Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-07 / 7. szám, szombat

í elhelyezkedjék. Amikor bevetni a dohányzóba és megtöme pipáját, rágyújtott, hálásan emelte homályos tekintetét, 1 ezeket mondta: Maga, fiatalember, oly kedves ám, hogy boldoggá tenne, ha mondaná a nevét, hadd emléem magára, ha kikerülök inés hadd mondhassam el felemnek és ösmerőseimnek, milyen les úriemberrel találkoztam a kán. Oly kedves maga hozzám, egykor a nagynémetek voltak tlső világháború idején ... szóáradaton és e furcsa monvalón megdöbbentem. Arra Joltam, lám dicsérni akar, és !t mond nekem! — de nem lett őt félbeszakítani, mert anyjószándék, noivsóa volt minden óban és egész viselkedésében, y illetlenség lett volna ót kér! vonni, vagy magyarázatot kei... De mintha megérezte volhogy valami nem tetszőt monnekem, hirtelen témát váltott, íjuk öreg gyógyszerészéről kezbeszélni, aki rákban pusztult de súlyos betegsége ellenére is lozott, és vele különösen szereelbeszélgetni. Fő témájuk a szem volt. világosság mécsese alig él, alig >g benne, évtizedek havazták be, 'azért mosolyogva és szeretetretóan idézi a szerelmet. Azt mondnemrég, néhány esztendővel ezt prostata-operáción ment ketül. Mielőtt megoperálták vola következő kérdéssel fordult a észhez: „Nagyságos orvos úr, azt lem öntől alázattal, ha sikerül operáció, akkor hódolhatok-e én Hereiemnek?" Igy mondta: „hóiatok", erre akár megesküdni is nék, mert az öreg világéletében dennek és mindenkinek hódolt, az orvos megígérte neki, hogy íbb is hódolhat majd. Ö pedig, >gy mondja, most is hódol... il főleg a felesége tanúskodhatÉs színes fantáziával beszél nek a dohányzóban a szerelem [hangjáról és jótéteményéről, rt amikor a szerelemről beszél, r többen körülállják és haHgatPipája szája széléhez tapad, adt ajkán tétova mosoly játszóik. Nekem úgy tűnik, mintha ;t, ezekben a pillanatokban újjáetne és újra fiatal volna. Szava, sólya világít, utat tör homályos gán át, mintha csak hályogos mét helyettesítenék. Nem henceg, i a régi múltjáról beszél, haŕ a jelenkori múltról, amit most id, besző a szürkehályog és amit ílmes olázata felbont, lehámoz eltüntet Szavaiban senki sem ílkedik, senki sem mond ellent ti, mindannyian megilletődötten Igatjuk, és ő mélységesen hálás irt nekünk. i hála és alázat az igazi eleme, idenkive! a világon jóba akar n.i. Háláját és alázatát három ílven tudja kifejezésre juttatni likul, hogy komoly nyelvbotlást etne el. Noha tudja, hogy vane tolvajok és bitangok a világí, de az a benyomásom, hogy ük is jóba akar lenni, csak azért, jy ne bántsák. A tolvajokról akbeszélt, amikor este megágyazi fekvőhelyét és fejpárnája alatt I kék borítékot találtam. Sejtetí, ml van benne. Ezért azonnal Itam neki felfedezésemről. Mori nyúlt irtana. Mozdulatában n hála, sem alázat nem volt. De integette magát. Azt mondta, ami• nemrég megoperálták, egyik szótársának száz koronája tűnt el... H

allgattam, mit is mondhattam volna, hisz szobánkban rajtam kívül senki sincs, aki elemelhetné kis vagyonkáját. Mindannyinak be van kötve a szeme. Rossz érzéssel feküdtem le, arra gondoltam, vigyáznom kel) az öreg borítékjára. De vigyázott rá az öreg. Hajnal tájban arra riadtam fel, hogy az öreg leszáll az ágyról és párnája alatt mattat, majd kis éjjeliszekrénye fiókjában. Egyik szobatársunk — a bekötött szemű ügyvéd — is felébredt. Fojtott haraggal sziszegte: Aludni sem hagyják az embert! Az öreg riadtan, szinte reszketve lapult az ágyához. Én megkérdeztem, hogy mit keres. Semmit t válaszolta — csak ki kell mennie. Kikísértem, a folyosón megvártam, amíg tétova léptekkel visszajött. Majd megnyugtattam az ügyvédet, és halkan megkértem, hogy több türelemmel és elnézéssel viseltessék az öreg iránt. Az öreg újra lefeküdt, és mert a folyosón azt mondta nekem, hogy fázik, gyapjútakarót borítottam a paplanjára. Miközben takargattam ha Hton, reszkető hangon azt súgta nekem, hogy nagyon jó és kiváló úriember vagyok. Türelmetlenül rászóltam, hogy most he beszéljen, hajnal van, aludnia, pihennie kell. Reggelre a régi mosollyal ébredt, fürgén leszállt az ágyról és a fürdőszobában tapogatódzva, mégis gyakorlott mozdulatokkal megborotválkozott, hogy tiszta képpel fogadhassa az orvosokat. Amikor kilenc tájban elbúcsúztam tőle már nem volt szempillája. A nővér vágta le, mert az operációra a szemnek szőrtelennek kell lenni. Az eseménynél nem akartam segédkezni. Magam sem tudom miért, de bántott, hogy fehér, alázatosan repdeső érzékeny szempillóját — amely annyira a lényéhez tartozott — lenyisszantják. Mentem, rohantam kl a dohányzóba, ott rágyújtottam és kínlódva gondoltam arra, hogy hiába, az életben nem használ semmiféle alázat, jószándék. Az élet, a valóság megköveteli a magáét, és a társadalom, a leghaladóbb társadalom — mint a miénk — csak annyit tehet, hogy díjtalanul megoperáltatja a beteget és lehet, nagyon könnyen lehet, hogy néhány esztendő múlva oly tökéletességre tesz szert az orvostudomány, hogy orvosságokkal, preventív Intézkedésekkel talán megakadályozhatja a szemhályog képződését. Ki tudja, de pillanatnyilag biztos, hogy az alázat nem használ, nem védi meg az ártatlan megőszült szempillát és sem én, a „kiváló úriember", sem a „nagyságos orvos úr" nem tehet ez ellen semmit. V M

iért villant át mindez az agyamon?.., pontosan magam sem tudom megmondani. Talán a részvét az öreg szándékai láttán, aki ritkuló, őszbeborult napjait féltette. Ez a félelem csak most jutott érvényre, amikor fehér szempillóját lenyírták, és homályos repdeső szeme vereses lett. Félelmét nem védte többé sem szemérmes mosoly, sem szempilla, szorongása védtelen, meztelen lett és az alázat végső határáig jutott. Ezt o pillanatot el nem fele/thetem soha. Amikor kezet nyújtottam neki és elbúcsúztam tőle, — én elhagytam a kórházat, ő meg a nagy operációra készült — valami olyasmi történt, amire nem számítottam. Villanó pillanat volt, én mindössze anynyit éreztem, hogy reszkető, hűvös ajka a kezemet érinti. Engem okkor a szégyen olyan sodró hulláma borított el, hogy visszafojtott lélegzettel menekültem ... Többi szobatársamtól el sem búcsúztam, úgy menekültem a tett színhelyéről, mintha valami helyrehozhatatlan bűnt követtem volna el. Kint, a kórházon túl órák hosszat enyhe hányingerrel, céltalanul kószáltam az utcán. Néztem az idegen emberek arcát, magyarázat után kutattam, de fáradozásom hiábavalónak bizonyult. Az öreg szavai a „kedves úriemberről" és a „nagyságos doktor úrról", akárcsak a böfögések, minduntalan vissza-visszatértek és kényelmetlenül az ~olázat boldogtalanságára emlékeztettek. A történteket nem tudtam megemészteni, sem életem rendjébe beilleszteni, és mintha a fantáziám Is elhagyott volna, szürkeség borított el. Azóta sem merem az öreget meglátogatni, hogy megtudjam, hozott-e az operáció világosságot az életébe? Változatok (j-húron Hegyterait lldérc'hegedűjén e 5bat Concerto láthatatlan húrok és zajonganak, jayűszítenek és vonagfazéves sudár fenyők tötVU^ílerékba fájdalmas recsegéssel. Majd egyszeribe fülbántó csend ül a tájra és az éj bársonyos palástja mögül félénk, kíváncsi gyermekszemként bújnak elő a csillagok. Fellélegzik a világ, s az egyremásra fénybeboruló ablakok mintha rejtjeles üzeneteket váltanának a messzi csillagokkal. Csupán a város peremén, a fenyvesek szélén egy fehér ház ablakai merednek továbbra is sötéten a decemberi éjszakába. Benn, kényelmes karosszékben gyermeklen kék pillantású fehér hajú öreg ember hallgatja Cavadarossi búcsúáriáját. A Kívánság-hangverseny műsorán Schumann, Liszt és Chopin dallamai után Corelli és Vivaldi hegedűhangversenyei következnek, befejezésül pedig Rossinl híres Mózes fantáziája hangzik fel. Vagy harminc éves ez a felvétel, amely Jan Kubelík, a nagy cseh hegedűvlrtuóz művészetét őrizte meg napjainkig, annak a Kubelíknek a művészetét, akit Európa zeneszakértői századunk Paganinijének tartottak. Kíváncsi pillantást vetek vendéglátómra. Ám Drozen mester ezekben a pillanatokban se nem hall, se nem Iát. Nem tudom vajon Jan Kubelíket hallja, aki annak Idején éppen ezt a szerzeményt játszotta az ő hegedűjén. Bánat és öröm, szerelem és csalódás, élet és halál dala sír fel édes-búsan a hegedű G-húrján. A dallam az édesanya és a hű szerető selymesen lágy kezével simogat, majd veszett viharként cibálja az érzelmek húrjait. Évtizedek óta befagyott zuhatagok árját oldja fel bilincseiből, hogy ugyanakkor jeges páncélba zárja a szenvedélyek láváját. A mindent megbabonázó dallamok pedig a végtelenbe röpítik az agg hegedűkészítőt, akinek súlytalan teste a zene szárnyán röpül téren és Időn át a végtelenbe. Egy fantasztikus Chagall kép kél előttem életre ... Hegykoronák, virágzó rétek, tajtékzó óceánok felett, pusztuló és a mélyből feltörő népek történelmén suhan át a fehér arcú öregúr, hogy a következő pillanatokban, percekben vagy évszázadokban feneketlen mélységek felé zuhanjon szárnyszegetten, hogy egy kies, észak-olaszországi kisváros ódon utcáin érjen földet, Cremonában, ahol az Amatik, Guarnerik, Stradivarik éltek, szerettek és készítették csodálatos hangszereiket. Antonio Stradivari műhelyét kereste, a hegedűkészítők királyának titkait akarta meglesni, mint előtte sok más náció megszállott fia. Az isteneket és a szerelmet kereste a fák titkaiban ő is, akárcsak azok a régesrégen porrá vált mániákusok, őrült zsenik és szelíd félnótások, akik pénzre vágytak, nőre és dicsőségre, halhatatlanságra, hogy sokaknak nyomor és szenvedés legyen az osztályrészük, csak úgy mint azoknak, akik hangszereiken játszottak, s művészetükkel embert és madarat egyaránt megigéztek. Majd Európa hangversenytermeiben ül. Paganinit hallgatja, a két Kubelíketi jant és Rafaelt, Jehudi Menuhint és Vasa Prihodát, Kogant és Dávid Ojsztrahot... Aztán a zene orkánja is elül. Drozen mester szemében kihunynak a fények, a szobában felgyúlnak a villanylámpák, s František Xavér Drozen, a ma már Európa-szerte híres turnovi hegedűkészítő ámulva néz szét maga körül, majd néma hallgatás után váratlanul mesélni kezd. — Itt születtem, e szép, vadregényes és mégis termékeny, a történelemtől vemhes tájon, amelyet a költő Cseh Paradicsomkertnek nevezett. Százéves faóriások árnyékában ringott bölcsőm, a mesebeli, kincseket rejtő Kozákov hegy tövében. Szülőfalum lakosainak nagy többsége muzsikus volt, akik a régi monarchia távoli lengyel, magyar, orosz és olasz tájain vetettek horgonyt, ott érvényesítették tehetségüket. Apám is karmester volt és hegedűs, édasanyám hegedűtanítónő. tgy aztán a madárdal és a cseh népi melódiák mellett Smetana, Dvoŕák, Corelli, Mozart, Schumann, Beethoven, valamint Liszt és Chopin zenéjével is megismerkedtem, szerelmese lettem a muzsikának, bolondja a hegedűnek. Hatéves koromban már tűrhetően hegedültem. Virtuóz szerettem volna lenni, családom azonban szegény volt mint a templom egere. Mesterséget kellett tanulnom, de milyet? Anyai nagybácsim, aki Polában, a haditengerészet zenekarának volt a karmestere, azt javasolta szüleimnek: küldjenek le Olaszországba, a bresciai és cremonai hegedűkészítők műhelyébe, ő majd szót ejt érdekemben. Neki ls vágtunk a nagy útnak, Bécsnél azonban nem jutottunk tovább. Édesanyám súlyosan megbetegedett, s alig tudtunk hazatérni. Szüleim tanácstalanok voltak, ám a rokonok ezúttal ls segítettek. Prágai nagybácsimhoz kerültem, Jan B. Vávra mesterhez, a híres prágai hegedűkészftö iskola egyik nemzetközileg is elismert kiválóságához... Tanulóéveim végeztével önállóan kezdtem dolgozni, s már a tizedik általam készített hegedűvel első díjat, s aranyérmet nyertem egy prágai kiállításon és még ebben az évben (1914) ezt a sikert Bécsben Is megismételtem. Ekkor kaptam az első komoly megrendelést: a prágai zenekonzervatórium számára készítettem egy hangversenyhegedűt! Közben kitört az első világháború, s ml hegedűkészítők valóban bizonyíthatjuk, hogy ha dörögnek a fegyverek, hallgatnak a múzsák. Mi pedig tengődtünk... Az első világháború után még néhány évig Prágában dolgoztam, míg végül 1925-ben szülőfalum tőszomszédságában, Turnovban, ebben a nagy kulturális hagyományokkal rendelkező kisvárosban telepedtem le, itt raktam fészket, itt alapítottam családot. Ezután már a nagy sikerek korszaka következett. Drozen mester néhány év alatt hazánk legkiválóbb hegedűkészítőinek egyike lett. Ezerkilencszázhuszonnyolcban már Jan Kubelík Játszik a turnovi mester csodálatos hangszerén. A cseh Paganini után Otakár Sevcsík, az Európa-szerte elismert zenepedagógus, majd J. Muzika professzor, dr. J. B. Foerster, Eugen Suchoň, szlovák zeneszerző, Gustáv Nahlovsky profeszszor és Vízváry mester, a pozsonyiak kedvence rendel többek közt a fiatal Drozennél mesterhegedűt... A második világháború idején František Xavér Drozen Igen kevés hegedűt készítet^. Mással volt elfoglalva. A szov; jet partizánokkal volt összeköttetésben, segítette őket a német fasizmus elleni harcban. Erről az időszakról a Szovjet: unió Legfelsőbb Tanácsának El: nökségétől kapott, „A Nagy Honvédő Háború Győzelméért' kitüntetés beszél ékesszólóan) A felszabadulás után a tur

: novi hegedűkészítő sikerei egy: re szaporodnak, hírneve terjed. Nemcsak a Cseh Filharmónia hegedűsei, és a Smetana-kvartett művészei játszanak hegedűin, hanem a P. J. Csajkovszkij nevét viselő moszkvai konzervatórium mesterpedagó'gusal, valamint a dán rádi^ koppenhágai szimfonikus zene: karának tagjai is... Ám a szovjet Davíd Ojsztrah, az angol Alan Loweday és a Rómá_ban élő híres Ida Händel is Drozen mester hangszerén Játszik, csakúgy mint Paul Eortelier, a neves francia gordonkaművész. Több mint négyszáz mester.hegedüt, gordonkát és viola d'amore-t készített eddig, n mi nem kicsiségl Hiszen hegedűig hónapokig, sőt néha évekig dolgozik. Hét évig készült például Dávid Ojsztrah hegedűje ls, igaz, közben a mester máš hangszerrel is bíbelődött. Bizony sok víznek kell lefolyni p Jizerán, amíg a két-háromszázéves faóriások a turnovi vavarázsló kezében mesterhegedűkké változnak át. Drozen mester nem hiába tartja ősének és példaképének Antonio Stradivarit. Reá esküszik, s vele együtt vallja, hogy minden, ami a földön él, k§t életből keletkezik. Így a hege"dű is, amelyet jávorfából és p rezonanciából jól vizsgázott lucfenyőből készít. És hogy a hangszer a halhatatlanság egy röpke pillanatát, legalább a 200—300 évet megélje, Antonlp Stradivari elve szerint, távoli tájak egzotikus fáinak drágp gyantájával balzsamo7za be. Elnézem a közel hetvenesz.tendős fehér hajú, fehér arcú mestert, aki egész életét a zenének, a hegedűkészítésnek szentelte. A köztársasági elnök a „Kiváló munkáért" érdemrenddel tüntette ki. Azt azonban az érdemrend csillogása sem tudja eltakarni, feledtetni, hogy ez a szép, szikár, fehér hajú, fehér arcú férfi nem igen dúskál földi javakban. Évek hosszú során gyakran látogatom meg Drozen mestert, s látom milyen szerényen, tán túlszerényen ts él feleségével együtt, aki a Jablonex számára dolgozik mint otthoni munkásnő. Nap nap után, kora reggeltől késő estig dolgozik F. X. Drozen, segéd és utód nélkül. Nem tudja kl áll majd helyére, ki veszi át tőle a stafétabotot... Lehet ugyan, hogy majd eg,y szép napon határozat születik meg, amely legalább minimális anyagi biztonságot nyújt annak a mániákusnak, aki a Drozenek, Vávrák, Neudorflok mesterségét szeretettel, szorgalommal és tehetséggel folytatná. Ám lehet, hogy akkor már késő lesz... Igaz, Itt nem csupán az anyagi jutalmazás játszik szerepet. Sőt, ebben a társadalmunkban oly mostohán kezelt szakmában, amely több mint Ipar, és több mint Iparművészet, a tudás, a művészi tehetség az elsődleges. Mert a hegedűkészftésnek nincsenek olyan titkai, melyeket titkolni, rejtegetni lehetne vagy esetleg ellesni. Akiből hiányzik a művészi Ihlet, az minden szorgalma ellenére csak iparos marad és egy mesterhegedö megalkotására sohasem lesz képes. Hiszen Antonio Stradivari sem tudta elérni, hogy két fia, Ombono és Francesco, akik negyven esztendőr át dolgoztak műhelyében, a kö zepesnél jobb hegedűt állítsa nak elő. Pedig az egy plllana tig sem lehet kétséges, hogyhr Antonio Stradivarlnak lett volna valami szakmai, mesterségbeli titka, két fiát minden bizonnyal e titokba beavatja. Drozen mester azonba^ művész, ezért ls sikerült elles ni az ódon erdők titkát, ezér tudott az északi, párás levegő Jü' tájon csillogó, aranyló balzsamot előállítani és kecses formájú, tökéletes hangú hegedűt készíteni. És ezért ls került be a londoni Hill csalár nagykönyvébe, a hegedflkészltó dinasztiák királyai közé! BARSI IMRE