Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-24 / 172. szám, szombat

U gy látszik J. P. Sartre, korunk érzékeny szeizmográfja nem véletlenül jósolta meg már esztendőknek előtte Prágában, hogy évszázadunk nagy regénye épp a szocializ­mus talajából fog kisarjadni. Megérezte, hogy a szocializmus légkörében már elég feszültség gyűlt fel, mégpedig nem annak következménye­képpen, hogy „a világ két részre oszlott, s egyik fele fél a másiktól", hanem magának a szocia­lista társadalomnak sajátos problémáiból eredően. Ezek egyike kétségtelenül az a szonda, amely egészen a kommunizmus alapjáig és lényegéig hatol, mint olyan életformáéhoz, amely az embe­riség legmagasabb eszményének beteljesedését jelenti. Igy tehát nem meglepő, hogy az utóbbi idők legfigyelemre méltóbb cseh prózai alkotásai, Mi­lan Kundéra Zert (Tréfa) című müve, Jan Tre­fulka PrSelo jim štéstí (A boldogság esője j és Ludvík Vaculík Sekyra (Fejsze) című regénye, olyan komoly könyvek, amelyek fényt derítenek számos eszmei, politikai és erkölcsi kérdés egész komplexumára. Ezeknek a kérdéseknek a gyöke­rei a múltba — a személyi kultusz időszakába — hatolnak, következményeit azonban társadalmunk­nak nem ls egy nemzedéke még mindig érzi. Könnyen lehetséges, hogy a kritika ezeket a pró­zai műveket az abszurd irodalomba fogja sorolni, Az ifjú cseh próza útja ám nem egészen jogosan. Számos életbeli hely­zet abszurditása logikusan magának az adott tör­téneti korszaknak abszurd voltából következik. Valóságlátásunk, valamint e szemlélet művészi eredménye közel áll Hrabalhoz és Páráihoz s nyil­vánvalóan a világ hasonló szemléletéből fakad. Ez azonban nem ,fonák" szemlélet, sem pedig a „nagyságnak" szádékosan groteszk bemutatása. A józanul és helyenként talán már az elvisel­hetőség határán járó fanyar humorral szemlélt történelmi időszak az említett prózai művekben végre megkapja valódi arculatát és megfelelő dimenzióját. Am egyik mű sem kelt abszurd ha­tást, nem kelti bennünk a valótlanság érzését. Épp ellenkezőleg: hatásuk inkább tragikus-gro­teszk, amellett azonban meggyőzően realisztikus. Ügy vélem, hogy ezek az alkotások szinte ösz­szehasonlíthatatlanok azokkal a prózai művek­kel, amelyek a XX. kongresszus után csaknem minden szocialista irodalomban elszaporodtak. Van azonban olyasmi is, ami közös bennük — a hasonló társadalmi hátország, a hasonló törté­nelmi tapasztalatok, s a tévedések. Az új cseh prózai művekben a hasonló irányzatú német, ma gyar vagy lengyel alkotásokkal összehasonlítva azonban mégis van valami lényegesen más, me­rész. Az említett alkotások közül ugyan sok ha sonló problematikával foglalkozik, hasonló — ér­telmiségi — környezetben játszódik cselekmé­nye, ám úgy látszik, hogy a cseh szerzők nem abszurd, vagy fantasztikus — víziókra épített — irodalmat akartak teremteni, amelynek forrása egyébként az autentikus élmények. Mai tragikus hőseiket (azért tragikusak, mert gyakran maguk sem értették meg, miképpen vál­tak — akaratuk ellenére — hősökké) nem igye­keztek úgy bemutatni, mint a nevetséges rovarok gyűjteményét (Déry), sem mint megvadult, gyá­szos svábbogarakat (Moravia). Céljuk inkább azon nemzedék elveszett ideje érzetének genea­lógiája volt, amelynek boldogsága esőként hul lott le, vagy — ha úgy tetszik — amellyel a tör­ténelem kegyetlen „tréfát" űzött. A fiatal emberek sorsáról s végeredményben az egész háború utáni társadalom fejlődéséről tett vallomásaik ereje és meggyőző volta abban rejlik, hogy minden erőszakosság nélkül, a le­hető legtárgyilagosabban, józanul és pátoszta­lanul ábrázolják egyrészt a történelmi korszakot, másrészt azokat a személyeket, akik egész ré­tegek sorsát jelképezik. Az ifjú cseh prózának, úgy látszik, sikerüli egyesítenie és konfrontálnia az egyéni sorsok elemzését az egész szocialista társadalom kollek­tív fejlődése problémáinak, dilemmáinak és álta­lában irányzatának elemzésével. Ezért csak ke­vés olyan irodalmi mű akad, amely eszmei el­kötelezettségét utolérné. A cseh szerzők, úgy látszik, tudatosítják, a ma embere gondolatilag és érzelmileg is már oly­annyira „deformált", hogy nagyobb hatással van rá az — s hamarabb is hisz annak —, aki gú­nyolódva fogadja tulajdon vereségét, gúnyos han­gon foglalkozik saját múltjával, mint az, aki vé­delmezi vagy eszményíti. Éppen ezért kerülnek bárminő erőszakos általánosítást, ám az a mód­szerük, hogy a konkrét helyzetet lélektanilag elemzik, az „individuális" tematikát szélesebb, absztrakt megfontolások síkjára tereli. így Kundéra elgondolkodik az emberi sorson, amely gyakran jóval a halál előtt ér véget, mert a sorsszerű vég nem azonos a halál pillanatá­val. Ugyancsak fontolóra veszi a szocialista er­kölcs analógiáját a kereszténységgel, amely azt szuggerálja a hívőnek, hogy eredendően és szüntelenül bűnös. Rámutat arra, miképpen ala­kultak az élethelyzetek gyakran úgy, hogy az ár­tatlan — erőszakos önbíráló lelkiismeretvizsgálat­tal—fokozatosan vétkessé válik, mert a mondot­tak, bármennyire is tréfának szánták őket, mégis­csak véteknek számítanak. Szuggesztív módon írja le Ludvík — a kommunista diák — személyiségé­nek felbomlását, aki az értékek és helyzetek vi­lágosfejű mérlegelésétől egészen odáig jutott, hogy kételkedni kezdett tulajdon jellemében, po litikai meggyőződésében, életcéljának őszintesé­gében: ... rádöbbentem, hogy tetszelegni kezd­tem önmagam előtt műveltségemmel, diák vol­tommal és értelmiségi jövőmmel, s hogy édes­apám, a munkás, aki a háború alatt koncentrá­ciós táborban vesztette életét, aligha értené meg cinizmusomat... minden elképzelhetőért szem­rehányásokat tettem magamnak s belenyugod­tam valamiféle büntetés szükségszerűségébe ... mondja Ludvík az idegösszeroppanás határán jár­va, a kar „CSISZ bírósága" előtt, amelyet egy ostoba tréfája miatt hívtak össze . .. Ugyanígy Trefulka „hőse" is — hasonló hely­zetben — azt kezdi fontolgatni, hogy az emberi viselkedés és jellem általánosítása szörnyű do­log. Olyan, mintha a szeretett lány keblét tejmi­rigynek, vagy hegyén sötétbarna célponttal ellátott kúpalakú képződménynek határoznánk meg — valami merőben értelmetlennek, ami ugyan vala­miképpen igaz lehet, ám semmiképpen sem ha­sonlít az igazságra, valahogy így beszéltek ró lünk, első ízben láttuk egymást s megéreztük azt a nagy idegességet, amely az emberek között fekszik. S még rosszabb volt, hogy az, amiről vol­taképpen szó volt, a magyarázatban valahogy el­veszett, elenyészett, az, ami számunkra felmér­hetetlenül nagy volt, ami elragadott bennünket, át meg átszőtte minden gondolatunkat, a tribün ről sok száz hallgatónak hirdetve feleslegesnek és mellékesnek, holmi vádaskodásnak, őrült öt­letnek tűnt, olyasvalaminek, mint ha kapával akarnánk keresztültörni egy piramison .. . Vaculík „Fejszé"-jében — noha némileg más síkon — hasonlóképpen azt ábrázolja, miképpen kerül sor még a legegyszerűbb, „legpozitívabb" típusoknál is a lelki egyensúly és önbizalom bomlására, miképpen történhetik meg, hogy az ember emberrel szembeni bizalmatlansága, an nak a rémületesen átütő erejű növénynek kis bimbója fél Európa szántóföldjét elborítja. Olybá tűnik, hogy ennek a három könyvnek ínég egy további vonása ls van: íróik alkalmasint mindenekelőtt hasonló okoknál fogva gondolkod­nak el a szocialista értelmiség helyzetén és jel­lembeli ingatagságán, olyasféle személyes tapasz­talat következményeképpen, amely Ilja Erenbur­got ahhoz a megállapításhoz vezette, hogy ... sem az általános műveltség, sem az egyetemi előadótermek, sem a fejlett technika nem ele­gendő ahhoz, hogy megmentse az embereket az elvadulástól... A jelenkori világirodalom szubjektív „vallo­másai és emlékiratai" özöne után, amelyek egyéb­ként részigazságaikkal csábítóak és határozot­tan felfrissítik az objektív realizmus némileg áporodott illatát, az ifjú cseh prózairodalomnak szuggesztív és alkotó módon sikerült egybeöt­vöznie a szubjektív történeteket — visszaemlé­kezéseket — az egész társadalom legégetőbb problémáival. Az egyének szubjektív különböző­ségeit egybeforrasztja a közös történelmi kor­szak, annak igazságkeresése és — tévedései, amelyek nem egy esetben olyannyira paradox módon egyesítették a „két parton" álló emberek sorsát... A z „ortodox" korszak tragikus elvakultsá­gáról és borongós egéről tett hiteles vallomás azonban még mélyebbre hatol — egészen annak kísérteties veszélyéig, hogy az ember a szocialista társadalomban elidegenedik. Ez a „memento", reméljük, még idejekorán hang­zott el! JAROSLAVA PAŠIÁKOVA 24. ÚJ VERSEK BATTA GYÖRGY: AZ UTOLSÓ HAZUDÓS Nem leszek király. Hadügyminiszter is csak az álom rubinvörös pillanatain lettem, s mert hazudni akkor sem tudtam, mindent kifecsegtem: Van száz lila ágyúnk, bordó puskánk ezer, puskaporunk országotoka' az égbe hajítja, és megsúghatom, ha mindez kevés, — de csak akkor! ­van még három parittya. A köszörűkő őszintén kiveti magából pergő jókedve csillagait. A köszörűs? Egyet szól csok, de abból kettő hamis. Hiszem, ha egyszer magad ablakként sarkig kitárod, megnyílnak majd a jól szigetelt, erekkel-összegubózott világok. Tudom, *örvény az, egyszer igazán helyükre kerülnek a dolgok, s akkor csillag-kalodába teszik az űri téren az utolsó hazudóst is: íme, itt még az egyetlen, ki nem igazat mondott! FARKAS JENŐ: EMBERT DICSÉRŐ ZSOLTÁR Terülj-asztalkám nem volt soha nékem, sok szép csodákban hittem s néha napján imádni kezdem gyarló gyengeségem. A Mindenségről fura képe' festek, böjti szélben és májusi esőben keresem az ős, legparányibb sejtet. A szerelemnek mézét lopnom kellett, s — ha vannak vidám angyalok — megértőn néznek s új hangú Glóriába kezdnek hidak alatt és folyamoknak partján, zsoltárt mormoló habok fölé hajló korhadt fűzeknek mélybe nyúló karján. Ég felé néző jegenyék a holdat ringatják éjjel zörgő ágaik közt; övék a *itkot rejtegető Holnap. Enyém a Ma, Tegnapom már nincsen, pedig megvenném ibolyák szagáért s ha volna: érte adnám minden kincsem, Jól tudom — és ezt mások meg nem értik — lányok álmait vágyakat ígérő menyasszonyfátylak titkai becézik, legények álma bíborszín csoda, fc­virágok álma illat, szín; — bogáré: szállni, szállni a kék égen tova. A föld marad. A föld sár, kő, agyag. A föld szüli a madarat, virágot, bogarat, fát s a «arka álmokat. Én föld vagyok s így zsoltárom borong de bennem feszül s belőlem lobog fel: a dal, könny, erő, tűz, víz és a bordó vért is én adom! Poromból csirázott legszebb álmom: a rajtam járó Ember, hogy megváltsa a jövendő világot. Zsongó zsoltárral, nem súlyos szavakkal, múltat feledve, híva a jövendőt, — szép jelenemben megterül az asztal. SZITASI FERENC: HOGY SZÉP LEGYÉL A lomb játszik a fénnyel: sárga tó remeg a levelek tenyerében. Érted nő a fű, friss zöldje befesti a szoknyád, melynek fodraiban elaludt a szél. A virágok píros, fehér szárnyakat növesztenek. Szerelnék szemedben felépíteni a világot, hogy szép legyél. Nézd: A lomb már játszik a fénnyel, és sárga tó remeg a levelek tenyerében. ABEL GÁBOR: JÓSLAT Az esthajnal ragyogó csillaga világ/t Rád kósza érzések, örömök, bánatok, égboltjáról méla remények kitágulnak az élet szinpodán j *ovc szállnak képed mámoros emlékén. Nézz körül, mi a valóság, mi az ámítás, ne habozz, küzdj holnapodért, jövőnkért, most gyönyörű a felhők állása jöjj és szabad vagy itt nálam. Kutasd az érzelmek mélabús árnyát, kitágul előtted életünk varázsa ózondús -múltunk rabja lettél, próbálj meg a tovaszálló idő hírnöke lenni, s így élünk majd csendesen, álmaink boldog hangulata kívánja a rajongás* csupa szívből, • majd szétszórt érzéseink láncszemet alkotvo diadalt mesélnek, meglásd.

Next

/
Thumbnails
Contents