Új Szó, 1967. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1967-02-22 / 53. szám, szerda

Nem elég csupán egyetérteni GYAKRAN HANGSOLYOZZUK, nem elég csupán egyetérteni a párt eszmei egységének gondolatával, hanem ezt az egységet minden párttagnak szilárdítani kell. Ez annyit jelent hogy el kell sajátítani a marxizmus— leninizmust és a gyakorlatban alkalmazni. De mivel a marxizmus is állandó ismeretekkel bővül, így elsajátítása nem képez egy befejezett folyamatot. Nem mon l'iatja senki, hogy néhány éve; át részt vettem a pártoktatásu.nn és ez most már elegendő. Az ily3n téves véleményt maga az élet igen gyorsan megcáfolja. Éppen azért a XIII. pártkongresszus után a Központi Bizottság határozata is azzal számol, hogy minden párttag — képességeinek megfelelően — részt vesz a pártoktatáson. A különböző tanulmányi formák mindenki számára meefelelő lehetőséget biztosítanak a marxista ismeretek megszerzésére és bővítésére. A galántai járási pártbizottság a közelmúltban éppen azt vitatta meg, miként használják ki az említett lehetőségeket a pártszervezetét JÁRASUNKBAN a marxizmus —leninizmus elméletének alapjait, szoros kapcsolatban a pártkongresszus határozatával, több mint háromszázan sajátítják el a marxizmus—leninizmus esti egyetemén. A huszonegy esti iskolán 550-en tanulnak. A pártbizottság aktivistái, az alapszervezetek bizottsági tagjai, valamint az új párttagok számára külön előadásokat szervezünk. Igen tanulságos szemináriumot tartottunk a pártmunkások és a gazdasági vezetők szSmára a párt vezetőszerepének érvényesítéséről az új gazdaságirányítási rendszerben. A gazdasági vezetők a hallottakból meggyőződhettek arról, hogy az új gazdaságirányítási rendszer nem azt jelenti, hogy ők csak a termelési, a pártszervezet pedig az ideológiai kérdésekkel foglalkozik. A közgazdaság és a politika dialektikusan kapcsolódik egymáshoz, nem választható el, Éppen így nem lehet különválasztani a termelési kérdés^'- t sem a pártmunkától. Számunkra nem elég, ha általánosan ismerjük a pártkongresszus határozatait. Konkréten ismernünk kell járásunk, munkahelyünk feladatait. A járás felelős gazdasági vezetői az alapszervezetek funkcionáriusaival körzeti szemináriumokon Ismertették az említett feladatokat. Megjegyzem, hogy az említett pártoktatási formákkal csak a párttagok egy csoportjának nevelését biztosítjuk. A többi párttag — s ezek vannak többségben — nevelésének súlypontját a pártgyűlések képezik. Bár ez a nevelési forma helyes, de még nem kielégítő. S annak ellenére, hogy a járási pártbizottság sokkal több tájékoztatási éj tanulmányi anyagot juttat el az alapszervezetekhez, mint a múltban, ezt a segítséget nem hasznosítják megfelelően. Kevés előadást és beszélgetést szerveznek a párttá gokat érintő kérdésekről. ANNAK ELLENÉRE, hogy ez idén a pártoktatás színvonalas, azért akad néhány probléma, amelyet mind ez ideig nem tudtunk megoldani. Nem kevés azon pártszervezetek száma, melyek minden értekezletre, tanácskozásra, ugyanazt az elvtársat, rendszerint az elnököt küldik el. Az ilyen elgondolás abból ered, hogy úgy hiszik, ha megszüntettük a pártoktatás kötött formáit, akkor nincsen szüksé" propagandistákra sem. A pártoktatásért több pártbizottságban nem egy személy, hanem az egész bizottság felel. Az évzáró gyűléseken ezzel a kérdéssel foglalkozunk és a feladatot a pártbizottság elnök helyettesére bízzuk. További hiba, hogy az értekezleteken szemináriumokon résztvevők közül sokan nem készítenek jegyzeteket, nem gondolnak arra, hogy a hallottakról tájékoztassák pártszervezetüket, hogy minden Dárttag megismerkedhessen a tárgyalt kérdésekkel. A PART0KTATASSAL kapcsolatban felvetett néhány probléma is igazolja, hogy nem elég csunán elfogadni a párt eszmei egységének gondolatát, hanem el kell érnünk, hogy a párttagok a marxizmus—leninizmus elsajátításával, gyakor lati alkalmazásával aktívan hozzájáruljanak ezen egység megszilárdításához. VIDOR MU2LAY a galántai járási oártbizottság dolgozója VALAHÁNYSZOR azt hallom, hogy „cigány származású polgártárs", eszembe jut a következő történet: Gózon Gyula közismert magyar színművész egyszer felháborodva fordult Salamon Béla kollégájához. „Bélám, hallottam, egy izraeli újságban az a hír jelent meg, hogy Gózon Gyula, zsidó származású színész meghalt. Mi az, hogy származású?! Hát milyen származású legyen egy zsidó színész?" — dohogott Gózon, akit nem is saját halálhíre háborított fel, hanem a „származás". Kérdem én hivatalos és hivataloskodó nyelvezetünktől: milyen származásúak legyenek cigány polgártársaink? Mi értelme a származás firtatásának? Angol nyelvtanárnőm, akf egyébként a Cambridge! Egyetemen végezte tanulmányait, egyszer megállított az iskoia folyosóján és a sok strandolástól barnára sült képemet vizsgálva így szólt: „Mondd csak fiam, nem vagy te cigány? Ne pirulj, én is cigány vagyok!" A nyelvhasználat árnyalataira oly érzékeny tanárnő egyértelműen tudomásomra hozta, hogy nem elődeiről, őseiről, eredetéről van szó, hanem őróla. Tőlem sem azt kérdezte, apám, anyám, nagyapám, vagy szépapám volt-e cigány, hanem azt, hogy én mi vagyok. Nyilvánvaló, nem a származásom érdekelte. Figyelmeztetni szeretnék rá, hogy a származás főleg a „tiszta árja" übermenscheket érdekelte, esetleg a nagyzási hóbortban szenvedő arisztokrata ivadékokat... HOGY NEKEM MiERT kell ilyen kérdésekről töprengenem pont a füleki Kovosmaltban, ahol tudvalevőleg sem übermenschek, sem arisztokraták nincsenek? Mert senkit sem akarok megbántani. Az üzemben ugyanis sok cigány dolgozik — ezernél is jóval több. S ők most életük nagy változásán mennek keresztül. Van egy szomorú, megaláztatásokkal teli múltjuk. Ha visszapillantanak a múltra, embertelen életkörülményekkel teli pérót, a bolgárom! viskókat látják. Sokan innen származnak. De csak származnak, s ma már az ipari munkások életét élik, ki Füleken, ki Losoncon. A gyárban az egyébként értelmetlen hivatalos nyelvezetű megjelölésnek ezért valamiféle sajátos értelme van: a régi „cigány" helyett használt „cigányszármazású polgártárs" mintha az egyenjogú embert, a múlt megaláztatásától és kiközösítettségétől megszabad'dó embert jelentené. Kl TUDJA, a velem szemben ülő Botos József úgy gondolkozik-e. mint angol tanárnőm vagy, mint Bolgáromra keserűen visszatekintő társai? Mert ő volt a legelső, aki otthagyta bolgáromot! Már néhány mondat után világos, hogy nem kell kerülgetnünk a „forró kását" — Botos elvtárs kommunista és igy beszel: — 1959-ben mentünk el a kolóniából. Kölcsönt vettem fel, Losoncon vásároltam házat hetven ezerért. Még ma ls van tizennégyezer törleszteni való ... Akkor abbahagytam az esti ipariskolát, a házzal sok gond volt, előbb sok mindent rendbe kellett hozni... Miért mentem el Bolgáromból? Egyszerű dolog ez: láttam a különbséget. A kolóniában nem olyan az élet, amilyennek a szocializmusban lennie kell. És amilyen lehet. Mert a lehetőségről van szó. Ezt a lehetőséget az 1958as törvény adta meg, amely a cigánytanyák felszámolásáról szól. Éltem a lehetőséggel. Miért ne tudnék én is olyan életkörülményeket szerezni családomnak, mint más munkásember? ... Nem volt könnyű. Már három gyerekem volt, jómagam harmincöt éves voltam akkor. Sokan büszkének mondtak, meg „túlokosnak". Hallottam ilyen megjegyzéseket. Lassan megváltoztatták véleményüket. Meghívtam a rokonokat, ismerősöket, nézzétek meg, hogyan élek. BOTOS JÓZSEFNEK négy gyermeke van, 42 éves. A legidősebb leány nagyon jól tanul, első elemitől jeles, csak most félévben csúszott be számtanból egy hármas. Biztosan kijavítja év végére, mert ki kell javítania! Tanítónő szeretne lenni és ilyen szépséghibát nem engedhet meg magának. A kisebbik fiúval baj volt. Anyóséknál hagyta a fiút Bolgáromban, míg a család Losoncon összeszedi magát. És a fiú bizony harmadikban megbukott. Azonnal hazahozta, „ráncba szedte", s ma nincs baj vele sem. Botos elvtárs oroszul is tanult az esti iskolán, ebben ls segíthetett a gyereknek ... Botos elvtárs 1956 óta tagja a pártnak. Központi pártiskolán féléves tanfolyamon vett részt, különféle tisztségei voltak. Ma a lemezosztály új préselő műhelyének pártcsoport vezetője. — Most az évzáró taggyűlések előtt a fő kérdéseket gyűjtjük, hogy ne maradjon egyetlen fontos kérdés sem megválaszolatlan. Lényegében a XIII. kongresszus határozataiból eredő gyakorlati kérdések, az új irányítással kapcsolatos problémák és a nemzetközi helyzetet érintő kérdések a leggyakoribbak. A taggyűlésnek érveket kell adnia a kommunisták kezébe, hogy a legfontosabb kérdéseket megválaszolhassák ... — Van önnek is valamilyen megválaszolatlan kérdése. Botos elvtárs? — Van egy régi bűnöm, tudom, szamárságot követtem el. Megbűnhődtem érte. Nem sértődtem meg, kijárt a büntetés — mesterből akkumulátoros targonca vezető lettem. De nem tetszik, ha valaki hibát követ el és élete végéig magán hordja ezért a bélyeget. Miért nem felejthetik el nekem ts, mint másnak, ennyi év után sem? Ez a különbségtétel fáj. VALÓBANI Miért kell cigánynak tovább viselnie hibája következményeit, mint másnak? Az érdekes kérdéssel Sárkány elvtárshoz, az üzemi pártbizottság elnökéhez, a járási pártbizottság elnökségi tagjához fordulunk. Igy válaszol: — Előítélet kérdése. Ha Botos elvtárs nem lenne cigány, senkinek az égvilágon nem tűnt volna fel. Magam tudok sokkal, de sokkal súlyosabb esetekről, amelyek feledésbe mentek. Fogadni mernék, hogyha lehetett volna szöget kapni az üzletben, Botosnak eszébe sem jut az a pár szög. Da nem lehetett kapni és ő rossz állapotban levő házat vett, azt javítani kellett... A büntetést megkapta és azóta szemernyi kifogás sincs ellene. Munkáját jól látja el, tisztségét is. Láthatja, pártvonalon visszaállította becsületét, és a régi ügy ma nyomtalan ... Persze, őt munkatársai és felettesei véleménye bántja . .. Lám, egy okkal több, hogy a politikai nevelésre, az egymásközti viszony Javítására összpontosítsuk figyelmünket. Mit szól ilyen állásfoglaláshoz maga Botos elvtárs? — Sárkány elvtárs nemcsak beszél. Ö tesz ls valamit azért, hogy ne legyen különbség cigány és nem cigány között. Nekem például azt ajánlotta, folytassam a megszakított iskolát, szerezzek szakképzettséget, hogy kézzelfogható érv szóljon előbbre jutásom mellett. Így is teszek. Ismét tanulok az esti ipariskolán. Négy gyerek mellett, negyvenkét éves fejjel már nehezebben megy. De legyűröm, akármi legyen is. A műszaki elvtársak is segítenek, törődnek velem. Ez igen jól esik ... OGY VÉLJÜK, ez a jóleső érzés, a tudat, hogy segítik, törődnek Botos elvtárssal egy céltudatos nevelőmunka részeredménye. Ennek elmélyítése az üzemi pártszervezet egyik fontos programpontja. Jó program ez, mert célja ember és ember közötti különbség felszámolása. ... Lám, sokáig beszélgettünk Botos József elvtárssal és a „származás" szót ki sem kellett ejteni. Hiszen milyen származású lehet a cigány Botos József? Megmondjuk. hogyne mondanánk: munkásszármazású. Apja negyvenkét évig bádogossegéd volt ebben a gyárban. VILCSEK GÉZA A pártcsoportvezető Szergej is berepülő űrpilóta, azoknak a bátor fiúknak az egyike, akiknek hivatásává vá)t a földön végzett j,űrrepülés". Elődei még nem is olyan régen a repülést segítették az újabb sebességek és magasságok meghódításában, ők repülték be a korszerű repülőgépeket, ők ellenőrizték a berendezések megbízhatóságát, próbálták ki a különféle magassági repülőruhákat. S akárcsak ma a berepülő űrpilóták, ők is órák hoszszat ültek a magassági kamrák ritka levegőjében, őket is pörgették a centrifugákon, lőtték ki katapulttal, és ők is ugrottak ejtőernyővel. Ugyanúgy, mint ma ..., de mégis másképpen. A sebesség és a magasság fogalma jelzőt kapott: kozmikus". Ez a jelző meggyorsította a centrifugák járását, megnövelte a magassági kamrákban levő óriási nyomáskülönbségeket, és még kellemetlenebbé tette a rezgéseket. A repülésben ismeretlen ellenfelek is megjelentek e jelzővel együtt: a radioaktív sugárzás és o súlytalanság. Mindez együttvéve még nagyobb erkölcsi és fizikai képességeket, újabb ismereteket igényelt a berepülő űrpilótáktól. S mindezek a tulajdonságok a tudományos laboratóriumokba vonzották a berepülő űrpilóták ma! nemzedékét, Gagarin bajtársait. E berepülő pilótákat ma az indításkor feltételezetten bekövetkezhető meghibásodások elleni mentőkészülékekkel lövik a magasba, hónapokat töltenek a csendeskamrák zajtalanságában, súlytalanul lebegnek a repülőgépek fülkéjében, szenvednek a kozmikus hőségben és hidegben. És ha maga az űrhajós nem tapasztal sok-sok súlyos kellemetlenséget, akkor ennek az az oka, hogy egész fölszerelését, kezdve az űrrepülő ruhától egészen az ivóvizet adagoló „vízipisztolyig", berepülő társai már a földön kipróbálták. Minden egyes új repülés és a repülés minden egyes szakasza sok-sok tudományos problémát vet fel, tucatnyi új kísérletet tesz szükségessé, és ezeket elsőnek azok súlyosságával szembenézve, a berepülök oldják meg. A magassági kamra Kékre festett, vastaq üvegablakokkal ellátott fémkamra, ez a magassági kamra, rövid nevén barokamra. Mellé hatalmas szivattyúkat szereltek a levegő elszívására, és hatalmas kezelőasztal áll mellette. A berepülő űrpilóta a kísérletre készülődik: különböző érzékelőfejekkel telerakott testére felhúzza az űrrepülő ruhát, a fedélzeti telefont tartalmazó sapkát is fejére teszi, álla alá kapcsolja a gégemikrofon pántját. Azután felmarkolja a vezetékköteget, átlépi a légmentesen záró ajtó küszöbét. Az érintkező dugókat a bekötő műszerlapra rögzíti. Elforgatja az ajtót lezáró kézikereket, és tíz köbméter levegővel egyedül marad. Igen, egyelőre még levegővel ... De máris hallhatja a hangszórón át adott parancsot: „Figyelem! Emelkedés!" és a vákuumszivattyúk ütemes zaja vet véget a csöndnek A magasságmérő mutatója megmozdul, és lassan felfelé kúszik: 100, 200, 1000, 3000 méter. Stop! Vízszintes repülés... Magassági repülőpróba folyik. Egyike ama számtalan kísérletnek, amelyek az embernek a tér harmadik dimenziójáért folytatott egész harcára annyira jellemzőek, s amelyek megszabják e harc kimenetelét. E harc drámaian kezdődött. 1875. április 15-én három merész francia kutató magasba emelkedett: Crocé-Spine'li, Sivel és Tissandier. A „Zénith" nevű léggömbön 8000 méternél nagyobb magasságot értek el. S amikor a léggömb néhány órával később a földre ereszkedett, egyedül Tissandier élt. A két másik kutató pusztulásának oka nyilvánvaló volt: a nagy magasságban, a ritkult légkörben való tartós repülés okozta oxigénhiány. Pedig a léggömb kosarában oxigénicészülék is volt, de a léghajósok nem tudták felhasználni: Tissandier végignézte, hogyan halnak meg társai, és nem tudott segíteni rajtuk. „7500 méter magasságban az ember állapota szokatlanná válik - írta később a test és az értelem egyaránt észrevétlenül elgyengül, anélkül, hogy ennek tudatára ébrednénk. Nincs szenvedés... minden közömbössé válik, az ember nem gondol sem a halál küszöbére, sem a veszélyre." E sorok felett el kellett gondolkodnia mindazoknak, akik előbb a magassági repüléseket, majd az űrrepü éseket készítik elő. Mi van akkor, ha... e kételkedést kifejező szavakkal a legvalószínűtlenebb helyzetek felsorolása szokott megkezdődni: felmondta a szolgálatot az űrhajó klimatizá!ó berendezésének automatikája, nem működik a tartalékrendszer, tönkrementek a jelzőműszerek, az űrhajó fülkéjében pedig egyre joblxjn csökken a levegő nyomása és a levegő oxigéntartalma. Az űrhajós, aki minderről nem szerzett tudomást, továbbra is nyitott űrrepülő sisakban dolgozik. Vajon idejében észreveszi-e a veszélyt, és mozgósítja-e erejét s akaratát, hogy megszüntesse az üzemzavart, hogy ellenállhasson? E kérdésre csupán a kísérletek adják meq a választ. (Folytatjuk) 1967. II. 22.