Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-29 / 88. szám, szerda

KÉZFOGAS (DUBA GYULA: DELFINEK) K

szdetben ö volt a mi nevető és nevettető emberünk. Nem rivaldafényben, hanem a stoplámpák tiltó, mindent elmerevítő fényében mutatta fel kétségbeesett Bajazzoircát. Száraz, csörgő, fanyar nevetés volt a humora, egy gátlásos intellektus feje tetejére állított logikája: abszurd humor, csakhogy fölötte Karinthy-lzű. Sejtettük, hogy erőszakoltságát nem lehet tovább folytatni, bár meg volt a maga létjogosultsága, mert a hazai viszonyok torz tükre volt, és Duba számára ugyanakkor szinte átílthetetlen vért és pajzs a deformáló tényezők befolyása ellen. Éreztük, hogy sokkal többre hivatott tehetség; ereje, nyersessége, az abszurd ötleteken csiszolt logikája első sikeres novelláiban hirtelen helyre billent. A bohóc levetette álarcát, s józan nappali fényben mutatja föl most már igazi önmagát. Nyers, erős, józan, és mégis finom lelkű. Falusi gyökérről szakadt író, aki tanulmányai és későbbi élete alakulása folytán megbarátkozott a civilizációval és a modern technikával. U

j novellás gyűjteményében feldolgozott élményvilágát a falu és a város polarizálja, de világképében a falu már meghaladott állapot, hatálytalanított mozzanat, amit mégis be kell építenie új értékrendszerébe Az igazi, és új Duba Gyula talán A sánta nyúl című novellájának hősével együtt született meg valamikor. Egy falusi diákemberről van szó benne, akinek igazi parasztlegény barátai voltak. Szeretett volna hozzájuk hasonulni, de képtelen volt olvan lenni, mint ők. „Először mindig gondolkodott, aztán cselekedett, s ez nem volt jó. A mérlegelés és józanság sokszor megzavarja a természetes örömöket, és sikertelenséghez vezet..." — írja erről a hőséről. Első pillantásra úgy tetszik, hogy tulajdonképpen lebecsüli az intellektust, mely az embert képtelenné teszi a cselekvésre és az örömre. És mégsem! Ez a gátlásos intellektus lényegében az öldöklés gátlástalan öröme ellen lázad. A diákember, miután lelőtte a nyulat, kesztyűtlen kezébe veszi áldozata kihűlt testét, s akkor megsejti, hogy sokáig kell majd erre a pillanatra gondolnia, még a lépcsős padsorokban ülve is, ahol a tanárok előadását hallgatja. Hiába beszélnek neki entrópiáról és atommodellekről, ő a nyúlra gondol majd." Ezt ugyan paclfizmusuak is /élhetnénk, de nem arról van »zó. Duba Gyula ebben a noíellában nem a falut és várost konfrontálja, hanem az intellektus finomságát és a nem-intellektus gátlástalanságát, mely képtelen az élet tiszteletére. A Csöpike című novellában, mely végeredményben a konok és mozdíthatatlan közömbösség ellen irányul, a könnyed ársalgás stílusában lesújtó véleményt mond az emberekről 5s a világról: az élet őserdő, 5 az emberek vadak, oroszláiok. Ennek az eredendő peszszimizmusnak a kifejezéséhez iell neki kulisszaként a clvillíáciő, hogy érzékeltesse az egyre veszélyesebbé váló élet irvényeit. A Rohanó felhőrongyok a gép körül cimű novelában egy csaknem katasztrófával végződő légi utazás és egy író életpályája közt von erős párhuzamot. Természetesen csehszlovákiai magyar íróról van szó a novellában, s a párhuzam eredménye: repülni és írni egyforma kockázat. A párhuzamos motívumok egymást magyarázzák, s a végkövetkeztetés: „Zárt világ ez itt, melybe kívülről nem érkeznek Jelek. S az ember önmagára van utalva, hogy megfejtse és elviselje önmagát, s megbirkózzék kicsi gondjaival és nagy retteneteivel." Itt, ebben a mozzanatban találkoznak a párhuzamos motívumok. A fenti sorokat ugyan a ködben és éjszakában keringő repülőgépről mondja, de ugyanez érvényes arra a zárt, szűk világra is, amelyben az Író élni kénytelen. És nem véletlenül írom le azt a szót, hogy kénytelen, mert nincs más választása, lehetősége, ez az élet valóban kényszerűség és sorsszerű eleve elrendeltség, melyből minden áron ki akar törni. A Bohóc az utcán című novella hőse Igy panaszkodik: — „Mikor legénysorba léptünk, beszorultunk a faluba. Bezárt a világ a falunkba, és ránk fordította a nagy kulcsot." S alább: — „Két év múlva kitelepítettek. Minket Csehországba, a velünk egyívású legényeket Magyarországra." Majd: „— Érted már, mindentől elvágva, kiszolgáltatva és bizonytalanságban értéi felnőtté egy jellegét vesztett faluban ... Hát a középiskolával, hogy lemaradtunk. Elsős iparista koromban huszonegy esztendős, katonasorban levő legény voltam... A főiskolán meg családapák lehettünk volna, és kispénzű, tanulmányi segélyből élő csavargók voltunk .. . Még a nőkről Is mindig lekéstünk ..." T

ehát ez a történelmileg és társadalmilag determinált megkésettség keseríti és rontja meg az ember életét. Az amúgy is zárt, szűk és deformált világot még inkább eltorzítja és deformálja, ós Duba novella-hősei e hatványozottan eltorzult emberi és társadalmi viszonyok világából akarnak kitörni, nemcsak a faluból, ezért szimpatikusak és ezért hősök, még elesettségükben és bukásukban is, mert szinte emberfeletti küzdelemre vállalkoztak. Hisz nem egyes emberekkel, kézzel fogható ellenséggel és ellenfelekkel kell megvívniuk, hanem a világgal, mely rájuk fordította a nagy kulcsot. Ennek a deformáló elzártságnak egyetlen ellenszere és feloldója a világszerűség, az élet totalitása, teljessége, és Duba hősei ezt a teljességet és világszerűséget szomjúhozzák állhatatosan, magapusztltóan és reménytelenül: „(Az ember J Érvényesíteni akarja önmagát. Ember akar lenni, hiánytalanul, kötetlen és dorbézoló, azt sem bánja, ha közben rosszat is tesz, mert ő rossz is akar lenni, ha meg úgy tetszik neki, akkor újra jó lesz, de most iszik és mulat... Az embernek másképp kell érvényesíteni önmagát. És ha nem lehet? ... Ez félelmetes kérdés?" — írja A süketnéma lány című novella lerészegedett kis hőséről. S valóban félelmetes kérdés ez, ha meggondoljuk, hogy ennek az emberi kiteljesedésnek, vllágszerűségnek éppen a világ állja útját (ránk fordította a nagy kulcsot) nemzetközi, történelmi és társadalmi viszonylatban egyaránt. Ez az alapvető ellentmondás bénítja meg Duba hőseit, ezért lázadásuk lndividualisztikus eröpazarlásban és magapusztitásban merül ki, végül kétségbeesésbe, vagy fásultságba és közönybe torkoll, mint A rádióhullámok elcsendesednek című novella paraszthősének világérdeklődése, mint Csöpike negatív és elutasító állásfoglalása a szocialista munkabrigád megalakításával szemben, mint A bohóc az utcán című novella hőse, aki kitört a falu világából, mérnökké lett, városi lányt vett feleségül, s végül megcsalja, és maga se tudja miért, s így sorolhatnánk véges-végig. E

z az alapvető ellentmondás bénítja meg Duba Gyula erős, nyers, mégis kifinomult és gátlásos intellektusát, tehetségének teljes kibontakozását is. Azért olyan szűk és szeszgőzös az a világ, amit ábrázol, s tehetségének szárnyas eroplánján sem tud kitörni belőle. Eljut ugyan a civilizációig és a technika világának bravúros megragadásáig, de mindez csak arra Jó, hogy a magára utaltság, magány és létbizonytalanság életérzését szimbolizálja vele, és megsejtesse a civilizációval Járó elkerülhetetlen veszélyeket, s végeredményben elmenekül előle, mint az Öznyomon című novella hőse: „— A városban egymás nyomában lépnek az emberek, és mindig ment már valaki az ember előtt. Itt a szőlőhegyen meg az ember magának tör Járható csapást," — mondja ez a diákember, és gondolatának különös Ize van. Igen, a város, értsd: a civilizáció és a technika, megbénítja és korlátozza az ember individualitását. Determinálja lehetőségeit és érvényesülésének módját, s Duba írói horizontjáról hirtelen eltűnik a város és a civilizáció: marad a vízmosásokat rejtő, behavazott táj üressége, — vagy csak az üresség? Ezt az ellentmondást saját helyzetének félreismerése determinálja lényegében. A Rohanó felhőrongyok a gép körül című novella újságíró és író hőse ilyen párbeszédet folytat a feleségével: „Írók, — mondta a férfi... félmillió ember vall a magáénak." A felesége ironikus polémiába kezd vele: „Te vallod őket magadénak. Tizedrészük sem ismeri a nevedet, sem a könyveidet." S alább ezt mondja: „Félmillió ember... mennyi az, mondd! Sok vagy kevés?" S az író rekedten ellenkezik: „Nem lehet igy beszélni — öngyilkosság lenne így beszélni." Igy szűkíti le Duba önnön bázisát félmillió emberre, vagy a tizedrészére. Igaz szűkecske bázis ez egy emberi totalitást áhító Író és Irodalom számára, csakhogy a világ maga nem ilyen szűk, s nem lehet azonosítani olvasóközönségével, mert ez valóban öngyilkos redukció. Ez a félmillió ember nem a világ, mégcsak nem is a magyarság. A mindent leszűkítő bénító kétségbeesésnek egyetlen ellenszere van: az internacionalizmus, persze nem a nyelvi egyenjogúságra, iskolapolitikára és népnevelésre, a kétnyelvűség elvének gyakorlati alkalmazására redukált internacionalizmus. Van ennél egy magasabbrendű, mindent felölelő és feloldó internacionalizmus is, mely arra a felismerésre alapul, hogy a civilizáció, a modern technika és a tudomány elengedhetetlen létfeltétele a mai emberiségnek, ha ezt kilőjük alóla, vagy absztraháljuk tőle, menthetetlenül a kőkorszakban találjuk magunkat. Az internacionalizmus lényegében az intellektust és a civilizációt, tehát az emberi élet feltételeit megteremtő progresszív erők szövetsége és összefogása. Az ember néha úgy érzi, hogy tájainkon ilyen nem létezik, s csak azért írhattam nemrég ezeket a sorokat: „Külön-külön törünk a fény felé, / így, különkülön bár, mégis egyek vagyunk, mint a fák sokasága: rengeteg erdő, / akár a csillagok sokasága: egyetlen égbolt. A láthatatlan ország vagyunk, törvényeink / a mindenség törvényei. H

a nincs is mint konkrétan és maradéktalanul érvényesülő politikai gyakorlat, mégis van, mint szövetség, szocialista világpolgárság, és egyetemesség tudata, láthatatlan ország. Van, létezik. Ha nem lenne, már emberiség se lenne, csak űr és üresség. S ehhez az elborzasztó perspektívához képest a vízmosásokat rejtő, behavazott szőlőhegy üressége ártatlan és gyermeki romantika. S végül: mindezt nem a kriti-" kus szemével, hanem a kortárs és sortárs szeretetével írtam meg. Nem kritika akar lenni, hanem kézfogás. BABI TIBOR vissznani vis szti a n A TÁNCZENE ÜZLET IS Furcsa dolog, de így van: elég sok szó esik arról, hogy esztétikai szempontból mi a csehszlovák tánczene erénye és hol kell keresnünk egyes művészi fogyatékosságainak okait, viszont szemérmesen hallgatunk róla, hogy ez a népszerű zenei ágazat aránylag keveset hoz a „konyhára". Pedig anélkül, hogy egy jottányit is engednénk a művészi igényességből, a jövedelmezőség kérdését sem kezelhetjük mostohán. Elég megemlítenünk, hogy a rádióban és a tv-ben közkedveltek a néha már túl gyakori táncdal-estek, mintegy másfélmillió lemezjátszó tulajdonosunk van és mégis, a lemezgyártás távolról sem éri el lehetőségeink határait. Ľubomír Dorúika a RUDE PRÁVO március 19. számában ezt annál inkább sajnálatosnak tartja, mivel kedvezőtlenül kihat más, társadalmi szempontból nem kevésbé fontos zenei ágazatokra. A tánczene nyereségéből ugyanis támogathatnánk a természetszerűleg nagyobb érvényesülési nehézségekbe ütköző klasszikus muzsikát. A tánczene különben számos nyugati országban igen jövedelmező „Iparág" lett. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a széles termelési és értékesítési bázis — a visszás jelenségek mellett — lehetővé teszi a művészi színvonal emelkedését, a tehetségek érvényesülését is. Elmaradásunk fő oka a cikk-: író szerint az, hogy az eddigi^ nem eléggé rugalmas irányítás si rendszerben a gramofonlemezgyárak és a tánczenét kiadó vállalatok háttérbe szorultak. Szerepüket átvette a rádió és a televízió ingyenes zeneszolgáltatása. Nálunk az egyes lemezek csak akkor jelennek meg a piacon, amikor a közönség érdeklődése már túljutott a zeniten. Meg kell jegyeznünk, hogy az e téren jelentős gazdasági sikereket fel' mutató országok gyakorlata ezzel szöges ellentétben áll. Ott a rádió és a televízió rendszerint csak olyan slágereket tűz műsorára, amelyek már lemezen is kaphatók. L. Dorúžka hangsúlyozza, hogy a tánczene népszerűsítésének rendszerét sürgősen módosítanunk kell. Egyben felveti azt a gondolatot is, hogy csúcsénekesek képzésének két alapvető követelménye van. Az első, hogy a fejlődésüket és érvényesülésüket elősegítő menedzserük legyen. A másik, hogy az énekesek díjazásából is iktassuk ki az egészségtelen egyenlősdit. TÁRGYILAGOSAN ÉS ELVSZERJEN A SZABADSÁGHARCRÓL Ha valami pozitív eredménye volt VI. Mináč a KULTÚRNY ZtVOr-ban annak Idején megjelent Itt nemzet él című cikkének, amely a többi között néhány erősen vitatható kitételt tartalmazott az 1948—49-es magyar szabadságharc jellegével kapcsolatban is, akkor ez elsősorban az, hogy azóta a csehszlovák és a magyar történészek gyakrabban vitatják meg a közös kérdéseket. Legutóbb például március elején Smolenicén találkoztak, hogy három hazai és két magyarországi előadás alapján foglalkozzanak ennek a forradalomnak egyes vetületeivel. A LITERÁRNI NOVINY 11. számában M. Hübl tájékoztatja az olvasókat ennek a konferenciának a lefolyásáról. A többi között leszögezi, hogy a nézetek majdnem teljes egészében fedték egymást a forradalmat megelőző szláv nemzeti mozgalom és a magyar polgári forradalom haladó voltára és jelentőségére vonatkozóan, illetve e forradalom nemzetiségi politikája hibáinak bírálatában. Ezzel szemben eltérő vélemény alakult ki a forradalom szerepéről. Andics Erzsébet körvonalazta a leghatározottabban a magyar történészeknek azt az álláspontját, hogy minden polgári-demokratikus forradalomnak, igy tehát az 1848— 49. évi magyar forradalomnak is a feudalizmus felszámolása és a kapitalizmus előrehaladásának egyengetése volt a küldetése. Minden további kérdés, beleértve a nemzetiségi kérdést is, másodrendű, alárendelt szerepet vitt. Ezzel szemben a cseh és a szlovák történészek nézete szerint a polgári forradalomnak antifeudális célkitűzései mellett sok más feladattal is meg kell birkóznia, beleértve a nemzetiségi kérdést is. A forradalom következetessége csak e feladatok teljesítése szerint mérhető le. M. Hübl hangsúlyozza, hogy a történészek párbeszédének javát szolgálná, ha kölcsönösen gyakrabban jelentetnék meg egymás műveit. Állítása szerint ebben a viszonylatban mi többet tettünk déli szomszédjainknál. Hasznos lesz továbbá, ha a két fél munkásságáról időközönként röviden tájékoztatnak majd a kulturális folyóiratok. Nagyon helyesnek és célravezetőnek tartjuk azt az álláspontot is, hogy az egyes tudományos kérdések megtárgyalását rá kell hagyni a szaklapokra. A VÉRNÁSZRÓL ÍR A PRAVDA Olvasóinkat már részletesen tájékoztattuk egy fiatal magyar zeneszerző, Szokolay Sándor Vérnász című operájának nagysikerű košicei bemutatójáról. Az F. G. Lorca tragédiájára épülő s immár több külföldi színpadon nagy elismerést kiváltó mű első csehszlovákiai előadásáról méltatást közöl a PRAVDA március 22-1 száma is. Jaroslav Blaho, a meleghangú recenzió írója ugyan rámutat arra, hogy ebben a „kongentálls áttolmácsolásban" természetszerűleg kissé elhalványult a lorcal szöveg, viszont a zene sokkal dinamikusabbá avatta az eredeti művet. A zeneszerző javára írja, hogy nem folklorizál, sőt még spanyol zenei hangvételre sem törekszik, hanem általános érvényűvé teszt művét. Távolról sem ilyen elégedett a rendezéssel. Kornél Hájek munkájában főleg azt kifogásolja, hogy felfogása kárára van az opera realista-balladikus stílusának s inkább a misztikum világába transzponálja a cselekményt. A FILMMŰVÉSZET NAGYKOROSÁGA A fenti címmel jelent meg Nemeskürty Istvánnak, az egyik legjobb magyar filmesztétának könyve, amely átfogó képet nyújt a kortársi filmművészetről. A többi között megismerteti benne az olvasót az új művészi áramlatokkal, amelyek előrelendítették a film fejlődését. Éles szemmel, hozzáértéssel elemzi a nagy rendezők, Fellini, Antontoni, Resnais és mások alkotásait. Részletesen szól olyan művekről is, amelyek néhány évvel ezelőtt a „kirobbanó fesztivált sikerek árnyékában maradtak." Szekeres Péter a TÁRSADALMI SZEMLE 3. számában joggal nevezi ezt a könyvet hézagpótlónak. Megállapítja, hogy Nemeskürty hatalmas ismeretanyagra támaszkodik és elemző munkáját „elsősorban bizonyos „film-népművelői" nézőpontból értékesen, színvonalasan oldja meg." Különösen jónak tartja azokat a fejezeteket, amelyek az olasz és a szovjet filmművészettel foglalkoznak. Ugyanakkor azonban rámutat a könyv néhány hiányosságára is. Például arra, hogy Nemeskürtynél néha önállósul a szociológiát értékítélet és ilyenkor elfeledkezik az adott film gyengéiről. Itt említi meg a bíráló A nürnbergi per című film méltatását. Szekeres Péter szerint ugyanis ez „kétségtelenül bátor művészi és politikai tett s egészében értékes, jó film, de nem mentes az igényes filmművészettől távol álló hollywoodi sablonoktól sem." Általában azonban elismeri, hogy Nemeskürty könyvében érvényesül a marxista filmelemzés módszere, s ezért hasznos, értékes mű. lg. l-l