Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-09 / 126. szám, kedd

kúszó fényfoltot figyelte. Ez azt küldték a szovjet partizánokkal Jelentette, hogy a nap a látóha- együttműködő szlovák páncéltár széléhez közeledett. Hamaro- törő üteghez, san a fényfolt teljesen eltűnt. A domb alatt, amelyen az üteg Iván behunyta szemét: „Ez a helyezkedett el, út kanyargott, végi" A kanyarból egy nagy élénkzöld Egy óra múlva egy kis tlsztá- színű teherautó bukkant kl, son állt. A két férfi, aki kivezet- megrakva hitleristákkal, mögötte a fedezékből, levette fegyve- te pedig egy személygépkocsi. szlovák hegyekben A

fedezék ajtaja becsapódott, kattant a zár, Ivánra sötétség borult. Nem tudta ml történt? Miért zárták be ide minden szó nélkül? Negyvenegy óta sokszor került nehéz helyzetbe: körülzárták, de csodával határos módon kikerült a harapófogóból. Erdőkben bolyongott, a partizánokkal bejárta csaknem az egész Lengyelországot. Ideje volna, gondolta, most már hozzászokni az ilyesmihez. S most mégis mi történt? Alig egy perccel ezelőtt Iván a tábortűz mellett ült egy éltes ukrán férfival, komótosan beszélgettek, « békés kolhozéletről emlékeztek. Iván örült, hogy idegen földön honfitársával találkozott. S most Itt van egyedül ebben az üres fedezékben. Megpróbálta felidézni emlékezetében az utóbbi idők eseményeit. Az Alekszandr Nyevszkij osztag elérte Szlovákia földjét. Ez a föld barátként fogadta. A határőrök, amikor megismerték, hogy orosz, magasba lendített ököllel üdvözölték. Ezt a mozdulatot mindenki megérti. A határtól pár kilométernyire nagyobb falura bukkantak, ame lyet minden oldalról hegyek vettek körül. Elhatározták, hogy ott ütik fel a tanyájukat. A szlovákok nyomban élelmet hoztak nekik, s megkérdezték, nincs-e valamire szükségük. Röviddel ezután rádión kértek segítséget Moszkvából és egy repülőgép felszerelést dobott le nekik. Most aztán levethette a tarka gúnyát és felölthette a szovjet hadsereg egyenruháját. Alig öltözött be Iván az egyenruhába, máris hivatták a parancsnokhoz. Kiderült, hogy a falu közelében egy osztag tevékenykedik, amelynek tagjai főképpen a koncentrációs táborokból megszökött orosz hadifoglyok. így beszélte el egy szlovák férfi és közölte, hogy megmutatja a partizánoknak az utat. A parancsnok utasította Ivánt és egy másik partizánt, szálljanak lőra, és a helyszínen győződjenek meg az igazságról. Hegyi ösvényen haladtak, messze elkerülve a lakott helyeket, ahol német helyőrségek lehettek. Hosszú lovaglás után egy erdős völgyben felhangzott a kiáltás: „Jelsző?" A vezető így felelt: „Moszkva". Aztán összeölelkeztek, csak úgy röpködtek a kérdések, ki hova való (hátha földlk vagyunk?), Dachaut emlegették és a többi haláltábort, ahonnan megszöktek. Iván társa a szlovákokkal és néhány partizánnal együtt visszatért az osztaghoz, ő meg ottmaradt. Hátha csak egy ügyesen megA Játszott csel volt, és ő a vlaszovisták fogságában van? Figyelmeztetni kellene a mieinket, veszély fenyegeti őket. De hogyan figyelmeztesse őket? Arra, hogy kitörjön a fedezékből, gondolni sem lehetett. Másnap a törzshöz vezették. Iván megpróbálta megmagyarázni, hogy tévedés lehet az egész. „Ha ellenségek — gondolta, — rosszabb nem lesz, legalább megtudom, mi az igazság." Ám a parancsnok ellenséges pillantást vetett rá és így szólt: — Értesítettek bennünket, hogy osztagotok a valóságban Vlaszov tábornok egyik egysége. Iván elképedt. „Hát így áll ' a dolog? Én szerintem meg ők a vlaszovlsták!" — Szeretnék hinni nektek — mondta a parancsnok, — de már oly sok idő eltelt, embereink meg, akiket hozzátok küldtünk, még mindig nem tértek vissza... Elhallgatott. Gondolkodott. — Ha estére sem derül ki semmi, meg kell változtatni a helyünket. — Majd ridegen hozzátette: — Téged meg agyonlövünk. Ez alkalommal a zár mintha gúnyosan kattant volna, legalábbis Ivánnak így tűnt. Most már nem kínozta a bizonytalanság. Már rég hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy bármely pillanatban meghalhat az ember, de hogy így, semmiért és értelmetlenül, ezt nem gondolta volna. Az osztagról semmi hír, tehát élete csak napnyugtáig tart. Az idő nagyon lassan telt. Iván megpróbált semmire se gondolni, a falon lassan felfelé I. PETCHOV, a sztavropoli vasbetonszerkezetek gyárának szerelője csehszlovák kitüntetést kapott. Az érmen egy férfi látszik, aki géppisztolyt és egy ágat, a béke szimbólumát tartja kezében. Petuhov is hasonlóképpen: fegyverrel a kezében, a békéért harcolva küzdött a fasizmussal a távoli Szlovákia hegyeiben. rét. „Zsákmányolt géppisztolyok" — futott át Iván agyán. — Saját embereteket mindjárt megölitek, mégpedig német géppisztollyal — mondta keserűen. — A sajátjaink közt ls vannak árulók — hangzott a rövid válasz. Kattant a biztosltózár. Ivánnak hirtelen kedve támadt, hogy ha csak egy pillanatra ts, de lássa szülőföldjét, Sztavropol vidékét... — Állj, ne lőjjetek, fiúkl — ugrott ki a tisztásra egy partizán. — Visszavonták a parancsot. Gyerünk vissza. A táborban az egyik fedezék előtt emberek ácsorogtak. Előttük haldokolt egy szlovák férfi. Kiderült, hogy egysége hazafelé tartva németekbe ütközött. Ez az egy maradt közülük életben, súlyosan sebesülten két napja vánszorgott hazafelé az osztaghoz. Iván odament a szlovákhoz, eszméletlenül feküdt. Óvatosan megszorította kezét annak a férfinak, aki megmentette életét... I

vánt és Lopatyin őrmestert, akik azelőtt a tüzérségnél szolgáltak, egyszer el„Biztos valamilyen nagykutya — gondolta Iván. — Foglyul kellene ejteni." Néhány emberét leküldte oda, ahol az út élesen elkanyarodott, őmaga pedig odaállt az egyik ágyúhoz. Amikor a katonákkal megrakott teherautó eltűnt a kanyarban, felhangzottak a lövések. A személykocsi füstölni kezdett és az árokba fordult. A teherautó néhány méter után megállt. Az épségben maradt nácik leugráltak a kocsiról, s fedezéket kerestek az út menti árokban. Megkezdődött a lövöldözés. Ebben a pillanatban valahonnan kibukkant egy kisfiú és egyenesen a domb teteje, az ütegállás felé futott. Az állás két tűz közé került. Iván megismerte a hétéves Jezslt, a fiatal és vidám szlovák férfi fiát, aki családjával egy közeli tanyán lakott. Jezsl mindennap felkereste apját. Megszerette Ivánt, aki barackot nyomott az üstökére és oroszul Jezsiknek hívta, Jezsl ezen a napon is meglátogatta apját. A szlovákok nyomban beszüntették a tüzelést és dermedten várakoztak. Odalentről erősödött a tűz, most már határozott célpontjuk volt — a kis emberi alak. A kisfiú futott, elesett, újfent felfelé caplatott a domboldalon, majd megint elesett. — Hej, ebadta kölyke — tört ki Lopatyinból és jóformán nem is fedezve magát a fiúcska felé futott. Már ott ls van mellette, elkapja a fiút, mellére szorítja, s testével fedezve visszafordul. Körülöttük fütyültek a golyók, nyesték az ágakat, pattogtak a köveken. Amikor már csak alig pár méter választotta el őket az ütegállástól, Lopatyin megingott, de féltőn magához szorítva a kisfiút, a földre rogyott. Bevitték a fedezékbe. A sápadt apa megfogta Jezsl kezét, s valamit mondott neki. A halálra rémült fiúcska pedig csak az orosz katona glmnasztyorkáján lassan nagyobbodó vérfoltot nézte... Ivánnak átnyújtottak egy aktatáskát, amelyet a kocsiban találtak. Degeszre volt tömve német szövegű Iratokkal. Sok lapon fent a sarokban oda volt írva: „szigorúan titkos". Ebben a pillanatban motordübörgés hangzott fel, amely egyre fokozódott. Német tankok közeledtek. „Rájuk kell lőni, — gondolta Iván, — aztán visszavonulni. De mi legyen a súlyosan sebesült Lopatyinnal?" Jezsi apja Lopatyinra mutatott és taglejtésekkel kísérve beszédét elmagyarázta, hogy a katonát el lehetne helyezni az ő tanyáján a családjánál, ott még felcsert is találnak. Főhadnagy úr, csak ne nyugtalankodjék, a barátja jó kezekben lesz. Jezsi megmutatja maguknak az utat. Botokból és sátorlapokból sebtlben hordágyat eszkábáltak össze. Egy katona segítségével ráhelyezte a sebesültet, elindultak Jezsl nyomában. Az erdőben kígyózó ösvény kivezette őket a faluhoz. A kisfiú rámutatott a legszélső házra és gyorsan eltűnt ajtajában. Anyjával és egy öreg emberrel tért vissza. A sebesültet bevitték a szobába, és a háziasszony ott sürgölődött körülötte. Iván és a katona kimentek, vissza kellett térniük az üteghez. — Uram — szólt az öreg a tornácon állva, — mikor ér ide a Vörös Hadsereg? Iván megértette az öreg szavait és visszafordult: — Hamarosan, apám, nagyon hamar. A z öreg még sokáig ott állt a tornácon és reménykedve nézett utánuk. Alkonyati csend vette körül a kis falut. Az ég derült volt és tiszta. Csak onnan, amerre eltűntek a szovjet katonák, hallatszott az ágyúzás, a látóhatár szélén pedig áttetsző felhők kúsztak fel az égre, amelyeket a lenyugvó nap vörösre festett, és most vörös zászlókhoz hasonlítottak. SZ. MIRONOV (APN) A forradalom szolgálatában A SZOVJETHATALOM MEGALAKÍTÁSÁBÓL hazánk nemzeteinek iegöntudatosabb fiai is kivették részüket. A Nagy Októberi Szocialista Forradalomban tizenkétezren harcoltak — csehek, szlovákok, magyarok. Közülük hatezren életüket vesztették. Hatezren hazajöttek, hogy az újonnan megalakult köztársaságban terjesszék a kommunizmus eszméit. Az, hogy az első köztársaság idején Csehszlovákiában a kommunista párt eredményesen harcolt a burzsoázia ellen, nem kis mértékben a volt vöröskatonák érdeme is. Ma már csak négyszázan élnek a nagy Forradalomban részt vett harcosok közül. Négyszáz csehszlovák vöröskatona, akik közül a legfiatalabb, a prágai Strašnicén lakó Václav Osoba is betöltötte a hatvanhetedik életévét... Václav Osoba Novorosszijszkban, a Fekete-tenger egyik forgalmas kikötővárosóban született. Nagyszülei a múlt század 60-as éveiben vándoroltak 4c

i a Kaukázusba, ahol a cseh telepesek 13 faiut alapítottak. Václav Osoba nagyapja DélCsehországból, a Tábor és České Budéjovice közötti Jaroslavice községből indult el a nagy útra. A kaukázusi cseh falvak lakóinak nagy része még ma is cseh származásúnak vallja magát. Ma azonban az új, fiatal nemzedék teljesen beilleszkedett a kaukázusi életkörülményekbe, valamennyien kiválóan beszélnek oroszul, akárcsak riportunk alanya, Václav Osoba nyugalmazott őrnagy. - Az elvtárs arra kíváncsi, miképpen kerültem a Vörös Hadseregbe és hogyan emlékszem vissza a fél évszázaddal ezelőtti oroszországi eseményekre? <- ismét, li meg kérdésem a vidám tekintetű, még ma is katonás tartású Václav Osoba. Kiejtésén érezni, hogy nem Prágában született. .. — Ügy emlékszem, mintha ma történt volna - mondja. — Tizenhétéves voltam. Háborús viszonyok uralkodtak a cári birodalomban. Az emberek mindent elkövettek, hogy biztosítsák legalább az életfenntartáshoz szükséges élelmiszert. Apám kérésére én is útnak indultam, hogy a közeli városban sze.ezzek valami élelmet. Társaimmal együtt éppen Jekatyerindarban voltunk, amikor félreverték a harangokat. A városka lakói eszeveszetten menekültek, ki hova tudott. A népes utcák gyorsan megtisztultak, csak ezt lehetett hallani: „Jönnek a kadetok!" „Meneküljön mindenki!" Én az egyik kapu mögül figyeltem a fejleményeket . .. A kadetok valóban jöttek. De nem áll•ok meg, tovább űzték lovaikat, mert nyomukban voltak a vörösök, akik napok óta üldözték a kegyetlenkedéseikről hírhedt ellenforradalmárokat, örültem, hogy a vörösök vannak előnyben, repesett a szívem, amikor láttam, milyen pánikszerűen menekülnek a gazdagok védelmezői. Eszembe jutott apám, akit nemegyszer megaláztak, vagy korbácscsal arcul vágtak, csak azért, mert nincstelen napszámos létére követelni merte munkájának ellenértékét. Itt láttam először a Vörös Gárdát, itt érlelődött meg bennem az elhatározás: beállok közéjük! — Ekkor már az egész Kaukázusban napirenden voltak a fehérek és a vörösök közötti csatározások — folytatja. — Több társammal együtt híreket és élelmet hord. tunk a szervezkedő és harcoló vöröskatonáknak. A mai Volgográdot akkor még Caricinnak nevezték. Nos, e híres város főterén léptem be 1918 tavaszán a Vörös Hadseregbe, ott tettem le az esküt Bugyonnij, Vorosilov és Sztálin jelenlétében. Az eskü után következő nap már harcoltunk is. Igy ment ez nap nap utón. ütközet ütközetet, támadás támadást követett. A katonaélet egyszer a Don mellé, máskor pedig Kubányba, vagy a Volga mellé sodort. Harcoltam én Vrangel, Gyennyikov és Kolcsok bandái ellen. Nemegyszer néztem szembe a halállal. — És a forradalom utáni években merre járt? -1920-tól egészen 1936-ig az NKVD (Narodnij Komisszariát Vnutrennyih Gyei — belügyi népbiztosság) kötelékében teljesítettem szolgálatot. Nem volt veszélytelen „szakma" ez sem. Sokszor kellett életveszélyes vállalkozásokban részt vennem — főleg a sza botőrök és a szovjethatalom belső ellenségei ellen folytatott több éves küzdelem során ... A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjába 1922-ben vettek fel. A harmincas évek végén, 1937-től 1941-ig egy novorosszijszki gyár tűzvédelmi parancsnoka voltam. Itt ért a háború, Amikor 1942 februárjában a Szovjetunióban megkezdték a toborzást a buzuluki csehszlovák katonai egységbe, a szovjet katonai hatóságok az emigráns és hadifogoly csehszlovákokon kívül a Szovjetunióban már régebben élő cseheket is felszólították, lépjenek be ők is a csehszlovák egységbe. Václav Osoba, akit oroszosan Václav Francovics Osobának neveztek, elhatározta, ő is jelentkezik abba a hadseregbe, amely a Vörös Hadsereg mellett arra hivatott, hogy felszabadítsa nagyapja földjét... Az Osoba-család minden férfitagja fegyverben volt a fasiszták elleni harcbon. Szinte szimbolikus, hogy Václav Osoba két "o csehszlovák földön, a duklai és a poprádi harcokbon áldozták életüket dédapjuk hazájáért. Apjuk úgy határozott, hogy mint a csehszlovák hadsereg tisztje, itt marad. — A háború után alig pihentem ki magom — jegyzi meg tréfásan az öreg katona — amikor parancsot kaptam,hogy a kelet-szlovákiai erdőkben és hegyekben bujkáló benderek elleni harcban vegyek részt. Hat és fél hónapig voltam fegyverben ekkor. A későbbi években, kiképzésemnek megfelelően, különböző műszaki alakulatoknál teljesítettem szolgálatot. Közben megnősültem. Négy gyermekem van. A hatvanhét éves Václav Osoba, nyugalmazott őrnagy zubbonyát vagy tizenöt különböző szovjet, lengyel és csehszlovák kitüntetés díszíti. Minden kitüntetéséhez élete egy darabja tartozik, - Hogy a „szakma" ne maradjon folytatás nélkül a családban — jegyzi meg M legidősebb fiam, Karel, szintén a katonapályát választotta. Két fiam, Josef és Alexander, iparitanuló, kislányom Nagyezsda pedig még iskolába jár. - 1945 óta járt-e kaukázusi szülővárosában? - Nem is egyszer - válaszolja. - És mindenki meg ismert I Az egyik életben maradt lányom, aki tanítónő, 1965-ben, Csehszlovákia felszabadulásának 20. évfordulóján nálunk volt. E| tudja képzelni azt a boldogságot, omíkor az egész család együtt von? £ A nyugdíjas vöröskatona, azonkívül, hogy feleségével, Miroslavával együtt egyengeti családjának útját, aktívan bekapcsolódik a polgári életbe. Számos prágai iskolában mondta el már, miképpen vett részt a Forradalombon, majd az ország felszabadításában. Időnkónt szomorúság is éri. Amikof a postás egy-egy vöröskatorva elhunytáról értesítő gyászjelentést hoz. Ilyenkor Václav Osoba felveszi egyenruháját és megadja a végtisztességet a Forradalom katonáinak. Szomorúság tölti el szivét, ha látja, milyen kevesen jönnek egy-egy temetésre... Kevesen vannok már. A legfiatalabb vöröskatono is hatvanhét éves. Mindannyion méltóok arra, hogy érdemeiket ne csak évfordulók alkalmából tudatosítsuk, hanem a szürke hétköznapokon is! SOMOGYI MATYAS (E. Uher felvétele)