Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-05 / 123. szám, péntek

O L D Ŕ I C H ČERNÍ K ELVTÁRS BESZÉDE (Folytatás az S. oldalról.) alapvető ipart beruházások lelassításának és csökkentésének rovására. A központi irányítás és a termelési szféra valamennyi szervének törekednie kell a beruházásolt struktúrájának megjavítására, a gyorsan megtérülő és hatékony akciók javára. Hogy nem sikerül teljes mértékben megvalósítani a tervezett átcsoportosításokat, ez nemcsak az általános lehetőségekkel függ össze, hanem a tervezési és műszaki felkészültség hiányával, a sZállító-átvevő kapcsolatokkal is. A tervezett és kívánatos strukturális változásokra tehát csak olyan mértékben kerül sor, amenyire ezt az idő, a feltételek és a kötetlen kapcsolatok megengedik. A központi szervek a kiválasztott gazdasági egységekkel együttműködésben tanulmányozták a műszaki-gazdasági tanulmányokból levont következtetéseket, és a beruházási építkezésben tervezett lehetőségeket. Megmutatkozott, hogy Igen hasznos volna további 28 akcióval számolni, amelyek nemcsak az ágazat műszaki fejlesztése szempontjából, hanem az általános gazdasági kapcsolatok szempontjából is hatékonyak. Az ilyen program mintegy 3 milliárd korona értékű beruházást kívánna meg. Ezekhez az akciókhoz azonban nem nyerhetünk eszközöket terven felül, hanem csupán úgy, ha kevésbé hatékony beruházások helyett valósítjuk meg. De sem a vállalati, sem a központi szervek nem éltek eddig ezzel a lehetőséggel. Az ágazatok közötti kapcsolatok 1970-ig terjedő fejlesztésének elemzése azt mutatja, hogy az ipari termelés struktúráján belül eléggé lényeges változásra kerül sor, a negyedik .ötéves terv előirányzatával szemben a tüzelőanyag jövesztés és a villanyáram termelés alakulásában. A szénjövesztést és a villanyáramtermelést csökkenteni lehet. Ez reális feltételeket teremt az eredeti feltétélezésekkel szemben a tüzelőanyag és energiaipari alap beruházási fejlesztésének lassítására. A beruházások egész területén az állóalapok újratermelése és a termelés terén még sok munka vár ránk a feszültség enyhítésében és a strukturális változtatások megvalósításában. Ezt a célt kell szolgálnia a központi és a vállalati szerveik munkájának, valamint a hitelpolitikának s erre kell irányulnia a rendszer valamennyi eszköze felhasználásának is. A hatás nem következhet be egyik napról a másikra, mert a strukturális változtatások sem a vállalatokon belüli, sem a vállalati mértékben nem valósíthatók meg egyi/k napról a másikra. A tüzelőanyag és energiaipari területen bekövetkező enyhülés azonban azt bizonyítja, hogy célkitűzéseink reálisak és előnyösek. Nem szabad azonban túlzásba vinnünk sem a beruházásokat, sem az új építkezések megkezdését s nem szabad engednünk a hatékonysággal és a nem beruházási tényezők kihasználásával szemben támasztott követelményekből sem. A termelés, a kereskedelem és a beruházások hatékonyságának növelésére irányuló intézkedések során nem kerülhetjük el azt, hogy megalkuvás nélkül leállítsuk a nem hatékony termelőüzemeket és részlegeltet. Ez munkaerők felSzabadulásához vezet és szükségessé teszi a népgazdaság azon szakaszaira való átcsoportosításukat, amelyek a társadalom szempontjából hasznosabbak. Konkrét helyi feltételek között komoly problémákra ls sor kerül majd e dolgozók folyamatos áthelyezése során. Szükségessé válik szakképesítésük megváltoztatása, munkába való szállításuk és sor kerül bérveszteségekre is. Ezzel kapcsolatban nemkívánatos szociális következmények is megnyilvánulhatnak a felszabaduló dolgozóknál. Ha azonban haboznárjk e kérdések megoldásával és továbbra is a foglalkoztatottság szociális felfogásánál maradnánk, tartóssá tennénk a termelés alacsony technikai színvonalát és továbbra is a termelés extenzív fejlesztésének útján haladnánk. A strukturális változtatások folyamatának azonban nemcsak minimális gazdasági, hanem minimális szociális veszteségekkel is kell végbemennie. A társadalomnak más munka alkalmat kell nyújtani a felszabaduló dolgozóknak és meg kell teremtenie a feltételeket ahhoz, hogy más szakképzettséget szerezhessenek. A dolgozók folyamatos áthelyezésében mutatkozó nehézségeket elsősorban megfontolt káderpolitikával keli áthidalni, s ugyanakkor megfelelő szociális intézkedéseket kell foganatosítani, mint pl. bérkülönbözet vagy valamilyen bérpótlék fizetésével betanításuk és elhelyezkedésük ldeéig. A kormány ezért határozatot hozott e helyzet megoldásának elveiről, és feladatul tűzte ki a végrehajtó intézkedések előkészítését. A párt, a szakszervezetek, a gazdasági szervek és a nemzeti bizottságok hatékony politikai munkájával kell biztosítanunk, hogy a munikaerő-áramlás folyamatosan menjen végbe, azzal a tudattal, hogy a munkaerő szabadabb mozgása a gazdaság nélkülözhetetlen fejlesztéséhez tartozik. 4. Néhány megjegyzést fűzök az államnak a vállalatok és a lakosság irányában folytatott jövedelempolitikája, vagyis a pénzügyi, hitel, ár-, és bérpolitika alapvető problémáihoz. A kormánynak az irányítási rendszer gyors megvalósítása érdekében hozott intézkedései 1967. január 1-től új kapcsolatokat fektettek le a vállalatok, az állami költségvetés és a hitelrendszer között, másrészt pedig e szférák új kapcsolatai és a lakosság bevétele és kiadásai között. Ugyancsak néhány további lépés történt a népgazdasági terv új felfogása és a vállalatok önálló terv öszszeállítására való jogának meghatározása irányában. A vállalatok helyzetileg, gazdaságilag önálló szervezetek, bevételeik és kiadásaik zárt körének kapcsolatát az állami költségvetéssel a befizetések, adók és a dotációk rendszere szabályozza; ugyanígy a vállalatok és a hitelrendszer kapcsolatát a beruházási és üzemeltetési hitel feltételei szabályozzák. Ezek a tények érthetően logikus következményekkel járnak a központi szervek és a vállalatok helyzetére és az állami költségvetés, a hitelrendszer, valamint az értékés pénzügyi kapcsolatok egész területén. Számos olyan kérdésben, amelyet eddig a központban oldottak meg, most egyre inkább maguk a vállalatok fognak dönteni, s a vállalatok munkájának eredményei is közvetlen hatást gyakorolnak majd nyereségükre és a dolgozók bérezésére. A gazdasági reform folyamatában ugyanqsak helyesen kell érvényesítenünk a területi részarányosság elvét. Magától értetődik, hogy a rendszer számára merőben idegen az a felfogás, amely egyoldalúan próbálja érvényesíteni a területi szempontokat a hatékonyság rovására. Biztosítanunk kell azonban minden fejlesztési szándékot a termelésben, valamint a hosszú lejáratú hatékonyság és az egységes országos fejlődés alapvető céljaira előnyös építésben. A területi részarányosság biztosítására számos eszközt hagytunk jóvá, kezdve a beruházási hitel elosztásán, amivel megszabjuk az építés alapvető részarányát, egészen a mikrokörzetek feladatai megoldásának eszközeiig; gondolok itt a meggyorsított fejlődés olyan eszközeire is, mint a beruházási támogatás, az állóeszközökből történő befizetések terén nyújtott engedmények, a stabilizációs befizetések engedményei stb., nemkülönben azokra az eszközökre, amelyek a túlterhelt agglomerációkban fékezik a fejlődést, mint például a stabilizációs befizetések pótlékai stb. Ezenkívül lehetőségünk van a kulcsépítkezések elhelyezésének irányítására. Mindezt azért mondottam el, hogy tudatosítsuk: valóban az irányítás olyan minőségi változásairól van szó, amelyek lényeges hatással lesznek a gazdaságpolitikának nem csupán formáira, hanem tartalmára is az elkövetkezendő években. Emellett egyre gyakrabban fogunk találkozni olyan gazdasági jelenségekkel, amelyeket ilyen formában ezelőtt nem ismertünk. Itt mindenekelőtt az egyenlőtlenség problémájára gondolok az egyes ágazatok és vállalatok nyereségének kialakulásában és felhasználásában, a vállalati megtakarítások kialakulásának ezzel összefüggő problémájára, az aránytalanságra a bérek és a beruházási fejlődés alakulásában, az állami költségvetés kiegyensúlyozatlansági irányzataira egyidőben a vállalatok pénzügyi forrásainak feleslegével és egyéb kockázatokra. Ezek a gazdasági jelenségek olyan üj problémákkal merülnek fel, amelyeket magunk idéztünk elő azzal, hogy bevezettük az új irányítási rendszert. A valóságban azonban többnyire nem új gazdasági jelenségekről van szó, hanem a gazdasági fejlődés olyan oldaláról, amelyet a korábbi irányítási rendszer leplezett s oly módon oldott meg, hogy direktíven beavatkozott a gazdálkodásba. Ezek a beavatkozások nem vették figyelembe az értékkapcsolatokat, sem a vállalatok anyagi felelősségét és önállóságát, és a gazdasági kapcsolatokat adminisztratív kapcsolatokkal pótolták. Ezzel, természetesen, nem akarom azt mondani, hogy olyan kérdésekről van szó, amelyek nem állítanak bennünket új feladatok elé, vagy olyan problémákról, amelyek megoldásába a központnak nem kell beleavatkoznia, hogy meg kell várnia, míg maga a piac és tevékenységének mechanizmusa oldja meg azokat. Éppen ellenkezőleg, a gazdasági irányítás, amely leleplezi a jelenlegi gazdasági folyamatok lényegét, rendkívül igényes feladat elé állítja a központi szerveket, kiváltképpen pedig a pénzügyi, a hitelés árrendszert! A fejlődés egyenetlensége a népgazdaság egyes ágazatai között, amely egyidejűleg a nyereség kialakulásának és felhasználásának aránytalanságaként is jelentkezik, valamint nyomásként az árak differenciált alakulására, a hitel és egyéb gazdasági feltételek differenciálódására, egyik alapvető problémája gazdaságpolitikánknak, amely a gazdasági egyensúly megteremtésére és a piac tervszerű felhasználására irányul a gazdaságirányítási rendszer közvetítésével. Az egyes ágazatok, sőt vállalatok közt a nyereség alakulása aránytalanságának okait az alábbiakban foglalhatjuk össze: — a termelés növekedése ütemének eltérő dinamikája, öszszefüggésben a belföldi és külföldi piac szükségleteinek szerkezetével; — a munkatermelékenység emelésének és a költségek csökkentésének különböző feltételei, tekintettel a termelés jellegére, az állóalapok helyzetére, a természeti feltételektől és műszaki színvonaltól való függőség; — különbségek a jelenleg megalapozott beruházási ciklusok folyamatában, tekintettel a jövő fejlődésre is, ami megmutatkozik az adott időszak beruházási eszközei szükségletének különbözőségében is; — eltérések a kollektívák termelési tapasztalataiban, a munka intenzitásában és a gazdálkodás színvonalában. Hozzájárul még ehhez az egyes ágazatok és vállalatok különböző lehetősége, hogy kedvező árakat érjenek el a piac fejlődésével, a választék bővítésével és az üj gyártmányok bevezetésével stb. összefüggésben. A jelenlegi feltételek között az egyes ágazatok, és vállalatok nyereségi helyzetének kiegyensúlyozatlanságát befolyásolják az árrendszer és egyéb értékviszonyok deformációi is, így az állami költségvetésből történő árkiegészítés, amelyet a nem gazdaságos árak okozta hatékonyság-hiány vagy elégtelen rentabilitás kiegyenlítésére nyújtanak. Már magából az okok felsorolásából ls nyilvánvaló, hogy a nyereség aránytalanságát nem oldhatjuk meg a befizetések differenciált díjszabásának rendszerével, ha csak nem akarunk visszatérni az egyes vállalatokra felbontott, szubjektív módon megállapított mutatókhoz, ha nem akarjuk megzavarni a gazdasági kalkuláció és az effektivitás kritériumait, hogy így az értékviszonyok deformációja elmélyítésének útján haladjunk tovább. A gazdasági irányítás jóváhagyott elveinek megfelel az állam hatékony, komplex nyereségpolitikájának segítségével való megoldás, mégpedig mind a pénzügyi és hitelszakaszon, mindpedlg az árak területén. Emellett meg kell különböztetnünk a hosszú lejáratú gazdasági eszközöket és az operatív eszközöket: míg a hosszú lejáratú gazdasági eszközöknek aránylag stabiloknak kell lenniök, az operatív gazdasági eszközöknek a konkrét gazdasági feltételektől függően változniok kell. Fontos szerepet kell játszania a vállalatok megtakarításainak redisztribúciójában a pénzügyi és a hitelrendszernek. Teljesen magától értetődő, hogy azoknak az ágazatoknak és vállalatoknak, amelyek épp a beruházási ciklusban vannak, lényegesen nagyobb mértékben keli részesülniök a beruházási hitelből, mint a többi ágazatnak és vállalatnak, amely nem eszközöl beruházásokat. Ugyancsak az egészséges gazdasági fejlődés megnyilvánulása, hogy a vállalat nem használja fel valamennyi eszközét, hanem megtakarít bizonyos eszközöket, tartalékalapokat létesít, fokozza tulajdon eszközeinek felhasználását az üzemeltetés pénzügyi ellátására és a vállalat egyéb szükségleteire. Az említett problematika lényege azonban az árakban összpontosul, amelyek alakulásának differenciáltan kellene lefolynia, a társadalmilag szükséges kiadások alakulásával és az egyensúlyban álló piac feltételeivel összefüggésben. A nagy kereskedelmi áraknak olyan rentabilitást kell biztosítaniok a vállalatok számára, amelyek lehetővé teszik az egyszerű és a bővített újratermelést, megőrizve a beruházási és üzemi hitel, mint a vállalat önálló pénzügyi alapja kiegészítő forrásának bizonyos ré-. szét. A nagykereskedelmi áraknak a társadalmi átlagtól a rentabilitásban való eltérése ki kell hogy fejezze a fejlődés objektív szükségleteit, összefüggésben a világpiac és a hazai piac irányzataival. A nagykereskedelmi árak ilyen racionális módosításának feltételeit természetesen csak a normális piaci kapcsolatok alapozhatják meg, továbbá az állam hatékony gazdaságpolitikája, amely biztosítja a mértékenfelüll kereslet korlátozását. Szükséges továbbá, hogy a vevők erős nyomást gyakoroljanak a szállítókra s így befolyással bírjanak — amennyiben azt a piac egyensúlya megengedi — az árak csökkentésére. És ezzel el is jutottunk ahhoz a kérdéshez, amely különösen a legközelebbi években gazdaságpolitikánknak kétségtelenül kulcsfontosságú problémája: milyen legyen a jövőben a nagykereskedelmi árak színvonal alakulásának általános irányzata, valamint a bérek s a kiskereskedelmi árak ettől függS alakulása. Ahhoz nem fér kétség, hogy hazánkban a nagykereskedelmi árak emelését célzó erős nyomás érvényesül. Ebben kétségkívül a fejlődésünk jelenlegi szakaszának egyik nagy kockázatát kell látnunk. Semmiképpen sem bízhatunk csupán abban, hogy az inflációs tendenciákat korlátozó pénzügyi és hitelpolitikával automatikusan olyan állapotot hozunk létre, amelyben a termelők maguktól leszállítják az árakat az esetben, ha a tervezettnél nagyobb nyereséget érnének el. Ha gazdaságunkban valaha is ilyen helyzetet szeretnénk elérni, akkor radikálisan korlátoznunk kellene a keresletet, ez pedig a gazdasági válságokkal azonos helyzetet idézne elő, jelentősen korlátozná a termelőkapacitások kihasználását, a dolgozók tömegeit zárná ki a munka folyamatából és az életszínvonal zuhanását eredményezné. A szocializmus adta feltételek között ilyen politika elfogadhatatlan. Szükséges és elkerülhetetlen ugyan, hogy a termelők jobban befolyásolhassák az árképzést. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy lemondunk az árszínvonal központi szabályozásáról. Hangsúlyozom, hogy az árszínvonalat a jövőben is központilag kell szabályoznunk, még akkor is, ha ez a termelő üzemekkel szemben bizonyos nézeteltérésre adna okot. Olyannyira sarkalatos problémáról van szó, hogy nem engedhetjük meg magunknak a csaknem felelőtlen kísérletezést, amelynek messzemenő gazdasági és társadalmi következményei lehetnek. A Jelentősen monopolizált termelés feltételei között nem lehet megbízható árszabályozó csupán a belföldi piac. Ugyancsak helytelen lenne, ha az árakat csupán a termelési költség módosulásának arányában gépiesen változtatnánk meg. Teljesen indokolatlan az az ellenvetés, hogy ez esetben nem lenne másról szó, csupán az önköltség korábbi tervezésének megváltoztatott módozatáról. Az árszabályozás mérőfokainak meg kell közelíteniük az egyensúlyra alapozott újratermelés feltételeinek objektivizálását. Emellett szem elölt kell tartanunk azt ls, hogy az árarányoknak a hazai piacon bizonyos összefüggésben keli lenniük a világpiaci arányokkal, s ugyanakkor számításba kell vennünk, hogy a világpiaci árarányok a jövőben mindjobban befolyásolják belkereskedelmi árainkat, vállalataink jövedelmét, s ezzel népgazdaságunk fejlesztésének arányait is. Múlhatatlanul szükségesnek tartjuk tehát, hogy az árak és a bérek alakulását a következő alapelvek viszonyulása alapján biztosítsuk: 1. Ha emelni akarjuk a béreket, ezt elvileg a munkatermelékenység növelésével kell lehetővé tennünk és kl kell zárnunk a „költséginfláció" keletkezését. Konkrét feltételeinkhez igazodva indokolt lehet, ha a bérek — egész népgazdaságunkban — évente átlag 3,2 —3,4 százalékkal emelkednek, de az iparban ugyanakkor 4—5 százalékkal kell növelni a munka termelékenységét. 2. Következetesen kell érvényesítenünk a nagykereskedelmi árak általában szilárd színvonalának megőrzésére irányuló politikát. Ennek feltétele az átlagos dinamikával fokozódó teljesítményű és költségcsökkentő ágazatokban, hogy tartsák fenn az árak szilárd színvonalát. Az átlagos dinamikájú ágazatokban periig számításba kell vennünk a nagykereskedelmi árak emelkedését, viszont a jövedelmüket szerfölött dinamikusan gyarapító vállalatokban a nagykereskedelmi árak csökkentését kell kilátásba helyeznünk. A nagykereskedelmi áraknak ilyen társadalmi szabályozása azonban nagyon igényes, különösképpen azért, mert egyes ágazatokban a nagykereskedelmi árak leszállítását teszi szükségessé. 3. Elvileg meg kell akadályoznunk, hogy évente az 1—1,5 százalékot ne haladhassa túl a kiskereskedelmi árak és a létfenntartási költségek emelkedése. A létfenntartási költségek ilyen emelkedését a kiskereskedelmi árak emelkedése engedélyezhetően legfelsőbb halárának kell tekintenünk. Még egyszer hangsúlyozom, hogy mindezek a feltételek szorosan összefüggnek egymással. Ellenkező esetben a bérek s a nagykereskedelmi árak gyorsabb ütemű emelkedése a kiskereskedelmi áraknak gyorsabb emelését tennék szükségessé. Az inflációs feszültség egyik forrása ez esetben a nagykereskedelmi árak szintjének emelkedése lenne, mert fokozná a bérképzés aránytalanságát, s így a népgazdaság többi ágában és ágazatában is lehetővé tenné az erős nyomást a bérpolitikára, és a kiskereskedelmi árak alakulására is. A nagykereskedelmi árak viszonylagos szilárdságára alapozott árképzés e típusának érvényesítése azonban kifejezet(Folytatás a 9. oldalon.) **