Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-24 / 172. szám, szombat

V ||||IIIII||||j!l!!!IH!lllt!UIII!llll!l!!!!HW^ Dallos István a polgári Csehszlovákia és az úgynevezett szlovák állam idején újság­íróként működött, országos lapoknak és nyit­rai újságoknak munkatársa és szerkesztője volt. Novellákon és verseken kívül a Nyitra­környéki magyar lakosság néprajzát jeltáró tanulmányokat írt. A harmincas évek derekán Mártonvölgyi László társaságában megszervezte a nyitrai írók közösségét j Híd Irodalmi Szövetség), és fáradságot nem ismerő önzetlen munkával létrehozta a Híd néven ismertté vált alkalmi kiadói szervet. A Híd legjelentősebb kiadvá­nya a négy kötetből álló „Szlovenszkói ma­gyar írók antológiája" volt. A kisebbségi magyar irodalom szervezésében jelentős érdemeket szerzett Dal­los István 1945 óta'is Nyitrán él és jelenleg a Híd történetét bemutató emlékira­ton dolgozik T- L­A z országútra vetődő fénysugár ké­véjében úgy suhantak az éjszaká­ban sötéten meredő fák, mint a fénytől megriad 1: fantomok, melyek csak a jótékony sötétben érzik magukat biz­tonságban. A vígan berregő autó falánk étvággyal falta a poros utat. Bokor János boldog reménykedéssel a lelkében ült az autó­ban. Csaknem két évig tartott, amíg meg­ízerezte az útlevelet. Kérvényezett, kilin­cselt, s most végre megkönyörültek raj­ta. S most, amikor a határ felé robogott valami megmagyarázhatatlan, szorongó érzés buggyant a lelke mélyén, valami bizonytalanság öntötte el és egyre le­küzdhetetlenebb erővel tört fel a lelké­ből. Mikor is kap'a az utolsó levelet Máriá­tól? Talán fél évvel ezelőtt. Fél év hosz­szú idő még a szerelmesek életében is. Mi történhetett azóta? Legutóbbi levelei­re nem érkezett válasz. Igaz, hogy or­szághatár válasz+ja el, a posta is döcö­gőbb, mint régen, a cenzúra is alaposan kiveszi részét az ellenőrző munkából, a szerelmes szívek lélekrezdüléseit is épp­oly alapossággal vizsgálja felül, ha pa­pírra vetik, mint minden már írást, ami eléje kerül. Orkán dúl a népek sorsa fe­lett, amikor városok tűnnek el és népek sorsa forog kockán, mit számít egy levél késése vagy eltűnése. Legfeljebb az ő kis sorsát döntheti romba, egy parányi emberéletet, ami kevesebbet jelent, mint a semmivé váló cigarettafüst. A határ felé robogó autóban, mint gát­ját tépett folyam egymást kergető hul­lámai, űzték egymást a gondolatok Bo­kor János agyában. Leveleiben megírta, hogy miért nem jöhet. Vajon elhitte-e Mária hogy valóban az­ért marad el, mert nem teszik lehetővé számára az utazást, vagy megrendült ben. ne a bizalom és arra gondol, hogy nem akar utazni. Ilyen hosszú elmaradás után talán el sem hiszi, hogy az érzés olyan őszinte és tiszta volt, mint hitte, talán azt hiszi, hogy az elsuttogott szavaik sem voltak őszinték. Az az érzése támadt, hogy Máriával valami rendkívüli történt. Valami, ami el­szakíthatja tőle. Idegesen simította végig a homlokát és érezte, hogy remegnek az újjai. Meg­rémült attól a gondolattól, hogy elveszít­heti Máriát. Hiába igyekezett szabadulni a kínzó érzéstől, egyre visszatért. Kitekintett a sötét országútra és mere­ven bámul va a sötétben elsuhanó fákot. DALLOS ISTVÁN: gányokon megcsillant a hold fénye. És a következő pillanatban a kilátást elzáró fasor mögül két égő szem villant a sötét éjszakába. A teljes sebességgel robogó éjszakai tehervonat mozdonyának sárga­fényű lámpaszemei. A tehervonat ott ro­bogott el alig néhány méternyire előt­tük olyan dübörgéssel, hogy a föld is belereszketett. A sofőr megkövülten bámult az elro­bogó vonat után. A távolságot méreget­te az autó és a sínpár között. - Alig néhány méter — dünnyögte ma­gában — derékon kapta volna a mozdony, ha a parancsszóra menten le nem állít. Az ijedelem most egyszeriben tört ki rajta. A hangja is remegett, amikor meg­szólalt: - Ha egy másodperccel később állunk le, most már a szentpéter benzinkútjánál állnánk. - Szerencsénk volt - Jó füle van a szerkesztő úrnak, hogy meghallotta a vonat dübörgését. Én sem­mit sem hallottam. - Igen a dübörgést, a motor dübörgé­sét — révedezett maga elé Bokor János, - dübörgést, vagy árulkodást, a motor dalát... DALOL A MOTOR A motor egyhangú zakatolását hallgatta s egyszeriben úgy érezte, hogy hangokat hall, értelmes hangokat. A motor az ő monoton hangján mintha hozzá beszélt volna, dallamosan egyre azt ismételgette: mást szeret... mást szeret. .. Úgy hasított a lelkébe a motor éneke, mint akit villamos áram üt meg. Fel akart ugrani, de tehetetlenül visszaha­nyatlott az ülésre. Aztán perceken keresz­tül hallgatta merev mozdulatlanságban, tehetetlenül, a motor egyhangú melódiá­ját és hiába igyekezett más értelmet erő­szakolni ennek a zakatoló zugásnak, egy­re csak azt hallotta: mást szeret . . . mást szeret... A motor, mint egy árulkodó siheder, szakadatlanul csak ezt a két szót zúgta, dorombolta feléje: mást szeret.. . mást szeret... Nem bírta tovább. Felpattant az ülésről és ráordított a so­főrre: — Megállni! Ügy torpant meg az autó, mint a ho­mokzsákkal fejbekólintott ember. A söfőr nem tudta miről van szó, a parancs hal­latára gépies mozdulattal, egy szemvil­lanásnyi idő alatt nyomta le a féket, mire fájdalmasan nyekkent egyet a motor és elnémult. Néhány méternyire a sorompónélküli vasúti átjárótól állt meg az autó. A vá­A sofőr megcsóválta a fejét. Nem ér­tette azt a nagy nyugalmat, amely az uta­sán úgy ömlött el, minha őt nem is fe­nyegette volna ugyanaz a veszély. — Rossz ómen — villant át Bokor János agyán egy újabb gondolat Amikor azonban a sofőr ismét bekap­csolta a motort és megindult az autó, megnyugodott. Kimerülten dőlt hátra az ülésen és elnyomta az álom. A nap a szemébe sütött, amikor fel­ébredt. Megérkeztek. Az autó bekanyarodott a Kerepesi út­ra ... A ház előtt, melyben Szalóky Mária lakott, néhány autó vesztegelt. Kissé hát­rább kellett megállniok. Az egyik autó­ból rég nem látott pajtása. Szabó Pista a nyurga gyógyszerész került elő és ki­törő örömmel rázta meg a kezét. — Na öreg medve, csakhogy végre té­ged is látni. — Nehezen sikerült eljutnom. — üdvözöllek szülőfalum dicső fia — rázta tovább a kezét a vékonydongájú patikus — persze te is a nagy eseményre jöttél? És patakzott belőle a szó Szalóky Má­riáról, akibe valamennyien szerelmesei és ő se kivétel. — Ki veszi el? — szakadt belőle a kér­dés. - Egy balatonvidéki patikus. Kiütött minket a nyeregből. Ki a betyár, az egész társaságot Hallgatta a szavakat, melyek mint tü­zes nyílvesszők fúródtak a szívébe. Szeme a virágcsokorra tévedt, mely Szabó Pis­ta kezében pompázott. - Itt a szomszédban is van egy virág­kereskedés, - mondta búcsúzóul Szabó Pista - aztán siess öreg medve. Beha­rangozom, hogy te is megjöttél. Verses köszöntőd van biztosan, hiszen költő vagy... Két év hosszú idő — sírt fel benne az emlékezés. Kifosztottnak érezte magát. Valamikor — de régen is volt - kint a harctéren undorral gondolt azokra, akik odahaza üzérkedtek, amíg ők odakint szenvedtek. Most arra az ismeretlen fia­talemberre gondolt győlölettel, aki elra­bolta Máriát mialatt ő annak az életnek sodrában küzködött az árral szemben, melyről ennek a balatoni patikusnak sej­telme sincs. Olyan bágyadtság lepte meg hirtelen, hogy a kezét se mozdíthatta, pedig ököl­be szerette volna szorítani. Csak állt, állt, mozdulatlanul, mereven. Szabó Pista nem tudhatta, hogy mi megy végbe a lelkében. - Ne szólj kérlek, hogy itt láttál -i mondta a patikusnak. - Ha meglepetésnek szántad, hát nem szólok. Tudom, mindig barátja voltál a meglepetéseknek. A virágkereskedés kirakatában viróg­Jcosár pompázott, körülötte rózsák, szeg­fű, cserépvirágok. Nézte a virágokat. Egy dongó szállt el az orra előtt és felriasz­totta merengéséből. A pompás virágkosarat a sofőrrel küld­te fel Máriához. Minden sor, minden írás nélkül . .. Beült egy vendéglőbe. Nagyon egye­dül érezte magát. Olyan volt ebben a pillanatban, mint a lakatlan szigetre ve­tődött hajótörött. Ügy érezte, hogy a so­főr az egyetlen élőlény, akit most meg tud tűrni maga mellett, hiszen néhány órával ezelőtt együtt ácsorogtak azon a tornácon, ahonnan egy lépés és nincs visszatérés. A gyöngyöző ital úgy ömlött a poha­rába a ráhulló napfényben, mintha csur­gatott színarany lett volna. Lassan feloldódott benne a fájda­lom . .. Mielőtt beszállt az autóba, már ismét a régi volt. Az acéloslelkű, munkának élő ember, akit az élet már régen megtanított arra, hogy csak az lehet erős, aki megta­nul mindent úgy venni, ahogy a sors elé­je veti. Öt a gátra állította a sors. Elra­bolhatjájí a szívét is, nem sírhat, mint a gyermek, akinek eltörött játékmozdonya. - Indulhatunk ... haza . .. A sofőr mit sem értett az egészből, de a parancs értelmében bekap­csolta a motort. A motor pedig pajzán incselkedéssel ismét belekezdett monotom mondókájá­ba, de Bokor János nem hallgatott oda az árulkodó melódiára. — Maga tudta? — kér­dezte az asszony. — Mindennap jelhívtam a kórházat. Lázár jó bará­tom. — Nem hagytam abba csak új technikát keresek. Azt mondták, ha megint Dorlotlnnal és nem sike­rül, megbénulok. — Valószínűleg. — A többi durva. — A Dorlotin is az. — Nem igaz. Közeljön. — Mikor halt meg a fér­je? — Szeptember huszon­kettedikén. — Három hónap nagyon rövid. — Nem tudom. Szeptem­bertől készültem. A nővé­remmel lakom. Gyakorol­tam. Minden este feléje fordulva vettem be az al­tatót, hogy lássa. Vasár­naponként délig feküd­tem, nem mozdultam, hogy azt higgye, alszom. — Hány éves maga, Má­ria? — Ötvenkettő. — Miért Ilyen kötötten végletes? — Mert nincs semmi. Az idő velem jön. Teljesen egyvonalban van velem. — Annyira szerette? — Mindennap bejövök, rakosgatom a prospektuso­kat, vásárolok, elmegyek fodrászhoz, tegnap megcsi­náltattam a szemüvegemet. Rosszul kérdez. — Nem kőrc'czek. — Kérdezzen, külön­ben minden elhúzódik elő­lem. — Nem fájt? — Nem. Harmincat tet lem a vízbe, majdnem megvastagodott. Kicsit ke­serű volt, amikor ittam, aztán minden egyenletes és puha lett. — Nem érzett semmit? — Elaludtam. — Nem volt erőszakos? — Észrevette a nővé­rem. A kórház erőszakos. lesége sírjához járt. Együtt sírtak, megszerették egy­mást, most hozzámegy fe leségül. Fogják egymás kezét, mindegyik elmegy a halottjához, aztán a kapu­ban találkoznak. — Maga nem ismerte. Minden délután idejött ér­tem. — Ezt is befedi majd. Néha még most is úgy va­ami megfogal­mindent, mazható. — Emlékrendszer. Mi van a nélküle maradt idő­ben? — Iv húzódik, azon visz­sza lehet csúsztatni min­dent. Mint a nyitva ha­gyott dominósort, úgy foly­tatom. Apámnak megmu­tattam a regényt. — Válaszolt? HERNÁDI GYULA (MNK): W W Önfenntartó rendszerek ^ ^ ^ ^ ^ ^v 1 ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ < — Hülyeség, de az idő tényleg . .. — Nem múlik, jön ve­lem. Belém kapaszkodik. — Majd elereszti, elfá­rad. — Nem fárad el. Nem tudom magam mögé dob­ni. — Anyám is így volt, amikor apám meghalt. — Mikor? — Négy éve. — Meg akart halni? — Sokáig. Most szerel­mes. — Hány éves? — Hatvanöt. — És a szeretője? — Ö is hatvanöt. A te­metőben ismerte meg, a fe­gyok apámmal, el akarok riekt mondani valamit, majdnem elindulok hozzá­juk. Írtam egy regényt, a halálról szól, amfkor meg­jelent, el akartam vinni ne­ki, meg akartam neki mutatni. De az ilyen most már ritkább, absz­traktabb. Az emlékrendszer viszont hajlékony, használ­ható. — Emlékrendszer. Ogy beszél róla, mint valami szerkezetről. — fó szerkezet. Viszem mindenhová. Az előbb azt mondta, az idő kapaszko­dik, nem tudja eldobni. Szerintem nem elfelejteni kell. Magába kell húznia — Nem válaszolt. — Miért nem? — Mert már nincs kiha­gyás. — Schizofrénia. — Nem hasadás, Össze­forrott. — Édesanyja mit csinál vele? — Elmondtam. — És elmúlik? Az ösz­szeforrás mentén? — Nem múlik el. Csak a felületeket dörzsöli le. — Az idő? — A prospektusok, a vá­sárlás, a fodrász, anyám Oszkárja a teipetőkapu­ban. Lehet, hogy a Dorlo­tin is. Lehet, hogy úgy csavarja magában a vona­lakat, hogy hirtelen a ki­választotton csendesen kezdik mutatni. — Nem akarok élni. Mi értelme van? — Nem tudom. Nem akarok nagyképű lenni Lehetőség. — Minek nekem lehető­ség? — Nem tudom. Mert még örülhet. — Nem akarok örülni. — Mégis termeli. Ami­kor visszakapta a leveleit, örült. Miért? — Nem tudom. — El fog múlni. — Nem múlik el. A vá­sárlás, a prospektus, a fodrász, csak a látszat­mozgás. Figyelem magam, nevetek és készülök. — Miért beszél velem erről? — Meg akartam kérdez­ni, tud-e könyvet, amelyik­ben megvan, hogy hogyan, milyen eszközökkel lehet megcsinálni. — Nem tudok. — Áram? — Egyszer megfogtam egy csengőt nem volt szi­getelve. Erőszakos, szét­szed mindent, udnorítóan kihúzza a szálakat. — Víz? — Tudja jól, a méreg az egyetlen. Megpróbálta. Még egyszer megpróbálja, meg­bénul, a legyek végigsé­tálnak az arcán és nem bántja őket. — Ez tart vissza. — Nem igaz. Azért mondja el, mert tudja, hogy lebeszélem. — Miért beszél le róla? — Mert nem tudok mást. Mert három hónap rövid. Egyébként azt csi­nál, amit akar. — Ne beszéljen le róla. — Azért mondja, mert tudja, hogy lebeszélem. — Nem igaz. Tanácsot akartam kérni. Hallottam egy esetet. Télen, éjjel egy asszony kiment a Hű­vösvölgybe, leült egy tá­voli padra a hóban, bevett egy csomó altatót, szépen csendesen elaludt, reggel­re kőkeményre fagyott. Mit szól hozzá? — Ismerem az asszonyt, tavaly csinálta. Hajnalban megtalálta egy rendőr. Kórházba vitték, megma­radt, de le kellett vágni a két karját, a két lábát. A törzse van csak meg, ide­oda gurítják a szobában. — Szerencsétlen. Hol lakik? — Felénk, a közelben. — Akkor az se jó. — Nem mindig. — Mást kell találni. — Nemigen van más. A méreg van, az meg ilyen. — Az asszonyt én talál­tam kl. — Sok mindent kitalál az ember. — Miért mondta, hogy ismeri? — A Bethlen Gábor utca tizenkettőben lakik. — Megnézhetem? — Megnézheti. — Furcsa véletlen. — Furcsa.

Next

/
Thumbnails
Contents