Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)
1967-06-03 / 151. szám, szombat
A koporsónak furcsa, bacna volt a színe, s a szobában, ahogy állt, és körülötte a fekete múmiák körbe járjak, úgy tűnt, lassan felemelkedik és libeg a két szék felett, amelyre lefektették. A csupasz falok tompa szürkesége a fekete ruhák fölé félhomályt borított. A folyosóról, s a másik szobából, amely szintén üresen áll*, atig szűrődött be valami fény. Csak a <koporsó belseje világított szemérmetlen fehérséggel, belülről a fehér párnák és fátylak tisztaságával. Meg a fiatal halott. A keze és a aroa. A sötét kabát felfelé ívelő gallérja között az ing, s o fekete, lesimított haj alatt ai arc pergomen-sárgasága, egy árnyalattal halványabban .. s az esőáztatta fekete szövet tompán fénylik. — Akarsz repülni? - kérdezte a fiú, s a lányra mosolygott. — Miért ne? - mondta a Ióny. — Szóval akarsz. A fűzfák között óHtak, alig pár lépésnyire a megduzzadt, zavaros, vadul iramló, tajtékos folyótól. A lány szeme fénylett, mint az üveggyöngy, ha a nap sugarai körülcirógatják. — Nézd csak - fogta meg o fiú a motorkerékpár kormánya*. — nézd, ha ezt megcsavarom, akkor repülni kezdünk. Előbb csak egy kicsit emelkedünk fel, éppen csak egy keveset... egy arasznyit az út fölé. Akkor lehunyod a szemed, vársz, vársz, s mikor már úgy gondolod, hogy akkor is repülnél, ha nem vagy velem, szétnézhetsz ... — Csodálatos . .. Tovább, mondd tovább ... — És akkor úgy érzed, mintha súlytalan lennél, mintha minden, ami lefelé húzott, hirtelen eltűnt volna, könnyű leszel, mint a suhanó madarak szárnya, vagy mint a parányi felhőcske . . . Akarsz repülni? . — Ó, nagyon - súgta a lány, s még hozzá tette: — Még azt is mondd el, hogy lesz tovább. — Azt nem tudom »- mondta a fiú. - Azt még én sem tudom. Csak idáig ismerem. Ami azon túl van, az titok. — Kár, hogy nem ismered, ami azon *úl von. — Nem - ellenkezett a fiú nem kár. Jó, ha van valami, amit még nem ismerünk. Jó a titok. — Mire kell? — Az örömért. Hogy mindig találjunk valami újat a világon. Azért. Mikor valami titkot megfejtesz, az nagy öröm. Nem igaz? — De igen. Igaz. — Akkor repülünk? — Ho akarod... És igazán úgy lesz, ahogy mondtad? — Ügy. — Olyan könnyű leszek? — Olyan könnyű. i- Mint egy felhőcske? — Nem hiszed? — De hiszem? — Akkor jó. A fiú nekivetette hátai egy vastag törzsű fűznek és mélyet lélegzett. Fehér inge élesen kivál* a sötét fakéreg-háttérből. Mosolygott s valahová a magasba nézett, ahol szakadozott felhők futottak kavarogva a déli hegyek felé. Boldog volt, s valóban hitt abban, hogy felrepülnek. Semmi* sem tartott lehetetlennek abból, amit az imént mondott. Szíve nyugodt ritmusát figyelte egy ideig, s arra gondolt, hogy szép az élet, érdemes élni. Van kiért, s van kivel. A lány oda kuporodott a lábához, mint egy kicsi madárka, és nézte a fiú nagy, barna szemét, ahogy o magasság titkait kémle'i. Szeretett vo'no -«-- Szerette volna, ha mindaz, amit a fiú elmondoť, valóság lehetne. Könnyű akart lenni, súlytalan, Hogy ne érezzen semmit, ami lefelé húzza. Percekig maradtak így, ilyen mozdulatlanul, gondolataikba mélyedve. Csend volt körülöttük, csupán az áradó folyó tompa morajlása görgött a part szakadozott pereme alatt. .. F ekete nap. Az ég, a fák, az út, minden fekete. Napok óta szakad az eső. A fák koronája is sötét. A rokonok a koporsó körül állnak. Az asszonyok egymásba karoló keze furcsa láncot alko*. Mintha játszanának. A férfiak fél lépésnyire állnak mögöttük. Arcuk szürke, válluk, mintha iszonyú súlyok nehezednének rá, amelyet olig bírnak már tartani, lehajlik, A lány ült a fiú lábánál, ahova lekuporodott, és a nagy csendességben és mozdulatlanságban olyanok voltak ott, mintha múl'ban és jövőben egyaránt élnének. Távol a jelentől, a tegnapban és a holnapban is, így válnak eggyé a szerelemben, akik igazán szeretik egymást. A csend csodálatos perceiben érik a szerelem ereje; e csendben emelkednek a vágyok, innen indulnak el egymás felé a még testben lévők, hogy egymás érintése után újra ide térjenek vissza. Csendből a csendbe. Életből az életbe, életből a halálba. Kinek hogyan rendehetett. Mennyi idő suhant el felettük? Egy perc, egy óra? Taián évek, tolán évszázadok ... Két ember mozdulatlansága nem mérhető közönséges idővel, mert omi rajtuk kívül van, az nem érinti a szerelem vorázsábon, s a szerelem ólomfalával elhatárolt két ember benső vHágá*. És hirtelen, mint akik mély álomból ébredve egymásra ismernek, elindultak egymás felé. A fiú csúszott le a fatörzsön, a Gál Sándor: a deszka éles széle, min*, a tiédet ... De ne gondolj erre ... Most ne gondolj semmire. Szent Mihály lova az udvar közepén áll. Körül borzas szőlőlugas. A szőlőkacsok rúgós tekérvényéi erősen kapaszikodnak a kifeszített drótokra. A merevítő betonoszlopok mintha tisztelegnének ... gyújtott. A lány minden mozdulatát figyelte. — Megyünk? i- kérdez'.e a fiú. — Várjunk még egy kicsit — mondta a lány. — Ahogy akarod. «- Ha sietsz, mehetünk. Nem azért mondtam... Csak jó itt — Tudom. Én se azért kérdeztem. — Akkor jó. Kis idd múlva megszólalt a lány. — Azelőtt nagyon féhem. Most pedig minden olyan egyszerű ... Mit gondolsz, miért van az, hogy féltem, s most mór nincs bennem semmi félelem; miért van, hogy most már csak az örömöt érzem? — Sohase mondtad, hogy félsz ... »- Nem akartalak megbántani ... És az mór nagyon régen volt. j- Igazán régen? Temetés s M N •O Dl O Z lány pedig emelkedett, és mikor félúton, félig állva s félig ülve elérték egymást, a fojtott, felhők alá szorult nyár iszonyú forrósága, mint valami súlyos takaró rájuk zuhant. Kitágult pupillájuk riadtan kapcsolódott össze, s a fűzfaágak zöld lángos*orokká válva suhogtak . .. Suhogtak? Nem. Nem mozdult semmi. Minden csak látszat. Csupán az ő mozdulatlanságuk igaz. De az se soká. Repülni szeretnének. Felemelkedni minden fölé, ami közönséges, s belekóstolni a mindenség súlytalanságába ... De csak együtt.. . Különkülön nem lehet. Csak együt*. Lehunyt szemmel, hogy a világosság szégyenítő józanságát ne érezzék. Igy találták meg egymást és a mozdulatlanság lassú ringásba oldódott, akárha csónak lebeg a K ihozzák a koporsót. A két unoka'estvér óvatosan lépeget. A szemük egymásba kapcsolódik figyelmeztetésül: vigyázz, jól tartsd, el ne botolj a küszöbön. Tartsd magad. Most minden szem ránk szegeződik. Csak óvatosan ... Még pár lépés. .. Tarts ki ... Az én tenyeremet éppen úgy vágja — Igazán. Száz éve is lehe*. — Vagy száz napja . .. — Vagy?... A lány nevetve markolt a fiú hajába. Vagy soha. Te ... te gazember! ... — És még mi? — Nem tudom. Semmit se tudok. Nem Is vagy. Nem is voltál. De tényleg ... Miért kételkedem? — Az a baj, hogy sokat vagy egyedül. — Igaz, mindig egyedül vagyok. >- Mindig? — Igen. — Csalsz. — Nem. — És ha együtt vagyunk? — Az nem tartozik a mindighez. — Igy már elfogadom. — Ugye nevetséges dolgokat mondok? — Nagyon komolyan hallgatlak. — Igazán? Ha így folytatod, tényleg elhiszem, hogy kételkedsz a valóságban. — Nem megyünk még? — Az előbb azt mondtad, jó itt. — Most is így érzem. A fiú cigarettát vett elő és ráAz emberek az esernyők alatt énekelnek: „Ments meg Uram engem az örök haláltól..." Az unokatestvérek a koporsót óvatosan a Szent Mihály lovára fektetik. Szemük újra találkozik. Jól van, mondja a tekintetük. Elvégeztük. Becsülettel és tisztességgel. Az egyiknek eszébe jut, hogy jó volna rágyújtani. Ösztönösen mozdul a karja, hogy zsebéből cigarettát vegyen elő, de a mozdulat félúton megtörik. Most nem lehet... Majd utána... Majd később... M ég mindig a fa alatt Ültek, pedig már bealkonyodott. A levegő nehéz és párás volt, s a mélyen szálló fehhök az alkonyatban egyre komorobbokká váltak. * Olyan az ég, mintha gyászolna mondta a lány. — Ne beszélj bolondokat. Semmi köze az égnek a gyászhoz. — Akkor miért olyan komor? — Nem komor, hanem fe4hős. Ha ilyeneket gondolsz, nem repülhe*sz. — Miért? — Ha repülni akarsz, minden gondolaiot ki kell űzni magadból. — Hogyan űzhetném ki magamból a gondolataimat? Ha az égre nézek, újra az eszembe jut, amit az előbb mondtam. — Hunyd le a szemed. A lány engedelmeskedett. — Most meg olyan minden — mondta — min*ha nem is lennék ... Jaj, ne haragudj, már többet nem mondok ilyeneket. — Miért? Csak nyugodtan mondd el minden gondolatodat Most, ebben a percben mire gondoltál? — Már nem tudom. — Kár... Távol, a fűzes mélyén egy madár rikoltot*. Hangja élesen, bántón röppent a fák között. A Ióny a fiúhoz bújt, mintha védelmet keresne valami elől. Arcát erősen a fiú melléhez szorította. — Félek - mond'a. — Mitől félsz? - kérdezte a fiú. — Mindentől, ami körülöttem van. A fák is úgy állnak néha, olyan fenyegetőn, mintha meg akarnának ölni. De leginkább a nagy, ormótlan fehér kövektől félek ... És leginkább attól, hogy egyszer minden megváltozik. Te se leszel olyan, amilyen most vagy s talán én se ... Ettől félek ... Nem lehet az ember örökké boldog . . . <- Lehet. Csak hinni kell... Egymásban, az életben, a boldogságban ... — Nem haragszol? — Nem — Igazán? — Igazán. >— Többet már nem mondok ilyeneket. — Ahogy akarod .... Megyünk? — Nem bánom. A fiú kitolta a motorkerékpárt az ösvényre, s begyújtotta a motort. Könnyű, kék füstfelhő szállt fel a kipufogóból. A Ióny a fiú mögé ült, s szorosan átkarolta a derekát. Kattant a sebességváltó, s a motor lassan gurulni kezdett... ...Huszonkét éve! élt. Fejfájára is ezt égették ügyes kezek cifra betűkkel. Huszonkét éves halott. Hitét, vágyait elengedte, mint összeszorított kéz a madarat — hess, repülj, amerre akarsz ... Az esernyők alatt ez a tömeg, amely árny-valóságával itt áll, hiába szánakodik. A szétroncsolt testből kiszivárgott az élei ott az árokparton. Hogyan történhetett? Keresd a választ... Keresd... A halott néma. Ajka ívé* a koporsó mélyén merev irmok zárják össze félelmetes szorítással. És mintha valóban repültek volna ... Az út sima felületén süvöltöttek a kerekek. A fák úgy suhantak el mellettük, mint óriási, néma árnyak. A reflektor fényében csillogott az aszfalt. hajó, lebeg a fekete folyam felett. Egy-kettő, egy-kettő ... A koporsóvivők, akár a katonák egyszerre lépnek: Egy-kettő... A motor egyenletesen zúgott. A lány lehunyt szemmel élvezte a száguldás*. Érezte, hogy egyre könnyebbé válik, egyre csökken az a vonzás, amely lekényszeríti a földre, Kibomlott haja lobogott a szélben. Csak a karja szorítása erősödött, ahogy a fiú derekát átölelte. Ez vol* a legfőbb biztonság szómára. A fiú is érezte ezt és boldog volt. Legszívesebben elengedte volno a kormányt, hogy átkarolhassa a lányt, d« nem tehette. Még pór kilométert futottak, s a lány haza ért. De neki még vissza kellett térni; mert nem egy faluból valók voltak. Neki még megmaradt az út visszafelé. A koporsó után a holott szülei mennek. Az apa magos, síikár, ráncos arcú férfi, Remeg a keze, a feje, a hangja. „Nincs már fiam .., nincs mór fiam .. Más hang nem jön ki a torkán. Könnye sincs. Csak a remegés rázza, s a szeme ég, mintha láza lenne. Nem ért semmi*., nem hall semmit A világ egy alvadt vértócsává sűrűsödött a szemében azon a reggelen. Tegnap? Nem... Tegnapelőtt... Nem.s> És lépdel, mintha nem is a földön járna. Felesége csontos arca világít mellette a fekete kendő alól. Egy-kettő ... egy-kettő ... Fogy az út, egyre közelebb a temető. Vonulás. Végig az u*cón. A koporsó, mint egy koszorúkkal ékes Az éjszakában alagutat vájt a fényszóró. A fiú lazán 'ártotta a kormányt. Alig döcögött az úton. Hova sietett volna? Egyedül volt a gondolataival. Derekán még érezte a lány szorítását, s olig ve*.te észre, hogy a támadó szél esőcseppeket sodor. De mikor egyre sűrűbben csapódtak a vízcseppek az arcába, felriadt gondolataiból. „Nem várhattad volna meg, amíg haza érek?" — mondta vidám hangon, mintha az remélte volna, hogy a felhők megértik szavait, s visszatartják nehéz terhüket De a felhők komoran hallgattak. És az eső mindjobban megeredt. Az aszfaltot már elborította a nedvesség. „Csak ess, ess, te bolond eső, bánom is én? Itt hagylak úgyis." Szertelen vidámság let*, úrrá benne. „Hisz én, ha akarok, repülök ... Ide nézz, te eső! Ide nézz!... A benzintartály fölé hajolt, mint a versenyzők, és gázt adott a motornak. A motor, mint valami nyugtalan álla', megugrott és eszeveszett gyorsasággal nyelte a métereket. „Most érj utol, ha tudsz, te bolond eső, most érj utol," kiálto'ta, és nagyot nevetett. Valami csodálatos, ismeretlen láz ébredt benne. Nagynak érezte magát, olyannak, aki képes legyőzni mindent. Rohant az úton, alig figyelt az érzésein kívül másra. De a felhőket nem volt könnyű legyőzni. Felette repültek, s az esőcseppek egyre sűrűbben és tömöttebben zuhogtak. Valami megcsillant a reflektor fényében . . . Talán egy állat szeme volt, talán egy üvegcserép .. A fiú lába ösztönös mozdulattal nyomta meg a féke*, s mire tudatáig ért volna a mozdulat veszélyessége, már semmit sem tehetett. A motor megperdül*, s nagy ívben repült át az árkon, terhétől szabadultan ... A fekete menet élén ének lobban: „Repüljetek elő, kívánt idők sebesen ..." Nehéz a koporsó. Az emberek egymást váltják. A váltáskor a koporsó megbillen, mint csónak a vizén, de pár lépés után, mikor a lábak újra egymáshoz igazodnak, visszanyeri előbbi nyugodt ringásá', fenségét. Nincs megtorpanás. Lassan elmaradnak a házak a menet fekete kígyója mellett. Az utca üres lesz, néma. A diófák fáradt ágai a földre érnek, s az utcán a víztócsák tükre, amelyeket a lépések felkavartak, elsimul. Csak a lehulló vízcseppek gyűrűznek rajtuk, meg néha egy-egy áttetsző buborék, amelyet a szél szertepattant...
