Új Szó, 1967. április (20. évfolyam, 90-118. szám)

1967-04-21 / 110. szám, péntek

L EMI N I

enin április 22-én lenne 97 éves, de tettei, gondolatai és jelleme halhatatlanná teszik. Az emberiség történetében aligha találkozunk nagyszerűbb egyéniséggel, az igaz megismerés és a teremtő cselekvés, a tudós és forradalmár dialektikus egységének meggyőzőbb . megtestesítőjével, mint amilyen Lenin volt. Mi teszi őt halhatatlanná? Míg Marx és Engels a szocializmust az utópiából, az emberiség vágyálmából tudománynyá és tudományos módszerrel szerzett igaz megismeréssé tették, addig Lenin ezt a tudományos megismerést elmélyítette, és a földkerekség egyhatodán életes életté tette. Míg Marx és Engels felfedezték a kapitalizmus objektív fejlődésének törvényeit és a munkásosztályban azt a történelmi és társadalmi szubjektumot, amely ezzel a megismeréssel meg fogja dönteni a tőke uralmát és a szabad munka uralmának társadalmát fogja felépíteni, addig Lenin a monopolista kapitalizmus körülményei között új típusú pártot adott a munkásosztálynak, új stratégiát és taktikát az osztályharcának és győzelemre vezette őt szövetségeseivel együtt. Lenin, Marx és Engels tanítását a leninizmus szintjére emelve, vezére lett a világtörténelem legnagyszerűbb eseményének: a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak. Ezzel kezdetét vette a kapitalizmus világméretű felszámolása és a szocialista társadalom építésének a folyamata. Lenin szerepe ebben a valóban új világ megteremtésében olyan döntő, jelentőségű volt, hogy nélküle a történelem folyásában akkor egészen bizonyosan nem történt volna meg ez a sorsdöntő fordulat. A történelmi tények bizonyítják, hogy Lenin azért lett az alkotó marxizmus megszemélyesítője a klasszikusok halála Utáni korszakban, mert nem értelmezte a marxizmus elméletét mint befejezett, kész és hozzányúlhatatlan eszmerendszert. Ellenkezőleg „Meg vagyunk győződve — írta —, hogy a marxizmus csupán az alapköveit rakta le annak a tudománynak, amelyet a szocialistáknak kell továbbfejleszteni minden irányban, ha nem akarnak elmaradni az élet mögött. Ogy gondoljuk, hogy különösen az orosz szocialisták számára elkerülhetetlen Marx elméletének önálló feldolgozása, mert ez az elmélet csupán általános vezérelveket ad, amelyeket specifikusan másképp kell alkalmazni Angliában, mint Franciaországban, Franciaországban másképp, mint Németországban, Németországban másképp, mint Oroszországban". Ezt tudva, gyerekes tudatlanságnak hat az a divatos és sok fiatal kommunista részéről állandóan hangoztatott vád, hogy az idősebb marxista filozófusok kész, tehát zárt rendszernek tekintették a marxi filozófiát akkor, amikor az nyílt, vagyis állandóan mélyülő és fejlődő rendszere a megismerésnek. hazajövetele előtt a bolsevik vezetők sem értettek meg teljesen, mert metafizikus gondolkodásmóddal figyelték, s csupán mikor Lenin feltárta a forradalom folyásának objektív dialektikáját, kezdték érteni és a belőle folyó gyakorlati következtetéseket levonni. A marxizmus—leninizmus elmélete — amint a történelem számtalan ténnyel bizonyltja — föltétlenül egyoldalúvá, deformálttá, s ezért tudatos, teremtőgyakorlat vezetésére alkalmatlanná válik, ha megfosztjuk éltető szellemétől, legmélyebb elméleti alapjától: a dialektikus A A" z objektív valóság azonban puszta létében tele van dialektikus ellentmondásokkal, s ezért nem ismerhető meg metafizikus gondolkodásmóddal, hanem egyesegyedül materialista dialektikus módszerrel, gnoszeológiával és logikával. S akármilyen hihetetlenül hangzik is, mégis igaz, hogy a II. Internacionálé korá3

nak számtalan, magát marxistának tartó vezetői közül egyedül Lenin értette és tudta alkalmazni ezt a megismerési módszert. Ez a történelmi tény 21. magyarázza Leninnek fönt említett jelentőségét ls. Az orosz • februári forradalom ugyanis % mélyen dialektikus jellegű folyamat volt, amelyet a Lenin materializmustól. Lenin szerint a dialektikus materialista módszer, a logika és gnoszeológia, meg a világnézet döntő jelentőségű tartozékai a szocializmus elméletének és gyakorlatának, amelyek nélkül a munkásság pártja elkerülhetetlenül a revizionlzmus vagy a dogmatizmus kátyújába vezeti a mozgalmat, legjobb esetben egyik szélsőségből a másikba haladó ösztönösség uralta mozgássá válik. Az első világháború előtti és a két világháború közti időben a szociáldemokrata vezetők a dialektikus és történelmi materializmust metafizikai világnézettel és gondolkodásmóddal helyettesítették, s ezért váltak . a burzsoázia függvényévé és a munkásosztály, meg a szocializmus ellenségeivé! S ugyancsak ez volt egyik fő oka a kommunista pártok fejlődésében fellépő elhajlásoknak, valamint a személyi kultusz okozta hibáknak is. A marxizmus—leninizmus elmélete azonban nemcsak dialektikus gondolkodásmódot követel meg, hanem egyúttal a megismerendő tárgyhoz való materialista hozzáállást is. De nem akármilyen módon való materialista hozzáállást! Mert van metafizikusán materialista és dialektikusan materialista hozzáállás. A metafizikus materialista az objektumot és szubjektumot abszolút ellentétként fogja fel, s egyben a szubjektumot, mint általánosan emberi álláspontot értelmezi. A metafizikus materializmus szerint a megismerés objektlvista, tükröződése a valóságnak a passzívan szemlélődő, társadalom felett álló egyén agyában. Ez persze helytelen felfogás. A dialektikus materializmus azt tanítja, hogy az objektíve létező valóságot nem absztrakt, nem egy „ember általában", s méghozzá egy szemlélődő tétlen ember vizsgálja és ismeri meg, mert ilyen nem is létezik, hanem reálisan létező, tehát, társadalmi ember, aki nemcsak kíváncsiságának kielégítésére Igyekszik megismerni a világot, hanem azért, mert tevékenységével meg akarja változtatni, uralni akarja. A megismerendő objektumhoz, mondjuk a társadalomhoz való helyes hozzáállás a kapitalizmusban tehát kizárólag a társadalmian cselekvő, munkájával a természetet megváltoztató ember, vagyis a munkásosztály álláspontján van. A munkásosztály álláspontjára való helyezkedés a megismerés, a megítélés, a döntés stb. folyamatában az igazi marxista—leninista számára kötelező. Sajnos nem mindenki, aki ma marxistának— leninistának vallja magát, valósítja meg ezt a döntő jelentőségű tartozékát a szocializmus tudományának. marxizmus—leninizmus elméletének további fontos jellemzője a konkrét megismerés. A metafizikus gondolkodás konkrétnak a kézzelfoghatót tartja, ami helytelen. A marxista-leninista gondolkodásban a konkrét ismeret azért konkrét, mert számos különféleség egysége, mert sokféle meghatározottság egyesülése. A marxista-leninista gondolkodás segítségével, amelyben az analízisnek, szintézisnek, absztrahálásnak stb. van nagy szerepe, a megismerés az absztrakttól a konkrétig halad. A megismerés folyamata a tapasztalat nyújtott érzéki, tehát absztrakt megismerésből kiindulva a dialektikus materialista gondolkodás segítségével hovatovább konkrétabb tartalmú gondolatokkal reprodukálja az objektív anyagi valóságot. Ezért nem juthat el az ember, a munkás sem csak a tapasztalata vagy az ösztöne segítségével a tudományos értékű megismeréshez, amint azt sokan gondolják. Ahhoz, hogy a marxizmus— leninizmus elmélete valóban a gyakorlat útmutatója legyen, hogy az elmélet és a gyakorlat egysége valósággá váljék, a fentemlített követelményeknek realizálódniok kell gondolkodásunkban. Nem elegendő állandóan Marxot idézni, mint a szociáldemokraták tették, sem Sztá lint, amint a személyi kultusz idején a kommunisták tették, vagy Lenint, amint az újabban divatba jött. A marxizmus—leninizmus elméletének éppen azért, mert konkrét helyzetről, konkrét valóságról ad konkrét megismerést, amelyik folyton fejlődik, nem abban van az ereje, nem abban van a tudományos fölénye a többi társadalomra vonatkozó tanítás fölött, hogy minden problémára kész - megoldást nyújt, amit csak idézni kell, hanem a megismerés módszerében, logikájában és gnoszeológiájában. Ez természetesen önálló és eredeti gondolkodást követel az új, eredeti valóság vizsgálójától, vagyis a marxista—leninistától. Ha már most fő életművének, az Októberi Forradalomnak közeledő 50 éves története távlatában látjuk Lenint, határozott bizonysággal mondhatjuk, hogy máig is ható, tanító és vezető hatalmas egyénisége nem valami titokzatos eredetű zsenialitásnak az eredménye volt. Lenin történelmi nagyságának alapja az, hogy maradéktalanul megértette és tovább mélyítette a marxizmus lényegét, ti. azt, hogy benne egyesült a szigorú tudományosság maximuma az önzetlen forradalmisággal, hogy az elmélet és gyakorlat dialektikus egysége abszolút értelemben kötelező arra, aki vallja. Mert az elmélet és gyakorlat ezen egysége Lenin szerint „nem a véletlen dolga, nemcsak annak a következménye, hogy e tanítás megalkotója önmagában egyesítette a tudós és a forradalmár tulajdonságait, hanem ez az egység magában az elméletben van meg. Valóban az elmélet feladatául, a tudomány célfául itt egyenesen az van kitűzve, hogy segítséget nyújtson az elnyomott osztálynak a valóságban folyó gazdasági küzdelmében". S

ezért a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. és az emberiség történelmének egyik legnagyobb és legmélyebb következményű eseménye megalapozójának és irányítójának, Leninnek 97. évfordulóját úgy ünnepelhetjük meg legméltóbban, hogy igyekszünk a marxi—lenini tanítást olyan mélyen és helyesen megérteni, hogy az gyakorlatunkat valóban szocialistává tegye. SZÁNTÓ LÁSZLÓ akadémikus kÖKi y vek rLLÉS ENDRE: Száz történet „Száz történet" — hivalkodó cím. Mintha az író Boccaccio Dekameronjára célozna. Pedig az író csak száz hossza'bb-rövidebb történetet kíván elmondani. „Emberekről, a korról, önmagáról", írja Illés Endre Vallomásában, amely a négy évtizednyi prózaírói munkásságát felöleló kétkötetes novellaválogatását bevezeti. Emlékeket idéző történeteiben a legtalálóbban és legmélyebben önmagáról vall Illés Endre, a stílusnak azzal a tökélyével és szépségével, amely példamutatón mesterinek mondható. Századunkban a magyar novellaírásnak voltak olyan nagy művészei, mint Bródv Sándor, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Gelléri Andor Endre, Kosztolányi Dezső és Nagy Lajos — fenntartás nélkül állíthatom, hogy Illés Endre ezeknek a legjelesebbeknek méltó örököse és társa. Stílusának műgondja, érzékletes szépsége, esztétikai tartása leginkább Kosztolányival, jellemformáló ereje, az emberi lélek mély ismerete a többiekkel rokonítja. Kritikusai — Faragó Vilmos az Élet és Irodalomban, Fenyő István a Népszabadság hasábjaIn — szemére vetik első írásainak irodalmiságát, „elvont szalonias" jellegét, idegenkednek attól a polgári világképtől, amellyel a húszas-harmincas évek Belvárosát, a gellérthegyi villák la'kóinak üres életét jellemezte. Való igaz, hogy Illés Endre kerülte a közéleti tematikát, a Gelléri Andor Endrétől oly pontosan és művészien feltérképezett munkáskörnyezetet, a falu világát és annak problematikáját sem érinti írásaiban, és sem a múltban, sem a jelenben nem tévedt olyan területre, ahol nem mozoghatna a legotthonosabban. De a maga választotta terrenumán világlátásának vannak rokonszenves poziTHURZÓ GÁBOR: A szent „A kételkedés legyen a te dicsőségedre, Uram!" — ez a gondolat jár Vizniczey prelátus fejében, amikor a háború utolsó hónapjaiban a Szentszék megbízatásából elkezdi a vizsgálatot Gregor István szentté avatási perében. A nagyműveltségű, sokat utazott prelátus mint advocatus diaboli, az „ördög ügyvédje" van hivatva arra, hogy szentet adjon az egyháznak és a bukás szélén álló országnak, neki kell ellenőriznie a szent hírében álló, szörnyű szenvedések után tragikusan elhalálozott szerencsétlen kispap életét, kihallgatnia szüleit, rokonait, valamint azokat a személyeket, akik imameghallgatásokról, csodatételekről tanúskodnak. A vizsgálat folyamán a prelátus ellentmondásokat fedez fel a kispap Ifjúkori naplója és a szenteket felfedezni akaró Erdélyi atya életrajza és az általa felvett életrajzok között. Kiderült, hogy a csodatételek nevetséges balgaságok és a kéz, amely „elkergette" a város fölül az ellenséges repülőgépeket, és arra hivatott, hogv megvédje az egész országot, képzelgő agyak szüleménye. Ám veszélyben az ország, a Vörös Hadsereg sorra aratja győzelmeit, a határokhoz közeledik, a végső ínség óráiban szükség volna valakire, aki a szenvedés elviselésének gondolatát oltja a harcba kényszerített katonákba. Mindenféle • Botfülű ismerősöm nagy zenebarát, operaházi törzsvendég. Elmélete is van hozzá: — Én sokkal jobban élvezem a zenét, mint a jóhallásúak. Azok az első hallásra mindent megjegyeznek. Nekem a zene mindig új ... • Mindig szívesen kérünk bo csánatot olyan emberektől, akiket nem sértettünk meg. • Egy öntudatos ember vallomása: — Vigyázok magamra, mert belőlem csak egy van. Másból sok van, tehát könnyen pótol ha tó. FELEKI LÁSZLÓ tívumai, egyetlen mondatával sem igenel, ostorozó célzat nélkül is ellenáll, fanyar mosolylyal bírál és elítél. Van tehát ennek a kezdetnek is társadalomkritikája, ha nem ls olyan hangsúlyozott, mint például a polgári világot támadó, lázadó hangú Nagy Lajosé. S minél jobban közeledik a mához, annál erőteljesebben kerül hangsúlyra a megvetés és elítélés, amellyel az éledő és kiterebélyesedő fasizmus jelenségeit figyeli. Az 1939-ben írott Egy nap a Thuz-villában, a Paradicsomlé (1943) vagy a Belvárost történet (1944) oly remek korképek, amelyekben Illés hallatlan formaművészete tökéletes összhangban van a tartalommal, a viszolygást keltő háborús ellenforradalmi esztendők kritikájával. Világirodalmi rangú a Paradicsomlé emberábrázolása is, csak Móricz Zsigmond tudott ilyen élőn és csattanósan néhány sorban embereket megfesteni, ahogy Illés Endrének sikerült a három rendbontó részeget elénk állítani. A felszabadulás után Illés szépprózájában már döntőbben előtérbe lép a vállalás gesztusa, jól érzi azuépülő új rend pozitívumait és visszásságait, ám ugyanakkor analitikus búvár hajlama felfedezi a visszahúzó erőket félresöprő, a társadalom javán munkálkodó erőket is. (Lásd Egy vacsora 1946-ban, A pofon, Az utolsó bukás.) Három kisregényt is tartalmaz a gyűjtemény. Köztük a halállal is megküzdő hűség regénye, a Történet a szerelemről és a halálról (1956) stílus tekintetében olyan írói remeklés, mint Leonid Andrejev Szulamit- ja. Nem tartom véletlennek, hogy a Vas Istvánnal egy esztendővel később írott legköltőibb drámája, a Trisztán is ilyen tökéletes a forma szépsége és a tartalom bensősége tekintetében. Hasztalan minden erőfeszítés: a prelátus nem tud szentet produkálni, pedig az Idézett kételkedés mellett erre is hajlana, ha találna olyan „csodákat", amelyeket a dogma szerint azoknak minősíthetne. Munkája végeztével felterjeszti negatív jelentését, ám a politika minden szövevényét jól ismerő, félelmetesen ravasz, agg püspök utasítására át kell dolgoznia, s olyan imameghallgatásokra utalnia, amelyek lehetővé teszik a szentté avatási kérelem felterjesztését. A prelátus emberileg sebet kap, de nincs további benső harc, meghajlik a felsőbbség előtt és csupán szépségtapasz, hogy tudja: nem az igazság, hanem a célszerűség győzött, a püspök betömi a politikai csahosok száját, közben azonban ügyel arra, hogy az egyházat ne érje károsodás: a szentté avatási er elodázódik, az iratok a háború miatt nem küldhptfiw "I Rómába. Az író szemére vethetjük, hogy kerülte a nehézségeket, a prelátus és püspöke közt nincs konfliktus, de nincs belső harc sem, amelynek be kellett volna következnie. Thurzó Gábort egy valóságos történet Indította regénye megírására. Az idősebb olvasó bizonyára emlékszik Kaszab István székesfehérvári klspapra, akinek nevéhez fűződnek a regényben ecsetelt csodatételek, és Imameghallgatások. De a regény nem volna maradandó értékű irodalmi alkotás, ha Thurzó irattári adatok — és személyes élmények — alapján csupán arra szorítkozott volna, hogy egy nagybeteg és valójában halálba kergetett fiatalember szenvedéseit ecsetelje, és a szentté avatási per vizsgálati anyagának ellentmondásait hozza napvilágra. Szándéka igen dicséretes volt, a vizsgálat mögött felvillantani próbálta egy egész ország társadalmának perét, a fasiszta erők kísérletét, hogy az ország kátyúba rekedt szekerét a megmenekülés útjára vonszolják. A megindított nyomozás így magasabb szinten is folyik: a történelem igazságát akarja kideríteni. EGRI VIKTOR