Új Szó, 1967. március (20. évfolyam, 60-90. szám)

1967-03-19 / 78. szám, vasárnap

A

hányszor egy iskolát meglátogatok, többnyire benézek az első osztályba, abba a tanterembe, amelynek íalai tele vannak betűkkel, áb rákkal, élénkszínü képekkel és minden másfajta ötletes taneszközzel, hogy az apró emberkék minél előbb megértsék a lián gok és a betűk összefüggését. Ezt tettem most is a Lévai Kilencéves Alapiskolában. Egy régi emlék hajt az első osztályba, annak a napnak az emléke, amikor életemben először léptem át a tanterem küszöbét, és egyszerre csapott meg a merőben új világ festék- meg ceruzaszaga, sőt azt is mondhat nám, betűszaga. Nemcsak a könyvnek, hanem a falaknak, a napsugaraknak meg a táblának is betűszaga volt. A jelrendszer világa elborított bennem mindent, félve és zavartan álltam ebben az ismeretlen áradatban, és szinte segítségkérőn né. te i a tanítóra... A tanító mint a megértette volna tanácstalanságomat, hozzám jött, megsimogatta a fejemet, majd kézen fogott és a zöld színű padba vezetett. A simogatás és a kézenfogás emléke olyan zöld színű, mint az iskolapad volt, és olyan eleven, mint a napsütötte rétek zöldje. Ez a szín azóta sem fakult meg bennem, és a tanítóm magatartása évtizedek óta végigkísér pályámon. Ezt az emléket vittem magammal a lévai első osztályba is, ahol 22 jól öltözött fiúcska meg kislány hallgatta áhítattal Mátéffy Emília tanítónő szavát a betűkről, a szavakról, meg a számjegyekről. Noha az óra már a vége felé járt, azonkívül a délutáni szikraavatás ünnepélyére készül tek, és az ünnep izgalma' a kis tanulókat és a tanítónőt egyaránt fogva tartotta, a tante remben mégis fegyelem uralkodott. A kislányok nagy babájukat szorongatták, és a tanítónőre figyeltek. Odamentem az egyik kislányhoz, nézegettem az alvóbabáját és kérdem tőle: — Van testvéred is? — Van — feleli. — Idősebb vagy fiatalabb nálad? — Nem fiatalabb és nem idősebb — válaszolta zavartan, — mert katona. A másik kislány megirigyelte társalgásomat barátnőjével, bátran hozzámlép és kijelenti: — Bácsi kérem, nekem ls van babám. — Nyomban utána az ablakhoz, lép, leveszi onnan a babáját, a parkettre állítja és büszkén hozzáteszi. — Járóba ba. Tessék nézni... — és a baba, irányítása mellett, valóban jár, miközben behunyja és kinyitja a szemét. — Hát írni tudsz-e? — kérdem tőle. — Igenis tudok, — válaszolja boldogan és már rohan is a táblához, és gondosan leírja a nevét: novotny erika. Kisbetű vei írja, mert a nagybetűt még nem tanulták. M

átéffy tanítónő mosolyog. Anyás, megértő ez a mosoly. Már akkor világított az arcán, amikor az első kis lánynál a katonafivér szóba került, most azonban, hogy Erika megmutatta tudását, telje sen hatalmába kerítette. Látni lehetett rajta, hogy oly büszke kis tanítványára, mintha saját gyermeke volna. Amikor megkérdezem, hogy tanítói pályáján mi volt a legnagyobb élménye,, némi gondolkodás után így válaszol: — Nekem nincsenek nagy élményeim. Az én élményeim apegy nyíláson keresztül szemléltetően mutatják meg a gyerekeknek a hangok és a szótagok egymáshoz kapcsolásának módját, értelmét. A mozgó korongok készülékét férje készítette el, az ő terve, elképzelése szerint. Férje is tanító, politechnikát tanít, és mint ilyen, ezermester. Arra a kérdésre, hogy több évtizedes tanítósága során milyen tapasztalatokat szerzett a LÉVAI TANÍTÓK KÖZÖTT róságokból tevődnek össze. És hogy pontosabb legyek, az élmény tulajdonképpen most, ezekben a pillanatokban játszódott le, amikor a kislány bemutatta önnek a tudását, amely az én szürke, mindennapi munkámnak az eredménye. Csak képzelje el, tavaly szeptember ben a gyerek még mitsem tudott a betű létezéséről, most pedig már olvasni, írni tud. <—• Bizonyára vannak olyan gyerekek is — Jegyzem meg —, akik már otthon megtanulják a betűvetést. —• Vannak — feleli —, de mi tanítók ezt nem szeretjük. Munkánkat ez nem könnyíti meg. Az a helyzet — folytatja —, hogy a tanító és tanítvány közti helyes kapcsolat az első osztályban alakul ki. Ennek a kapcsolatnak a magvát, amely a bizalom légkörét jelenti, a tanulási eredmény teremti meg. Az eredménynek nemcsak a tanító, hanem a gyermek ls örül, ezért szükséges, hogy a gyermek iskolábalépésének első percétől, a tananyag elsajátításának módjában a tanító legyen az irányító, a szülőknek pedig az a feladata, hogy ebben az irányításban segítse a tanítót. Én Itt, Léván már több mint tíz esztendeje tanítom az első osztályt. Nagyon boldog vagyok, hogy ez az osztály nekem jutott, mert szeretem a gyerekeket és azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy kis tanítványaim hozzám is őszintén ragaszkodnak. — Harmincöt esztendeje működöm a tanítói pályán — folytatja. — Belsőbb osztályokban nagyobb gyerekeket is tanítottam, de legjobban mindig az első osztály érdekelt, mert nincs nagyobb öröm a tanító számára, mint amikor látja, hogy munkája nyomán miként érlelődnek a hangok szavakká vagy a szavak mondatokká a gyermek szívében és agyában. És mert Mátéffyné annyira szívén viseli kis tanítványai fejlődését, ezért fáradhatatla nul újabb és újabb módszerek után kutat, hogy a nehezebb felfogású gyerekek ls minél előbb elsajátítsák az írás-olvasát művészetét. A hangok és a szótagok kapcsolására mozgó korongokat használ, amelyek nevelői munkásságról, ezeket válaszolja: — Ma azért könnyebb a tanítás, a nevelés, mert a tanító minden idejét a tanítványnak szentelheti. Régebben ez nem volt így, mert nemegyszer előfordult, hogy a gyermek azért nem jöhetett iskolába, mert nem volt cipője, vagy a kislány azért, mert anyja kimosta egyetlen ruhácskáját. Mindez és más egyéb a tanuló fejlődésére és a tanító munkájára is kihatott. Ma, persze, cipő, ruha gondok nincsenek. Láthatta a gyerekek kivétel nélkül kifogástalan, tiszta ruhában jelennek meg az iskolában. alász Júlia, a másik tanítónő, akihez néhány kérdést intézek, ő ís több mint három évtizede tanít. A két tanítónő között az a kü lönbség, hogy az utóbbi a felső tagozaton, a hetedik és kilencedik osztályban magyar nyelvből és irodalomból készíti elő a diákokat. A tanítói hivatásról a következőket mondja: Az a nézetem, aki a gyermekekhez nem vonzódik, az ne menjen tanítónak. A gyermek H nagyon érzékeny és azonnal megérzi, hogy tanítója érdekiődik-e sorsa iránt vagy sem. Ha a tanító bánni tud a gyermekkel, akkor a fizetség érte a tanítvány őszinte ragaszkodása és hálája. Mindez, persze, nem olyan egyszerű, mert vannak gyerekek, akik közöny közepette, rossz környezetben nőttek fel, és ezek nagy gondot okoznak a tánítónak meg az egész iskolának. Amikor Halász Júliától is megkérdem, hogy évtizedes tanítósága során mi volt a legnagyobb élménye, nevetve azt válaszolja, amikor megtudta, hogy már tanítványa gyermekét tanítja. Azóta ezek az úgynevezett „unokák" megszaporodtak és az élmény megszokottá vált. Mégis van egy. élménye, amely nem korára, — — jegyzi meg Ironikusan —, hanem tanítói munkásságára emlékezteti. Ez a következő: Van egy magyarországi tanítványa, Sárkány Juditnak hív ják. Évekig itt élt Léván, a nagyanyjánál és itt tanult. A kilencedik osztály sikeres elvégzése után visszament Magyarországra. Amikor elbúcsúzott tőle, a lelkére kötötte, hogy tanuljon szorgalmasan tovább és főleg törekedjen arra, hogy magyarból ne hozzon szégyent a fejére. Nos, a kislány nemrégen magyarból jelesre érettségizett. Amikor az egyik vizsgáztató megkérdezte, ki készítette elő magyar nyelvből, azt válaszolta, hogy egy csehszlovákiai magyar tanítónő. — Nos, én erre ma ls igen büszke vagyok,, és arra ís, — folytatja elérzékenyülve, — hogy hoszszú évekig pionírvezető voltam az iskolában és megszerveztem egy Erkel-estet, amelynek színvonalas műsorán szavalatok, dalok és zerfeszámok szerepeltek. Oly szép, rangos, művészi élményt jelentett számomra ez az ünnepi est, hogy felejtheA' tetlenül marad meg emlékezetemben, és ma is tanítványaim legszebb ajándékának tekintem. I mikor később Varga István Iskolaigazgatóval összekerülök, és elmondom neki szerzett benyomásaimat a két tanítónőről, akik tudásuk, képzettségük és tapasztalataik teljes latbavetésével szolgálják tanítványaik érdekeit, az igazgató azt válaszolja, hogy e két kiváló tanerőn kívül vannak többen a tantestületben, akik szeretik tanítványaikat és igen lelkiismeretesen tanítanak. Megemlíti Balázs Imre fiatal tanító nevét, aki oly lelkiismeretesen végzi a dolgát, hogy azokat a diákokat, akik folytatni akarják tanulmányaikat, a rendes órákon kívül, külön csoportban oktatja minden ellenszolgáltatás nélkül. Balázs Imre még csak második esztendeje tanít, de oly eredményeket tud már most is felmutatni, mintha legalább nyolc-tíz éves gyakorlattal rendelkezne. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy tavaly a felvételi vizsgákra a lévai kilencéves magyar iskola tanítványai érték el matematikából •— járási viszonylatban a legjobb eredményt. Arra a kérdésre, hogy idén a 92 tanulóból, akik elvégzik a kilencedik osztályt, hányan tanulnak tovább, azt válaszolja: 43-an különböző iskolákban folytatják tanulmányaikat, a többiek a környék üzemeiben tanoncviszonyba lépnek. Hangsúlyozza azonban, hogy több tanoncjelölt oly jó bizonyítvánnyal rendelkezik, hogy nyugodtan folytathatná tanulmányait. Varga igazgató hangján érezni, hogy szeretné, ha iskolája diákjai közül minél többen jelentkeznének felsőbb iskolába. De ez, természetesen, nem egészen rajta múlik. SZABÓ BÉLA Vállalkozás hazai módra A lem tudom, a fiatalabb olvasó mit ért a vál' * lalkozds kifejezésen, s ezért a biztonság kedvéért elmondom: Tegyük fel, hogy valamilyen intézmény — mondjuk — sörgyárat akar építtetni, van rá pénze, sőt tervei ts. A néhány milliós munkát ígérő építkezésért ilyenkor megindul a verseny — az egyik építkezési vállalkozó a másikat szeretné letromfolni, elkaparintani előle a biztos megrendelést. A másik az elsőn akar túltenni, s előnyösebb feltételeket, rövidebb határidőket ajánl fel. Erre az első számolni kezd, s megállapítja, hogy ezért érdemes néhány új gépet vásárolni, s ezzel a határidőt még lerövidítheti és még olcsóbb árajánlatot tehet. Marakodnak, versengenek, hadakoznak — csak azért, hogy megszerezzék a sörgyár építési jogát. Es közben számolnak, hogyan lehetne az egészen a legtöbbet keresni... Hát ez lenne nagyjából a vállalkozás. Aki ilyen munkát vállal, az a vállalkozó. Mint a fentiekből látható, a vállalkozás egyik nélkülözhetetlen eleme a marakodás, versengés. Ez az ismertetőjele megvan ma is. Nézzük csak, hogyan versengenek, civakodnak nálunk a válalkozók: Martinban sörgyár építését határozták el. Kitűzték a határidőt, — múlt év júniusát — ís. Es akkor elkezdődött a versengés. Martinban dolgozott a Váhostav iilinal vállalata — üzemi építkezéseken. Itt dolgozott a Liptovský MikuláS-t vállalat is — a Turiec folyó szabályozásán és a strandfürdő építkezésén. Á két ellenfél között megindult a harc. Ádáz, elkeseredett harc volt ez. A iilinaiak verték az asztalt: „Ha Mikuláš építhet fürdőt, építhet sörgyárat is. Építsenek a mikulášiak"! A mtkulášiak erre így érveltek: „A iilinaiak jobban értenek az ipari építkezésekhez, építsék csak ök a sörgyárat! Nekünk úgyis kevés az iparosunk!" Žilina Mikulášnak, Mikuláš pedig Žilinának ajánlotta nagy buzgalommal az építkezést... A mérges vita eltartott vagy negyedévig. A múlt év végén eldőlt a verseny sorsa: Mikuláš győzött. Ami azt jelenti, hogy Žilinának kellett hozzálátnia az építkezéshez ... Fél évvel az eredeti határidő után. Amilyen a versengés, olyan az eredmény. Az építkezés csiga módjára halad. A legújabb fejlemény pedig az, hogy a „vállalkozó" kijelentette: „Át kell dolgozni az ütemtervet. A határidő végképp nem reális." ... Hát, ez lenne a vállalkozás hazái módra. 1/érem a nyájas olvasót, ne tanulja meg eb^ bői a példából a vállalkozó szellemet. Ennek ugyanis már lejárt az ideje... De valóban lejárt? VILCSEK GÉZA 19. KOMSZTANTYIN PAUSZTOVSZM) Haját megfésülték, homlokán alvadt vértől sötétlő seb húzódott. Matvej a padlóra szórta a gallyaikat. Az asztalkán két szál viaszgyertya égett. Lángjuk sercegett. A rolettát leeresztették. — Teresa gyújtotta meg — magyarázta halkan a kertész. — Az asszonyok tudják, hogyan kell tisztelni a halottat. Nysted az ismeretlent nézte. Fiatal volt az oroa, de elkínzott, fájdalmas, két mély redő húzódott végig rajta, mint o forradás. Szája olyan kifejezést viseit, mintha halkan hívna valakit. — Meglátogatott bennünket a halál, uram — mondta Matvej. — Hervey professzor úr úgy intézkedett, hogy a kert végében ássuk meg a sírját, a vén tiszafa alatt. >- Hol van Méreaux? — kérdezte Nysted. — A szobájában. Nagyon megtört. A kórjai között halt meg ez a szerencsétlen. , Nysted tétovázott, nem mert bemenni Méreaux-hoz. Ekkor belépett Hervey. — Látja, Nysted — mondta fancsali mosollyal — az élet most tört be először hozzánk, és most is o halál képében. t- Nem egészen. - válaszolta Nysted. A városból magammal hoztam egy kis élőlényt. Támogatásunkra szorul. — Hát igazán kellünk még valakinek? — kérdezte Hervey őszinte ámuldozással. Méreaux a szobájában ült, íróasztala előtt. Gyenge két kezét halántékához szorította, úgy igyekezett visszatartani könnyeit. Az asztal üres volt. Hideg, fényezett lapján soha egyetlen sort sem írt valakinek, akit szeretett; csak számítósokat végzett rajta, meg udvarias leveleket intézett csillagásztársaihoz. Nem volt senki, okit szeretett; senki, aki őt szerette. Azazhogy valamikor voltak, de Méreaux rég megfeledkezett róluk. Bizonyosan rég meghaltak, ahogy meghalt ez az idegen is. „Nem szabod megfeledkezni arról, aki bennünket szeret, jobb megölni, mini elfelejteni" - szokta volt mondani az édes. anyja, és Méreaux most belátta, hogy igaza volt. A repülős éppen akkor holt meg, amikor Méreaux őrködött szobájában. Nemigen szólt, csak nyögött, s csupán egyszer hívta oda Méreaux-t. — Atyám — mondta, és Méreaux megremegett az elfeledett szó hallatára. — A táskámban iratok vannak meg egy levél ... Vegye ki, olvassa el,., küldje el neki... Ha megjön, mondjon el mindent ... Csak őrá gondolok, nincs értelme másra gondolni... Semmi értelme... ; Méreaux megtalálta a levelet meg az inatokat. A férfi elhallgatott, később elvesztette eszméletét és félrebeszélt. Énekelt is lázálmaiban, ez nagyon félelmetes volt. Méreaux behívta Bodint. Mire Bodin bejött, a férfi meghalt. Méreaux bevitte magához az iratokat és a levelet, hogy elolvassa, de sehogy se jutott a végére, annyi gondolat merült föl benne minden egyes sor után. Alkonyatkor temették el. Némán állták körül a sírt, hajadonfőtt, míg Nysted meg a kertész behányták a nyirkos, kavicsos földet. A sírhantba rúdra erősített deszkalapot szúrtok, amelyre Bodin felírta: 20. Vietor Frichard, költő és francia hazafi. Franciaországból Madridba repültében lezuhant és összetörte magát. Nem ismertük ezt a nemesszívű férfit, de neve minden bizonnyal a hősök névsorát szaporítja! A Sierra del Campo-i francia csillagvizsgáló állomás csillagászai és munkatársai (Pireneusok) Temetés után a csillagászok a laboratóriumban gyűltek össze. Nysted azért hívta össze őket, mert — amint mondotta — rendkívüli közlendője van. Valamenynyien fáradtan hallgattak, kimerítette őket az utolsó nap: többet éltek át ez egyetlen nap alatt, mint néhány eszten* dei háborítatlan életük során. Nysted felállt, hogy ezzel is kidomborítsa közlendője fontosságát, s így kezdte: i- Méreaux professzor átadta nekem a halott hátrahagyott iratait és búcsúlevelét. Halála előtt arra kérte Méreaux-t, hogy ismertesse és azután küldje el a címzettnek. Annál is szívesebben teljesítem az ismeretlen kérését, mert ezek az írások — a Nysted rájuk helyezte súlyos kezét — arra kényszerítenek, hogy egy időre félbeszakítsam csillagászati munkámat és lemenjek a völgybe, ahol, mint tudják, már öt hónapja dühöng a polgárháború. (Folytatjuk) 1967.