Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-07 / 7. szám, szombat

1987. I. 7. Próba tétel — Részletek — VERES PÉTER A Jeles magyar író, a népiesek kiemelkedő egyénisége, a szegényparasztság életének drámai ábrázolója, a Számadás, a Szegényeit szerelme, a Gyepsor, a Próbatétel, az Almáskert és sok más nagysikerű könyv szerzője január 6-án töltötte be életének 70. esztendejét. V

asárnap délelőtt a szövetkezetben az aratás megkezdéséről tanácskoztak. Kijött a kormány rendelete is: a gabonát viaszérésben kell levágni. A határban meg itt-ott már keresztek is vannak. Borsos Lajos a nagy Szikháton egész sor keresztet látott. Rozs lehet, vagy őszi árpa, de mindegy, amikor az emberek már kereszteket látnak, kitör rajtuk az aratási nyugtalanság: vágni, hogy el ne peregjen, jég vagy tűz ne érje. Akik a Balószegben, a szövetkezet fölcíjén dolgoztak, tengerit kapáltak, lucernát gyűjtöttek, azoknak a szaván nem lehetett eligazodni. Az egyik azt mondta, zöld még a búza, a másik azt mondta, a Tarka-dűlöben már lehetne vágni, mert a szikfoltokon fehérlik a rozs. Kérdezték a kerülőt ls, aki kint lakik a tanyán, mindennap szeme előtt a határ, de az se merte azt mondani: hogy ekkor vagy akkor lehet vágni. Csak köntörfalazott: sárgul itt-ott, de a szeme még tejes, és elkezdte mesélni, hogy amikor ő a patkóst uraságnál szolgált, milyen zsengés búzákat vágtak. Ez így nem ér semmit, szóbeszédre nem lehet határozni. Menjenek ki a vezetők, és járják fel az összes táblákat. A vezetők közt is vezető, az elnök, Sós Mihály, jó hatvanas, de még magabíró ember. Valamikor bérlő volt egy húszholdas tanyán, értenie kell a gazdálkodáshoz, azért választották meg. Hogy ott a valóságban Zsuzsi néni volt a gazda, azt kevesen tudták, mert ügyesen eltakarták. Mindenkinek van egy képe a világ számára, amit a piacon, a templomban, a kocsmában és a pártban látnak, és vaň egy igazi, amit csak az otthoniak ismernek. A másik vezető, bizottsági tag. Csapó Bandi, — fuvaros és újgazda. Szemfüles, sebes beszédű, gyorshazug, mindenben benne van, és mindenben elöl van, így került előre a szövetkezetben is. Ö kezdte szervezni, nem lehetett kihagyni: ez nem illik. Aki valamit elkezd, az ott az első szeres. Világhajtó ember különben: volt már vándormunkás, piaci kofa, nyúlbőrszedő, kocsmai kimérő, csak földje nem volt soha egy ekealja sem. Végül a fuvarozásnál kötött ki. Van két ro.ssz lova, hozzá nagy kamasz fiai, és követ hordanak az országúton, szenet, fát fuvaroznak az állomásról, gabonát szállítanak, mikor mi akad. A harmadik vezető Kis Gábor, földmunkás és részesarató volt. Mindig a más tarlóján élt, saját magának legfeljebb ha krumpllföldet, az uraságnak meg harmados répát, vagy negyedes tengerit munkált. Másnap reggel, jó korán, még napfeljötte előtt elindultak, feljárni a határt. A szövetkezet embereire ne mondhassa senki, hogy későn kelnek fel, mert ezer kaján szem figyeli a faluban őket. Szekérrel mennek, mert jő két óra járásra van a Balószeg, és egyik se gyerekember már. A szekér nem a szövetkezeté, hanem a Csapó Bandié, mert a szövetkezet kevés igája most a tengerihúzatást és lucernahordást hajtja. Az aratás előtt mindent rendbe kell tenni, a tengerit meg kell kapálni, a lucernát kazalba kell rakni, mert azután senki sem ér rá. Ez most mindennél előbbrevaló. A szövetkezet igáját nem lehet ilyenkor kocstkázásra berendelni, le ls rágnák a tagok a vezetők fülét, ha a tanyáról ezért hazazavartatnának két lovat. De Csapó Bandi a gyűlésről hazamenőben ajánlkozott: — Hallja, Mihály bátyám, nincs itt semmi baj: befogok én. Ogyis arra megyek, megnézem a gyerekek kis búzáját is. (Nem a gyerekeké volt a búza, hanem az övé, de nem kell ezt a többleknek tudni. Jő az, ha az ember többfelé is biztosítva van.) Kis Gábor nem fogadta szívesen az ajánlkozást, Inkább ballagott volna gyalog, mert kerékpárja még nincs. Az ilyesminek soha nincs jó vége. Az Ingyenmunkát előbb-utóbb felhányják. Még a legtisztábbnak látszó szívesség is fel-felböffen a második féldeci pálinka vagy a harmadik pohár bor után. A huncutságból, számító hízelgésből csinált szívességnek meg nagy ára szokott lenni. De azt is szégyellné a többi tagok előtt, ha a nagy könyvbe oda lenne frva, hogy fuvarbérre ennyi meg ennyi, mert a vezetők búzát nézni mentek. Amikor kiértek a határba, maguk is megállapíthatták mindjárt, hogy nem olyan könnyű itt határozatot hozni. Az egész határ aratás előtti színeit játssza. A haragoszöld tengerik, fakózöld kolompérok, dudva zöld répák mellett tejsárga árpák, fakófehér rozsok, aranysárga búzák, zöldessárga zabok tarkázzák a határt, még a magángazdálkodók földjein is. A szövetkezeti táblákban meg még a búzák színe is változó aszerint, hogy kié volt tavaly a föld, ml volt bele vetve, mikor volt trágyázva, és mikor, hogy volt szántva. A búzatáblákban színüketváltó sávok mutatták a tavalyi gazda keze nyomát. A bizottság sorba ment a táblák mellett, nézegette, tapogatta a kalászokat. Sós Mihály hümmögött, sopánkodott: — puha a szem, tej folyik belőle, az egyik már dárga, de a másik még zöld, a sarjúbúza mind éretlen. — Nem tudja megállítani az eszét, ha a sajátja volna, azt mondaná, ráér még néhány napig, de lehet, hogy egy hétig is, mert a búza olyan, hogy néha hirtelen leérik, egy-két nap alatt, néha egész hétig sárgáskodik, és naponta kell kijárni nézegetni. — Ha az enyém volna, nem vágnám, mert én mindig csak akkor szoktam, ha megroppan a fogam alatt, de ez még tésztás — mondogatta tovább. — Akkor jó a búza, amikor lassan sárgul, mert akkor tartja magát. Ilyenkor lesz jó kemény és gömbölyű a mag, ámbár a fene tudja, nekem csupa zöld volt egyszer még a búzám, jött egy meleg szél, két nap múlva arra megyek, hát érett volt az egész. Azonnal kaszát neki, nehogy elperegjen, mégis tl zenkét mázsát adott holdja — igy magyarázgatott töprengve Sós Mihály, miközben új és új kalászokat morzsolgatott az ujjai közt, Csapó meg feldíszítette a kalapját hajlós búzakalászokkal. Kis Gábor csendesen megszólalt: — Az lehet, Mihály bátyám, hogy tizenkét mázsát adott, de ha nem csapja meg a meleg, tizenhatot is adhatott volna. Igy járták be az egész balószegi dűlőt, azután meg a Háromnyárfást, vitatkozva, magyarázva, de az eszüket nem tudták megállítani, hogy mikor lehetne megkezdeni, mikorra kellene szólítani az összes tagokat, hogy álljanak ki a már előre kitervelt beosztás szerint aratni. Sós Mihály a felelősségtől félt, nem mert határozni. Még tán jobban félt a szövetkezeti tagoktól, a párttól, a népi bizottságtól, a kormánytól, és az összes mostani hatalmak tói, mint annak idején a feleségétől, aki azért is veszekedett vele, ha megkezdte a munkát, azért is, ha halasztotta, azért Is, ha eladta a jószágot a vásárban, azért is, ha visszahajtotta. Csapó Bandi nem nagyon értett hozzá, az ő szeme sose volt gazdaszem, egyszer azt mondta, ennek kasza kell, másszor azt, hogy egy hétig is ráér, és hát a nóta is azt mondja: „Meg kell a búzának érni." Kis Gábor szokás szerint hallgatott és gondolkozott, majd amikor megállottak az egyik nagytábla végén, hogy most aztán döntsék el, hogy mit fognak otthon mondani, mert ha ők is összevissza beszélnek, kinevetik őket az emberek, megszólalt ő is: — Hallgass csak ide, András. Nézze csak Mihály bátyám: ez a ml búzánk ebben az első esztendőben még igen tarka, mert sokféle ember keze nyomát viseli. Én sok nyáron arattam a grófnál is, a káptalannál ls, Schlésingernél is, tudom, hogy milyen az a viaszérés ... Hanem azt mondom én, hogy ide még ki kell jönni, és ha majd már lesz benne annyi érett, hogy bele lehet fogni, akkor szólunk a tagságnak. A többi azután majd kiérik a kasza előtt, az uradalomban is így volt. Sós Mihály restellte ugyan, hogy nem ő mondta ki az utolsó szót, pedig az ő kötelessége volna, de hát a Gábor szava az igaz. Nemcsak beszélni kell a vezetőknek, hanem határozni is. Csapó Bandi ebbe belenyugodott. Különben is neki máson járt az esze, azon, hogyan ls lehetne a szekérderékba a szövet kezet lucernájából egypár etetésre valót belehányni. Amíg a dűlőn gyalogoltak, ő kizablázta a lovakat, és azok hol a búza kalászok közé haraptak, hol az útszéli por csint hersegtették ... Ö világéletében megszokta, hogyha keresztülhajt a határon, itt is fellök egy villa szénát, amott ls egy petrence lucernát néhány árpakaparékot vagy zabkévét, egy-két tököt, répát, néhánv cső tengerit, mikor és hol mi van, és erre most is rájár a keze. Hazafelé indulás előtt nekiáll a villával, felölt egy jó öllel, hogy azok a szegény lovak hadd harapjanak egy kis jót, ha már kihozták a bizottságot. Sós Mihály ezt észre se veszi, megszokta még a régi társaságokban, hogy a vezetők lova mindig a másét eszi, ha a határban jönnek-mennek, de Kis Gábor úgy nézi a megcsonkult rendet, mintha a fogát húznák. Néz-néz, nem szól semmit, de Csapó Bandi a hátán keresztül is érzi a szúrós szemeket és a Gáborban kavargó dühöt, mert nem mer belemerülni, és nem mer nagy villával felölteni. És amikor hozza is, szinte bocsánatkérően pislog, és mondja, Kis Gábornak szólva: — Szegény lovak nem ettek hajnalban, mert ezek a kölykök reggel jöttek haza a bálból. MONOSZLÓY DEZSŐ: Osztozkodás Mária hímezett. Vera képes újságot lapozott. Ilonka a szoba sarkába bámult, s néha rá pislogott a függönytelen ablakra, amelyet piszokcsíkokkal stráfozva verdesett az eső. Elhatározta, hogy holnap lemossa az ablakot. Ma mór nem érdemes. Az első szobában ültek, az ebédlőasztal körül. Szombat délutánonként mindig itt szoktak ülni. Először ki-ki a maga dolgát végezte, de csak addig, amíg a legidősebb testvér ki nem adta az utasítást. - Vera, végy elő papírt és ceruzát. Most is ezt mondta. Vera egy keményfedelű számtanfüzetet hajtott ketté, s a fölé görnyedt. Ilonka tovább bámulta a szoba sarkát, tudta hogy mi fog következni. Amióta a papa meghalt, ez volt a hét legfontosabb eseménye. Hirtelen a papára gondolt és siinte látta is, ahogy ősz bajuszával az eső szárnyaként az üveget simogatja. De ez csak amolyan ködös, homályos látomás volt, nem volt már benne semmi megható. Tíz éve hogy meghalt a papa, akkor ő éppen tizenötéves. volt, Vera első éves bölcsészhallgató, Mária már egy építészeti vállalatban gépíróskodott. Most is ott dolgozik. Aztán Vera is kimaradt a főiskoláról, és azóta számokat fejt Mária vállalatában. A szombat délutánok azonban . . . Helyesebben r>em is, a papa halóla után közvetlenül nem is kezdődtek el a szombat délutánok. Az első évben csak összebújtak, mint a riadt madarak. Apáról mesélgettek egymásnak, s apa meséi után a mamát is idézgették. Letöröl- • ték a port a régi bútorokról: „Emlékszel amikor ebben a fotelben ült a papa, a fejét kissé lehajtotta . . És néha ezt a lámpaernyőt nézegette". A lámpaernyőn latin felírás volt. Nem tudták mit jelent. De az nem is volt fontos. Az ismeretlen latin szavak misztikusan csengtek, s úgy hangzottak, mintha az apjuk mondaná: ,,Regia Solis Erat Sublimibus alta Columnis". A szöveget Ilonka szokta olvasni, s alighogy elkezdte, mind a hárman sírvafakadtak. Az is nagyon megható volt, ha Mária arról beszélt: ő tudta, hogy meg fog halni a papa, megérezte. Aznap éppen szilvásgombócot készített és . . . De egy szép nap rájöttek, hogy már mindent elmondtak. A lámpaernyőn a latin felirat sem használt. Egyre nehezebb volt meghatódni. Mindig kellett valamit csinálni. Télen tüzelőről gondoskodni, nyáron befőzni... és hivatalba járni (ő egy tervhivatalban najzolga.tott) és Berci . . . Tulajdonképpen Berci változtatta meg az egészet, amikor Bercibe beleszeretett a két nővérnek égnek állt a haja. Árulónak tartották. ,,Még ki se hűlt a papa ágya". Pedig már régen kihűlt, már több mint egy éve kihűlt, Később úgy látszik ezt ők is belátták és hangot változtattak. Egyszeriben szenvedélyesen helyeselni kezdtek. Igaza van Honkának, legalább őneki sikerül. Kikerül innen. Berci és ő boldogok lesznek. Akkor még a nővérek nem tudták, hogy Berci nős, ő már tudta. Persze, azért ez is kiderült. Mária a papa gobleinos fotelében zokogott „Ha szegény papa élne", ő azonban türelmesen elmagyarázta, hogy Berci el fog válni és elveszi. Ebbe belenyugodtak. Azóta van a szombat délután. Már az ötödik kockás füzetet írják tele számokkal és rajzolják tele tervrajzokkal. Gondolatban szekrényeket és ágyakat húzogatnak. Mert ha Ilonka elmegy ... - Abba már megegyeztünk, ha Ilonka elmegy, az enyém lesz az első szoba. Ilonka még emlékezett azokra az évekre, amikor Mária a belső szobában szeretett volna maradni. De nem szólt semmit. Öt ez a házi hurcolkodás sohase érdekelte. Néha csak úgy udvariasságból bele-bele szólt a tervezgetésbe. Ilyenkor a két nővér öszszemosolygott. Ilonának persze könynyű. Berci orvos. Mindene van, összeköltözködnek és kész. De nekik osztozkodni kell az öreg bútorokon. És semmit se lehet kidobni, az egyik a mamáé, a másik a papáé volt. - Azt a barokk sublódot azért levihetnétek a pincébe — ezt mindig Ilonka szokta javasolni. - Nem azt nem lehet — a nővérek szinte egyszerre védelmezték a sublódot. — Mama abban tartotta a fehérneműit. - Most azonban nem így történt. Először a sublódra néztek, aztán Ilonkára ... Volt ebben a nézésben valami hitetlenkedő ünnepi hangulat és némi cinkosság is. - Igazad van .»- levisszük a sublódot a pincébe. - Levisszük — csatlakozott Máriához Vera is. Ezzel a kijelentéssel az egész tervezgetés- megváltozott. Ha elkerül c sublód, a szekrényt is arrébb lehet húzni és akkor a lámpa a latin felírással Mária ágya mellett úgy fog állni, hogy ha világít, Vera szobájából is lehet látni. Ilonka fel is állt, hogy segít arrébb tolni a sublódot, próbálják ki. De Mária leintette. - Szívecske ne erőlködj, elég ha Vera lerajzolja, úgy is el tudjuk képzelni. Vera már az egész oldalt telerajzolta. Csak néha radírozott valamit. A tárgyak méreteit centiméterre tudták. Igy szinte gépiesen ment a rajzolás. Időnként helyeslőleg egymásra bólogattak. A sublód kiküszöbölése mindent forradalmasított. Az előbbi füzetlapokon úgy látszott, már kimerítették az összes lehetséges variációkat, most azonban sublód nélkül tovább lehetett tologatni a bútorokat. Néha egy-két számadatot is odaírt a rajz mellé, egy-egy. új függöny, terítő, egy szőnyeg árát. Csak alá kellett húzni a számokat és összeadni, de Mária egyre nagyobbakat sóhajtott. i- Mit szólna hozzá Apa, ha látná? Mihez mit szólna? - Hát a sublódhoz? Mama'abbon tartotta a fehérneműt. Honának összeszorult a torka. - Csak nem akarod azt mondani, hogy nem viszitek le a sublódot a pincébe? Mária nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Ilona úgy érezte, hogy egyszerre forogni kezd vele a szoba és a tervrajz is a kockás papíron. A szekrények suta bukfenceket hánynak és felkunkorodnak a szőnyegek. - Nézzétek - kezdte - nekem semmi közöm ehhez ... Nézzétek ... De aztán meggondolta magát és elhallgatott. - Mit akartál mondani? — kérdezte Vera. - Semmit. - De csak mondd el nyugodtan unszolta Mária. - Nézzétek, nálunk van egy tervező (érezte, hogy nem ezt akarja mondani, de azért folytatta) csuda vicces pofa. A Terebessy. - Igen a Terebessy. - Ez a Terebessy tegnap bejött a hivatalba és elmesélte, hogy rettenetes szomszédai vannak, de most kitol velük, vett egy lehangolt zongorát, s azóta befogja a fülét és játszik... >- És? - És semmi ... Megvette és játszik. Nem értitek? Csinál valamit. De ti nem csináltok semmit! — Az utolsó szavakat már ordítva mondta. — Semmit! A sublódot se tudjátok levinni a pincébe. Nem is igazából, de leg«' alább gondolatban. De ti gondolatban sem tudjátok levinni. A nővérek rámeredtek. - Nem értem mit akarsz azzal o lehangolt zongorával. - Nem érted ... Vera te se érted? Hát én mindjárt megmagyarázom. — A szekrények még mindig hányták a suta bukfenceket. - Ti nem viszitek le a sublódot és én nem megyek férjhez. Amikor kimondta már meg is bánta, de a torkát egyre szorongatta valami, s az ablakon a piszokcsíkok összefolytak a szeme előtt. - Nem mész férjhez? - emelte fel a ceruzáját Vera. - Nem, és tudjátok miért nem? Mert nincs aki elvegyen. Mert Berci nős, és sohasem fog elválni, mert... De minek mondjam, hiszen ezt ti is tudjátok. De ti gyávák vagytok annyira, hogy a sublódot se meritek megmozdítani. - Hallgass - kiáltotta Mária — azonnal elhallgass ... Tudod mi vagy Te? egy gonosz szörnyeteg vagy... Egy önző szörnyeteg vagy. Vera nem szólt semmit, csak a szemében égtek a gyűlölet fényei. Mária hangja elcsuklott, lerogyott a székbe. Sokáig egyikük se tudott megszólalni. A sublód mellett ott állt a latin feliratos lámpa. Ilona fülében Terebessy lehangolt zongorája vinnyogott. „Meghalt a papa, tam, tam, meghalt a papa tam, tam, tam." Kezdte olvasni a feliratot: Regia Solis Erat Sublimibus alta Columnis. A szemébe könynyek gyűltek. Ott álltak a lámpa körül és zokogtak mind a hárman. Már nem Is a latin szövegen sírtak, csak úgy... Azt sajnálták, hogy nem értik, mit jelent. Vera aztán vissza somfordált az asztalhoz és becsukta a kockás füzet fedelét.