Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)
1967-06-03 / 151. szám, szombat
JURU GVOZGYEV KOLUMBIAI RIPORTJA D rótkötélpálya vezet Monserrate hegycsúcsra, ahol elénk tárul a kolumbiai főváros panorámája. Vörös cseréptetős házak tengere tölti ki a völgyet. Néhány felhőkarcoló jelzi a város központját. A messzi látóhatáron erdős hegymasszívumok sötétlenek. A Monserrate hegy a kolumbiai főváros születésének és fejlődésének néma tanúja. A spanyol hódítók innen szemlélték meg az indiánoktól elrabolt földterületeket, s választották ki az Of-Granadának nevezett új tartományok jövendő fővárosának helyét. A hódítók 1538-ban létrehozták Santa F é de Bogotá várost.. . Három évszázaddal később a fiatal Nagy-Kolumbia köztársaság első elnöke, a spanyol iga lerázója, Simon Bolivár vonult Monserrate hegyére. Abban az időben Nagy-Kolumbia felölelte a mai Kolumbia, Venezuela, Panama és Ecuador területét. Bolivár halála után, 1830-ban ez az állam felbomlott, s létrejött Új-Granada köztársaság, a mai Kolumbia. I múlt emlékei A Monserrate lábánál magas eukaliptuszok árnyékában áll Bolivár villája — egy óspanyol stílusú, vályog falkerítéssel körülvett cseréptetős alacsony házikó, amelyben az elnök könyvtárát és egyéb ereklyéit őrzik. Erre a városrészre földszintes vagy egyemeletes, kövezett udvarú, karzatos házak jellemzők, amelyek vakfalaikkal és vasrácsaikkal kisebb erődöknek illenek be. Itt ebben az óvárosi részben van a Bolivárról elnevezett főtér. valamint a Capitolium — a parlament masszív épülete. A Capitolium előtt Bolivár bronzszobra. Néhány negyeddel távolaDb van a város üzleti része. Iti emelkednek a bankok, a kőolaj- és bányaipari társaságok székházai. Az egyik bank épületében alkalmam volt megtekinteni az „aranymúzeumot". ötezer tárgyat tettek ki közszemlére. Vastag üvegfal mögött karperecek, nyakékek, gyűrűk, régi edények, kultikus tárgyak egyéb színarany műremekek sorakoznak. Egyes tárgyakhoz érdekes történet fűződik. Aranyékszereket találtak a Guatatíva tó fenekén, mintegy félszáz kilométerre Bogotától. A hagyomány szerint a chibcha törzs legendás vezére áldozatot bemutatva Guatatíva istennőnek, aranyporral beszórt testtel a vízbe ugrott, s a töibi indián aranygyűrűket, platina- és ezüstékszereket, drágaköveket dobált utána. Igy született a gazdag meseország — Eldorádó legendája. A spanyol hódítók egész Dél-Amerikában keresték. Az „el dóra do" ugyanis spanyolul arany embert jelent. A tó egy részéi nemrégen kiszárították; fenekén valóban több ékszert talál tak, amelyek itt láthatók a múzeumban. Az arany és a drágakövek sokáig Kolumbia legfőbb kincseit jelentették. Az indiánokat kifosztó spanyolok sok aranybányát nyitottak, kényszermunkára alkalmazva a helyi lakosságot. Kolumbia latinamerikai méretben ma is első helyen áll az arany, világméretben pedig harmadik helyen a platina bányászásában. A gazdasági életben azonban az aranynál ls nagyobb szerepe van a kőolajnak és a kávénak. ..Szegény emberek és ytiztlug kutyák városa* ' Medellin várost, akárcsak Bogotát, hegyek övezik. Éghajlata azonban jóval mérsékeltebb, s így Medellin kiérdemelte a „virágok fővárosa" címet. A szép sétányokat és utakat orchideák szegélyezik. Kolumbia nemzeti virágai. Egyszerű emberektől nyugalmazott tábornokokig és miniszterekig sokan foglalkoznak virágkertészettel. A város azonban még híresebb kávéfáról. A kávécserjét a környező hegyek nyúlványain termesztik. A kolumbiai kávé (a kávétermesztésben mindjárt Brazília után következik) különösen kiváló, mert a kávéfák a tűző napsugaraktól védett, árnyas helyeken nőnek, s ezért a kávészemek lassan érnek meg. Igy aztán több koffeint és arómás anyagot tartalmaznak. Az ország nemzett jövedelmének 40 százaléka a kávé értékesítéséből származik. Kolumbia kávékivitele jóformán az Egyesült Államokba irányul. Elég, ha a kávé világpiaci ára egy centtel zuhan, Kolumbia márts évi nyolcmillió dollár fövedelemtől esik el. Medellinnek sok textilipari vállalata van, amiért „kolumbiai Manchesterként" emlegetik. A medellini textilgyárosok — az ország leggazdagabb emberei. Sokan nem tudják hová tenni pénzüket. Hallottam, hogy Carlos Echevarrla iparmágnás például szenvedélyes kutyatenyésztő. Száz fajkutyája van, mindegyik legalább 500 dollárt ér. A kutyákról külön orvos, szakács és „dadák" gondoskodnak. Minden egyes kutya tartása havi ezer pesóba kerül, ami kétszerese egy munkáscsalád havi bevételének. Nem véletlenül mondogatják a mendelliniek: „Mendellin a szegény emberek és a gazdag kutyák városa". Valahányszor illatosan gőzölgő kávét Iszom, ez is eszembe jut Kolumbiáról. Violencia A bogotai Eldorado repülőtérre igyekeztem, amikor a sofőr megkérdezte: — A seňor amerikai? — Nem — válaszoltam. — Angol, német, francia? — Egyik sem. — Hát akkor? — Szovjet polgár vagyok. A taxi majdnem beleszaladt egy teherautóba. A sofőr óvatosan körülnézett, aztán fontoskodva megjegyezte: — Tudja, másnak ne árulja el. — Miért? Nem kaptam rá mindjárt választ. A sofőr később csak a fogai közül bökte ki: — Violencia. A violencia spanyolul erőszakot jelent. Igazi értelméről kolumbiai kollégám, Teodosio Varela világosított fel, a mindjárt figyelmeztetett, hogy ne járjak egyedül az utcán. — Violencia, violenciaI Mást sem hall az ember — bosszankodott a köztársasági elnök sajtófőnöke a San Carlos palotában. Csak egy német tv-riporter révén szerzett tudomást a nagyközönség a violenciáről, s most másról sem beszélnek. Mintha Kolumbiában nem lennének érdekesebb dolgok!? Valóban sok érdekes dolog van Kolumbiában, de az ország tragédiája, hogy létezik határozottan osztályjellegű banditizmus. A nagybirtokosok, a katonai klikkek a parasztok önvédelmi szervezeteinek felszámolására, mozgalmuk letörésére, bárminő ellenzék letörésére használják fel. A legutóbbi 15 évben 200—300 ezer ember esett áldozatul banditák támadásának. Más adatok félmillió áldozatról tanúskodnak, tehát sokkal többről, mint amennyi embert az Egyesült Államok a második világháborúban vesztett. Ha a hadsereget időnként látszatra be is vetik a bandák ellen, valójában a parasztokat sanyargatja. A banditizmusnak különös szókészlete van. Például az „aorita" szó, amely pillanatot, percet jelent, a banditák nyelvén azt jelenti, hogy hirtelen bérgyilkosok törnek a semmit sem sejtő falura, felkoncolják a férfiakat, a nőket, a gyerekeket és az aggastyánokat, közben förtelmes embertelenségeket követnek el. Egy másik ilyen kifejezés: corte de franeda. Gégemetszést jelent, s ez a banditák legelterjedtebb gyilkolási módszere: macsetával, nádvágó görbe késsel átvágják az áldozat torkát. A boleteo — figyelmeztető levél. Ha megjelenik a paraszt ajtaján, a címzett 12 vagy 24 órán belül köteles elhagyni házát és földjét. Különben utoléri a végzet. Mivel 12 óra alatt nem értékesítheti vagyonát, világos, hogy prédául otthagyja a bérgyilkosoknak, és páni félelmében megfutamodik. Földje és háza a nagybirtokos kezébe kerül. 1957-ben csak Tolima tartományban 94 ezer földbirtokot hagytak el. A kolumbiai hadsereg sem marad el a banditák mögött. Mira szakaszvezető például egyszer hatvan embert terelt egy házba, amelyet benzinnel leöntöttek és felgyújtottak. Sokáig égett hús szaga terjengett a levegőben — írta egy szemtanú. A hadsereg hasonlóan förtelmes dolgokat művel a különleges koncentrációs táborokban is. S—2 — katonai titkosszolgálat, F—2 — titkosrendőrség, M—2 — haditengerészeti titkosszolgálat, A—2 — a légierők titkosszolgálata. Mind a violencia szervezetei. Partizánok — A kolumbiai parasztmoz galom több fejlődési szaka szon ment keresztül — a félig ösztönös földfoglalásoktól egészen az „agrárvédelmi övezetek" megszervezéséig — mondja Baltasar Fernandez, a kolumbiai partizánmozgalom egyik részvevője. Sumapazban, az ország keleti részében már 1930-ban megkezdődött a parasztok mozgalma. „Minifundíumokat" létesítettek az erdős vidéken, a latifundiumok tőszomszédságában. Más vidékeken — Marquetáliában, Rio Chiquitóban jóval később — 1948-ban és 1949-ben keletkez tek az „agrármozgalmi öveze tek", válaszul a hatóságok önkényére. Az övezetek megszervezése mindenütt egyforma: egy-egy övezet több szektorra oszlik, egy-egy szektorban húsz, harminc vagy még több család él. Látszólag egymástól távol, „minifundiumokon" élnek és dolgoznak, mintha nem lenne köztük közösségi szellem, ám a valóságban a szektor valamennyi lakója egy frontot alkot, közös önvédelmi csoporthoz tartozik s bizonyos funkciókat tölt be. Ha fennáll a kormánycsapatok támadásának veszélye, a nőket és a gyerekeket a hegyekbe menekítik, a parasztok pedig felkészülnek a támadás visszaverésére. Csak azért szállhatnak szembe eredményesen a büntető alakulatokkal, mert az ország munkásosztályának támogatását élvezik. A dolgozók többsége sztrájkokkal, tüntetésekkel, tömeges megmozdulásokkal küzd jogaiért, demokratikus reformokért. Reméljük, hogy a harc békés és fegyveres formája közelebb hozza azt a napot, amikor megszűnik az amerikai imperializmus nyomása, és népünk szabadon fejlődhet — hangoztatta búcsúzáskor Baltasar Fernandez. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiniiiniiiiiiiiniuiiiiim A frikában valósággal az ember nyakába esik az este. Az egyik percben még világos van, s a másikban koromsötét. S az est rendszerint kellemes hűvösséget hoz magával. Az egész napos forróság után ilyenkor jólesik az embernek kiülni lakása erkélyére és Hallgatni az afrikai éjszaka beszélő csendjét. Ilyenkor veszi észre az ember, mennyire furcsa, számára érthetetlen és egzotikus világ ez. Az esti csendben időnként felhangzik a tam-tam dobok dübörgése. Sokan nem is sejtik, hogy ezek a dobok mennyi mindent beszélnek. Tévedés az* hinni, hogy az afrikai ember számára a dob csupán jelző szerszám. Igaz, hogy a régi időkben ezek a dobok töltötték be azt a szerepet, amit az európai ember számára a tűzjelzés, az indiánok számára a füstjelzés, a mai ember számára a telefon, vagy a rádió. Afrika partvidékein a törzsek dobokkal jelezték egymásnak ha a fehér gyarmatosító szállt partra. A törzsfőnökök a dobbal nemcsak gyűlésre, tanácskozásra szólították alattvalóikat, hanem ha szükség volt ró, harcra is. Ezek az idők elmúltak. Ma már az afrikai éjszakába beledübö.gő dob többnyire azt jelzi, hogy valahol nagyvárosban ugyanúgy, mint kis faluban esti szórakozásra gyűltek össze az emberek. Bármilyen afrikai összejövetelen tapasztalhatja az ember, hogy ha csak egyetlen dobos is van jelen, ez annyit ér, min* az európai ember számára egy egész zenekar. Megpördül a dob, a jelenlévők azonnal elkezdenek dalolni és táncolni. Nincs ebben semmi mesterkéltség. Az afrikai ember vérében van a ritmus. Minden mozdulata ritmikus és kecses. Sehol a világon nem láttam még gyermekeket és felnőtteket, fiatalokat és időseket úgy táncolni, mint Afrikában. A zeneszerszámok sokkal ritkábbak, semhogy mindig kéznél legyenek. Ezzel szemben a dob olyan az afrikai számára, mint számunkra a beszéd. \ A dobok ki tudják fejezni az ember legnemesebb érzéseit, han** got tudnak adni örömének és bánatának, fokozni tudják harci szellemét és regélni tudnak a régi szép időkről. Ellentétben a közhiedelemmel, az afrikai dob a tam-tam nem afféle primitív morzekészülék. Nem rövidítéseket és jeleket adnak vele, hanem pontosan szórói-szára elmondják vele, amit továbbítani akarnak. A mi hallásunk persze távolról sem annyira fejlett és érzékeny, hogy ezt a dobbeszédet alaposabb tanulmányozás nélkül még az afrikai törzsi nyelv Ismeretében is meg tudnánk érteni. > LU 3E < < —i < «/> i/i LU OC < a < —i 4JJ ca < 411 A beszélő dobok művészei, az afrikaiak, éveken át tanulják és gyakorolják a dobolás mesterségét. Vannak olyan afrikai országok, mint például Ghana, vagy Szenegál, ahol iskolákban tanítják a dobolás művészetét, akárcsak nálunk a zenét. Az afrikai dobos úgy játszik szerszámán, mint a legkitűnőbb zongorista. Tökéletesen vissza tudja adni a beszél' vagy az énekelt nyelv ritmusát, tónusát, hangzását és szerkezetét. Feltűnt nekem, hogy a törzsi ünnepségek dobosai különféle nagyságú, alakú és hangú dobokat használnak. Ahhoz, hogy az embereket táncra perdítsék a legközönségesebb dob is alkalmas. Láttam afrikai munkásokat láncolni a munkaszünetben. Egyikük fogott egy üres fémdobozt és elkezdte verni a ritmust oz oldalán. Ez a kezdetleges zeneszerszám tökéletesen megfelelt a célnak. Az afrikai dobzene alaposabb ismerői azonban elmondották, hogy valójában lényeges a különbség a nálunk tánc, vagy induló zenéhez használ* dobok és az afrikai dobok között. Nagyon lényeges a dob nagysága, szerkezete, sőt még a kora is. A dob nyelvét alapvetően befolyásolja, hogy a dobos milyen erővel üt a bőrre, a közepén, a szélén, vagy az oldalán pörgeti a dobverőt. Vagy éppen felváltva, hol a tenyerével, hol a dobverővel variál. Gyakori az olyan ese* is, hogy két mellé helyezett dob végzi el azt a feladatot, amit egy nem tud teljesíteni. Afrikában keresve sem talál az ember olyan zenei együttest, amelyből hiányozna a dobos. B endkívül fontos szerepük van a dobosoknak az afrikai tradicionális fesztiválokon. Ezeken egy-egy törzs apraja-nagyja a dobpergés közvetítésével éli át újra és újra a harcos dicső múltat. A beszélő dobok a legapróbb részletességgel regélik el, kik voltak a törzs ősei, milyen harcokat vív*ak és milyen győzelmeket arattak. A nyugtalanító csak az, hogy ez a mérhetetlen kincs is feledésbe merülhet. A társadalmi fejlődés, az élet új üteme nem teszi lehetővé az afrikai ember számára, hogy annyi* törődjön saját hagyományaival, mint a régi időkben. Afrika egyes vidékein ezekből a dobzenébe öntött regékbő már csak töredékek maradtak. Ghanában vannak olyan dobosok, akik egy ültő helyükben valami 70 törzsi közmondást tudnak eldobolni. Ilyeneket például: „A folyó keresztezi a csapós*. s a csapás keresztezi a folyót", „A fegyver az idősebb kezében van", „A krokodil farka rövid" stb. Arra már kevesen vállalkoznak, hogy egy törzsi legendát dobzenén keresztül meséljenek el. Annál gyakoribb viszont, hogy a hagyományos tánczenét, történetekkel Ízesítik. S ezt olyan ügyesen *eszi.k, hogy a laikus képtelen felfedezni a különbséget a kimondottan tánczene és az elbeszélő zene között. Csak remélni lehet, hogy Afrika új nemzedékei időben rádöbbennek, a beszélő dobok kincsét össze lehet és össze kell gyűjteni. S ez afrikai •kodályok és bortókok feladata lesz. 1967. VI. 3.