Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)
1967-04-08 / 97 szám, szombat
Ä rádió hatalmas épületének előcsarnokóban vártak a szerkesztőre. Az egyik lábukról a másikra helyezkedtek. Fuvolanyelven azt úgy is lehetne mondani, hogy tipegtek. A viszszaszorított bosszúság tónusai különböző árnyalatokba csaptak. Mindez finom formában történt. — Hárman vagyunk, de ezt a kisfiút nem számítom - gondolta az asszony. — A kisfiúk ráérnek. Nem így ez az úr, aki azt állítja, hogy holnap Pesten kell lennie Meq aztán ez az úr komolyan néz ki. Mindjárt, hogy az ingénél kezdjem. Az árvaváraljai favágók viseltek ilyet valaha, a legnagyobb nyomor idején. Egyszóval az ingéről következtetve nagy ember lehet, aki fittyet hány a külsőre, mert hát ugye kispolgár fel nem venne' ilyet. Igaz, a gyapjú sál, a szarvasbőr kabát mindent istenien eltakar. Istenien ... Aztán arra gondolt, hogy a szerkesztőt víz alá kellene tenni. Berendelte őket, s most eltűnt, mint a kámfor. A „nagy" ember is hasonlót gondolhatott, mert hirtelen köszönt és kilépett az ajtón. Ekkor érte az asszonyt a döbbenet. — Ezek a vonások? Honnan ismerem? - Majd szórakozottan utána lépett a télbe. A nagy csapóajtó előtt bemutatkoztak. — Ó, mester - kiáltott fel- meglepetten az asszony. - Tudtam én!... Persze, a mester nem tudta, mit tudott az asszony, de úri ember nem szokott kíváncsiskodni. — Megvan 1 — kiáltotta újból az asszony a felfedezés győzelmes hanglejtésével. - Főiskolás koromban az Eszterházy herceg kastélyában találkoztunk, száz év előtt. No, talán annyi mégsem lesz - és számolni kezdett. Összeadott, kivont, szorzott, osztott. - Kilenc... Most már egészen biztosan tudom. Kilenc éve. Emlékszik, mester? Komoly eszmecserét folytattunk, érdekes volt. - A férfi kínosan elmosolyodott, aztán felelt. <- Nem, bocsásson meg, nem emlékszem. Szabad méq egyszer a nevét? — Ria ... Vadassy Ria. A rendes nevem Zsuzsi, de anyám Riónak becézett. — Áh, persze, Ria, Ricuska, már tudom, hogyne tudnám. De méq mennyire, hogy tudom. De tessék, szálljunk talán be a kocsimba, hisz csípős ez a november vége. - A Mária templom smaragdszínű kupolája fölött szürkésfehér köd gomolygott. A házak nyirkos tetején éhes verebek gubbasztottak. Halkan, lehelletszerűen kezdett szállingózni a hó. Az autó puhán, zökkenésmentesen siklott a iéqge 1 borított utcákon. s Mondd fiam, miről volt akkor köztünk szó? Az izmusokról? Áldatlan dolog, nehezen lehet zöldágra vergődni közöttük. Kö. zös nevezőre aligha. De nem áml Mondd, és nem udvaroltam? Kór, az sokkal egyszerűbb és főleg érdekesebb. Mi? Hogy a Vali és a Károly mutatott be, igen? De hova is vigyelek? Azt mondod, mint egy hegyi farkas, olyan éhes vagy? Nem csoda, már három is elmúlt. Na ió, harapunk valamit. Közben kiértek a Lenin térre. Minduntalan meq kellett állniok. Hegyén-hátán nyüzsgött a sok autó. A fene egye meg ezt a sok járművet! Hát ez a huszadik század kislány és persze a szocializmus. Mindenkinek autója van. Ha meggondolom, hogy a volt béreseimnek szintén, néha égnek áll a hajam. Még ha csak az lenne. Villájuk van, fiam, télikerttel. El tudod képzelni? Persze, már inkább a qyerekeiké, de akkor is. — Az én nagyapám Is béres volt valaha — gondolta az aszszony. Aztán meq arra gondolt, hogy vajon itt ülne-e most, ha nem változtak volna az idők. — Va jon hogyan viszonyulna a kettőnk világa? Ej, hallgatni arany, nyomta el a gondolatait. - Meséljen valamit magóról, mester — mondta hangosan. - Hogy él? > Én? Jól élek, Ria. Akkor Is ezt vallottam, amikor Párizsban ebéd helyett levegőt nyeltem és a szél befütyült a nadrágomon. * A lány rá nézett a férfi arcára. - Jóval túl lehet az ötvenen — gondolta. - Tehát, amikor Pá' rizsban járhatott, fiatalon, még minden bizonnyal meg voltak a béresel. Béresei pediq nem mindenkinek akadtak. A béresek mellé föld is kellett, méghozzá nem ís kis darab = okoskodott a lány. - Tehát nem is olyan biztos, hogy befütyült a szél a nadrágján... A mester folytatta: — Mert a szív a fontos, fiam, meg a szem, amelyekkel mindig megláttam és megéreztem, befogadtam a szépet. Enyém volt ° világ akkor is és ezért most Is az. — Nagyszerű ember maga, mester! És nagyon gazdag. Bámulom önt. — Hát az igaz. Én valóban gazdag ember vagyok. Pedig a nagybirtokomat is elvették. Mert olyan a művészet világa, mint a kozmoszé. Végtelen. Meg aztán tennek = folytatta a mester. »• Na, de itt lennénk, cicukáml - Ne mondja így ezt nekem. Nagyon közönséges. Nem vagyok semmiféle cica. - Mi? Hogy közönséges? Ugyan ne kényeskedj! Mondd, mit fogsz kérni? Prágait? — A mester nagyot int a kezével. - Főúr, egy prágai sonkát, egy orosz tojást, egy pilzenit és egy narancs-dzsúszt. - Mondd, kicsim, hány éves is vagy te? Mi, hogy százkilenc. Ne bolondozz! Látod, hát így űztök gúnyt a magamfajta vénemberből. Moyzes Ilona azon felül is... Sok szép dolog vor. o világon! Például van egy barátnőm. Eszményi nő. Imádjuk egymást. Mostanáig búcsúzkodtunk. Pestre megyek, s öt nap hosszú idő, ugye? Gyönyörű volt Azok a csókok, az ölelkezés. Ricuskám, olimpuszi história. Pedig nem is szép és nem is fiatal már. No, mi tagadás, én sem vagyok éppen mai gyerek. De nem is ez a lényeg. Tudod, mi benne a legszebb? Hogy senki sem tud róla. Egyetlen teremtett lélek sem. És az benne a nagyszerű, hogy minden olyan simán megy. Az asszony nem sejti, mert fontos a csend, fiam. Olyan ez, mint egy titokban elcsent játék. - Ria igyekezett — De mesteri - Szólítsál csak Ákosnak, fiom. Ügy egyszerűen Ákosnak, És mondd, hogy te. Művészemberek vagyunk, vagy ml a csoda?! Mondd és te persze még mindig vidéken játszol? Mi? Hogy lakáskérdés? Ja, fiam, ez bonyodalmas dolog nálunk. Tízezer egy. néhány ember lakáskérvénye csüng a levegőben. Meg aztán úgy terpeszkedik a nép, fiam, ajaj... Jobb nem beszélni róla Aki egy szobában lakott valaha kilencedmagával, az ma egyedül sem fér el kilenc szobában. Jómagam segítenék neked, de mór minden tartalékom kifogyott. Annyi embert protezsáltam, hogy ajaj, egyszóval, még elcsevegünk kissé! Még nem beszéltél a sikereidről. Miben játszol ez idő szerint? A Manoun Lescaut-bon? Szép! Igaz is. Nem mondtam? Államdíjat varrtak a nyakamba tegnapelőtt. Hát képzeld! Mi? Te gratulálsz? Ugyan kérlek, hagyjad. Szóra sem érdemes, öregem. Na, de szállj be! - Nagyot vakar a füle tövén, föltolódik a sapkája és láthatóvá válik egy ősz hajtincs. -- De talán... mégis inkább a műterembe vinnélek, fiam. Csak öt percecskére. Szeretném, ha rámtalálnál a jövőben is. Mi? Hogy sietsz? Ugyan már... A dol. gok megvárnak. Ha az egyik vonat nem visz el, majd jön a másik. Mindössze pár percről van szó. Kapsz tőlem egy csecsemőpuszit. Meg kell pecsételnünk a mai találkozásunkat. — Az autó siklik a fagyos utcákon. Már egészen besötétedett. Nagy vaskapuk zárján rtlotoszkól a keze és morog magában. - A csudába, kissé besötétedett. — Végre sikerül kinyitnia, majd be is csukja maguk mögött. — Na, add ide szépen a kezed! Igy. Lépdelj csak szépen utánam. Vigyázz a lépcsőkön. Megbotlottál? No, annyi baj legyen. Itt is vagyunk! - A műteremben egy pillanatra felkattantja a villanyt. — Nézz körül gyorsan, aztán foglalj helyet! Talán itt ebben a fotelben. Igy 1 Én ide ülök melléd. Vagy a lábad elé és a fejemet az öledbe teszem. - Ez nem volt tervbe véve = szólal meg az asszony. - Ugyan ne izélj... Érzed? - Mit? , - Ez a költészet, fiam. Ez az, amire nekünk művészeknek szükségünk van. Hallod a csendet? «- Autótülkölést hallok. - Jaj, de prózai vagy. Tudod mit, állj fel. Megadom a csecsemőpuszlt. A nő finoman eltolja magótól a férfit. «- No nem volt éppen csecsemőpuszl. - Az volt. Nem értesz hozzá. De milyen karcsú a derekad, a pogány istenit! Megőrjítesz, aszszony! - Nono, mindannyian egyformák vagytok. - Lári-fári. Elszívunk egy cigarettát. Benne vagy? Add ide o kezed! Ott a sarokban van o pamlag. - Minek ahhoz pamlag? - Ott vannak a hamutartók. - A pamlagon? - Dehogy, mellette az asztalon. - Vagy úgy! No jó. Gyújtsd fel a villanyt! - De csók egy pillanatra... visszaemlékezni az érzésre, amikor nyolcéves korában egy porcelán játékedénykét csórt el egy nyitott ablakon át. Nem emlékszik, hogy részegítő lett volna. Inkább rettegéssel töltötte el a tudat, hogy lopott, bár filléres babakancsó volt csupán. Igaz; titokban azért kéjes gyönyörűséggel simogatta. Egy szép napon aztán fájdalmas szívvel visszacsempészte, hogy megszűnjék o rettegése. Nagyszerű érzés, hogy a szívünk nem öregszik. Hála oz IsKopócs Tibor rajza most már lehetetlen. Sajnálom pedig, mert elcseveghetnénk. Egészen kellemes veled. De ml az ott a kezedben? Mi? Hogy Baudleaire? Hol vagyunk már a parnasszistáktól! Én azért kedvelem őket. Csodálatra méltó o szonettek pontos architektúrája. Na, készen vagy? Akkor mehetünk is. - Nagyot lódul a karja a levegőben újra. Odainti a pincért. - Fizetek kérem. = Mondd, nem lenne kedved megtekinteni a kiállításomat? Itt van átellenben. Igen? Nagyszerű! Akkor Nézd ezt a pamlagot. Keletről hoztam. Nem vagy fáradt? Próbáld ki. No, ne gondolj semmi rosszra! — A nő lefekszikj ásít egyet. — Hajnalban keltem — gondolja magában w és egész éjjel nem aludtam. — Aztán hangosan hozzáteszi. - Valóban isteni pam. tag. — Ugye kicsim? Mondd, melléd fekhetek? De mester! rí Mondtam már, hogy Ákos vagyok. = Én meg azt mondom, hogy rendesen viseld magad. Különben is imádnivaló szeretőd van. Az igaz, de hisz csak átöleltem a derekadat. A kutyafáját asszony, de karcsú a de . .. No jó, ne rúgjkapálj. Nem történik semmi. A hatalmas műterem suttogó csendjébe befeberreg o telefon. - Még csak ez kellettI Az ördög vigye el a telefonját. Nem veszem fel - fenyegeti meg a készüléket. — Hallgass te aktondi! A kutya úristenitl Szétlövöm ezt a fekete marhaságot. Te meq ne taszigálj, Éva! — Nem vagyok Éva. — Már hogy ne lennél az. A fenekedig ér a hajad és olyan szőke, mint odahaza a rozstáblák. És a paradicsom Ádámjának sem lehetett szebb Évája. Megőrjítesz. De ez a telefon is! — Letelt oz öt perc, mester. Mennem kell! — Mondd, ugye gyönyörű volt? — Persze. Gyönyörű. Micsoda? — Na látod. Pedig nem is történt semmi. Mert hát tisztességesek vagyunk, igaz? És tudod mi benne a legszebb? Hogy nem tud róla senki. Csodálatos varázsa van a titoknak. Úgy a jó, hogyha szép simán mennek a dolgok. Az asszony mitsenn sejt. Ha tudnád... no ... De nem tudsz te semmit. Mikor megy a vonatod? — Az asszony nem válaszol. A férfi szavai kergetőznek benne. „Varázsa van a titoknok" ,.. „jó, ha szép simán mennek a dolgok" ... „az osz» szony mitsem sejt", ökölbe szorult a keze. A teste olyan hideg volt, mint tél idején az eresz ólján lecsüngő jégcsap. A férje is így gondolja talán. A titkok varázsáról beszél o szeretőjéneki amíg ő álmatlanul hever ot ágyon és ő a hajnalba-hulló éjszakát átkozza vagy kínjában a szerepét tanulja reggelig. — Igy..» így jobban eltelik — gondoljo győztesen. A bosszúvágy egy pillanatra felhevíti. Megragadja a mester kezét. — Adjon még egy cigarettát. - A sötétben is érzi o mester csodálkozását. Hallja zizzenő mozdulatait. Majd belebámul a gyufa sercenő lángjába, mélyet húz a cigarettából ^ De jó ... De jó - gondolja. Aztán folytatja hangosan. - Mondd Ákos és ha elfogadnám az aján« latodat? Ez a pamlag valóban nagyszerű és én, izé ... egyszóval.,. — Belemarkol o férfi kezébe. Érzi milyen forró annak o tenyere. Fél testével odaszorut o férfi oldalához. = Izé, de kicsim, te el akartál utazni. A vonatod... Mi.. i Mikor megy? — Nem megy. Már elment. Nem is .fontos. — A férfi döbbentett érzi az asszony kínálkozását. m Ria, Riám. Gyönyörű vagy, -» suttogja. - Ria nem húzza el a száját. Visszacsókolja. - Most valóban játszani fogok. Hús-vér asszony leszek, olyan, amilyen o férfiaknak kell — gondolja magában a nő. Most nem leszek ;,fadarab", ahogy a férjem szokta mondani. Egyszerre megérzi a férfi száját. — Milyen húsoss és a teste, nagyszerű teste van. Nem is olyan öreg ez az ember. És milyen lágy a simítása. Mini o fuvallat. - Ria teste lassan jön lázba. Végigsimítja a férfi széles hátát. Aztán sokáig simítja. erősen tépi, mint viharelőtti szél a földet. A férfi ujjai végigsimítják az ő testét is. Egy pillanatig még józan. Parányi káröröme azonban tovaszáll an» nak utolsó töredékével. Fokozatosan egyre sűrűbb köd szitál körülötte. Csodálatos ez a bódulat — gondolja magában. Ez lenne a gyönyör? — A férjével soha nem érezte. A férfi hang^ ját valahonnét irdatlan messzeségből fogja fel. «» Kicsim, csodálatos vagy! Tó vagy a szédület istennője! Bontsd ki o hajad... - De reszketeg kézzel ő maga kezdi kiszedegetni Ria hajtűit. Aztán lejjebb csúszik a ruha. Az aszszony agyában sűrűsödik a véri Fülében ősi dobpergés, tanbún' o tam-tam állandó visszatérő ritmusa fuvolák melódiájának szir« maival vegyül. Aztán egy hatalmas Ismeretlen folyó hulláma! verődnek parthoz. És a homok, a homok oly forró! A nap trópusi őrület... Aztán egy ideig álombahulló csend. A férfi szívébe hűvös szél vágódik. = Fontos, hogy szépenj simán menjenek o dolgok ... = gondolja. Aztán hangosan hozzáteszi: Hát elmegyünk arra a kiállításra, kicsim? 1963 IV.
