha lá­za lenne. Nem ért semmi*., nem hall semmit A világ egy alvadt vértócsává sűrűsödött a szemé­ben azon a reggelen. Tegnap? Nem... Tegnapelőtt... Nem.s> És lépdel, mintha nem is a föl­dön járna. Felesége csontos ar­ca világít mellette a fekete ken­dő alól. Egy-kettő ... egy-ket­tő ... Fogy az út, egyre közelebb a temető. Vonulás. Végig az u*cón. A ko­porsó, mint egy koszorúkkal ékes Az éjszakában alagutat vájt a fényszóró. A fiú lazán 'ártot­ta a kormányt. Alig döcögött az úton. Hova sietett volna? Egye­dül volt a gondolataival. Dere­kán még érezte a lány szorítá­sát, s olig ve*.te észre, hogy a támadó szél esőcseppeket sodor. De mikor egyre sűrűbben csa­pódtak a vízcseppek az arcába, felriadt gondolataiból. „Nem várhattad volna meg, amíg ha­za érek?" — mondta vidám han­gon, mintha az remélte volna, hogy a felhők megértik szavait, s visszatartják nehéz terhüket De a felhők komoran hallgattak. És az eső mindjobban meg­eredt. Az aszfaltot már elborítot­ta a nedvesség. „Csak ess, ess, te bolond eső, bánom is én? Itt hagylak úgyis." Szertelen vidám­ság let*, úrrá benne. „Hisz én, ha akarok, repülök ... Ide nézz, te eső! Ide nézz!... A benzin­tartály fölé hajolt, mint a ver­senyzők, és gázt adott a motor­nak. A motor, mint valami nyug­talan álla', megugrott és eszeve­szett gyorsasággal nyelte a mé­tereket. „Most érj utol, ha tudsz, te bolond eső, most érj utol," kiálto'ta, és nagyot nevetett. Va­lami csodálatos, ismeretlen láz ébredt benne. Nagynak érezte magát, olyannak, aki képes le­győzni mindent. Rohant az úton, alig figyelt az érzésein kívül másra. De a felhőket nem volt könnyű legyőzni. Felette repül­tek, s az esőcseppek egyre sű­rűbben és tömöttebben zuhog­tak. Valami megcsillant a reflek­tor fényében . . . Talán egy állat szeme volt, talán egy üvegcse­rép .. A fiú lába ösztönös moz­dulattal nyomta meg a féke*, s mire tudatáig ért volna a moz­dulat veszélyessége, már sem­mit sem tehetett. A motor meg­perdül*, s nagy ívben repült át az árkon, terhétől szabadul­tan ... A fekete menet élén ének lobban: „Repüljetek elő, kívánt idők sebesen ..." Nehéz a koporsó. Az emberek egymást váltják. A váltáskor a koporsó megbillen, mint csónak a vizén, de pár lépés után, mi­kor a lábak újra egymáshoz iga­zodnak, visszanyeri előbbi nyu­godt ringásá', fenségét. Nincs megtorpanás. Lassan elmarad­nak a házak a menet fekete kí­gyója mellett. Az utca üres lesz, néma. A diófák fáradt ágai a földre érnek, s az utcán a víz­tócsák tükre, amelyeket a lépé­sek felkavartak, elsimul. Csak a lehulló vízcseppek gyűrűznek rajtuk, meg néha egy-egy át­tetsző buborék, amelyet a szél szertepattant...

Next

/
Thumbnails
Contents