Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-09 / 126. szám, kedd

KIEGYENSÚLYOZOTT, ELÉGEDETT VAGYOK ... ezt kell mondanom, mert úgy érzem, eddig minden elképzelésem, vá­gyam teljesült. Igaz, min­dig reális célokat tűzök magam elé, elérhető kí­vánságaim vannak. Egy­szerű, emberi életet élek. pontos napirenddel, egészségesen ... Taksonyon lakom, a galántai bútorgyárban dolgozom mint kitanult asztalos. Középiskolás ko­romban egy kirándulás alkalmával kerültem elő­ször a gyárba. Tetszett a munka és akkor elhatá­roztam, hogy én ls asztalos leszek, Elmenteem az igás gatóhoz, meghallgatta a kérésemet, majd az üzem elküldött Spišská Nová Vesre tanonciskolába. Onnan visszajöttem a gyárba, azóta is itt dolgozom. Elégedeti vagyok, és vezetőim szerint ők is elégedettek velem. Nauschwauter mérnök javaslatára helyeztek a csiszoló­gépekhez, mivel ott nagy körültekintésre, pontosságra, szakképesítésre van szükség. Nemcsak a munkámat, hanem az üzemet is szeretem, talán ez össze is függ! Reggelenként alig várom, hogy ott állhassak gépem mellett. De nemcsak ez, hanem az embereket is ... mint egy nagy család ... Itt nem­csak dolgozunk, termelünk, tervet teljesítünk, hanem élünk is. Ismerjük egymás gondját-baját, segítünk egymásnak. S ez a légkör mindenképpen kihat telje­sítményünkre. Szabad időmben sportolok, labdarúgó vagyok. De úszni, kerékpározni, gyalogolni is szeretek. El-el járok moziba, a MATESZ előadásaira, esténként olvasgatok, főként kalandregényeket. Falun is lehet kultúráltan szórakozni, csak meg kell találni a módját. Szívesen elbeszélgetnénk még, de a „normát teljesí­teni kell", a gép és a felgyülemlett szekrényajtók sürgetnek, munkába szólítanak. Moravko József dolgozni kezd. Komolysága szerte­foszlik, arca felderül, most mosolyog első ízben, ele­mében van. EGYÉNISÉGGÉ VÁLNI. Duray Miklós neve a fia­talok körében jól ismert. Főiskolás, negyedéves geológus hallgató. Füle­ken érettségizett, néprajz­szakos akart lenni, de nem sikerült. Ma sem ta­gadja, hogy a kultúrpoli­tika, a társadalomtudo­mányok mindennél job­ban érdeklik. Szereti az irodalmat, a verseket, a történelmet. 1965-től a bratislavai JAIK ifjúsági klub elnöke. Nevét éppen ez tette közismertté. Ezúttal azonban nem róla akarok irni, hanem a közérdekű dolgokkal kap­csolatos, a fiatalokat érintő véleményére vagyok kí­váncsi. Annál is inkább, mivel ma sok szó esik róluk. Dicsérő és elmarasztaló hangokat hallunk, ezzel szem­ben nekik nincs módjuk véleményüket, a dolgokról a nyilvánosság tudtára hozni. • A mai 22 évesek természetesnek veszik-e azt, ami­ben élnek, — az életszínvonalat, a technika vívmá­nyait? Vagy gondolnak-e arra, hogy eddig el is kelleti jutni és mindezt nagyrészben apáinknak köszönhetik? — A fiatalok nagy része természetesnek veszi. Ál­talában ugyanis az a nézetük, hogy az apák megtettél! kötelességüket, a fejlődés folyamatát nem lehet meg állítani. Az adott viszonyok között mi is mindent meg­teszünk társadalmi rendszerünk érdekében. Erőnk — szerintem — éppen abban rejlik, hogy a jövőt tartjuk szem előtt. • Gyakran halljuk: a mai fiatalok meggondalatla nok, felelőtlenek. — Lehet, hogy a végeredmény így hat. De ezzel a nézettel mindenkor szembeszállók. Inkább úgy mon­danám, a különböző tényezők összejátszása, a tár­sadalmi nézetek gyakori változtatása, az elidegenedés, a szakmai megterhelés, a rossz időbeosztás egyeseknél közönyt, passzivitást vált ki. • Ezzel talán összefügg a szülők és a gyermekek viszonya? — Ma a szülő és a gyermek egyaránt túlterhelt. Nincs idejük egymással „foglalkozni". Sok szülő csak fenyíteni, dorgálni tud. A korral kevesen tartanak lépést, a fiatalok gondolatvilágát nem értik meg, de nem is foglalkoznak a fiatalok problémáival. • Es mit tesz az Iskola? A huszonkétévesek eseté­ben a főiskola? — A helyzet 1965 óta, a főiskolások decemberben megtartott konferenciája óta javult. Emelkedett a fő­iskolások életszínvonala. A diákokkal szemben támasz­tott követelmények egyre nagyobbak, de ez nem jelen­ti azt, hogy ezzel arányosan emelkedik az iskola szín­vonala, és fokozódik a végzős növendék tudása. A2 1 aológiai nevelés terén sokat tehet a CSISZ-szervezet. 1-jaz, a múlttal kapcsolatos tévedések tömkelegét nem k jnnyű helyreigazítani, visszanyerni a bizalmat. Oj utakat, lehetőségeket, munkaformákat kell keresni. Pillanatnyilag talán az ifjúsági klubok segíthetnek. • Kikerülve az életbe milyen az elhelyezkedési le­hetőség? Helyesnek tartja-e a „főiskolás káderek poli­tikáját"? — Ma sokkal inkább megbecsülik a főiskolát vég­zetteket, mint a közelmúltban. Helyes, hogy nem kine vezés, hanem egészséges konkurrencia alapján helyez­kednek el. Ez egyben jobb munkára, kitartásra, szorga­lomra és törekvésre ösztökéli őket. Előfordul azonban — és nem ritkán — hogy egyesek nem töltenek be olyan hivatást, vagy olyan posztot, amilyenre szakké­pesítésük van. A CSKP Központi Bizottságának ez év februárjában megtartott ülésén Heudrych elvtárs hang­súlyozta, hogy „nagyobb bátorsággal kell hozzálát­nunk, a fiatalok kiemeléséhez, több lehetőséget kell nyújtani nekik". Szerintem valóban egészséges volna és a köz javát szolgálná, ha ezen a téren minél előbb rendet teremtenénk. Ez persze elsősorban az egyes vezető beosztásban levő elvtársaktól függ. • Mi az, ami társadalmi rendszerünkben tetszik, és mi nem tetszik? — Tetszik, hogy a világbéke hívei és harcosai va­gyunk. Nem tetszik, hogy gyakran a kelleténél na­gyobb hangsúlyt helyezünk a múltra, és nem oldjuk meg elég rugalmasan az égető problémákat. Ahhoz hogy nyugodtan dolgozhassunk, hogy életszínvonalunk emelkedjék, szükséges, hogy minél előbb rendeződjék a közép-európai helyzet. • Mint jövendőbeli értelmiségi, hogyan látja az itt élő magyar értelmiség helyzetét? — Felette szükségessé vált, hogy az itt élő, humán műveltségű magyar értelmiség jobban integrálódjék mivel jellemében csakis így bontakozhatik ki teljes egészében. • Életcélja? — A köz javát szolgálni, egyéniséggé válni.... Duray Miklós huszonkét éves főiskolás. A jövő gene­rációjához tartozik. Kiforratlan még, ellentmondások kavarognak benne, de világosan és határozottan szö­gezte le: „mi, fiatalok a jövőt tartjuk szem előtt". És ebben benne van minden: az eszmei tisztánlátás, az eltökéltség, a munkakedv, a bátorság, a kiállás, a vá­lalkozó szellem ... a ma még husszonkét éves értel­miségünk, amelyre támaszkodhatunk — számíthatunk rájuk. OZORAI KATALIN (Németh fános felvétele.j KÉT NŐVÉR Az egyik szőke, a másik fekete. Az egyik szűkszavú, félénk és zárkózott. A másik beszédes, vitorlázó pilóta és jó társalgó. Az egyik, úgy tűnik, gyámolításra szo­rul. A másikról szinte sugárzik, hogy megél a jég há­tán is. Az egyik férjnél van, a másik lány. Az egyik Szonya, a másik Julika. Mindketten huszonkét évesek. Együtt jártak Iskolába, együtt érettségiztek, együtt dolgoznak egy munkahelyen. Nővérek. A Ba'nská By­trica-i Kerületi Kórház egészségügyi nővérei. 1. A páciens szemével. Titokban drukkolok, hogy az operáció napján ^^^^^^^ a csinos fekete legyen -- szolgálatban. Hiába, no, betegágyon is jóleső ér­zés, ha ébredés után szép fiatal nő hajol az ágy fölé... Jó, jó, csinos a szőke is, de vaílahogy / y v JHM| hideg és zárkózott... Reggel elhangzik a va­rázsige: készítsék elő operációra a beteget. És ekkor csodálatos változások történnek. A csinos fekete elkomo­lyodik. Időt sem hagy a gondolkozásra, belém Szonya Tokárová nyom egy injekciót. Sü­rög-forog szenvtelen arc­cal, minden mozdulatával szinte a tudtomra akarja adni, hogy nem történik semmi különös, ne csinál­junk nagy ügyet a dologból. Amikor a hangulatkeltő Injekció már hatni kezd, úgy látszik, mégiscsak tet­szem a feketének, gyengéden karon fog, egy kicsit meg is szorítja a kezemet. Kellemes a fiatal, rugal­masan lépkedő lány old&lán sétálni a folyosón ... Ébredéskor a szőke, szemüveges Szonya hajol fö­lém. Na, persze, miközben a műtőben voltam, a feke­tének letelt a szolgálata ... De mi ez? Szonya, maga mosolyogni is tud? Nem iga'z! Feltűnően kedves hoz­lám. Minduntalan ott van az ágyamnál, szabályozni Jött az infúziót, de nem felejt el rám vetni egy ked­ves pillantást. Este is akkora gyengédséggel sürög körülöttem, mintha én lennék az egyetlen az osztá­lyon ... Kedves, nagyon kedves ... Az az a'ltató injek­ció is elbódít. Igen, most aludnom kell. ö gondolt rá, hogy pihenjek. És mosolyogva adta be... Lábadozunk, lábadozunk. No, maga már nemsokára •Ihagy bennünket. — mondja az orvos. Ez ismét va­rázsige volt, amelytől a két fiatal nővér újra meg­változik. Kedvesek, csinosak, sürögnek-forognak, mint „régen"... de már nem nekem. A mellettem fekvőt dédelgetik. Ö az „egyetlenkéjük" most. Pedig fogat­lan, ősz hajú bácsi. Forgolódnak körülötte, csak úgy suhog a kikeményített kötényük, így bácsika, meg úgy bácsika ... A két nővér változásai egyértelműen bizonyították, hogy a páciens szemével nem kapunk objektív képet róluk. Távolról sem tudtam meg, milyenek igafzán, hiszen, mint beteg saját magamat láttam mindennek középpontjában. így tehát annyit tudtam csak meg, hogy kedvesek, csinosak, nem feledkeznek meg az infúzió szabályozásáról, nem tévesztik össze az or­vosságot és nagyszerűen afdják be az injekciót. És hogy mindig azt tüntetik ki megkülönböztetett ked­vességükkel, aki a legnagyobb bajban van éppen. s. Még csak a teljes nevüket sem tudom. 2. A nővérek szemével. — Itt mindenki számá­ra maguk csak Szonyics­ka, meg Julika... Mond­ják, mi a teljes nevük? — Szonya Tokárová. — fúlia Lichá. — örvendek. És rám emlékeznek még? — Ö, hogyne, nagyon jól tartotta magát... — Stop. Most nem mint beteg vagyok itt. Nem szorulok vigaszra. — Igaza van. Tudj.a, egy-két elismerő szó a betegnek nagyon jólesik, ezt tudjuk. Szóval, hogy őszinte legyek ... Mond janem a 119-esben fe­küdtl — Nem. A 120-asban. — Aha ... De régebben, ugye? Jól van, Julika. Látom, fogalma sincs róla már, melyik is vagyok a sok közül. Rendben van, kezd­hetjük újból az ismerkedést. Kitűnik, hogy Szonya kezdetben nem mert injekciót adni, a ma'gabíztos Julikát pedig a páciensek vigasztalták annak idején egész hajnalig, amikor éjszakai szolgálata alatt első páciense meghalt. Szonya mindig borzongott a halott embertől, de amikor szolgálata idején először tartál­kozott halálesettel — csodálkozva látta, milyen hideg­vérű és magabiztos lett. Legnagyobb bajba akkor került — és ezt mint huszonkét éves élete legrosszabb éjszakájának tartja —, amikor egyik páciense operá­ció után fölkelt, belső vérzést kapott, s gyorsan ineg­kellett újból operálni. — Mit gondol, Szonyicska, a szüleinek is volt ilyen borzasztó éjszakájuk? — Ö, arzt hiszem, nekik sok, ennél rosszabb éjsza­kájuk volt. Badínban laktak a háború alatt, bátyám tízéves volt, a faluban nagy harcok dúltak... Én még persze, nem voltam a világon, de mesélték... Az borzasztó lehetett. Nem, ehhez hasonlót még nem éltem át. Remélem, a jövőben sem lesznek ilyen bor­zalmas élményeim... Julika mindenben Szonya ellentéte, ö szinte keresi a veszélyt. Amikor vitorlázó repülés közben a csőrlő kétszáz méteren leállt, az orral égnek álló gépet rendben a földre kellett hoznia... Hát, ez hajmeresz­tő történet. A részleteket inkább hagyjuk, elég az hozzá, hogy a-kkor Julika is félt. Most már mosolyog­va beszél róla. Építész-technikus akart lenni, de egészségügyi nővér lett, mert barátnői közül a leg­többen erre a szakra mentek. Hja, tizennégy éves fejjel kellett további sorsáról döntenie... És bánja? — Dehogy bánoml Azt hiszem, itt megfékeztek egy kicsit. Tudja, az osztályon nagyon na'gy a fegyelem. Talán, ha katonának megyek, akkor sem találkozom ilyennel. De azt hiszem, ez kellett nekem. Ha nem lenne szennyes ágyneműosztályozás... Egyébként rendes hivatás ez. Ennél maradok... — Hogy kívánnák-e a• leányomnak, ha lenne, ilyen huszonkét évet, mint az enyém volt? Igen. S ő sem panaszkodhatna ... — Van valami, amitől fél, Julika? — ... Hm ... van. Attól félek, hogy én kapok majd egyszer injekciót. VILCSEK GÉZA Az alsószeli szövetkezet irodájában bukkantam rá. Az egyszerű hétköznapi ruhában is olyan, mintha ünnepre készülne. Arcán kedves, megnyerő mosoly. Győrögt Ilonkának hívják. Hajdani cselédember gyermeke. Amikor életpá­lyát kellett választania, a mezőgazdaságot helyezte előtérbe. Már gyermekko­rában is akkor volt a leg­boldogabb, ha kiruccanha­tott a határba, rácsodál­kozhatott a gépekre, ott lehetett az aratók közelé­ben, egy-két kapavágást tehetett a kukoricásban. Hatvanegy nyarán aztán történt valami. A szövetke­zet irodájában a könyvelőségen megüresedett egy hely. A szövetkezet vezetői, közhírré tették, hogy aki igényt tart az állásra, jelentkezzék. Ilonka is jelentkezett. A szövetkezet vezetőségének választania kellet. De kit válasszanak? Legyen hát a tudás a döntőbíró — gondolták. A jelentkezőknek különböző számtani fel­adatokat kellett megoldaniuk. A próbatétel Ilonkának sikerült a legjobban. Azóta dolgozik a könyvelőségen. A földtől, a természettől azonban így sem szakadt el teljesen. Akárcsak mások, ő is vállalt továbbra is répát, kukoricát megművelésre. Azt tartja, hogy a ka­pálás, a mezei munka nagyon is szükséges az egész napi szellemi munka után. Jólesik a mozgás, a friss levegő: elgyönyörködni a termést hozó határ pom­pájában. A virágnak kell a friss levegő — mondanám én. Ahogy elnézem ezt a friss, üde, életerős teremtést, a virágra gondolok: valami különleges szép mezei virág­ra. Ilonka nein vágyódik el a faluból. Igazi falusi lány. akit a szíve, egész lénye köt a kenyeret termő földhöz. Komoly lány. Az élet tette, formálta ilyenné. Neki többet kellett vállalnia, mint más huszonként esztendős lánynak. Édesanyja meghalt két évvel ezelőtt. Nővére már férjnél volt. Ketten maradtak apukával. Sajnos, az édesapa egéfcíségét is kiszedték a nehéz esztendők. Ilonkára munka után a második műszak: az otthoni, a házkörüli munka vár. Ilonka szívesen vállalja. Dologra nevelték őt a szü­lei, az életnek nem csupán a napsugaras oldalát ke­resi. örülni tua mindennek, ami szép, jó. Szereti, ha másokéit is tehet valamit. Célt lát maga előtt: tartal­mat ad az életének. Tevékeny tagja a CSISZ helyi szer­vezetének. 5z. L

Next

/
Thumbnails
Contents