Új Szó, 1967. május (20. évfolyam, 119-148. szám)

1967-05-13 / 130. szám, szombat

rIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIÍIIIIIIIIIIIIIÍ!!IIIIIIH „Vala pedig ax egész föld egy ajkú és egy nyelvű ... És mondanak: „Nosza építsünk magunknak várost ás tornyot, hogy teteje az eget érje és tegyünk hírre szert, nehogy •!szórassunk ax egész föld színén!" E

gy tágas előcsarnokban ült, amelyből a különféle szerkesztőségek szobái nyflnak. Egyedül volt, csak Időnként jelent meg szenes vederrel egy ember, az ajtók ki-becsukődtak utána. A csendben jól hallatszott, ahogy a cserépkályhákban sorban felduruzsol a tűz. Az előcsarnokot körös körül, ott ahol a falakat nem szakította meg ajtó, földig érő függönyök díszítették. A függönyök egyformák voltak, piros és ezüst oroszlánok vigyorogtak róluk. Néha úgy látszott, mintha valamenynyi oroszlán különbözne egymástól. Az egyik mérgelődne, a másik szomorkodna, a harmadik derülne, de ezt csak a rengeteg oroszlán egyfor'nasága elleni tiltakozás sugallta, a stilizált vonalak valójában megegyeztek az eredetileg megrajzolt egyetlen mintával. Názte az oroszlánokat és arra gondolt, hogy a kimondott szavak valahol az éterben lebegnek. Egy tudományos folyóiratban olvasott erről, de már nem emlékezett a részletekre, nem tudta milyen magasságban lehetne utolérni őket. Néhány mondat azonban közvetlen a közelében keringett, ezek az elmúK napokból hothitszottak vissza. Tanácstalanul kapíkodott közöttük. - Olyan sokfelé jártam már a világban, s nem érdekes, hogy öregségemre megint ennek a kis térnek a közelében járok? Szinte naponta. Gyermekkoromban is erre jártam. Mintha az élet még utoljára kézenfogná az embert s elvezetné oda, ahonnan elindult. — Ma csuda Izgalmas nap volt. Kukacokat és galandférgeket boncoltunk. A kukacok még éltek, először be kellett dugni formaiinba. Én kaptam a leghosszabb galandférget, az asszisztens azt mondta, protekciós adag. \ — Tulajdonképpen mindenkinek igaza van. — Senkinek sincs igaza. . Szerintem Mao mér nem is él. 'Annyit hangoztatják, hogy száz évig fog élni, egy élőről nem lehet így beszélni. Az élet sokkal törékenyebb. Csak a halottak halhatatlanok. — Bizony minden fillért be keli osztani. A gyerekeknek megvan a maguk gondja, de azért szappant é3 fogkrémet mégiscsak kell venni. A mondatok nem tartoztak össze, arcok villantak, az anyja, a fia, ismerősök ós barátok arca, de a hangzási különbségek már nem húztak választóvonalat, lassanként az arcok se, úgy éreztem, mintha a függönyről rámbámuló oroszlánok dörmögnék a szavakat. És a szavaknak sem volt különösebb tartalmi jelentősége, inkább hosszabb-rövidebb vonalakra emlékeztettek. A szavakkal kapcsolatban egyébként egyszer már érezte ezt. Akkor megdöbbent, mennyire elpárolgott a szavak íze. Igen. Nem. És ez se jelent semmit, kétféle bólogatás, kétféle mondatokra. Vajon azok az arcok, helyesebben az oroszlánok tudják-e, hogy mit mondanak? S igazán várnak-e valamilyen választ? Lehet, hogy nem is. Hiszen minden élet elmondhatatlan. Hirtelen egy irodalmi est emléke jutott az eszébe. Egy rög tönzött dobogó mögött szorongtak hárman írók, a járási könyvtár vezetője, és még egy kövér férfi, de ennek a beosztása már akkor se derült ki. A hallgatóság közül valaki felállt, s azt magyarázta, hogy ő a régi regényeket szereti, az olyanokat, amelyek nem hagyják kétségben az olvasót, s azt is meg lehet tudni, mi lett az unokákból. Talán akkor fogalmazódott meg benne először világosan az élet véglgmondhatatlansága. Megpróbálta kifejezni. Az élet kívülről is elmondhatatlan. De nemcsak kívülről, belülről is. Senki se tudja a saját életét elmesélni, legkevésbé önmagának. Legföljebb egy két év az, amely élőén, atmoszférát teremtőn együtt halad az élettel, a többi múlt és jövő, ezekről csak a sejtések és az emlékek zavaros szín és íz pacái beszélnek. Mit tud egy harmincéves ember a saját ötéves koráról? Tessék leguggolni hozzá. De Ilyet csak versben lehet leírni. Nem lehet leguggolni Akt mégis leguggolt, az mindössze tornamutatványt végez. „Apataliban, Apataiiban, A-patall útnak végibe, Belelőttek Lökös ,Lidlbe." E

nnek a váratlanul felbukkanó dalnak megörült. Rendkívül ismerősnek tűnt a dallama, mintha mindig csak ezt dúdolta volna. Látta magát, ahogy kipirulva énekel az érettségi banketten. Aki belelütt Aki belelütt Aki belelütt a Lidibe A' volt a Lidi szeretője." Pedig ezt akkor nem is énekelhette, a dalt csak pár napja tanulta, talán nem is emlékszik jól a szövegrészre, csak a dúdol ásra ugrottak találomra egymás mellé a szavak. Mégis a Lökös Lidi sorsa közelebb került hozzá, mint azok az előbb körötte zsongó mondatok. Lökös Lidi és ismeretlen szeretője egy pillanatra eltakarták az oroszlánokat. De aztán az egyik ezüst oroszlán rámordult a dallamra: — Na, mit szól hozzá, ezzel a két kezemmel mostam — vasaltam rá harminc évig. Mégis itthagyott. Mit érdemel az ilyen ember? (KOSlK JÚZSEF rajzaj Szóval nem szól hozzá semmit, és ahhoz, hogy alig voltunk féléves házasok, amikor először megcsalt. Nem kellett volna megbocsátanom neki, ugye, de én megbocsátottam, azt hittem, hogy ... -—' Tudod aztán ollóval nyírtuk kl a halnak a szemét, a pupilláját külön ki kellett metszeni. És a szívét is kivágtuk a keszegnek. Ilyen pirinyó szíve volt... Legközelebb patkányt fogunk boncolni és az agyvelejét is kiszedjük... — Na mit érdemel az ilyen ember? s-i A patkányoknak állítólag kemény az agyvelejük ... Persze, az is lehet, hogy ez csak a fagyasztás miatt van így ... Valahol megszakadtak a párbeszédek. Nincsenek többé párbeszédek, csak monológok vannak. Mindenki mondja a magáét. És a mondatokban mindenféle rekvizitumok lógnak bele. Egy különös formájú kulacs, a prímás vonója, terített asztalok, feketekávéfolt az abrosz sarkán, kisatírozott csontok a rajzlapon és mindezt túlharsogja egy dallam: Aki belelütt, aki belelütt, az volt a Lidi szeretűje. Megint a dalra gondolt és nem is vette észre, hogy egy magas szőke nő közeledik felé, csak a megszólításra kapta fel a fejét. — Vár valakit? — Igen „Apataliban, Apataliban". — A főszerkesztőre vár? — Igen „Belelüttek Lökös Lidibe". A nő még mondott valamit, de ezt már nem értette pontosan. Alighanem azt mondta, hogy a főszerkesztő mindjárt megérkezik. Szerette volna, ha nem jönne mindjárt. Egyelőre a dallal volt elfoglalva, de tudta, hogy a főszerkesztővel nem beszélhet a Lökös Lidi sorsáról. Vele egészen más dolgokról kell tárgyalnia. „Ebben az új riportban a közösségi tudatra ébredésnek egy egészen egyedi példájával találkozunk..." próbálta még folytatni magában, de az. egész mondókát fölöslegesnek érezte. Az oroszlánokra nézett és összerázkódott. Fegyelmeznie kell magát. Igen, ez a legfontosabb. Nem Igaz, hogy fölösleges a riport. Amikor megírta fontosnak érezte és most is fontos. Az életéhez tartozik, hogy megjelenjen. Mindig arról kell beszélni, ami van. A többi halandzsa. De hiszen az anyja is arról beszél és a fiai és az a sovány beesett arcú asszony is ... —Mit érdemel az ilyen ember? És mégse lehet semmit se válaszolni. Az apatali út felett viszont komor szürke ködök lebegnek. Kót oldalt megtépett fák bólogatnak. Lökös Lidi kissé feltűri a szoknyáját, combja kivillan az alsószoknya alól. Érdekes, hogy a dal erről említést se tesz, és ő sohase járt Apataliban, Lökös Lidit sem ismeri, mégis mellette lépeget, ó a szeretője ... Kegyelmezni kell magát. A főszerkesztőnek majd megemlíti, hogy nem is a közlés a fontos, csak az, hogy elolvassa. Szeretné tudni, hogy ml a véleménye. Igen, pusztán csak azért hozta be az írást. A főszerkesztő figyelmesen végighallgatja, mert ez a kötelessége. Ö nem gondol majd egy dalra, amelynek nincsenek kézzelfogható szereplői, hanem átveszi a kéziratot. És ha ő is másra fog gondolni, valami egészen másra, arra az egyetlen dologra, amellyel a pillanat összeköti az embert? A függönyök mögött egyre több ajtó nyílik. Siető emberek jönnek. — Jó napot. — Jó reggelt. Ahoj. — Hü de hideg van! Nem a köszöntéseken van a hangsúly, hanem a mozdulatokon. Az egyik az aktatáskáját lóbálja, a másik a retiküljével játszik. Egy borzas fekete nő az ajtóban kifesti a száját. Csak úgy találomra, nem találja a tükrét. A mondatok is ilyenek. — Szeretlek. — Egy érettségizett lány átlagfizetése ... " Mennyire lehet szeretni nyolcszáz koronából? Jő lenne, ha ki lehetne számítani a világvégét. =-> Jó lenne, ha ki lehetne számítani a világ kezdetét. — Semmit sem lehefc- kiszámítani. (Minden folyton van. A kezdet és a vég két leselkedőlyuk. Aki belenéz, tele lesz a szeme porral.) Közben egy két dologra rá lehet jönni. Valamit ki is lehet találni. A newtoni mechanizmust, aztán a relativitást, de az atomi világban ez se Jó. Újból ki kell találni a kvantumelméletet. A mondatok nem fontosak, csak a mozdulatok. Van egy kő a domboldalon. A szerelem köve. Enyhe sárgás fény lebeg a bokrok felett. Csak egészen rövid ideig, amint kialszik, a szónak is kihüny a fénye. Transzparensok és statisztikai adatok rohannak vele szemben, eltakarják a szerelem kövét. A tanulószobában almák mosolyognak a könyvespolc tetejéről. Valaki kinyújtja a kezét. Az az alma ráncos, olyan mint a biblia. Ha nem lenne ráncos, a kvantumelméletre sem emlékezne. De hiszen nem is emlékszik rá, már a képletét is elfelejtette. A kvantumelmélet is olyan, mint a „szeretlek", bokrok és sárgás fény nélkül. Az ember elhadarja: kvantumelmélet, relativitás, világvége, elhadarja és nem is érti. N

emsokára megérkezik a főszerkesztő, és akkor neki be kell majd számolni a riportjáról. A főszerkesztő majd közbeszól, mert így szokás. De mind a ketten tudni fogják, hogy nem ez a legfontosabb. A legfontosabb dolgok a tudat mélyén hallgatnak és azokról nem lehet beszélni. A legfontosabb dolgokhoz nem lehet kitalálni a szavakat. A legfontosabb dolgoknak nincs ls nevük. — Nicsak, te vagy az Gábor?! Most már, jöhetne a főszerkesztő. Ha Péter idejön, megöleli és a vállára vereget, pontosan tudja mit fog kérdezni: — Hogy vagy öreg cimbora? — Jól. — Nahát, ennek örülök. „Apataliban, Apataliban útnak végibe ... Miért vereget a vállára, miért kérdezi meg mindig ugyanezt. Hiszen négy évig együtt jártak gimnáziumba. — Te Péter... — Mi van öregfiú! — Miért kérdezed tőlem folytoá ugyanazt, hogy hogy vagyok? — Miért, mit kérdezzek? • Négy évig jártunk együtt gimnáziumba, azóta annyi minden történt. Egy csomó cipőt és ruhát kinőttünk ... Miért nem kérdezed meg, hogy fájt-e, hogy kinőttük... Hogy ... — Valami bajod van? — Nem, nincs semmi bajom, de te olyasmit kérdezel tőlem, amit bárkitől megkérdezhetnél, s amire nem lehet válaszolni, s ha az ember mégis válaszol, akkor az éppen olyan, mint a kérdés, semmit sem Jelent. Nem lehet válaszolni, ha már a kérdésekkel ls baj van. — Hát öregem, még csak fél kilenc van s Ilyen komoly filozófiát dumával nem ildomos csak délutáni órákban előhuzakodnl... — Igazad van. " Hallottad azt a szörnyű villamos-szerencsétlenséget, s mit szóls* Firenzéhez? „Apataliba, Apatali útnak végibe" ... — Most megint rávereget a vállára és teljesen mindegy, hogy találkoztak. Semmit se tudtak meg egymásról. Senki se tud meg semmit a másikról. Fegyelmeznie kell magát. Össze kell rendezgetni a mondatokat. Legalább azokat, amelyek közvetlen a közelében zsonganak. Rá kell aggatni őket egy fenyőfaszerű akasztóra. Egyik oldalára a kérdéseket, másik oldalára a feleleteket. Csak sietnie kell. Mindjárt kinyilik a főszerkesztői szoba ajtaja. Szólítani fogják. „Ez a probléma közösségi szempontból " Mi az, hogy közösségi szempontból? Apataliban, Apataliban ... Van egy kis tér, gyermekkoromban ls mindig arra jártam. K.... Kvantumelmélet... Világvége... Hogy vagy öregfiú? Hihetetlenül nehezen megy az aggatás, rosszabb mint a szaloncukorkötözés. Azok ls néha kicsúsznak a hurok alól. De itt a fa is félrebillen és a mondatok is kicsúsznak az ujjai közül. Pedig egészen szabályos fáról van szó. Minden oldalon egyforma hosszú ágak. Egyik oldalon a kérdések, a másik oldalon a feleletek. Mindjárt szólítják. Már nyílik is az ajtó. 5— A főszerkesztő várja. A

pataliba, Apataliban... De hiszen ez lehetetlen. Meg kell állítani, hogy ne ugráljon Ideoda a fa koronája. Behünyta a szemét, kétségbeesetten igyekezett. Kérdés-felelet, kérdés, felelet. Gyorsabban, még gyorsabban. Már föl kell állni, lépni kell, tíz méter a küszöbig. Nézte az imbolygó fát, homályosan látta az ágakat is. Oroszlánok ültek rajtuk. Egyik oldalon piros, a másik oldalon ezüst oroszlánok.