Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-23 / 54. szám, csütörtök

T

ávol-Kelet. Észak-Szibéria. Itt, a sarkkörön túl, a nyár alig egy hónapig tart, s a föld felszíne csupán harminc-negyven centiméternyi mélyen enged fel. Lejjebb csontkeményre fagyott a talaj. Azt mondják, a sok száz éve eltemetett halottak is épek odalent, mert a fagyott földben nem bomlik a szerves anyag. Estefelé érkezünk e vidék egyik katonai repülőterére, október elején. Gyéren havazik. A repülőtér felett komor, fekete felhők gomolyognak. Szpirkov őrnagy, az ezredparancsnok politikai helyettese velem érkezik. Dús, fekete szemöldök, hosszúkás arc, középtermet. Nem beszél sokat, kicsit komor, mint ez az egész táj. Amikor gépünk kereke megérinti a repülőtér havas betonJát, majd rövid gurulás után megáll, Szpirkov az ajtóhoz ugrik, figyel. — Valami nem tetszik — mondja izgatottan és már rántja is a kabin ajtaját, bocsánatkérés-félét mormog és elrohan. Magam is az ajtóhoz lépek. Megborzongok. Nedves, hideg a levegő, éles szél fúj, arcomba csupja az apró, jeges hópelyheket. Déltájban Taskentben még plusz 28 fokos melegben, tűző nap alatt verejtékeztem és Itt... Körülnézek. Repülőgép-vontató gurul elő a fedezékből, az összekötő betonon sebesen száguld egy tűzoltókocsi. Kicsit távolabb műszeres táskájával orvos szalad az indulásra kész mentőkocsihoz. Kiugróm a gépből, Szpirkov őrnagy után futok. A repülőtér irányítótornyában érem utol. Szpirkov egyenesen a repülésvezetőhöz fordul: — Mi történt? — A parancsnok a levegőben van. Nem tud leszállni, mert elromlott a rádióiránytűje. Es ráadásul havazik. Szpirkov egy pillanatig dermedten áll, aztán a mikrofon után nyúl. Segíteni kell bajba Jutott parancsnokán, Markov ezredesnek! Igen, de hogyan? E

rre senki sem számíthatott. Ilyen hiba még sohasem fordult elő. Markov egyik pillanatról a másikra „vakult meg" repülés közben, amikor a műszer hirtelen felmondta a szolgálatot. Szpirkov hívja Markov ezredest. Az étert éles eltévedt hullám szeli át, de azt tüstént túlharsogja Markov ezredes erőteljes, nyugodt hangja. — Húszas! Nulla-három vagyok! Leszállok rádtótránybant A repülésvezető és Szpirkov összenéz. Nagyon merész elhatározás, de talán egyetlen módja annak, hogy Markov ezredes ép bőrrel megússza a veszélyt, s a gép se vesszen kárba. De hát ilyen időben? Ilyen gyenge látási viszonyok között? Ez a megoldás ideális időjárás esetén is igen nagy koncentrálást, határozott és pontos cselekvést követel. A legkisebb hiba és... Szpirkov őrnagy a távbeszélő ügyeleteshez fordul. — Közölje a lokátorosokkal, hogy egy pillanatra se vegyék le a szemüket a nulla-háromról. Az irányítótorony nyitott kisablakán át behallatszik Markov ezredes közelgő gépének zúgása. A repülőgép először liegycsuszamlás dübörgéséhez hasonló robajjal, azľ'ďn ismét alig hallhatóan zúg. A gép elszáll a repülőtér felett. Néhány pillanat múlva újra megjelenik. A rádión keresztül rövid jelzések hallatszanak. A betonon — minden eshetőséggel számolva, ott a mentő- és a tűzoltókocsi. Markov gépe újra közeledik, kiválik a kavargó fellegekből, a ritkás havazásban egyre jobban látszik. Néhány perc múlva Szpirkov őrnagy megkönnyebbülten megropogtatja izületeit: a parancsnok földet ért. — Markov valóságos művész a levegőben — mondja felém fordulva. — Igaz, elég régóta repül. Már a Nagy Honvédő Háborút is végigharcolta, jó néhány fasiszta vadászgépet semmisített meg légiharcban. Egyszer az ő gépét is lelőtték, súlyosan megsebesült, de felgyógyulása után ismét csatasorba állt. M

ég akar valamit mondani, de kitárul az ajtó és a küszöbön megjelenik Markov ezredes. Szőke hajszálai nedvesen tapadnak halántékára. Vékony szemöldökét erősen összehúzza, ajka azonban mosolyra áll. Szpirkov őrnagy bemutat neki. Az ezredes fürkészve végigmér, majd bólint. — Kár, hogy csak egy napra jött. Ennyi idő alatt nem sokat láthat. Legalább egy két hét kellene! — Sajnos, holnap tovább kell mennem. Szverdlovszkban várnak. A parancsnok a repülésvezetőhöz fordul: — Mindenki visszatért? — Sapalov őrnagy éppen most érkezik. Ö az utolsó. — No lám — mondja halkan a parancsnok, szinte önmagának. — Akkor nincs baj. Sa palov kiváló pilóta. Odakint az alkonyatban fel villannak a fényszórók, megvilágítják a repülőtér betonját. Sapalov őrnagy delta szárnyú gépe oly könnyedén ereszkedik alá, mintha nem is lenne súlya. Kerekei simán érnek a vékony hóréteggel fedett betonra, majd egyre csökkenő sebességgel gördülnek rajta. Markov ezredes megszólal: — Vacsoráztak már? Persze, hogy nem. Na, gyerünk az étkezdébe, azután haza, pihenni. Elég volt mára: Vacsora után ís velük tartok. Szpirkov már korábban felajánlotta, hogy töltsem náluk az éjszakát. A kocsi kegyetlenül ráz a fagyos, göröngyös úton. A gép kocsivezető bocsánatkérően tekint ránk. — Nyicsevol — legyint Markov. — Megszoktuk már ezt az átkozott utat. Talán már hiányozna is ez a rázás, ha megjavítanák az utat. A

z ablakon át fürkészem a tájat. Nem valami barátságos vidék. Sivár, hó borította síkság, néhol egy-két satnya törpefenyő. A tajga végtelen erdőségei délebbre vannak. Őszintén szólva, nem tudom, mit szólnék, ha nekem is ebben a repülőegységben kellene szolgálnom. Valószínűleg kézzel-lábbal kapálódznék ellene. Hiszen itt az életét is megunhatja az ember. — Hogyan zajlik az élet ilyen helyen? — Ez elsősorban rajiunk múlik — feleli Szpirkov. í- Van egy szépen berendezett klubunk, filmet elég gyakran kapunk. Repülővel hozzák. A televízióadást e vidéken egyelőre nem lehet venni. Hiába, nagy a távolság, s a közvetítőlánc még nem épült ki idáig. De magunk is gyakran rendezünk műsoros estéket. A katonai körzet művészegyüttese is ellátogat hozzánk. Többen szabad idejükben vadászgatnak. Különösen néhány rókafaj és a sarki nyúl gyakori errefelé, de akad más vad is, például medve. Egy-egy jól sikerült vadászat pompás élmény. — Tehát duplán vadászok? — Igen — nevet Markov ezredes. — A levegőben és a földön. — Hová járnak a gyerekek iskolába? — Saját tízosztályos iskolánk IRÁNY A SZTRATOSZFÉRA! van, megfelelő tanerőkkel. Az innen kikerült fiatalok valamelyik nagyvárosba, kollégiumba kerülnek. — Es az asszonyok? — Megértik és segítik férjü ket. Összetartanak. A repülőtérhez tartozó katonai lakótelephez érünk. A kocsi az első háznál megáll. Markov elbúcsúzik. Néhány perc múlva Szpirkovnál vagyunk. Ott érzem csak, mennyire elfárasztott az út és az izgalom. Korán pihenni térünk. — Mindig csodáltam a repülőket — jegyzem meg az ágyban elalvás előtt. — Es ezek a nagyszerű gépek ... — Pedig ezek nem ts a legújabb típusok — élénkül fel Szpirkov. — Néhány hete magam is ültem egy olyanon, amely a hangsebesség többszörösével repül, és Jevegö-levegő" típusú rakétával ts rendelkezik. Érdekli? — De mennyire? — röppent ki tüstént az álom a szememből. Szpirkov szavai nyomán magam is úgy éreztem, hogy ott ülök a saját hangját Játszva elhagyó, csodálatos gépen. Lfi-i gyakorlat. Szinte látom, miként válnak le a gépről a félelmetes rakéták, s hogyan robbannak néhány pillanat múlva fenn a légtérben, pontosan a kijelölt célban. Narancssárga láng borítja az égboltot, s a motorok zúgását elnyomja az Iszonyú dörrenés. A föld felé tűznyelvek szökellnek, mintha valaki izzó fémet loccsantott volna kl egy gigászi üstből. A forgácsokra foszlott cél égő darabjai a mélybe zuhannak. Az orvul támadni akaró „ellenséges" gép elnyerte méltó büntetését* — Ez csak gyakorlat volt — mondja Szpirkov. — De valódi izgalom is előfordul. Néhány hónapja egy titokzatos csempészhajó bukkant fel az északi vizeken, s minduntalan kisiklott a parti határőrnaszádok gyűrűjéből. Hiába, arrafelé sok a kisebb-nagyobb öböl és a parti szirt. A határörök ekkor hozzánk fordultak segítségért. Két gépet emeltünk. Az egyik éppen Sapalové volt, aki ma este utoljára szállt le. Persze egykettőre felfedezték a csempészhajót és rádión a helyszínre irányították a határőr-naszádokat. A csempészek hurokra kerültek. B

ár nagyon fáradt vagyok, még jó ideig nem tudok elaludni. Hangnál sebesebben suhanó gépek, „levegő-levegő" rakéták, hajsza a csempészhajó után Ogy láti szik, a Szovjet hadsereg e nagyon távolt repülőegységének élete sem szűkölködik izgalmakban. Kár, hogy holnap utaznom kell. BERTALAN ISTVÁN ERREFELÉ MAR OKTOBERBEN HAVAS A REPÜLŐTÉR SARKI REPÜLŐK ASzovjet Hadsereg napiára 3 Igy szervezték meg a magassági repülökísérleleket. j.Tiz óra negyvenöt perc. A magasság 3000 méter. Közérzetem normális ..„Tizenhárom óra negyvenöt perc, a magasság 3000 méter. Közérzetem normális ..." A kísérleti alany kézírásos bejegyzésein semmi sem vehető észre. Világos, tiszta betűk, egyenletesen írt sorok. Mintha nem is lett volna három órán át 3000 méteren. Folytatják a kísérletet. Megint felbődülnek a szivattyúk, és megindul a levegő újabb elszívása: 3100, 3500, 4000, 4500 méter. A kísérleti pilóta kitűnő állapotot jelent, tréfálkozni próbál, és ok nélkül mosolyog. Vise

1kedése egy kissé most már a becsípett ember zabolátlan vidámságára emlékeztet. „Közérzetem kiváló" próbálja beírni a naplóba, ám a jól olvasható betű:t helyett ceruzájának hegye alól csupán ferde, tört, kusza vonalak kerülnek ki. Ez az eufória állapota, az idegrendszernek az a reakciója, az a beteges jókedv, amelyet az oxigénhiány váltott ki. Az ember elveszti önuralmát, nem tudja többé helyesen értékelni a helyzetet, és főleg a veszély érzékelését veszítette el. Ez azonban még nem minden. A magasság 5000 méter, és a mértéktelen vidámság apátiába csap, jelentkezik a fáradtság, a mozgások nehézkessé válnak. Az ablak vastag üvegén át jól látható, hogy milyen veszélyes mértékben nőtt meg a légzés üteme, és mennyire elkékült a pilóta ajko s váltak arcvonásai komorakká. Még egy kis idő, s az űrpilóta szeme előtt minden elsötétedik, elájul. — Stop! Merülünk! Oxigént adagolni! A kísérletet leállítják — mégpedig a veszélyesség határán. Ezt a határt azonban néha túl is kell lépni. Azért kell ezt is megtenni, hogy megismerjék, milyen módon hat az oxigénhiány okozta rövid ideig tartó eszméletvesztés. Ismeretes jelenség az amnézia, vagyis az emlékezet teljes elvesztése az ájulást megelőző eseményekre vonatkozólag. De vajon csupán a nagy magasságokban éri-e utál ez az embert? A határt túl kell lépni. És noha ilyenkor a magassági kamrában a berepülő pilóta mellett mindig ott ül az orvos is ő maga oxigénálarcban — készenlétben tartva még egy oxigénálarcot, az ilyen kísérletben egy nagyságrenddel nagyobb bátorságot kívánnak meg az embertől, és tudatában kel) lennie annak, hogy mennyire jelentős az, amit tesz. Egyébként van még egy erő, amely elősegíti e határ túllépését: a példa. Régi gyakorlat, hogy a legnehezebb kísérletekben maguk a tudósok játsszák az úttörő szerepét. Ilyenkor a tudós minden utasítás és tilalom ellenére maga lép be a magassági kamrába, hogy egy új műszert, új módszert ellenőrizzen. Néha a műszer még túlságosan tökéletlen, és akkor.. De még ilyenkor is feltételezzük azt, hogy a legjobb dolog, ha mindent tisztáznak, és a kísérletekben győző tudósokai — a tilalmak ellenére — nem szokták túlságosan megbüntetni .. A kísérleteket újabb kísérletek váltják fel, és a veszélyességi határ egyre magasabban húzódik: a szervezet hozzászokik az oxigénhiány elleni küzdelemhez. 5500, 6000, 7000 méter. 7000 méter, ez az igazi határ. Oxigénbelégző-készülék nélkül ennél magasabbra igen kevesen emelkedhetnek, csak olyanok, akikek szervezete a magasság viszonyai közötti különleges állóképességgel neodettezik. De még az oxigénbelégző-álarc sem minden baj elleni általános orvosság. Nem csupán az oxigén csökkent, mennyisége érezhető nagy magasságokban, honem mindenekelőtt a környező levegő igen kis nyomása is 8000 méteren a szövetekben oldott gázok is felszabadulnak (elsősorban a nitrogén), s kiválásuk, (elszabadulásuk közben előbb összegyűlnek a vérkeringési rendszer egyes helyein, de néha szét is tépik a véredényeket 13 000 méter magasságban az oxigén nyomása a tüdőben kevesebb, mint a vérben. Most már az oxigénbelégző-készülék is haszontalanná válik: a belső nyomásból fakadó erők meggátolják; hogy a vér oxigént vegyen fel. Végül 20 000 méteren a nyomás annyira kicsinnyé válik, hogy a víz és a vér forrni kezd az emberi test hőmérsékletén. De ez még nem is elég ... — Elkészülni I <- Elkészültem! — Hogy érzet magad, Igor? — Minden rendben ... Ez a magassági kamra alig nagyobb egy telefonfülkénél. Belső falát apró furatokkal készült rács takarja; Ezeken át pedig egy hatalmas csővezeték kapcsolja össze a kamrát a laboratórium falain kívül levő tartállyal, amelyből a levegőt már előzőleg kiszivattyúzták. A vákuum ürességét és a kis kamra világát mindössze egyetlen szelep választja el. -Vigyázat) Indulunk!... (Folytatjuk)