Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-28 / 176. szám, szerda

H

osszan nézem barázdás, magas homlokát, arcának sajátos vonásait. Kutatón belenézek nyugtalan kékesszürke szemébe... Frontkatonaként Moszkvát, Kijevet, Bjela Cerkovot, Közép-Ázsiát, Karagandát, az Azovi-tengert látta velük ... Megcsodálom magamban, az egykori hadnagy dús, fekete haját, melyben csak itt-ott szőtt még egy-két ezüst szálat az öt évtized. Aranyrojtos vállpántján csaknem tizenöt éve már ott az alezredesi rangot jelző két csillag. Másfél évtized bőségesen elegendő arra, hogy minden porcikájába beidegződjék valami szigorúan kimért, sajátosan katonatiszti magatartás. Benne azonban hiába keresem e jellemvonások bármelyikét. Modora szokványos, a hanglejtése köznapi, csak az élete ... Igen, az élete, pontosabban annak az első három évtizede. Ha azt mondom fordulatos, aligha Jeleztem valamit is belőle. Mégis két-három percenként megakad beszélgetésünk fonala. Talán éppen ezért... Bratislavai lakásán találkozunk. Hárman lakják a két szoba konyhát: az alezredes, Klári asszony, a felesége és tízéves kislányuk, a pajkosszemű Marika. Egy fényképpel illusztrált, szlovák nyelvű képes hetilapban megjelent rövid visszaemlékezés kerül az asztalra. Tűnődve néz saját arcképére, aztán legyint. — Sokkal nyurgább voltam valamikor ... Talán nera valamikor... Talán nem ls olyan régen ... — teszi hozzá. R

övid merengés után újra kibuggyan belőle a szó: — Tizenhárom éves gyerekfejjel beteg anyám helyett munkába álltam a zlatnói üveggyárban. Ö akkor már tíz éve nevelt engem egyedül. Hároméves voltam, amikor édesapám az első világháborúban eltűnt. Szegény mama, hányszor vette elő apám utolsó híradásait ... És ilyenkor mindig reménykedett ... A suhanckorba kerülő legényke édesanyja azonban hiába remélt. Fia 1938-as tanítóképzői érettségijét csak egy évvel élte túl. Az ő számára pedig az események szinte vágtasebességgel váltakoztak: tizennyolc havi tényleges katonai szolgálat, néhány hónapig tartó gondtalan tanítóskodás Felső-Árvában, 1941. január elsejével behívó a kétéves bratislavai Katonai Akadémiára, majd nyár elején a tanulmányok kényszerű megszakítása és a gyors hadnagyi előléptetés után indulás a keleti frontra. — Olyan hirtelen történt mindez, hogy lényegében csak ott, a puskák ropogó sortüzében tudatosítottam, hol is vagyok f— mondja. Alaposan szétnéztem és lassan felismertem feletteseim parancsainak igazi értelmét. Üvegipari munkás voltam s így hamarosan rájöttem, ha a szovjet katonák ellen harcolok, akkor bajtársaim ellen harcolok! Hónapokig érlelődött bennem az elhatározás, míg a karácsonykor kínálkozó alkalomnál huszonnégyen átálltunk a Vörös Hadsereghez. Üj harc kezdődött: a rádió, röpcédulák és egyéni levelek útján aktivizálni a németekkel harcoló szlovák katonákat a tömeges átállásra. Később, a szovjetunióbeli csehszlovák hadtest megalakulása után sok ezer társával együtt segített a győzelmesen előrenyomuló szovjet hadseregnek. Mire befejezi vörös katonává válásának történetét, már sűrű körülöttünk a cigarettafüst. A

gondos helytakarékosságra intő lakás zsúfolt könyvespolcáról a John Knittel, Jókai Mór, Harry Thurk müvek mellől egy piros kötésű Samo Faltaň könyv kerül elő. — Könyvben is megemlékez tek rólunk — mondja és néhány pillanatra belefeledkezik a sorokba. Ki tudja, hányodszor olvassa már el saját nevét... — Hogyan fest egy-egy napja? — zökkentem vissza a beszélgetést a mába. — öt óra után kelek, délután fél négyig dolgozom a városi katonai parancsnokságon, munka után alkalomadtán egy-két sör. Különben általában otthon vagyok. Mindig akad valami tennivaló. Ha nem, hát olvasgatok, a lányommal foglalkozom. Olyan hamar itt az este ... — A háború óta járt-e már a Szovjetunióban? Fölcsillan a szeme. — Két éve a díszemelvényről néztem végig a Vörös téren a katonai díszszemlét. Ott-tartózkodásom alatt meglátogattam a legjobban szívemhez nőtt szovjet várost — Kijevet is. Megkerestem azt a házat, ahonnan utolsó levelezőlapját címezte apám, és végigjártam azokat a helyeket, ahol én harcoltam huszonöt évvel később, a város fölszabadításáért. Klári asszony, a magyarul is jól beszélő feleség nyit ránk. Feketét hoz. Vendéglátóm rágyújt, aztán hörpint egyet a kávéból, s visszaemlékezik a Kijevért folyó harcra. Az ő egységük Novochoperszk felől támadott. November ötödikét mutatott a naptár, amikor ragyogó őszi napsütésben nekivágtak a mintegy húszkilométeres útnak. Több napja állomásoztak már akkor a Dnyepermenti homokos talajon. Ez lé nyegesen megnehezítette az előrejutást, ráadásul a ruhagallér juk mögé, a szerény élelem közé, mindenüvé beette magát a homok. Késő estére értek a város alá. A tüzéregységek akkora már „előkészítették" a talajt. Az egyre jobban csüggedő és fáradó német katonák nem tanúsítottak túl erős ellenállást. Még az éjszaka föladták a várost... Ú

jra pillanatokig tartó csönd ereszkedik közénk. Egy-egy szippantásnál még a cigaretta sercenése is hallik. Vajon mi a véleménye az alezredesnek a hősiességről és a félelemről? — Ügy gondolom, mind a hősiességnek, mind a félelemnek közös eredője van: az önvédelmi inger. A különbség mindössze annyi, hogy az előbbi pozitív, az utóbbi negatív jelenség. Természetesen, az egészséges félelem nem megvetendő, sok veszélytől védi meg az embert. — Bizonyára ön is forgott életveszélyben... Válaszképpen elmosolyodik. Csak aztán szól: — Vaszilkovóban egyszer tíz méterre tőlem csapódott be egy bomba. Szerencsémre nem a gyújtófejére esett, hanem a lapjára. Megmenekültem! Kaptam súlyos comblövést, meg később egy karlövést, kétszer a katonasapkámat lyukasztotta át a golyó, három hétig eszméletlenül feküdtem tífuszban ... Frontkatonaként végigszenvedni a háborút annyit jelent, mint élve megjárni a poklot. M

ár búcsúzom, amikor eszembe jut: vajon mi érdekelheti őt magában az emberben, hiszen egész életében napról napra új arcokkal találkozott? — A jó és rossz tulajdonságok helyes ötvözete, mert igaz emberré csiszolódni nem egyszerű. Mindenkiben mindig az „embert" kerestem ... Huszonkét évvel a háború után, én is ezt fedeztem fel Ján Drugda alezredesben. MIKLÓSI PÉTER KÁNIKULÁBAN. (Sugár felvétele) BÖRZEKÉS Mindenkinek más az ízlése, de a SANA minden igényt kielégít. Legyen ŰZ gyermek vagy nagyapa, beteg vagy diétás, a SANA egyaránt megfelelő. A SANA ugyanis az ésszerű táplálkozás egyik vívmánya. Bár első kockái csupán három évvel ezelőtt kerültek a fogyasztókhoz, ebben az évben már több mint 48 millió kockát gyártunk. Mi okozta a közkedveltségnek ezt a rohamos növekedését? A legfőbb szempontok: A SANA könnyen emészthető és tápláló. Kiváló minőségű, importált növényi eredetű nyersanyagokból készül és vitaminokban rendkívül gazdag. A SANA minden kilogrammja 30 ezer nemzetközi egység A-vitamint tartalmaz és köztudott, hogy az A-vitamin hiánya farkasvagságot, hörghurutot okozhat és csökkenti a szervezet ellenálló képességét. A kiváló minőségű SANA mindig friss. Minőségét a gyártás, a szállítás és az értékesítés magas színvonalú higiéniája biztosítja. Emellett a SANA olcsó is. Egy kocka ára 5 korona, tehát csak lele annyiba kerül, mint a vaj. Sok érv szól a SANA mellett, és éppen ezért érthetetlen, hogy akadnak még háztartások, ahol idegenkednek tőle Sajnálatos tény ez, hiszen nemcsak az egészséget védi, hanem az erszényünket is kíméli, és miden étel készítésére alkalmas, különösen, ha gazdag fantáziával rendelkező gazdasszony kezébe kerül. Két recept az ínyenceknek: OLAJOSH AL-PÁST ÉTOM: 1 doboz olasjoshal, 15 dkg SANA, 1 kis fej vöröshagyma, néhány csepp citrom és só. Az olajoshalat, a SANÁT és a reszelt hagymát krémmé dolgozzuk, sóval és citrommal ízesítjük. Kenyérre vagy kiflire kenve tálaljuk. ALMÁSPITE TÚRÚS TÉSZTÁBÓL 1 SANA, 45 dkg sima liszt, 45 dkg túró, só, 1 tojás sárgája, 1 kg alma, 15 dkg cukor, kevés fahéj, egy marék mazsola. A SÁŇÄT, az áttört túrót, a tojássárgáját és a sót habosra keverjük, majd a lisztet hozzá adva jól kidolgozzuk. A kinyújtott tészta egyik felét kikent tepsibe helyezzük, megtöltjük a felszeletelt almával, meghintjük fahéjas cukorral és mazsolával és befedjük a tészta másik felével. Tetejét a felvert tojásfehérjével megkenjük és rózsaszínűre sütjük. f ó étvágyat! IX| Az asszonyra pillantott, s az jutott eszébe, vajon tudja-e, mennyit ér a szeretője? Tudja-e, hogy nincs értékesebb férfi Szolnokon: háromszázezer korona, kék pénzben, élve, vagy holtan, Annyit fizet érte a román királyi kincstár. Lajosmizsén olvasta, egy plakáton. Háromszázezer. Végigmérte magát a plakát előtt, és elhúzta a szóját: „Nem is gondoltam volna ... Egy egész gulya... Többet érek száz márhánál ..." — de most sem tudott mosolyogni a szavakkal való játékon. Az asszony a tűzhely előtt guggolt. Az aprófából kis tornyot épített a tűztérben, újságpapírt gyűrt marokra s meggyújtva betolta a kupac elé. Nem nézett őrá, mozdulatai kiszámítottak voltak, nyugodtnak hatottak, a tüzet figyelve forgatta kezében a papírcsomót. „Nem tudja" — állapította meg magában, s arra gondolt, nem is mondja meg, csak felzaklatná. Majd amikor túljutnak mindenen. Akkor... Ugratni fogja: egyszer lehetett volna gazdag, s elszalasztotta az alkalma*... Szerette volna látni az asszony arcát, hogy mit felel. Majd akkor ... A ráncok elsimultok a homlokán. Leereszkedett az ágy szélére. Jólesett ott ülni, nézni az asszonyt v- melegnek, puhának érezte a szobát, akár valami madárfészket. „Kár, hogy nem hoztam el..— a plakátra gondolt isimét, és a „majd akkor. ,."-ra. Biztos nem hiszi, tréfának tartja majd, és jó let*, volna szétteríteni előtte a papírt bizonyságul. Csodálkozott volna. Amikor megcsodál valamit, a szeme gyerekesen nagyra tágul, maj'dnem kerek lesz, de még kékebbnek tűnik. Neki olyankor mindig kedve szottyan, hogy ölbe kapja, körülfutja vele a szobát, öszszecsákolja. Az asszony t>ecsukta a t.uzhely ajtaját. Felállt, a lábast a középre húzta, fazekat vett le a stelázsiról, vödörből vizet öntött .bele, föl'ette melegedni, hozzájött. Nem 7. ült az ágyra, lekuporodott a lábánál, s az ölébe hajtotta a fejét. A tűz pattogott. „Meg kell mondani..." — gondol»a, de hallgatott. Ha megszólal, szétfoszlik a meghitt melegség. Nem akarta. Csak még egy keveset se... Egy csipetnyit még: érezni akarta a nyugalmat, az otthonos békességet. Ujjai önfeledten simogatták az asszony barna tincseit, s az járt a fejében, hogy már elég hosszú a haja, talán kontyba lehet tűzni. De ezt sem' kérdezte meg. Később kicsit.,, Biztos fel lehet majd tűzni. Rövid haj — kész lebukás. Rövid hajú nőre minden csendőr felfigyel. Ha nem lehet kontyba, akkor

1 be kell kötni. Valamit a kendő alá dugni, min*ha konty lenne, de bekötni •.. — Mária - susogta, — kicsi Mária,.

'ľ Az asszony megfogta simogató kezét, az arcához húzta, odaszorította erősen. Úgy tartotta néhány pillana'ig, aztán fölállt, hogy megnézi az ételt. Egyszerre sóhajtottak föl, s ezen csöppet elmosolyodtak mindketten. Az asszony tett még a tűzre. Fölemelte a fedőt. Gőz szökkent a lábas fölé. Tányér zörrent. Telemerte, s odavitte az ágyhoz. Tudta, hogy szeret így enni, az ágyon ülve, de azért megkérdezte,, mielőtt odanyújtotta a tányért: — Az asztalnál akarsz? Fejét rázta feleletül, s elvette az ételt. Mohón belekanalazott. Mária kenyeret szelt. A kenyér fekete volt, de jóízű. Nagyokat harapott belőle a krumplihoz. Az asszony letelepedett mellé az ágyra. Nézte, ahogy eszik. „Meg kell mondani..." — gondolta, jóformán nem is rágta a falatokat, csak nyelte, amit a szájába tett. Az asszonyra pillantot. Mária elmosolyodott. = Hozok vizet A padkához lépett, a vödörhöz, megmerítette a poharat. A férfi rajtafelejtette a tekintetét. „Megvarrta..." — kicsit csodálkozott, hogy csak most vette észre, és magában megállapította: „Kimerültem .,." A régi hosszú hálóing — utoljára említette Mária, elfoszlik már az ülepén, újat kreál belőle. „Nagyvilági lesz... — és csiklandósan nevetett, megrántotta a vállát: — Nem is baj... Mindig ebben járok majd előtted, még nappal is. Valahányszor rámnézel, megkívánsz... Akarom, hogy mindig megkívánj..Mosolyognia kellett a kreáción, kinyisszantotta a szétmállott ülepét, és ami innen maradt az aljából, a tetejéhez öltötte — a hálóing új lett, és nagyvilági. Tetszett. A fölfedezés valahogy megnyugtatta, elmúlt tőle az önmaga előtt is t'rfkolt szorongása, most valóban itthon érezte magát. Az asszony visszaült mellé. A poharat a padlóra állította, Ö rámosolygot a kanál fölött, és Mária Is elmosolyodott: ŕ- Neked akartam tetszeni... — mondta halkan és közelebb fészkelődött hozzá az ágyon. Lenyelte a falatot, a kanalat a tányérra tette, combjára engedte az öklét, s az assrony szemébe nézett: Elmegyünk, Mária. Az asszony bólintott: ň Jó. A válasz annyira természetesen hangzott, hogy azt hitte. Mária rosszul értelmezi szavait. Merev tekintettel nézte az asszonyt, és azt mondta: — Oroszországba ... Az asszonynak a pillája se rezzent. Nem lepődött meg. Ű furcsálta, hogy meg se lepődik, és kérdéssel felelt: - Máshová akartál? = kis szünet után megtoldotta: = Máshová minek? Fejét ráz'a, hogy nem akar máshová. Kezébe vette a kanalat, tovább evett. 8. most mór lassabban: meg is rágta az ételt. >- Először a nénémre gondoltam — sóhajtott az asszony. — Erdély ... Mert közelebb van ... Egyik néném Erdélybe ment férjhez. Bizonyára mondtam neked. Az jutott eszembe, hogy hozzá. De ... s hirtelen elhallgatott. Ű harapott a kenyérből. „A néném .. " — kifejezés megmaradt oz agyában •» testvéreire emlékeztette -, s a szemöldöke csöppet megrándult. A lajosmizsei plakátra gondolt, futó pillantást vetett az asszonyra. Mária a poharat nézte a padlón. Ö is odapillantott, aztán megjegyezte: — Erdély szép hely... — a gondolatot úgy forgatta fejében, mint a kenyeret a szájában, s gyorsan akarta volna magyarázni okos érvekkel, hogy viszont Oroszországban a szovjet az úr — és az más, mrnt király alatt élni, bojárok" nak, vagy burzsujoknak dolgozni... Az asszony rémült suttogása kiáltásként hatott: m Háromszázezer... Csönd lett. Mély és rövid csönd. Aztán az asszony felzokogott. A padlóra tette a tányért, szélére O kenyeret, a kanál mellé. Magához húzta az asszonyt. Ir- Nyugodj meg, ne .. . Tudom . .. Az asszony válla meg-megremegett. Az ajkát harapdálta. Arca forró volt, mint O láng. Simogatta a halántékát. m Olvastam... - susogta neki. - Azt hittem, nem tudod ... » Mint a haramiákat.. • bukott ki az asszonyból. A párna alá nyúlt, zsebkendőt vett elő. Mint a ... félbehagyta a mondatot, a kendőbe temetkezett A tenyerén érezte, hogy reszket a válla. FOLYTATJUK