Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)
1967-04-22 / 111. szám, szombat
MIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIH H úsvétkor betöltöttem a tizenötöt, ültem a vacsoránál és anyám azt mondta: — örülök, hogy elvégezted az iskolát, most kereshetsz magadnak munkát. — Nem akarok dolgozni — jelentettem ki zordul. — Márpedig muszáj — felelte. - Meddig tartsunk el ingyen ekkora legényt? Fölfújtam magam s úgy löktem félre a túrós tésztát, mintha nem is túrós tészta, hanem valami szörnyű rondaság lett volna. Gondoltam, először pihenek. — Hiába gondoltad. A munika segít majd a helyes úton járni. Azzal fogta a tányéromat, s ami rajta volt, áttette John öcsém tányérjára. Sejthettem volna, de nem vagyok ravasz, ez az én bajom. Egy lehetőségem lett volna még, John képébe vágni, s elkapni előle a részemet, ha az a taknyos nem falta Volna be szempillantás alatt, és ha apám nem ült volna ott. ALLAN SILLITOE: - Ebben a pereljen akarsz munkába kergetni? — csak ennyit tudtam felelni. Erre, újságját félretéve, még apám is beleavatkozott: - Hallgass ide. ha nincs munka, nincs ennivaló. Úgyhogy már holnap indulj helyet keresni. Gyárban munkát keresni, ez azt jelentette, hogy kelhetek éppoly korán, mintha iskolába járnék; úgy láttam, semmi előnynyel nem jár felnőttnek lenni. Az öregem szeret dolgozni, s ami azt illeti, jól tudom, nagyon is jól: rá hasonlítok. Az iskolakertben a tanító nemegyszer mondta: „Colin, a legjobb munkásom vagy az osztályban, s Ha elvégzed az iskolát, biztosra veszem, viszed valamire." Ezt azután mondta, hogy két óra hosszat krumplit szedtem neki, mialatt a többiek hülyéskedtek, próbálták egymást a fűhengerrel elgázolni. A tanító eladta a krumplit, három pence-ért fontjót, s nekem mi hasznom völt belőle? Éppenséggel semmi. S mégis szeretem a munkát, mert elfáradok tőle, s a fáradtság mindig kellemes érzés. Egyszer láttam egy filmet, az oroszországi forradalomról szólt, a munkásokról, akik a maguk módján átrendeztek mindent (úgy, ahogy apám akarja). Sorba állították az embereket, s mindenkinek meg kellett mutatni ä tenyerét, a munkásfiuk végigmentek a sorok előtt, nézték a kezeket. Akiké lilásfehér volt, azokat aztán kezelésbe vették. A többieknél minden rendben volt. Na, ha ilyesmi előfordul, nálam is minden rendben lesz — ez a gondolat bátorított, amikor pár nap múlva kezeslábasba öltözve mentem az utcán, reggel fél nyolckor, más munkásokkal együtt. A fizimiskám egyik fele vidám volt, a másik meg mintha bús (ett volna, mintha sajnálnám is magam, meg érdekelne is, mi vár rám. Találkoztam a szomszédasszonyunkkal, a szemem közé nézett, széles mosollyal mondta: ~ Sebaj, Colin, meglátod, nem is olyan rossz. Egy ember a kaputól velem jött, elvezetett az esztergaműhelybe. Mikor bementem, a zaj megsüketített, akár a bokszkesztyű csapása, de mentem tovább, cseppet sem gyáváskodtam, pedig a zaj egyre mélyebben hatolt belém. Ügy tűnt, ott bent mindent szét akar tépni, apró darabokra zúzni. Átadtak a mesternek, ô aztán továbbadott másnak, az meg egy fiúnak, úgy, hogy már postazsáknak kezdtem érezni magam. A fiú egy szekrényhez hívott, fölnyitotta, kefeseprőt húzott ki belőle. - Ezt az átjárót fogod seperni — mondta —, én meg amazt. Az én átjáróm szélesebb volt, de eszembe se jutott megjegyzést tenni. Mike — mondta, s kezet nyújtott. Én nemsokára fúrógépen dolgozom majd. - Sokáig sepertél? - akartam tudni, mert valahogy máris untam a dolgot. - Három hónapig. Eleinte minden fiút odatesznek, hogy szokjon a helyhez. M ike alacsony növésű, sovány, idősebb nálam. Kerek, fényes a szeme, és sötét, hullámos a haja. Hadarva beszél, jól föl van vágva a nyelve, mintha többet járt volna iskolába, mint amennyit járt. Lusta volt, de én találékonynak és okosnak hittem. Apja és anyja meghaltak, amikor ő éppen hároméves volt, nagynénje nevelte, aki asztmában szenvedett, s őt úgy elkényeztette, hogy minden bolondságot megengedett neki. Igy mesélte nekem Mike, amikor szünetben ültünk, s bögréből teát hörpintgettünk. — Most már csendes gyerek vagyok u mondta s rám kacsintott. Egyszer beszéd közben Mike elmondta, hogy a legjobban a világon patefont szeretne venni s hozzá egy csomó lemezt a New-Orleans-i dzsesszel. — Én meg biciklit akarok, hogy vasárnaponként a Trent parkjába mehessek rajta. Az Arklay Streeten egy üzletben árulnak Használt, de jó karban levő bicikliket. Csak hát... - búsan sóhajtottam, s kezembe vettem a seprűt Igazán, világéletemben vágytam biciklire. A sebesség megszédített. Egy Malcolm Campbell volt az álmom, de elfogadtam volna én nemcsak elegáns Malcolm Gampbellt, hanem valami olcsóbbat is. Egyszer elkértem az unokabátyám biciklijét, s oly gyorsan karikáztam végig a Baloon House Hillen, hogy az autóbuszt is elhagytam. Gyakran gondolkodtam azon, hogy milyen könnyen csórhatnék biciklit: egy kirakatot nézegetnék, míg csak le nem száll egy fiú a biciklijéről az üzlet előtt, akkor hamar bemennék, éppen előtte, az üzletben olyasmit kérnék, amiről biztosan tudom, hogy nincs, aztán kijönnék fütyörészve, a járda szélén álló biciklihez mennék, ráugranék, mintha az enyém volna, miközben a fiú még mindig az üzletben i- Áll az alku mondta. — Reggel hozd ide a pénzt, én meg a biciklin jövök. Mikor hazamentem a munkából, apám már otthon volt, s éppen vizet töltött a teafőzőbe. Szokása szerint. Semmihez sem fog, s addig nem nyugszik, míg a gázra nem állítja a teafőzőt. Az öreg imádja a teát. „Mit csinálnál, apám, ha hirtelen eljönne a világ vége?" i- kérdeztem tőle egyszer, amikor jó hangulatban találtam. — Legeslegelőször teát innék, aztán megnézném, mi és hogy..." Elém tolt egy csészét. — Adj kölcsön péntekig öt shillinget. Az öreg a teafőzőre borította a melegítőbabát. - Mire kell? Megmagyaráztam. — Kié a bicikli? i- Egy munkatársamé, Ideadta a pénzt - Jó karban van? — Még nem láttam. Holnap elhozza. - Csak vigyázz, hogy rendben legyenek a fékjei. Mike reggel egy félórát késett, ebédszünetig nem láthattam a biciklit. Már azt hittem, beteg, s be se jön, amikor hirtelen megjelent az ajtóban. Bejött, levette a szögről a kulcsokat. Ebből megértettem, hogy elhozta a biciklijét, vagyis most mór az enyémet! A szokottnál sáA bicikli volna, aztán csavarognék rajta néhány órát, hazamennék, átfesteném a vázát, lekaparnám a számát. De hát nem lehet — becsületesnek kell lenni. Majd dolgozom és összegyűjtöm a pénzt a biciklire. A munkahelyemen minden rendben ment. Igyekeztem jó barátságot kötni a fiúkkal. Gyakran beszéltem nekik arról, amit apámtól hallottam: nekünk keveset fizetnek, a tulajdonosok pedig meggazdagszanak rajtunk. Mindehhez néha sike. rült valami szellemességet elsütnöm. Egyszer leadtam nekik apám tréfáját: „Ha otthon fáj a fejed — teázz, ha munkában fáj sztrájkolj." Jót nevettek rajta. Röviden: bármiben lefogadnám, roppant népszerű fiú lettem. Mike-ot fúrógéphez tették. Egy ízben, pénteki napon, ott álltam mellette, ő gépét takarította, én vártam, hogy kivihessem a szemetet. Pár percig dolgozott, aztán hátra se fordulva megszólalt. Az ember azt hihette volna, születésnapi ajándékot nyújt át: — Elhatároztam, hogy eladom a biciklimet. — Nem is tudtam, hogy van. — Na - jegyezte meg, mint aki érezteti, hogy én még sok mindent nem tudok. - Munkába autóbuszon járok, egyszerűbb. - Aztán halkabban hozzátette: — A nénémtől kaptam karácsonyra, de én patefont szeretnék. — Megdobbant a szívem. Tudtam, még nem elég a spórolt pénzem, de azért megkérdeztem: — Mennyit akarsz érte? r E lmosolyodott: Nem az a lényeg, mennyit akarok, hanem az, hogy mennyi kell a patefonra meg a lemezekre. Magam előtt láttam a Trent völgyét, amint lábam elé terül a Carlton Hillről nézve: mezők, falvak meg a folyó, mint óriás nyakóról levetett fehér selyemsál. — És mennyi kell? Gondolkodott, mintha most számítaná ki. — ötven shilling. Nekem csak negyven shillingem volt. — Hallgass ide, én nem akarok veled alkudozni, odaadom, mondjuk, negyvenötért. öt shillinget kölcsönkérhetsz. — Kérhetek — mondtam, és Mike olyan ünnepélyesen szorította meg a kezem, mintha holnap katonának menne. padtabb volt, mintha egész éjjel lánnyal hetyegett volna a vízparton. Három este egymás után jó messzire elbicikliztem, ki a városból, oda, ahol friss a levegő, trágyázott föld szaga érzik, ahol egészen mások a színek, több a tér és erősebb a szél, mint a városi utcákon, egyszóval — irtó jó volt. Ügy éreztem: új élet kezdődött, s eddig mérföldnyi kötéllel a lábamon a házhoz voltam kötözve. Fütyörészve cikáztam a mellékutcákban, számítgjttam, hány mérföldet tudnék megtenni egy nap. Ha mint egy örült nyomnám a pedált, a széltől fuldokolva vágtatnék, tizenöt óra alatt elérném Londont, ahol még sohasem jártam. Olyasfélét éreztem, mint a rab, amikor elfűrészeli börtöne rácsát. A biciklin látszott, hogy pár évig használták, de azért egész jó versenygép volt, lámpákkal, csomagtartóval és működő fékekkel. Véleményem szerint Mike meghibbant, hogy ennyiért megvált tőle, de gondoltam, mind ilyenek a patefon. meg lemezbolondok. I- Hogy tetszik a bicikli? - kérdezte Mike, s hátba veregetett. Vidámabban beszélt, mint valaha, de mégsem egészen úgy, ahogy az ember a barátjával beszél. — Te aztán tudod, hogy miiyen. ŕ Rendben van, ugye? A gumik is, ugye? - a tekintete hirtelen sértődötté vált. — Visszavehetem, ha akarod. Megkaphatod a pénzed. fe Mi jut eszedbe! — úgy kívántam megválni a biciklitől, akár a jobb kezemtől, és ő ezt nagyon jól tudta. — Megvetted a patefont? — Mire elkezdte fújni a magáét: ennyi meg ennyi gombja van a patefónjának, ez erre való, az arra való, az ember azt hihette volna, legalábbis űrhajóról van szó. Vagyis mind a ketten meg voltunk elégedve, s ez a fő. A zon a héten szombaton elmentem nyiratkozni. Mikor kijövök a borbélytól, látom, egy fiú éppen ül ró a biciklimre, s indulni akar. A vállára vertem, mondhatom, viszketett a tenyerem. — Szállj le! - szóltam rá erélyesen, s készen arro, hogy lekenjek neki egyet. Hátrafordult. Furcsa, villant át az agyamon, ez az alak nem úgy néz ki, mint egy tolvaj, fiúnak se mondható, negyven körüli, jól öltözött, pápaszemes, bajuszos bácsi, a cipője tükörfényes, termetre nem kisebb nálam. És mégis rótett« a kezét a biciklimre. <- Eszemben sincs - mondta olyan nyu. godtan, hogy már-már azt hittem, nem normális. — Ez az enyém. A járókelők kezdtek ránk bámulni. De ez az alak cseppet sem izgult, most már tudom, miért. «- Asszonyom - szólított meg egy nőt —, legyen szíves, menjen le ahhoz a bódéhoz, és kérje meg a rendőrt, hogy jöjjön ide. A bicikli az enyém, ez a kis tolvaj ellopta tőlem. W Piszok, hazug! — ordítottam rá, éí lelöktem a bicikliről. — No nézzék csak, elveszik egy munkás biciklijét! — kiáltotta valaki a körénk gyűlt bámészkodók tömegéből. Szerettem volna szétkergetni őket, de már jött is a rendőr, és ez az alak elővette a tárcájából az igazolványt a bicikli szómóval, szóval elegendő bizonyítékot. De én még mindig hittem, hogy tévedett. ^ Majd a városházán mindent tisztázhatsz — mondta a rendőr. Nem tudom miért, csökönyösen azt a mesét hajtogattam, hogy a bicikli reggel az udvarunkban hevert, és én éppen be akartam vinni a rendőrségre, csak előbb megnyiratkoztam. Gondolom, a rendőrbíró félig-meddig elhitte nekem, tekintve, hogy a bicikli tulajdonosa pontosan tudta, mikor történt a lopás, én pedig akkor munkában voltam, tehát kifogástalan alibit bizonyítottam. És mégis, mivel lopott biciklivel kaptak, feltételesen elítéltek. Gyűlölöm Mike-ot az aljas trükkért, amellyel engem, munkástársát berántott, de szerencséjére még jobban gyűlölöm a rendőröket, és nem súgnék be egy utolsó kutyát sem. Apám megölne, ha valaha megtenném, tudom, bár ezt nekem nem is kellett mondania. Csak hálát adhatok az istennek, hogy az egész ügyet megúsztam. Egy dolgot biztosan tudok. Várom, hogy Mike kijöjjön a javítóból. Öt másnaD kaDták el. miután én megjártam a biciklivel. Ellopta a nagynénje lakásából a gázórát, hogy az árán lemezeket vegyen. Lesz tárgyalnivalóm vele: tartozik nekem negy. venöt shillinggel. Nekem mindegy, honnan veszi elő. E s lesz egy-két szavam hozzá róla magáról is (bár talán, gyermekségnek tűnik). Ha forradalom lesz és mindenkit sorba állítanak kinyújtott kézzel, a Mike-é lilásfehér lesz, mert dologtalan tolvaj. Aztán majd meglátjuk, mi lesz vele. Az én kezem nem lesz lilásfehér, merem állítani. És mit lehet tudni, talán éppen azok között leszek, akik kezelésbe veszik az ilyen Mike-féléket. SZÁNTÓ IRÉN fordítása iHllíllllllilllllllllllillillllllllHllllllli!^
