Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1967-04-01 / 90 szám, szombat

HÁREM — Ti nők! Mind egyformák vagytokl (A londoni „PUNCH' ból) VÁLASZ EGY APRÓHIRDETÉSRE Az Új Szó március 5-én közölt Vóraljay Ottó: APRÓHIRDETÉS CIMO VERSÉRE Olvastam apróhirdetését, s szívemben a láng magasra csapott. Gondoltam, írok Magának mint illik - eqy versajánlatot. Tanúm az ég, a Föld, a rétek, hogy hajadon éltem makulátlan. Szenny nem tapad múltamra, végképp viselkedésem úri és hibátlan. Férfira szemem soha nem vetettem, így múltak az évek sorjában szépen, valakit vártam, tudtam, hogy eljő, — fogadja szűzi hetven évem. E kor öm ne riassza vissza, csalfa hazugság ki ilyesmit mond, tömény vágyamat önnek tartogatom, ilyen egy vénlány, ha agg, szűz és bolond. Nászágyunk legyen harmatos fű! Hevít a vágy - mily szép vízió! Frigyünket ne lássa senki se csuDÓn •"•'"étlen szem: az Intervizió. í<!ba Zsuzsanna, Bratislava — Neked mindig más véleményen kell lenned?) — Nézd, Márta, mégis sikerült (elakasztani a képetl APRO SZÍVESSÉG — Kedves szomszéd, nem vigyázna rá, imfg moziba megyünk? SOMOGYI PÁL: Beszélgetés egy ibolyával £

gy hegyoldalban találkoztam vele, a déli lejtőn, nem sokkal a hóolvadás után• Egy bokor tövében üldögélt szerényen, mint az ibolya. Gondoltam, szedek egy csokorra valót belőle, s ezért lehajoltam érte, amikor az ibolya így szólt: — Lassan a testtel, barátocskámI Ki mondta, hogy engem innen el lehet mozdítani? Annyira meglepett az ibolya, hogy szólni sem tudtam. — Legyünk észnél, fiatalembert — mondta az Ibolya. — Nem kapkodunk felelőtlenül, mert a kezére koppintunk! Ügy látszik, nem ismerjük egymástl — Nemde, az ibolyához van szeren csém? — kezdtem magamhoz térni meg lepetésemben. — Önnek egyelőre viola vagyok — felelte hűvösen. — A violaceae család géniusza. Háromszáz rokonom él a világ minden pontján, a Kaukázustól Dél-Amerikáig, Hawaiiban és Ausztráliában. Tájékozódott ön felőlem egyáltalában, mielőtt el akart innen a helyemről mozdítani? — Nem tudtam, izé... hogy ... — dadogtam —, hogy erre szükség van ... Az ibolya egészen lila lett a méregtől. — Tűnjön el inneni — kiáltotta haragosan. — Vigyázzon, mert én Indával terjedek, és egy-kettőre orrabuktatomi — fenyegetett. — Majd én megtanítom a természetrajzra, ha nem készült belőleI — kiáltozott. — Bocsánatot kérekI — mondtam ijedten. — Kérem, vegye úgy, mintha nem is találkoztunk volna. Amúgy sem volt szándékom letépni önt, félreérthette a mozdulatomat. Azért nyújtottam a kezem ön felé, mert szerettem volna bemutatkozni. Izé ... szóval a támogatását szeretném kérni... egy bizonyos állás, illetve ... Az ibolya megenyhülten bólintott, helylyel kínált maga mellett a nyirkos földön, és csészeleveleinek egyikét kávéval töltve felém nyújtotta. — Nincsen semmi harag közöttünk — mondta. — Ne higgye, hogy megváltozott az alaptermészetem. Nem szívesen viselkedem másként, de hiába, alkalmazkodni kelll Az ibolya szerénységével ma egy napig sem lehet élni! Megdöbbenve néztem rá, most értettem meg a szegényt. Az ibolya szomorúan bólogatott három kopácsú toktermésével. — Sohasem voltam nagyképű, igazán ismerhetnek. Tudom, hogy hol a helyem a flórában. De amikor közönséges egyszikűek a fejem fölé nőnek, a fejletlenség olyan alacsony fokán, mint egy spóra, akkor, uram, nem szabad szerényen meghúzódni egy gyökér tövében. Akkor az ember, illetve virág nyissa kt a szirmátI D eszélgetésünk u váratlanul félbeszakadt, mert egy ember főtt felénk, kertészféle, ásóval a kezében. Óvatosan körülásta az ibolyát, majd a földdel együtt gyengéden kiemelte. A nagyszájú ibolyát nem tépték le. Áthelyezték! NINCSENEK RÉGI VICCEK A SZOMSZÉD FALUBELI: — Maguknál is van villámhárító az iskolán? — Van, de nem ér sem mit: még egyszer se csapott bele a ménkű. — Hallotta, hogy a szomszédasszonynak ikrei születtek? Csak azt nem tudom, hogy fiúk vagy lányok. — Hallottam, hallottam Azt mondják az egyik fiú, a másik kislány. Vagy fordítva, de már nem emlékszem pontosan. — Nem értem az életetl — cincogja a kisegér a mamájának. — No, és mit szeretnél tudni róla? — Miért félünk mi a fér" fiáktól, ha azok félnek a nőktől, a nők pedig félnek az egerektől? — Meg tudod mondani, Károlyka, kl volt Kolumbus? — Kolumbus madár volt, tffnító bácsi. — Honnan veszed ezt a butaságot? — Hiszen a tanító bácsi maga beszélt Kolumbus tojásáról. TERMÉSZETRAJZ-ÖRÁN: — Jancsi, sorolj fel három állatott — Tigris ... oroszlán ... többet nem tudok . .. — Ülj le. No, Jóska, sorolj fel te három állatot. — Tigris és két oroszlánl = A VILÁGSAJTÓBÓL = ART BUCHWALD: Eli jen a gyűlésezes I Minél tovább élek Washingtonban, annál erősebb az a benyomásom, hogy nálunk simán kormányoznak. Egyszer egy kormányhivatalban barátomra vártam, hogy együtt menjünk ebédelni. Éppen gyűlésről jött, s nagyon örült, hogy minden jól végződött. „Miről tárgyaltatok?" — kérdeztem. „Nem tudom, mire gondolsz?" — válaszolta. „Hogy miért gyűléseztetek?" „Ostoba kérdés! Mit gondolsz, mit csinálunk a kormányban? Azt hiszed ülünk az asztalnál és malmozunk ujjainkkal?" „Ezt nem gondoltam. Miről vitáztatok a gyűlésen?" „Arról beszéltünk, hogy rendezzünk-e értekezletet vagy sem". „Szóval azért gyűléseztetek, hogy egy értekezlet rendezéséről vitázzatok?" „Természetesen. S abban állapodtunk meg, hogy semmilyen értekezletet nem tartunk addig, amíg újból össze nem jövünk." „Ami persze további gyűlést jelent, úgye?" „Fején találtad a szöget" — mondotta. „Be kell vallanom, teljesen kizökkentem lelki egyensúlyomból, mert Agnew 10 órára hívta össze a tanácskozást, Evans pedig 10,30-ra egy további gyűlést hívott össze. Evansnak persze nem volt joga gyűlést összehívni anélkül, hogy előzetesen Agnew-val tanácskozott volna, s amikor ezt Agnew megtudta, majdnem beleőrült. „Történt valami Agnew gyűlésén?" „Nagy általánosságban megvitattuk Evans értekezletének programpontfalt." „Ha már találkoztatok Evanssal, tudtátok pontosan, mlröl fog beszélni.' „Egyáltalán nem futottunk Idáig, mert Wallsbyt, akinek döntenie kellett volna, hirtelen egy másik értekezletre hivatta a miniszter. Zimmermann tombolt, mert azt hitte, hogy meghívják a miniszteri értekezletre, s azzal gyanúsította Evanst, csak azért hívta össze ezt a gyűlést, hogy Zimmermann ne szerezhessen tudomást arról a másik gyűlésről." „Mégis hogyan tudta meg?" „Coates mondta meg nekL Azt hiszem, rosszmájúságból. Adta a csodálkozót, hogy Zimmermann itt ül velünk, amikor Wallsby az utca másik oldalán tartózkodik. Zimmermann kijelentette, hogy már előzően találkozott a miniszterrel, s az értekezletnek csupán azt kellett megerősítenie, amiről ők ketten a miniszterrel tárgyaltak. Thurston azonban később közölte velem, hogy a miniszter titkára lelkükre kötötte: Zimmermann előtt egy szóval se említsék a miniszter és Wallsby találkozását." „Megtudtad, miről tárgyalt Wallsby a miniszterrel?" „Coates azt mondta, hogy arról a gyűlésről volt szó, amelyet a miniszter a jövő hónapban Washingtonban rendez. Viszály támadt, mert azok közül, akikkel a miniszter találkozni szeretne, többen értekezleten voltak, s a miniszter azt állítja, hogy nincs értelme értekezlet rendezésének, amíg nem találkoznak vele." „Ti, a kormány emberei, sokat gyűléseztek, úgye? — kérdeztem. „Hát ha kell". „Miért?" „Mert ha valaki felhívja a titkárnőmet és irántam érdeklődik, sokkal jobban fest, ha azt válaszolja neki, hogy gyűlésen vagyok. Mit gondolnál, ha véletlenül felhívnál és a hivatalomban találnál?" „Azt, hogy megint adófizetőink zsebéből lopod kl a pénzt." „Helyes. Most pedig menjünk ebédelni. Két órára vissza kell Jönnöm, hisz tudod ... értekezletem van." (New York Herald Tribúne) Hová jutnak az ellopott műkincsek ? AZ UTÓBBI EVEKBEN három kis műkincset loptak el a londoni West End Gallery képtárból: Picasso 2500 fontra becsült tollrajzát — A torreádor haláltusáját, ugyancsak Picasso mintegy 900 fontra becsült bronz női aktját és Bonnard 1200 fontot érő bronz kisszobrát. Olyan kis műalkotások, hogy ellopásuk valóban nem nagy művészet. Renoir Sétáját ugyanebből a képtárból két férfi együtt lopta el. Egyikük a titkárnőt szórakoztatta, miközben a másik behatolt a belső helyiségbe, levette a képet a falról, köpenye alá dugta, és nyugodtan kisétált. Ez csupán négy alkotás a máig is nyomtalanul eltűnt műkincsek százai közül. NÁLUNK NINCSENEK pontos számadatok műkincslopásokról, de Olaszországban úgy vélik, az elmúlt tíz évben mintegy hatezer műkincset loptak el, s ezeknek csak körülbelül a két százaléka került meg. Az ellopott műalkotások után kutatók többsége nevet azon a romantikus állításon, hogy valahol Dél-Amerikában fényűzően, lopott műkincsekkel körülvéve élhet egy tébolyult milliomos. Ám nem mindenki nevet rajta. A műalkotások biztosító intézetével szoros kapcsolatban álló két egyéntől éppen tegnap hallottam, hogy nem tartják kizártnak ezt a lehetőséget. Egyes hivatásos tolvajok évekig maguknál tartják a zsákmányt, csak azután kísérlik meg értékesítését. EGY HARMINC TAGÜ olasz bűnszövetkezet (1965-ös eset) módszerei más választ adnak erre a rejtélyre. A lopott képeket úgy álcázták, hogy mesterlen átfestették, egyes esetekben nagy képeket kisebb részletekre szeleteltek fel. A lopást csak tizen hajtották végre, a többiek antikváriusok voltak, a zsákmányt értékesítették. Több mint 300 ezer font értékű műkincset találtak náluk. A rendőrség megállapítása szerint több százmillió líra értékű műalkotás ment keresztül a banda kezein. Az ellopott festmény kicsempészése az országból nem nagy probléma. A Daily Mirror ezt egy nagyobb műalkotás ellopása után nemrégen ügy bizonyította be, hogy riportere az elveszett mű eredeti nagyságú reprodukcióját kétszer ls kivitte az országból — egyszer repülőgépen, másodszor hajón. A vámtisztek ügyet se vetettek rá. A MÜKINCSLOPÁS indítéka gyakran váltságdíj reménye lehet. Az ellopott képek visszaszerzését gyakran titkos tárgyalások előzik meg. A Saint Tropez-i képtárból 1961-ben eltulajdonított 57 festmény egy kivételével visszakerült eredeti helyére, miután a tolvajok 50 millió frankot kértek értük. A rendőrséget eleve figyelmeztették, hogy ha a banda tagjai közül csak egyet is letartóztat, megsemmisítik a felbecsülhetetlen értékű műveket, ötvenhat képet rejtélyes híradás után egy szénakazalban találtak meg. Művészeti körökben joggal feltételezik, hogy a banditák meg ls kapták a váltságdíjat. Minden képkereskedőt lidércnyomás gyötör, hogy egyszer rádöbben: lopott műtárgyat vásárolt. Harmincezer fontjába, talán még többe is kerülhet, ha egyszer jelentkezik a Jogos tulajdonos. A KÉPKERESKEDÖK többsége ma azonnal lefényképezi a vásárolt képet, s ez biztosíték számára egy későbbi lopás esetére, mert lehetetlenség utólag szavakkal pontosan leírni a ké pet, hogy hitelesen hangozzék. (Peter Hopkirk — Times)