Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-01 / 119. szám, hétfő

BERLIN fontos ipari központ, de csak kevesen tudják, hogy az NDK fővárosának a mezőgazdasága sem lebecsülendő. A milliós városban működő 223 mezőgazdasági üzemből 16 szövetkezet, amelyben 66166 hektárnyi területen 10 699 személy dolgozik. Gabona és zöldség terem a város peremén, tehenet, juhot és baromfit tenyésztenek. Gépkocsin a Kari Marx-fasortól 10 perc alatt Marzahanba érek. Berlinnek egyik mezőgazdasági jellegű városrésze ez, ahol Rudolf Kuserau 42 éves traktorost keresem. Feleségével és három gyermekével családi házban lakik a műút mentén. Rolf Kuserau intelligens megjelenésű férfi. Rokonszenves a felesége ls. Abból, amit elmondanak, látszik, hogy sok mindenen töprengenek és megszokták, hogy saját véleményt alkossanak a dolgokról. Szeretném tőlük megtudni, hogyan is él egy munkásember az NDKban. Kuserau lakatos fia. Tizenhét éves koráig iskolába járt, majd be kellet vonulnia a náci Wermachtba. A tengerészekhez jelentkezett, hogy be ne osszák az SS-ekhez. 1945-ben az északolaszországi Bergamóban amerikai hadifogolytáborba került. A háború után viszszatért Berlinbe. Mivel szakmát nem tanult, de értett a gépkocsivezetéshez, sofőr lett. Később önállósította magát. Négy lova volt, öt hektárnyi földet szerzett — és gazdálkodni kezdett. Amikor Marzahanban megalakult a földművesszövetkezet. Kuserau az elsők között lépett be. „Nem vol ez nagy elhatározás? — kérdem tőle, — hiszen csak nemrég lett a maga gazdája. „Aki csak kicsit is gondolkodik" — véli Kuserau — „rájön, hogy a gazdálkodás sokkal célszerűbb és kifizetődőbb a nagy területeken. A kis gazdaságok nem vehetik fel a versenyt velük. Éppen azért, mert munkás voltam, nem esett nehezemre a belépés a földművesszövetkezetbe". Rolf Kaseraut a szövetkezet csakhamar mezőgazdasági iskolára küldi, ahonnan diplomával tér vissza. Különféle részlegeken dolgozik, majd a neubrandenburgi szövetkezetbe küldik, hogy tudását ott hasznosítsa. Családi okok azonban visszaszólítják Berlinbe. Szülei megöregedtek, s már nem tudnak dolgozni. Mivel Rolf több évig volt távol a marzahani Edwin Hörnle Szövetkezetből, nem várhatja, hogy ott vezető funkcióba kerüljön. Alkalmat kell adni a közben iskolát végzett és szakképzett fiataloknak. Így hát Kuserau „felcsap" szövetkezeti traktorosnak. Kuserau átlag 665 márkát keres havonta. Felesége is dolgozik, napi 6 órát mint elárusítónő egy élelmiszerüzletben. Havi 250 márkát hoz haza. Kuserauéknak van tv-készülékük, mosógépük, és hűtőszekrényük, de még gépkocsijuk is. „Igaz, hogy csak egy régi 1936-os Opel — mondja mosolyogva a traktoros, de csak 1800 márkába került." Szeretnénk gyermekeinkből értelmes embereket nevelni — mondja az asszony. A 17 éves Christtan most nincs itthon. Mezőgazdasági szakiskolába jár az ország más vidékén. A két másik gyermek: a 13 éves Uwe és Christlane — ikrek — szintén a mezőgazdasághoz vonzódnak. Uwe állatorvos, Christlane pedig baromfigondozó akar lenni. A gyermekek taníttatása nem okoz gondot a házaspárnak. Ösztöndíj könnyíti minden rátermett gyermek továbbtanulását. A családnak azért vannak problémát ls. Házacskájukból rövidesen ki kell költözniük, mert lebontják. Erre vezet ugyanis nemsokára az új vasútvonal. Vajon hová kerülnek majd és milyen lesz az új lakás? Házuk tája körül eddig baromfit és juhot tartottak. Jól jött a kis különkereset. Vajon meglesz-e erre a lehetőség a jövőben is. Rolf Kuseraut szoros szálak fűzik lakóhelyéhez. Nyolc évig volt Berlin-Lichtenburg kerület képviselője, s a nemzeti arcvonal helyi szervezetének az elnöke. Még sokáig elüldögélek a családnál és csakhamar iátérünk politikára. A Kuserau-házaspár Igen tájékozott mind a hazai, mind a világ- eseményekről. A békés fejlődést óhajtják, mely lehetővé tenné életkörülményeik további javulását, hogy gyermekeiknek megadhassák mindazt, amit szülő gyermekének nyújthat. KÜRT tlUIEMU^ BERLINI iEVEUpS^ RETTENTHETETLEN E

lgondolkozva nézett ki az ablakon a kertbe és felidézte emlékeit. ... 1932 augusztusa volt. Még teljes hét esztendő előzte meg a szovjethatalom létrejöttét a nyugat-ukrajnai földeken. A mezőn egy rozsasztag tövében, Vijnyica és Boboloka falvak között szokatlan beszélgetés folyt: — Es ha az életedet kell adni ügyünkért, nem hátrálsz meg? — Nem! — Nézd Iván, a rendőrség nem alszik. Kommunistákra vadásznak. Légy óvatos. — Az leszek. — Az első feladat előkészíteni a Vijnylcában a megmozdulást a földbirtokosok és a kulákság ellen. ...így kezdődött a kommunista Ivan Valcsun életrajza. Huszonöt éves korában már ő volt a párt illegális kerületi bizottságának titkára. Akkor ott Rovno vidékén bátran felemelték szavukat a parasztok. A nyugat-ukrajnai kommunisták nagy erőt képviseltek- Ez Valcsun érdeme is volt. És váratlanul letartóztatták. Valaki a kerületi pártbizottság tagjai kőül nem volt óvatos. Ivan Valcsun több mint másfél évig bírósági ítélet és vizsgálat nélkül ült börtönben. Csupán 1937 áprilisában döntöttek: 12 évi szigorított börtönre ítélték. A

ggasztó, nehéz idők jártak akkor. Németország remegett a fasiszták fáklyás felvonulásaitól. Spanyolországban a szoldateszka Franco tábornok vezetésével államcsínyt szervezett. A spanyol proletariátus segítséget kért. A kommunisták elhatározták: bárhogyan is, de meg kell szökniük. Négy éjszakán át ásták az alagutat a cellából, és az ötödiken végre sikerült megszökniük. Itt kezdődött Valcsun hoszszú útja Spanyolországba. Nem telt el egy év, és kinevezték a nemzetközi brigád egyik részlegének komisszárjává. De az új komiszszár nem sokáig lelkesítette győzelemre a harcosokat. Súlyos csata zajlott le Tortosánál. A súlyosan sebesült Ivan Valcsun eszméletlenül feküdt a spanyol ég alatt. Valaki a lázadók közül bestiális módon a mellébe vágta szuronyát. Az egészségügyiek a harmadik napon találták meg eszméletlenül, szuronnyal a földhöz szegezve. Élet már alig volt benne. De életben maradt. Alighogy lábra állt, egyik internálótáborból a másikba hurcolták. A Nemzetközi Vöröskereszt 1943-ban kiszabadította, és Marokkóba küldte. Egy év múlva Illegálisan Algériába szökött. És végül 1945 novemberében hazatért a fasiszták által megkínzott, feldúlt szülőföldre. M

ohón vetette bele magát a munkába. Szülőfalujában, Vijnylcában megszervezték a kolhozt, amelyet Leninről neveztek el. Ivan Valcsun lett az elnöke. Nehéz idők Jártak. A burzsoá nacionalisták szét nem vert bandái az erdőben rejtőztek. Éíszaka ragadozók módjára kibújtak barlangjaikból, és garázdálkodtak a falvakban... Legyintett. Nem ez a baj. Az állattenyésztő telepnek mindössze csak nyolc tehene és hat sertése volt. Fel kellett lendíteni a gazdaságot. És fellendítette. Az ellenség azonban nem feledkezett meg fenyegetőzéseiről. Egy hideg januári éjszakán gránátot dobtak Valcsun házába. A kunyhó leégett. A banditák hiába örültek. Valcsun ezt is túlélte. Két hónapig feküdt a kórházban, és ismét visszatért munkájához. A

z idő ma már történelem. A Leninről elnevezett közös gazdaság magabiztosan készül megalakulásának 20. évfordulójára. Az elnök mellén fénylik a legmagasabb kormánykitüntetés: a Lenin-rend. A becsületes munkáért, a kolhozügyek iránti határtalan odaadásáért kapta. Ivan Vlaszovics az ablakából az iroda falán elhelyezett színes pajzsra néz, amelyen ez a vállalás olvasható: „A szovjethatalom 50. évforduló jára felépítjük ..." — Jövőre úf Iskolánk, fod rászműhelyünk és varróüze münk lesz. Olyan művelődé si otthont építünk, mint amilyen a városban' van, és stadiont a kolhoz sportolóinak. A komszomolisták megígérték, hogy tavasszal segítenek a Dicsőség-park létesítésében. Ivan Valcsun sokáig álmodozott szülőfaluja jelenéről. Nehéz, végtelenül hosszú harcot vívott ez a kommunista a falu jövőjéért. Az utat megjárta és győzött. Az Oj Szó számára írta: M. OSZTROVOJ (APNJ M

agas, arányos termetű férfi. Szikár testén egyszerű, jól szabott, köznapi ruha. Jobb kezéében fonott korsó, műanyagszatyor. Baljában egy négy év körüli fiúcska kapaszkodik. A nagyapa éppen bevásárolni indul unokájával, amikor szóba hozom a hajdani harcos füleki május elsejét. — Minek mindig a múltat emlegetni? A nagyapa Teleki Ferenc. Teleki elvtárs, Feri bácsi — kineik hogyan. Még nincs hatvanesztendős, de már több mint fél évtizede nyugdíjas. Az ácsszakmában dolgozott, amikor utolérte korunk egyik leggyakoribb és rettegett betegsége: a szívinfarktus. A szakmát ott kellett hagynia. Tizenöt esztendeig volt elnöke a Csemadok helyi szervezetének. Ettől a tisztségétől is megvált. Ügy érezte, azért mégsem állhat teljesen félre. A városi nemzeti bizottságban vállal tisztséget. Belátta: szükség van még a tanácsaira, tudására, tapasztalatára. Jóformán gyerekfejjel került be a zo. máncgyárba. Huszonnégyben vesz résrt először a május elsejei felvonuláson. Nyolc esztendőn át tevékeny, érdemes tagja az ifjúmunkások szervezetének. Itt nő, érik igazi öntudatos munkássá. Olyanná, aki nemcsak dolgozni tud, hanem harcolni is a munkásember sorsának jobbrafordulásáért. Harminckettőben belép a pártba. Szervezője, résztvevője az akkori május elsejei felvonulásnak is. Agitál, jelszavakat mázol a legszembetűnőbb helyekre. Most art mondja: „Ha meg vakarnánk némelyik régebbi ház falát, helyenként talán még ma is nyomát lelnénk a míniummal festett, összefogásra buzdító jelszavaknak." Ez a május elseje harcosabb volt valamennyi eddiginél. A kivezényelt csendőrök, és a felvonuló munkásak Akiknek a jel szólt, megértették. Mert a lobogó, a piros lángnyelvecske üzenet volt: a párt üzent. Jóformán egész nap ott lengett a szédítő magasságban. Nem akadt ember, aki levegye. És a fülekiek bizakodva nézték a lobogó A zászlóvivő között összetűzésre került sor. És ekkor az ingadozók számára is világossá válik egy dolog: hatalmas erőt képvisel a munkásököl. Az elkövetkező esztendőkben szemlátomást nőtt a terror. A párt munkáját a hatalom urai minden eszközzel megpróbálták lehetetlenné tenni. Harmincnégyben elterjedt a hír, hogy Füleken sikerült derekbe törni a munkásmozgalmat, igazában o párt már nem is létezik. És ekkor jött derült égből a villámcsapás. A párt március nyolcadikára a nemzetközi nőnap alkalmából nagyszabású megmozdulást tervezett a munkásaszszonyok körében. Viszont a nagygyűlést a járási hivatal nem engedélyezte. Nyolcadikára virradóra mégis történt valami. A munkába siető fülekiek meglepetésére vörös zászló lengett a gyárkemény tetején. Senki nem kérdezte, ki tűzte ki oda. vörös selymét, a munkásszabadság harcos szimbólumát. Igen kevesen tudták, hogy előttevaló este, úgy tíz óra körül, kijátszva a gyárőrség éberségét, két férfi lendült át az üzem kerítésén. A párt vezetősége döntött úgy, hogy ketten menjenek, mivel a feladat igen veszélyes voft. Ha netán talán mégis baj történnék, hírt adhassanak. A feladat végrehajtását Teleki Ferenc és Kómár Sándor vállalták. A kerítés áthágása után csatornákon, füstaknákon keresztül jütottak el a kémény belsejébe. - Kemény munka volt — mosolyodik el Teleki elvtárs. Kemény és veszélyes: az életüket tették kockára. Megbízatásukat azpnban teljesítették: másnap reggel eírek szeme tapadt a zászlóra. A következő napokban újból megjelentek a házak, középületek falain a míniummal írt, egységre, összefogásra, a tőke elleni harcra mozgósító jelszavak. Május elsején páratlan nagy tüntetésnek volt szemtanúja Fülek népe. A környékbeliek is ott meneteltek a felvonuló munkásokkal. Zárt sorokban vonultak a tőke rabszolgái, s ajkukról messzire szállt a forradalmi dal: Legyen kérges annak is a tenyere, aki miatt nincs a népnek kenyere... Harcos, emlékezetes május elsejék ... Ezerkilencszázhuszonnégy óta Füleken Teleki Ferenc elvtárs nélkül nem volt májusi seregszemle. Számára a legszebb, a legemlékezetesebb mégis a huszonkét esztendővel ezelőtti május elseje volt, amelyen már szabadon, győzedelmesen loboghatott a vörös zászló, hirdetve a hosszú, elkeseredett harcok diadalát. Ezen a május elsején Teleki Ferenc elvtárs mondott ünnepi beszédet. Ma már nyugdíjas, nagyapa. Erejét megtörte a betegség, de hite, akarata továbbra is szilárd, akár a gránit. Erejéhez mérten, ma is részt vállal a közösség javára végzendő munkából. Talán többet is, mint amennyit várnának tőle. Ezt viszont már nem 5 mondta, hanem mások, akik szeretik, tisztelik, féltik az öreg harcost, a munkásmozgalom, a május elsejék zászlóvivőjét. SZARKA ISTVÁN I