Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-07 / 7. szám, szombat

„Teljes gőzzel előre" — mondja önmagának a mozdonyvezető és azzal teljesíti is saját parancsát. Aki azonban azt várja, hogy most a vonat szélsebesen robogni kezd, — nagyon téved. A „teljes gőzzel előre" Itt azt jelenti, hogy lassacskán cammogunk. Igaz, a gép teljes erőkifejtéssel dolgozik, dohog, sistereg, de a pálya olyan meredek, hogy minden Indulásnál először visszafelé csúszunk vagy tíz métert, csak azután zökkenünk nagy nehezen előre. Mesebeli táj kúszik alattunk. Mintha repülőgépről néznénk: a keskeny, kanyargó úton cserebogarakként mozognak a teherautók, kis meseházak lapulnak a hegyek lábánál, fentről pillantunk be a templomtorony harangablakán. Az erdős hegyek lába lent egymásba fonódik, a lejtőket derékben fehér felhőfoszlányok ölelik, hogy az egyik hegyet a másikkal lenge fátyollal kössék össze. Csak a sziklás ormok merednek büszkén külön-külön a ragyogó decemberi égnek. Már jóval 600 méterrel a tengerszint fölött járunk. Repülőgépnek sem csekély magasság ez. Pedig mi vonaton utazunk. És folyton fölfelé ... A völgyön túl merészen ível át a viadukt. Vasúti töltés, sínpárok futnak párhuzamosan vonatunkkal. Mi ez? Még egy vasútvonal vezet erre? Dehogyl Ez a mi vasútvonalunk. Rövidesen ott robogunk azon a hídon, azon a töltésen. Csak visszakanyarodunk egynéhány alagúton át, hogy szerpentinen vegyük az emelkedőt. Végül a 29. kilométerkőnél befutunk az utolsó alagútba. Nyolc perc negyven másodpercig „robogunk" benne. Hol felfelé, hol lefelé, hol kanyarodva, hol egyenesen. Folyton a föld alatt, pontosabban: a Nagy Fátra Malý Šturec hegye alatt, ötszázhúsz másodpercig. A kalauz már jóelőre elzárta a szellőztetőket, a csípős füst mégis behatol. Azt mesélik, hogy az alagút nagy emelkedőjén (kilométerenként 18 méter) egy elakadt mozdony vezetője füstmérgezést kapott, s alig tudták kivontatni a szerelvényt ... Végre kint vagyunk. A kis állomás felirata jelzi, hogy a nyelvtörő Cremošnéban álltunk meg. Harmaneci Cseppkőbarlang állomástól Cremosnéig alig száz métert haladt a vonat nyílt pályán, szinte az egész utat föld alatt tette meg. Magunk mögött tudjuk az ország leghosszabb alagútját. És egyben az alagutakkal legjobban megtűzdelt vonalszakaszt is. Huszonkét alagúton és három nagy hídon jutottunk ide Banská Bystricáról, csupán harminchárom kilométer távolságról. A huszonkét alagút leghosszabbika a firemošnéi — 4860 méter. A kanyargós alagutat 1936ban három vállalat kezdte építeni és méltán mesterinek nevezhető művet négy év múlva adták át rendeltetésének. Elnevezték már BeneS-alagútnak, majd Tiso-alagútnak, de ezek a nevek összesen sem bírták kl öt évig. Az utasok a „szerelmesek alagútjának" is becézik. Igazuk is van, hiszen hossza kitart egy nyolc perces „maratoni csók" erejéig... Csakhát az irigy kalauz itt fel szokta kattintani a villanyt. A pályamunkások néha azzal tréfálják a jövőre hatvanadik évét betöltő Ján Jelenőik bácsit, hogy majd őróla keresztelik el az alagútat, ha nyugdíjba megy ... Hivatalosan, már húsz éve így hívják: „A tizennégyes", jó név. És főleg — időálló. Mi köze Jeleneik bácsinak az alagúthoz? Eleinte nem értjük füst, a célzásokat. Végül kitűnik: Jano bácsi 1936-ban letette a favágó fejszét és beállt alagútépítőnek. Amikor megindult a közlekedés, ott maradt pályamunkásnak. Azóta is ott dolgozik. A „nagy sötét lyukon" át lámpa nélkül is elbandukolt már, úgy ismeri minden kiszögelését, talpfáját, mint a saját tenyerét. De megtudjuk azt is, hogy inkább egy vasúti hidat lehetne elnevezni róla. A közelben Dolná Štubňán, a kitérőnél a viaduktot visszavonulásuk előtt aláaknázták a fasiszta csapatok. A pályamunkásokat kivezényelték, hogy erősítsék meg a talpfákat az utolsó néJúlius Klimo felügyelő pályamester, az ország leghosszabb alagútját karbantartó-csapat vezetője. met transzportok számára. Jano bácsi ls ott dolgozott két társával, Ondrej Jariabkával és Gustáv Barónikkal. Munka közben a híd felé vezető drótokra bukkantak. Azonnal elhatározták, hogy a vezetéket csákánynyal átvágják. Az elvágott drótot azután ismét kaviccsal takarták be, úgyhogy látszólag minden rendben volt. Amikor az utolsónak maradt Wehrmacht-utász megcsavarintotta a robbanószerkezet fogantyúját, majd megnyomta a gombot, nagyot nézett: a hid nem robbant fel. Csavarta, csavarta, nyomogatta a szerkezetet, de az csak nem gyújtott. A hibakeresésre már nem volt idő, sarkában voltak a szovjet páncélosok. Eliszkolt. A híd azonban megmaradt. És megmaradtak azok a Cremošnéban elásott berendezések, szerszámok és pótalkatrészek is, amelyeket jano bácsi és társai oda készítettek, hogy a felszabadulás után azonnal megkezdik a pálya újjáépítését. Július Klimo pályamester és huszonkét ember 20 kilométer és 517 méter pályatest épsége fölött őrködik. Ezen a vonalszakaszon kilenc alagút van, öszszesen nyolc kilométer hosszúságban. Az emberek két szocialista brigádba tartoznak és önfeláldozó, felette veszélyes munkát végeznek nap mint lárgányra rakják a vágányokat, hogy a nagy alagútba vigyék, ahol kicserélik a kikopott síneket. Előtérben a 21 éves Dušan Stlpata. (A szerző fel vételei j nap. A leghosszabb alagútban, a „tizennégyesben" látogatjuk meg őket... Vágányokat, csavarokat szállító sárga-fekete csíkos járgányon futunk nagy tülkölés kqzepette a hosszú alagútba. Meglepően nagy itt a hideg. A tetőzetről lábvastagságú hegyes jégcsapok lógnak le. Ezeket ütögeti le most a brigád. Megtörtént már, hogy egyetlen éjszaka alatt akkora jégcsapok nőttek, hogy beverték a hajnali vonat mozdonyának ablakát és megsebesítették a mozdonyvezetőt. A pályamester az óráját nézi. Rövidesen ki kell üríteni a terepet, jön az,1901-es személyvonat. Az emberek az ötven méterenként elhelyezett beugrókba húzódnak. Egyszercsak nagy szél kerekedik, elalusznak a karbid-lámpák. A mozdony dugattyúként löki maga előtt az alagút hengerében a légtömeget. Ez jó figyelmeztetőnek. De csak akkor, ha az alagút első felényírfaerdo ben dolgoznak. Ha ugyanis a szellőztető akna mögé jutnak, az akna felszívja az előre nyomuló levegőt és még a közelgő vonat robaját sem hallják. Ilyenkor az óra gondos figyelése, és a menetrend pontos ismerete a legjobb védelem. És a jól működő tábori telefon. A hegytetőn, 92 méterrel feljebb, kis őrház áll. Benne négy ember. Mielőtt a vonat az alagútba futna, bekapcsolják a hatalmas ventillátort. Ha elkésnének és akkor akarnák bekapcsolni, amikor a vonat már az aknán befelé szívja a levegőt, a hatalmas légellenállás kiégetné a motort. És ráadásul füstben hagynák munkatársaikat az alagútban. Amikor — vagy tíz éve — még nem volt ventillátor, a füst néha egy-két, sőt három óra hosszat is az alagútban maradt. A maró, fojtogató füstben képtelenség a munka, egy lépésre sem látni. Úriási a robaj, mintha a hegy akarna leszakadni. Amikor az új szovjet Diesel-mozdony fut erre, szinte az ember tüdejét remegteti a szűk folyosóban _ hallatlanul felerősödő robaj. A szellőztető segítségével 10 —15 perc múlva kitisztul a levegő. Folytathatják a munkát. Az egyik csoport a meglazult csavarokat erősíti a talpfákba, a másik folytatja a jégcsapok leverését. . Naponta hatvan vonat robog itt. Hatvanszor negyedórás kényszerszünet. A mérges gázok olyan koncentrációja keletkezik az alagútban, hogy életveszélyes mérgezést okozhat. A széndioxid halölos méreg. A robajfelőrli az Idegeket. Az emberek ma már hangszigetelő fülvédőkkel és füstszűrő álarcokkal dolgoznak. Senkit sem kell e védőszerek használatára nógatni. Mindnyájan tudják, miért kapott Leitrich barátjuk tuberkulózist, miért kellett kioperájni Laminský fél veséjét, mitől kapott Piecko 44 éves korában infarktust, tudják, mi őrölte fel Juraj Petrovič brigádvezető szervezetét. Az egyik brigád most vezető nélkül van. A múlt héten temették... Az alagút karbantartása már hét embert ölt, vagy nyomorított meg. Pedig csak egyetlen esetben került az alagút áldozata a vonatkerék alá. A pályamunkások két évenként Járnak kötelező orvosi vizsgálatra. Itt évenként. Egészségi fokozatuk: mint a mozdonyvezetőké, pedig csak segédmunkát végeznek... A mérgezés-gyanúsakat azonnal más munkára, nyílt pályára vezénylik. A fizetés harminc százaléka veszélyességi pótlék. Ételt az alagútba vinni tilos. Néhány óra alatt méreggel szívódna tele. Errefelé a hegyoldalakon sok a nyírfa. A téli napsugárban fehéren világítanak a sima törzsek. Fülnyomasztó csend (11 a meseszép tájon... Az idetévedt szemlélőt elragadtatja a látvány. De az idegroncsoló robajban, szívbénítő mérgező füstben dolgozó emberek számára ez a látvány, amely az alagútból kijövet hunyorgó szemük elé tárul — életadó erő. Nem hiszem, hogy füstös, zajos városban élő ember kibírná ezt a munkát. VILCSEK GÉZA H

o oz ember megélt két világháborút, akkor sok egyéb mellett a fejfájással kapcsolatban is támadnak észrevételei. Az utóbbi esztendőkben, hosszabb megszakításokkal ugyan, de újra és újra jelentkezik nálam ez a görcsös fájdalom. Néha egy új szemüveg, néha orvosság, néha meg orvosság és pihenés segít. De mert először a szemüveg biztosított számomra viszonylagos nyugalmat, ezért, ha jelentkeznek a fejgörcsök, azonnal a szemklinikára rohanok. A szemklinikára nem könnyű bejutni. Rengeteg az olyan beteg, akit sürgősen kezelés alá kell venni, különben szemevilágát is könnyen elveszítheti. Csak az, aki már ott járt, tudja felmérni azt a komoly és értékes munkát, melyet az orvosok és a nővérek végeznek naponta a klinikán. A rendelőbe reggel héttől kezdenek szállingózni a betegek, kilencre a váróterem zsúfolt. A páciensek már a folyosón járkálnak, köztük olyanok is, akik napok óta várják a pillanatot, hogy a klinikán megüresedjen egy ágy, és idejében elfoglalhassák a távozó helyét. A harminchatos szobában például két ideiglenes ágy áll. Csak mondják, hogy ideiglenes. A valóság azonban ezt a fogalmat meghazudtolja, mert az ágyak már hónapok óta ott vannak, nem lehet kitenni, mert mihelyt a páciens távozni készül, csak felhúzza a nadrágját, már ott van az új beteg, aki vetkőzni kezd. Ez a helyzet a férfi osztályon, de valószínűnek tartom, hogy a női osztály éppen olyan zsúfolt. Mindezt azért kellett előre bocsátanom, hogy az olvasó megértse, milyen nehéz a szemklinikára bejutni. Akinek azonban fájdalmai vannak, ezt a zsúfoltságot nem érti, mer! egyetlen gondja, hogy megszabaduljon görcsös bántalmaitól. Igy voltam én is, és mivel napok óta úgy keringtem a klinika körül, mint Kafka hőse a Kastély körül, gondoltam egy nagyot, és mint újságíró, összeköttetések után kezdtem kutatni. Rá is akadtam egy befolyásos ismerősre, aki eljött velem a főorvoshoz és beajánlott hozzá. A főorvoson láttam, hogy dühös, nem híve a protekciónak, de napok múltán mégis sikerült bejutnom, viszont a főorvos, mint gyanús, protekciós elemre rám sem hederített. Nem is csoda, az operáltak és az operációra készülő betegek gondja nyugszik az orvosok vállain, úgy hogy ilyen beteg, mint én, nem tudja őket különösen meghatni. Ebben a kínos helyzetben azzal vigasztalódtam, hogy lelkiismeretes asszisztens vizsgált meg. Ezenkívül mindent megtettem, hogy hasznosítsam magam és a szobában levő bekötött szemű, tehetetlen betegeken segítsek. Volt mit tennem, párnájukat kellett megigazítanom, máskor etetésüknél segédkeztem, és ha a nővér más, súlyosabb betegekkel volt elfoglalva, okkor a vizelettel teli üvegeket is kivittem a szobából, majd kiöblítve behoztam. Mindez a szolgálat természetes volt, mindenki, aki a klinikán lát, segít bekötött szemű társain. Aki a klinikára bejut, néhány óra leforgása alatt komoly és mélyreható változáson megy át. Itt a négy fal közt, a betegek társaságában az ember a külvilágról csak a rádión keresztül értesül. Azt is mondhatnám, hogy a külvilág csak beszűrődik a klinikára, de az igazi valóság: a betegség, a Szembaj. Ez érdekel mindenkit, ez köti le a betegek figyelmét. A külvilág ezenkívül a látogatók révén is beáramlik a klinikára. Aszszony a férjét, gyermek a szülőjét, vagy fordítva, szülő a gyermekét látogatja meg. Ilyenkor befőttek és egyéb jó falatok kerülnek ki a gondosan előkészített csomagokból, és miután rövid, tömör stílusban o fontosabb híreket közlik, hozzálátnak, hogy gyámoltalan hozzátartozóikat az otthoni jó falatokkal megetessék. Utána elüldögélnek egykét órácskát, a szemoperáció körül folyik a száj sikerült-e vagy sem. És el nem mulasztják a lehetőséget, hogy a kezelőorvossal halkan, udvariasan és meghitten meg ne tárgyalják betegük állapotát. A

betegek, különösen azok, akiket megoperáltak és bekötött szemmel napokig mozdulatlanul és tehetetlenül feküsznek az ágyukon, nagyon várják a látogatókat. Emlékszem, egy világjárt idősebb férfi, akinek munka közben szilánk fúródott a szemébe, äz operáció után is azon a szemén gyon gyengén látott, az esti i ban fiatalkori kalandjairól szá be nekünk. Szóba hozta élett< is, akivel Párizsban ismerkedett i Akkor még szép, kedves téréi volt, de ma - amint mondt< házsártos vén boszorkány, megk ríti az életéti Nos, látni k< volna, hogy ez az edzett, vilá< férfi, hogy várta szerdán és vc nap ezt a „vén boszorkányt", l kor megérkezett és bontogatni k te szegényes . kis csomagját, a jas, boldog mosoly le nem vá férfi arcáról. Később, órákon át togtak, mintha fiatal szerelme lennének. Amikor asszonya elt zott, szemrehányást tettem i miért nevezte vén boszorkány ha olyan nehezen válik meq 1 Az öreg szemrebbenés nélkül Szabó Béla: válaszolta, hogy minden úgy i ahogy mondta, de az is igaz, J szíve minden dobbanásával rag kodik a „vén boszorkányhoz" ., Szobaszomszédom egy hetvei esztendős hivatalnok volt, akit ! kehályogra operáltak. Egy hete lott, hogy levették szeméről a kö Az operáció sikerült, látott má hályogos szemén is, de az öreg c állandóan zsörtölődött. Azt mor hogy minden jó volna itt ezei klinikán, csak éppen a kórházi k tot nem bírja a gyomra. Hetek" semmit sem eszik, sajnos áilar an fogy, és ez kihat egészségi i potára. Én a kórházi kosztot pró tam megvédeni. Mondtam, hogy kem ízlik, de fáradozásom hic valónak bizonyult, nem tudtam rr győzni. Az öreg makacsságát ( később értettem meg, amikor tam, hogy felesége — külön gedéllyel - naponta jár be ho déltájban előszedi az edényeke meghitt csörömpölés közepette öreg hátat fordít nekünk és jó vággyal megeszi az otthoni tyú vest, a finoman elkészített húso mártásokat, és tejszínhabos süte nyeket. Mindez a legnagyobb tokban ment, csak éppen mi, szc társai mosolyogtunk azon a kije tésén, hogy fogy, mert „semmit eszik". Másnap a hetvenhét éves c távozott, helyette egy másik örei ugyancsak szürke hályoggal — kezett. A két öreg közt azonban n csak az volt a különbség, hogy új páciens hetvenhét helyett c hetvenhárom évet számlált, hai más lényegbevágó, jellembeli lönbségek is voltak. E

z az öreg kedves volt, sze. és mindent megevett, < adtak neki. Aki egy jó szólt hozzá, annak ő legalább jó mondattal fizette vissza udvar ságát. Aki apró szívességet, s gálatot tett neki, arra úgy mos gott, mint egy öreg, megőszült gyal, akinek mindkét szemén s; kehályog képződik. Soha még bért így nem láttam mosolyo Ügy tetszett, mintha hosszú évt deken át egyebet sem tett vol minthogy gyakorolta ezt a de békeszerető, nemes kifejezést, h aztán öreg korára megérjen, mindenkit megajándékozzon vele A pipázáson kívül ez a mo: volt az öreg igazi szenvedélye, volt itatva vele az egész ember, b ne volt hályogos, kissé hunyó szemében, sápadt bőrében, an már-már őszülő haja fehérség* vetekedett, arcvonásaiban, tétc szívélyes mozdulataiban. Mint már ismerkedésünk első perceil észleltem, amikor karonfogva ág hoz vezettem és segítettem n