Új Szó, 1967. június (20. évfolyam, 149-178. szám)

1967-06-24 / 172. szám, szombat

N. ANDROPOV NEPÁLI RIPORTJA A NEPÁLI Fii VAROS PAGODAl Mielőtt Nepálba utaztam volna, kezembe került egy érdekes mű, a „snowman", az úgynevezett havasi ember problémájával foglalkozó könyv. Még sokan emlékeznek rá, hogy vagy öt évvel ezelőtt a világsajtóban igen nagy port vert fel egy titokzatos lény létezésének híre. Sokan megmosolyogták és áltudományos feltevésnek tartották. A könyv, amelyet sikerült megszereznem, azt állította, hogy Katmanduban, Nepál fővárosában egy „havasi ember" mumifikált holttestét őrzik, s állítólag olyan tekintélyes személyiségek látták a múmiát, mint Csandra Man Masket, az állami múzeum igazgatója KATMANDU Az utasnak úgy tűnik, mintha a repülőgép időnként valamilyen természetes folyosón keresztül tartana Katmundu felé, s e kordon falait gyér erdővel benőtt zord hegycsúcsok alkotják. Egymást követik a hasadékok, míg végül a hegyek eltűnnek és utat engednek egy dombos völgynek, amelyet felülről nézve házak és templomok fehér és barna pontjai tarkítanak. Északon vakítóan tündöklik a hófödte Himalája. Tizenkét órát tartott a repülőút Moszkvától Katmanduig. ... Másnap reggel első utam a múzeumba vezetett, ahol sajnálattal közölték, hogy Maskei professzor előrehaladott korára való tekintettel nyugalomba vonult, de megadták a címét. Valahol az óváros keskeny labirin tusaiban lakott. Ahány utca — annyi szoros. Dominálnak a kétemeletes, pagodatetős falak Az épületek napégette falai sötétek. Évezre dek pora rakódott rájuk. Az ajtókat, ablakborításokat, erkélyrácsokat fából készítették, és a legfinomabb faragással díszítették. Ez a facsípke a fekete-bordó téglafal hátterében utánozhatatlan szépséget kölcsönöz a házak homlokzatának. A földszinti helyiségeket boltok, szatócsüzletek foglalják el. Minden útkereszteződésen soklépcsős buddhista templom. Nemzeti vise letbe öltözött hivők tucatjai imádkoznak és vitatkoznak a lépcsőkön. A tibetiek fekete zekét és szőrmesapkát, az indiai férfiak fehér ruhát, feleségük kék, zöld vagy rózsaszínű szárit, a nepáliak sötét kabátot és fehér keskeny nadrágot, a buddhista szerzetesek sárga tógát viselnek. Az utca forgatagában zavartalanul ődöngenek a bivalyok és a tehenek, örökké éhes kutyák ténferegnek a járókelők lábainál. A kék égből sugárzó napsütés beragyogja ezt a bábeli tarkaságot. Amikor leszáll az alkony, a házakban és az utcákon kigyúlnak a lámpák, amelynek tápláló energiáját a szovjet segítséggel épült panauti vízi erőmű szolgáltatja. A szovjet segítségnek még egy konkrét bizonyítéka van: a város peremén működő, a legkorszerűbben berendezett cigarettagyár. Z O í • ESTJJP <t X Maskei professzorral nem sikerült mindjárt találkoznom; addig is jól megismerkedtem Katmanduval és környékével. A fővárostói száz kilométernyire egy tanítótól hallottam először a hegylakók és a jeti, azaz a „havasi ember" találkozásának történetét. A legtöbb ilyen hagyományt a tibeti serpák őrzik. Ez a nemzetiség a Himalája Mahalangur Himal nevű gerincének lábánál él. E név magyarul azt jelenti: „Nagy majmok hegyei". Több hegymászó éppen ezen a vidéken akadt furcsa emberszerű lények nyomaira, amelyeket fényképeken meg is örökítettek. A pangbocsai kolostorban ereklyeként őriznek egy furcsa kézfejet, amely európai tudósok véleménye szerint „hasonlóságot mutat a neandervölgyi ember kezével". SZENVEDÉLYES KUTATÓK Az ötvenes években sok szenvedélyes kutató lepte el e tájat. A jetik titkát kutatták, de sokak hibájából a nepáliak bizalmatlanul szemlélték e kísérleteket. Katmanduban nekem is megerősítették, hogy a nepáli hatóságok „nemzeti érdekekre" hivatkozva megtiltották, hogy külföldiek a nepáli—kínai határvidéken hegymászás ürügyén „meg nem engedett dolgokkal" foglalkozzanak. A hatóságok elővigyázatossága érthető. A múltban a Mont Everest közelében zajlottak le a kínai—Indiai határincidensek, s a nepáliak mindenképpen kivülállók akarnak maradni. Ezt nepáli újságíró kollégák és hivatalos személyiségek is bizonygatták. További szempontokra Edmund Hilarynak, a világhírű hegymászó esete vet fényt. Hilary 1960 őszén megismételte 1953-as hegymászás! rekordját. Az 1953-ban „felfedezett" és szenzációként világgá kürtölt jetik vadászása helyett azonban csakis sportteljesítményre törekedett. A jetikről várt riportok elmaradtak, viszont az újsághírek erősen ártottak Hilary hírnevének. A Nazionale című olasz lap tudósítója például ezt táviratozta szerkesztőségének: „Hilary a havasi embert keresi, valójában azonban Kínát kémleli. Hatszáz főnyi tudományos expedíciója azért tartózkodik Nepálban, hogy pontos térképeket készítsen a nehezen megközelíthető vidékekről, és megállapítsák, igazak-e azok a hírek, hogy a kommunista Kína rakétákat vagy mesterséges bolygókat bocsát fel." Hilary még sem akart üres kézzel visszatérni, mert akkor rábizonyult volna, hogy valójában hírszerző. Ezért egy határ széli buddhista kolostor lámáitól elkérte az évek óta szent ereklyeként őrzött skalpot... A TITOKZATOS MÚMIA Végre eljött az a nap is, amikor találkozhattam Maskei professzorral... Mindjárt a tárgyra tértünk: létezik-e a jeti? — Igen, valóban van egy ilyen múmia. Igaz, hogy már régen láttam, mindjárt a háború után. Egy városi ember hozta be nekem a mú zeumba: egy 25 centiméteres ládában őszszeaszolt emberszabású lény feküdt. Majomra egyáltalán nem hasonlított. A havasi embereket még csak akkor kezdték emlegetni. A múmia megtalálója azt mondta, hogy Tibetből kapta a leletet, s olyan árat kért érte, hogy nem tudtam megvásárolni, de lefényképeztem. A professzor kedvemért megkereste a régi fényképet. — Nézze, milyen aránytalan a bal keze. Emlékszem, hogy a múmia porcukorral volt behintve. Bőre száraz és barna volt. A kezdetleges mumifikálási módszer miatt teste nagyon deformálódott, de mégis meg tudtam állapítani, hogy hímnemű lény feküdt a ládában ... J A jetik titkát nem fejtették meg. Tovább kutatják. Mindenesetre az a módszer, ahogyan Hilary világgá kürtölte „csodálatos felfedezését", egyáltalán nem nevezhető tudományosnak, s különben is az egész históriának semmi köze sincs a tudományhoz. Earí Reynolds okinavai úti jegyzete Egyszer a sziget északi részén fekvő Kodza kisvárosba kellett utaznom. Az autóbusz-kalauznőtől japánul kértem jegyet. Nagyon csodálkozott, és ujjain mutatta, mennyit kell fizetnem. — Velem japánul is beszélhet mondtam, — és dollárt, meg jent húztam elő a zsebemből. A lány nem akart jent elfogadni. A szigeten csak amerikai pénz van forgalomban. Széles aszfaltút vezetett Kodzába. Amerikai üzletek kirakatai, autótemetők csillogtak a napfényben. Egy kanyar mögött amerikai támaszpont terült el. Szögesdrút kerítés vette körül, mint egy állatkertet. A szigeten sok ilyen támaszpont van, a legjobb földeket foglalják el. A kis szigeten az amerikaiak abszolút uraknak érzik magukat. Mindent kényelmüknek megfelelően rendeztek be. Van itt tizenhat katonai mozi és 45 katonai klub. Fürdőmedencéket, golfpályákat, jachtklubokat, lóversenypályákat, röplabdapályákat, nyitott és fedett stadionokat, iskolákat, templomokat, kórházakat, könyvtárakat építettek nekik. Sokan családostul Itt élnek szögesdróttal körülvett nagy, fényfiztf házikban. Az amerikai klubban elbeszélgettem egy okinavai vállalkozóval, aki csak kivételesen juthatott be ide. Nyíltan bevallotta, hogy minden vágyuk a sziget egyesítése japánnal. Ám hallgatnak. Az amerikai hatóságok korlátlan hatalommal rendelkeznek, s a legkisebb ellenállás esetén ls megtalálják a visszaiizetés módját. Bárkit „vörösnek" nyilvánítanak, s az illető a feketelistára keröl. — Az egyszerű nép nagyon szegényen él. Az árak magasak, pénz meg nincs. Nincs elég víz és villanyáram a szigeten. A zöldség és a hal ára szüntelenül emelkedik. A sziget lakóinak persze egyéb bajaik is vannak. A japán kormány igyekezett orvosokat küldeni a szigetre, de az amerikai hatóságok formális okokra hivatkozva, visszautasították a segítséget. Kísérőm, egy tanitó, aki a nukleáris fegyverek elhelyezése elleni tiltakozása miatt szintén feketelistára került, egyszer elvitt egy amerikai támaszponthoz. A kapunál állig felfegyverzett őrség, a falakon táblák: „Tilos a fényképezés, a jegyzetelési" Persze, a látottakat, könnyen meg ls jegyezheti az ember. — Itt jutunk a kapu előtt, és tüntettünk az atomfegyver ellen. Farkasszemet néztünk a felénk fordított géppisztolycsövekkel, de nem mozdultunk. Akkor kutyákat uszítottak ránk ... Kodzában lépten-nyomon bárok, nyilvános házak fogadnak. A város az amerikai katonaság szolgálatában áll. Barátaim megmutatták a fekete városrészt — ez a néger katonák számára van fenntartva, és külön a fehér városrészt. Ezt a városfelosztást nem az nkinavaiak, hanem az amerikaiak találták ki, nyilván azért, hogy „otthonosabban" érezzék magukat. Egyes bárokban ilyen hirdetést is olvashatunk: „Nálunk ma szegregált tánc". Ez azt jelenti, külön táncolnak a négerek és külön a fehérek. Este elmentem egy japán moziba. Én voltam ott az egyetlen amerikai. A japánok különös pillantásokat vetettek felém, jenkinek tartottak, aki egy kicsit kl akar rúgni a hámból. Amikor okinavai ismerőseim benyomásaim felől érdeklődtek, s kereken megmondtam nekik, amit gondolok, azt is, hogy joggal tiltakoznak az amerikai bázisok ellen, igen elcsodálkoztak, hogy amerikai létemre ugyanúgy gondolkozom, mint ők. Néhány nappal kodzai látogatásom után az ismerős tanítót amerikai kémelhárítő tisztek szigorú vallatásnak vetették alá, s felőlem érdeklődtek.. A

z afrikai országok többségében a mezőgazdasági termelés rendszerint egyetlen kultúrára összpontosul. Ahogyan Glianában a kakaóra, úgy Tanzaniában a szizálkenderre. Ennek a gyarmati múltból örökölt egykultúrás te'rmelésnek sokkal több a hátránya, mint az előnye. Tanzania jelentős mennyiségben exportál szizált és importál élelmiszert. Ha szizál helyett gabonaféléket termelne, sok valutát megtakaríthatna. Másrészt állandóan ki van szolgáltatva az ország a kapitalista világpiacnak. Az elmúlt években jelentősen esett a szizál világpiaci ára. Volt olyan év, amikor egy tonna szizálrostért több, mint kétszáz angol fontot fizettek a londoni tőzsdén. Tavaly Tanzania kétszázezer tonna szizált exportált, viszont már csak hetven angol fontot kapott egy tonnáért. S az irányzat továbbra is lényeges árcsökkenést mutat. A szakemberek azt jósolják, hogy a Nyerere elnök által elrendelt államosítások egyik kihatása a szizál, vagyis Tanzania fő exporttermékének további árcsökkenése lesz. S azt hiszem, ezek a jóslatok be is válnak. Hasonló volt a helyzet a ghanai kakaóval. Nkrumah e'lnök alatt rohamosan esett a kakaó világpiaci ára. S furcsamód, amióta Ghanában jobboldali katonai diktatúra van, azóta emelkedett a ghanai kakaó világpiaci ára is, A szizáltermelést a volt gyarmatosítók, a németek honosították me'g Tanganyikában. Később, amikor a németek helyét az angolok vették át, ők nemcsak folytatták, hanem jelentősen fokozták is a szizáltermelést. S ezzel méginkább egyoldalúvá tették az ország gazdaságát. Dar es Salaam-i lakásom közelében hatalmas szizálültetvény terül el. Félig már elnyelte a gaz és a dudva. Tulajdonosa olyan angol lehetett, aki a függetlenség után felpakolt és hazament Angliába. A független Tanzaniában nem találta meg a számítását Ui > < < i/> »/» LU az < Q ca A tanzaniai kormány bejelentette azon szándékát, hogy áU lami kézbe kívánja venni a szizáltermelők részvényeinek hatvan százalékát. Válaszul a termelők, akiknek zöme angol, vagy indiai eredetű nagybirtokos, közölték a kormánnyal, — mindent, vagy semmit. Vagyis inkább belemennek abba, hogy a kormány átvegye az összes részvényeket és államosítsa a szízálfarmokat, mint abba, hogy nyereségüket megosszák a tan-, zaniai néppel. Az államosítást természetesen busás kártérítés ellenében képzelik el. A kormánynak kétszer is meg kell gondolnia egy ilyen lépést. Ha ugyanis a szizálgazdaságokat irányító külföldi szakemberek, agronómusok és műszaki szakemberek tömegesen elhagyják az országot, ez egyenlő a szizaltermelés azonnali visszaesésévé

1!, esetleg tönkremenésével. A napokban jártam egy tanzaniai szizálfarmon. A farm tulajdonosa indiai nagybirtokos. A Dar ös Salaamtól mintegy ötven mérföldnyire levő ültetvény területe megközelíti a 3000 kataszteri holdat. Az ültetvényt 1946-ban létesítették. A tulajdonos elmondotta, hogy a szizál a telepítés utáni harmadik évben már termést hoz, s ezt követően tíz teljes éven át teremnek a kaktuszhoz vagy inkább az agavéhoz hasonló szizálbokrok. A gazdaság egy évi szizálrosthozama 1200 tonna, ami azt jelenti, hogy tulajdonosa az önköltség és az adó után minimum 12 000 angol fontot keres évente. Azt hinné az ember, hogy ezzel a korántsem jelentéktelen összeggel megelégszik. Dehogy. Kevesli. Panaszkodik a piaci árak esésére és arra, hogy, a munkások egyre több fizetést követelnek. Ez viszont érthető, A gazdaság négyszáz afrikai alkalmazottja a legrosszabbul fizetett. Egy afrikai munkásnak legalább háromezer szizál levelet kell levágni és kévékbe kötni ahhoz, hogy hét és fél shillinget keressen. Alaposan meg kell dolgoznia, ha meg akarja keresni a havi tíz fontot, ami valamivel több csak, mint a létminimum. Ezzel szemben a gazdaság ír származású fögépésze havi 300 fontot keres. Vagyis harminc afrikaianalé a telfes bérét. A gazdaság a maga nemében fölöttébb korszerű. Helyben termelik a szizált, vágják le, zúzzák, szárítják, tilolják és bálázzák. A gazdaságnak ehhez megvannak a saját kis üzemei. Még egy kötélverője ls van. Ez a megoldás lényegesen megkönnyíti a tulajdonos dolgát. Hiszen a Dar es Salaam-i kikötőbe már az exportra kész rostot, vagy az eladásra kész kötelet szállítja. Az igazság kedvéért azt is el kell mondanom, hogy ez a gazdaság a jobbak közé tartozik. Nemcsak a termelés és a feldolgozás korszerűsége, hanem a munkások szempontjából is. A négyszáz munkást nem egy bizonyos termelési időszakra, hanem az egész évre alkalmazzák. Erre azért van szükség, mert a termelés az év minden szakában folyik. S a vidék is szerencsés. Egy-két hónap kivételével mindig van eső, ami fontos a szizáltermeléshez. A gazdaságnak saját iskolája, orvosi rendelője van. A munkásoknak afrikai viszonylatban is egészen tűrhető szállásokat építettek. A fizetést azonban igen alacsonyan szabták meg. Amit az indiai tulajdonos egyik kezével adott, azt a másikkal elveszi. Megkérdeztem az indiait, hogyan vélekedik a kormány államosítási szándékáról? Egyáltalán nem lelkesedett az ötletért. Úgy érzi, egész eddigi fáradozásának gyümölcsét veszíti el. Csak addig érdekelt igazán a termelésben, amíg kizárólag a magáénak tudja a birtokot. Az fel sem vetődik benne, hogy több évvel a függetlenség után a tanzaniaiak joggal vetik fel a kérdést: Hogyan lehetséges, hogy saját hazájukban, saját földjükön ma is másnak szolgálnak, s munkájuk gyümölcsét nem ők, hanem az idegen nagybirtokosok és kapitalisták élvezik.