Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-31 / 90. szám, péntek

NEHANY SZÓ LOPÁSROL A

z újságok hasábjain nagyon gyakran olvashatunk olyan sorokat, amelyek lopásról számolnak be, illetve arról, hogy elítélték a köz- vagy a magánvagyon dézsmálóit. Igen, törvényeink szigorú mércét alkalmaznak a tolvajokkal szemben, s ennek helyessége egy pillanatig sem lehet vitás, hiszen célja a lopás elterjedésének megakadályozása. Ennek ellenére nagyon gyakori a kisebb-nagyobb lopás. Sőt, a „csenés" egyes „válfajai" annyira megszokottá váltak, hogy ma már szinte észre sem vesszük őket. Ugyan, kinek jutna eszébe azon töprengeni, hogy a vasutas egy-két darabka szenet hazavisz a táskájában? Vagy ha a tyúkfarm dolgozója tojást árul? Egyesektől benzint, másoktól téglát, csempét vásárolhatunk „jutányos" áron. Még akkor sem képedünk el, ha a traktoros világos nappal lead a háza előtt egy-egy zsákot. S túl ritkán gondolunk rosszra, ha egy kocsmáros vagy hentes rövid időn belül villát épít és autót vásárol... Ezt a tanulságot vontam le azokból a válaszokból is, amelyeket magán-közvéleménykutatásom során kaptam. Éppen a traktoros „zsákleadogatásának" megítélésére voltam kíváncsi. Húsz embert kérdeztem meg. Hogy mit válaszoltak? Tizenketten körülbelül ezt mondták: minden szakmának megvan a maga előnye és hátránya. A traktorosszakmának például ez a fő „előnye". Meg hogy a traktoros néha feketén is dolgozhat. De a hátrányairól se feledkezzünk meg! — gyomorbaj, örökös gépbúgás, olykor látástól vakulásig tartó munka stb. A zsákok eltűnését tehát a húsz megkérdezettből tizenketten nem nevezték lopásnak. Csak nyolcan. De kimondott megvetést még ennél a nyolcnál sem tapasztaltam. N

agyjából ugyanez a helyzet mások személyi tulajdonának „megbecsülése" terén is ... A közbiztonsági szervek tagjai például sosem nyomoztak annyi kerékpártolvaj után, mint napjainkban... Faluhelyen még ma ls elég sok embernek van szőlője. A tulajdonosok kénytelenek a termést egy-két héttel hamarább leszedni, mivel az utóbbi esztendőkben nem várhatják meg, hogy a szőlő teljesen megérjen — addigra rég leszedné más. Újabban nemcsak a szőlőnek, de még a szőlőkarónak ls „lábakéi" ... Azt ls tudjuk, hogy éjszakára nem tanácsos a száradó páinát az udvaron hagyni, mert reggelre gazdát cserél... Az sem titok, hogy ha valamit ősszel a vlkendházban hagyunk, aligha látjuk viszont tavasszal. A víkendházak losztogatása különben gyakran iskoláskorú gyerekek „műve". Akarva-akaratlan eljutunk az ifjúság körében elterjedt lopáshoz, mely korántsem áll csupán víkenház-feltörésekből. Az ifjúság szívesen utánozza a felnőtteket: a rossz gyorsan terjed. Egyesek elvisznek mindent, ami csak a kezük ügyébe kerül. Néha még akkor is, ha semmi szükségük sincs arra, amit elemelnek. (Lásd a vonatokból ellopott villanyégőket). Tréfásan azt is mondhatnánk, hogy ezek az emberek olyanok, mint a mesebeli szabó, aki abból a szövetből is ellopott egy darabot, amelyből a saját fiának varrta a ruhát — nehogy leszokjon a lopásról. A

zonban, sajnos, ennek már a fele sem tréfa. Sőt, kimondottan megdöbbentő, mennyire degradálódott a lopásnak — mint bűnténynek — súlya egyesek tudatában. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy ma már nem minden lopást tekintünk lopásnak. Nemrégiben a vonatban egy több ezer koronás „mankóért" elítélt üzletvezetőről beszéltek az utasok. A végén így nyugtázták az esetét: „Pechje volt". Ahelyett, hogy ezt mondták volna: mindenkinek, aki lep, így kellene járnia!!! Köztudomású, hogy Skandináviában nem lopnak az emberek. Amikor egy csehszlovák turis facsoporttal ott jártam, nem győztünk csodál kőzni. Helsinkiben például a kikötő rengeteg be rakásra váró áruja közt szabadon sétálhattunk, s egyetlen őrrel sem találkoztunk. Svédország ban, Norvégiában és Dániában ugyancsak meg győződhettünk róla, hogy a skandinávok nem bántják a másét. Ott-tartózkodásunk alatt útitársaimtól nem egy ilyen megjegyzést hallottam„Miért ne lehetne nálunk is ugyanígy?" Valóban, miért ne lehetne? Miért nyúlunk ahhoz, amihez nem szabad? Mert más is azt teszi? Mert ha mások visznek, nekem is vinnem kell? Miért nem lehet fordítva: ha te nem emeled el, én sem bántom? S miért nézzük tétlenül, ha tudván tudjuk, ki az, aki lop? Az állam erő feszítései, a paragrafusok kevésnek bizonyulnak, ha valamennyien nem lépünk fel a leghatározottabban a köz- és magántulajdon tolvajaival szemben. Ha a lopást nem tekintjük a legsúlyosabb bűncselekmények egyikének. A

társadalmi és személyi tulajdon megbecsülése nélkül a szocializmus építése szin te elképzelhetetlen. Éppen ezért a lopá"; elterjedése napjainkban veszélyesebb, mint valaha. S ha el akarjuk kerülni e veszedelmes jelenség további elburjánzását, akkor elsősorbar a köztudatban kell helyesen meg-, illetve elítél nünk mindennemű lopást. FÜLÖP IMRE TRAMPLIK VOLTAK A KARLOVY VARYBAN meg rendezett országos „Rövidfilm napjai" tematikailag és a tehetségek skálájában is sok újat mutatott. Ugyanakkor azonban megmutatták azt ls, hogy a „tabuk" megszüntetése a tematika és az állásfoglalás terén, amelyet a CSKP XIII. kongresszusa teremtette légkör tett lehetővé, már elveszítette serkentő erejét. A csehszlovák rövidfilm most új fázisába lép, amelyben el fog dőlni, mit képes az alkotó magából és a korral való kapcsolataiból teremteni, minő mértékben tuďja korát nem csupán bírálóan, de konstruktívan és elemzően is látni, mennyiben jelentkezik olyan kezdeményezésekkel, amelyek a probléma szemléletének komplexségével vannak alátámasztva az okokozati. összefüggésekben. A dokumentarisztikának ez a kétlakisága karakterisztikus módon jelentkezik, amely az állásfoglalásból vezethető le. Annak, ami bíráló s csupán elégedetlen a fennálló helyzettel, mögötte van a cizelláció több éves fázisa, s ezért gyakran már csiszolt, emocionális szempontból hatásos formában jelentkezik. Olykor humoros hangulatú vagy szarkasztikusan csípős tárcáról van szó — ennek tipikus példái a temperamentumos. látogatottság szempontjából hálás szlovák „Old Shatterhand" és az „Építkezés", esetleg a prágai titiriportok, amelyek egyhangúlag kommentálják hazai bajainkat. A FEJLŐDÉS TEKINTETÉBEN fiatalabb irányzat többnyire publicisztikaibb, televlziősabb módon dolgozik. Elemzései és javaslásai inkább érvelési-racionális síkon folynak, miközben az sajátos jegyzet vagy filmankét módszerét a kifejezés terén egyéb dokumentarisztikus eljárásokkal szintetizálják, hogy ezáltal mellőzzék a módszer egyhangúságát. Ezt azonban inkább az elemző-tartalmi részszel sikerül megvalósitaniok, mint a forma hatásosságával. Figyelemre méltó kísérletet jelentenek abban az irányban, hogy a társadalmi diagnózisról — amelyet az alkotók egy része Igyekezete és lehetőségei vég Ső határának tekint — áttérjenek a gyógykezelés, noha csak keretszerű, javaslatára. A publicisztika eme igyekezetében legtováb Jutott el Hrubý „1. sz. problémájával", Szlovákiában pedig Krivánek halad ezen az úton „Üt"-jával. A típus akadálya viszonylagos szárazsága. Akadnak azonban már kritikus vagy kritikus-konstruktív szintézisek is a dokumentum, mint művészet alapján — ezek közül a legérettebb Cinčera csiszolt kulturális-politikai esszéje, a „Köd", Szlovákiában pedig a legimponálóbb Sýkora „Vlado, Marienka, Jojo és Nagyapa" című portréja. SZÉLES SKÁLÁJÚ RÖVIDFILM Ha az ankét nálunk feldagasztotta a hang tekintetében „kontakt" dokumentum hullámát, s emellett a technika nehézkessége megakadályozta, hogy csiszoltabb formákat alkalmazzanak, ez a módszer most járhatóbb utaknak ad helyet. FOLYTATÓDIK a népszerűsítő-tudományos film profiljának fokozatos átváltozása is, mind tematikailag, mind kifejezés tekintetében. A legszembetűnőbb, hogy a természettudományokról, az említett filmek valamikor „klasszikus" szférájától a társadalomtudományok felé tolódik el. Ennek kísérő jelensége az elemző célzatú szociális aktualizálás, amelyet Goldberger kezdett el két esztendővel ezelőtt a „Szeretetlen gyermekek"-kel. A művészetek köréből vett témájú, és annak népszerűsítésére törekvő filmek már nem csak a tájékoztatások tömegét kívánják nyújtani, hanem részleteket mutatnak be, emocionális színezetű szondákat bocsátanak le. Pregnáns és elemző voltával, tematikai újszerűségével kitűnt Slivka alkotása, az „Ikonok". AZ IDŐSZAKI MÜVEK, kl váltképpen pedig a heti film híradók produkciója annak keresésének jegyében áll, hogy miképpen tegyen eleget funkciójának új színvonalon ma, amikor képhíradói funkcióját átvette a televízió. Az egyik út, a magazinszerűségre való tö rekvés, arra vezetett, hogy az időben korlátozott aktualitásokról a — hogy úgy mondjam — idült aktualitásokra térnek át, ami ugyan megvédi az alko tásokat attól, hogy időszerűségüket veszítsék, ugyanakkor azonban megszüntetik összefüggésüket keletkezésük idő pontjával, ami a periodikus alkotásoknak nem válhat hasznára. jobb helyzetben vannak a tematikai szempontból specializált periodikus müvek, mint a RADAR havi műszaki híradó, vagy a bratislavai mezőgazdasági OBZOR, amelyek szakosított volta lehetővé teszi a témák alaposabb feldolgozását. A SZÓRAKOZTATÓ MŰFAJ, amely világszínvonalon áll, a témák és stílusok sokrétű skálájával rendelkezik. Az általános fejlődéssel összhangban ez a műfaj is áttért a sorozatokra, az egyszer megteremtett figurák és Jellemek fenntartására, ha ennek megvannak az előfeltételei. Nem feledkeztek meg a legállandóbb „fogyasztóról", a gyerekekről sem, akik számára a stúdió valóban elegendő és színvonalas műveket alkotott. A BÍRÁLÓBIZOTTSÁG nehéz helyzetben volt, mert az általános színvonal magas standardja meglepően kiegyensúlyozott volt, ezzel szemben hiányoztak az olyan formátumú müvek, amelyek kétségtelenül megérdemelték volna az első helyet. A döntés aztán ilyenkor a gyógyszerész-mérlegen való mérlegelés dolga, és szükségszerűen arra vezet, hogy bizonyos műveket értékükön felül vagy alá becsüljenek. Ez magától értetődően elkerülhetetlen. A döntések Így végül is mindenekelőtt a haladó Irányzatokat igyekeznek támogatni s nem jelölik pontosan az elért eredményeket. PAVOL BRANKO U a lepottyant egy kávés** kanál, elrepedt egy porcelánfindzsa, kifutott ff tej, porszem éktelenkedett a tükörfényesre pucolt cipőn, pólyába vizelt a család kedvence, vagy csömör abajgatta a finnyás öleb gyomrát — mindig ostorcsapysként csattant feléjük: „Tramplil" A sértő szót rendszerint durva szitkozódás és nem ritkán pofon, verés követte. Az urak bátran tehették, ilyen és hasonló kiváltságokra szoktatta őket az úri rend. A megalázottaknak pedig tűrniük kellett. Űket meg erre tanította az úri rend. Néhány évtizeddel ezelőtt még nagyon sok úr volt, kezdve a kegyelmesektől, egészen a tekintetes és még kisebb rangú urakig. A „kegyes" uralkodó védőszárnyai alatt terebélyesedő úri rendben ugyanis csak az számított valakinek, aki „úriember" volt. Más valaki csak ff „csőcselékhez, a söpredékhez" tartozhatott. Ezért a földi javakban valóban dúskáló néhány ezer úrral egyetemben akadtak úrhatnám és urizáló kisemberek is, akik uraskodni akartak. Megtagadták elődjeiket, szélhámoskodtak, adósságok és nyegle léhaságok között vergődtek, sikkasztottak, vagy erkölcsi elvvé magasztosították cifra nyomorúságukat. Voltak közöttük olyanok is, akik úgy látták, hogy számukra vége már az elképzelt úri világnak, az úri becsület íratlan törvényét követve revolvergolyóval tettek pontot eltévesztett életük végére. Persze ezt nem mindnyájan tartották az egyedül lehetséges megoldásnak. hiszen nem mindenki volt közülük operetthős. |# ésőbb, a húszas években kártyavárként omlott össze az addig úgy-ahogy, de csökönyösen együvé abroncsozott félfeudális világ, ám az urak megmaradtak. Hivatalosan ekkor már mindenkit csupán az egyszerű „úr" cím illetett meg, de a kalaplevéve, hajlongva bármi miatt kilincselő nincstelen még mindig nagyságosurazta a hivatali hatalmat tudatában nem ritkán basáskodó iktatói segédírnokot is. És az sem ütközött törvénybe, ha valaki privátim megkövetelte, hogy tovább is gróf úrnak, méltóságos úrnak stb. titulálják. Ám az úri élet, az úri ház csak akkor volt az, ha cselédség térült-fordult a nagysága parancsára. Cseléd pedig anynyi és oly olcsón akadt, hogy még a sarki grájzleros, a tintanyaló allevéltáros vagy a kaptafát püfölő majszter feleségének is tetszés szerint juthatott belőlük. Az isten háta mögötti nyomorúságos falvak viskói az év minden szakában ontották az írástudatlan vagy félanalfabéta cselédeket, pesztrákat, dajkákat, parádés kocsisokat, béreseket, szakácsnőket, bejárómosó- és takarítónőket, kisinasokat, szobalányokat, — a cseléd és munkakönyves szolganép seregét. Már zsenge gyermekkorukban tudták, hogy szolgasors várja őket, mert nem volt más kibúvó az éhkoppon tengődő család fojtogató nyomorából. Néha még alig látszottak ki a földből, és máris elszegődtek kispesztrának, inasgyereknek. És nagyon sokan voltak, az uraknál sokkalta többen, nos, nagyon olcsón kellett magukat áruba bocsátaniuk. Egy zsup szalmar az istálló sarkában, összerakható ágy az éjszakára hálófülkévé változtatott kőpadlós konyhában, szerény, sokszor csak maradék étel, a megérdemelt bér helyett szűk marokkafl mért zsebpénz és néha holmi — ritkán új — ruhadarab: csupán ennyire becsülték a cseléd munkaerejének „ellenértékét". Megszabott munkaórák és utána szabad idő? Jogos szabadság? — ismeretlen fogalmak voltak. Ora et labora — Imádkozz és dolgozz — ezt a kenetteljes útravalót adta velük a falusi plébános, és ők látástól vakulásig robotoltak, vasárnap pedig misére mentek. Onnét vissza az edényt elmosogatni, a paripának abrakot adni, a majszterné porontyát ringatni... Néha egy kis ődön gés a bakakorzón, a nyekergő kintorna kehes muzsikájára pergő ringlispíl körül, aztán suttogás, szorongatás a kapualjban, amíg a kaszárnyában fel nem búgott a takarodó bánatosan elnyújtott melódiája. Ennyi szabad idő és ilyen „szórakozás" jutott nekik, de az is csupán hetenként egyszer — vasárnap. A z uraság általában még a nevére sem méltatta a cselédet: „Majd a lány felsikálja!" „Szólok az asszonynak!'* — így és hasonlóképpen beszéltek a cselédekről egymás között. Sokszor lopással, az éléskamra megdézsmálásávffl vádolták, hazulról hozott ládáját átkutatták, őt magát bármikor megmotozták. Aki megsokalta az állandó zaklatást és mega lázást, az hazaszökött. Am a kakastollas csendőr rendszerint visszahozta — ha úgy tartotta jónak, akkor vasra verve —, a húszas évek nagyságái pedig azzal torolták meg a „gonosz" cseléd hallatlan háládat lanságát, hogy nem fizették ki silány bérét és megtagadták a cselédkönyv kiadását. Enélkül azonban sehol sem akadt mun ka, nem volt betevő falat, viszont esőstől jött a zaklatás, a beidézgetés, a kitoloncolás és egyéb „áldás"! Ha már ebből is több volt a soknál, hát még ha az úr vagy a fiatalúr, esetleg a ringlispíl körüli alkalmi ismerős szégyenbe hozta a tapasztalatlan falusi cselédlányt, az agyonhajszolt, kitaszított teremtés már csupán a rendszerint „sikeres" öngyilkossági kísérletben látta mentsvárát. Persze, ez az utolsó „dolog" sem volt parádés. A cseléd értéktelen kacatja között nem akadt finom művű, gyöngyházzal kirakott vadászpuska, sem pedig nikkelezett luxus-forgópisztoly, de volt a padláson szárítókötél, az udvar sarkában kerekes mélykút és a konyhakredencben sok doboz kénes gyufa. Gyufát Inni (vízben feloldott gyufafejekből kotyvasztott mérget), főleg ez dívott az életúnt cselédek körében. A tények csupán fekete-fe** hér ábrázolása nem lehet elfogulatlan, nem mutathat rikító színeket, de árnyalati kü lönbségeket sem. Nem minden munkaadó volt fekete és nem minden cseléd fehér. De a kizsákmányoló és a kizsákmányolt közötti viszony akkor ls fennállt, ha az uraság valóban emberséges volt. Mert elvétve akadt olyan ls, aki kenyeret, hajlékot adott elaggot cselédjének, nem hagyta, hogy a községi szegényház rántott leve sén, vagy a búcsújárások és a templomlépcsők kántáló koldu sai száraz kenyerén várja meg utolsó óráját. És voltak hóbortos, jókedvű nagyságák is, akik néha illatos bonbont dugtak a honvágytól pityergő kiscseléd szájába", vagy strucctollas ma lomkerékkalapot ajándékoztak neki, hogy valamilyen „elegáns" darabja is legyen falusi pendelyéhez. C

selédnyilvántartó, cselédkönyv, cselédrend, cselédbér, cselédszerző, cselédtörvény, cselédszerződés és még sok-sok a „cseléd" jogi helyzetét szabályozó fogalmat, rendelkezést már a mai nemiedék jogvégzett fiataljai sem ismerik. Sebesen peregnek az évek, s maholnap már sok mindennek nem lesz élő tanúja, igaz szavú hírmondója. A lexikonok, a történelem és szakkönyvek szófukar ismertetése pedig csupán annyi, akár a távolban elhaló visszhang még visszatérő foszlánya. Nos, ezért mondtam el ezt és azért is, hogy az Igazi értékek fölé talmi értékeket helyező, aprócseprő okokból elégedetlenkedő, csak a Nyugat „csodái" után vágyó fiatalok okulhassanak belőle. És tudják meg, hogy a Nyugat „csodái" közepette lépten-nyomon ütköznének mindabba, amit elmondottam. Mert ott még ma is sok eei úr, és még több a cseléd! KOLÁR MARCELL