Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-21 / 21. szám, szombat

JARNÖ JÓZSEF 11901—1934) az 1918-19-es magyarországi forradalmak bukása után szinte gyerekfövel kerül Csehszlovákiába. Először a Kassal Napló szerkesztőjeként dolgozik, majd jól fizetett tisztviselőként egy nagyvállalatnál kerül alkalmazásba. Szeretetre méltó egyénisége a demokratikus gondolkodása miatt az irodalmi körökben és az ifjúsági mozgalmakban egyaránt közkedveltségnek örvend. Váratlanul, 33 éves korában bekövetkezett halála az egész csehszlovákiai magyar sajtóban őszint részvétet és megrendülést vált ki. A verskötetekkel debütáló farnó tehetsége a prózaírásban mutatkozott ígéretesebbnek. Re. gényeire a magyarországi kritika ts felfigyelt, s Börtön című regénye (1927) a budapesti Pantheon Kiadó Mtkszáth-díját nyerte el. A csehszlovákiai magyar kritika a művészi kibontakozáshoz közelgő Jarnó munkásságából a Magyar miniatűrök című kötetet (1931) fogadta a legnagyobb elismeréssel. Ebben a kötetben Jarnó a magyar irodalom kimagasló alakjáról írt életrajzi novelláit gyűjtötte össze. Kedvelt történelmi hőséről, a magyar jakobinus mozgalom vezetőjéről: Martinovics Ignácról regényt akart írni, de ezt a tervét korai halála miatt már nem valósíthatta meg. Itt közölt írását a Magyar miniatűrök című kötetéből vettük át. T. L. o mór letárgyalt vádpontokat, visszatért a régi bűnökre, a gúnyversekre és az illetlen szavalatokra, hogy aztán annál hatásosabban emlegethesse a pénzt, amit Csokonai a halasi egyháztól vett fel a kollégium részére s melyet Pesten elmulatván, csak hetek múltán térített vissza. Aztán hirtelen dörögni kezdett a rektor szava: most a beszédről szólott, melyet az egykori praeceptor mondott a diákok előtt mielőtt eltávozott volna a százados falak közül. — A magáról való hiú ábrándozásokba és a méltatlan panaszokba belevegyítette o tudományok és a törvények szemérmetlen ócsárlását. Mindezeket olyan hangokkal és mozgásokkal mondotta el éspedig magyarul, melyek inkább illettek volna valamely szemtelen színészhez! Valaki nem bírta lefojtani magában a felháborodást: - Magyarul! Megcsúfolása o retorikának ! ...A diákok seregében senki se csohogy írná l« nekem. Hát le is írta, - őt rhénes forintért. Vékonydongájú egy legény volt, valami Csokonainak hívták, de nagyon ügyeseket tudott kifundálni... I

zgatott szavak hangját verték viszsza és sokszorozták meg o kollégium ódon kőfalai. A hálótermekben csak nem akart elcsendesedni az élet, pedig már rögén elkiáltotta az éjfélt a bakter. A vitázok sorában ott voltak a szobafőnökök is, akik máskor oly féltékenyen vigyáztak a csöndre s az éjszakai nyugalomra. — Kicsapják, persze, hogy kicsapják! — erősítgette dühösen egy tagbaszakadt teológus, akinek buzgó érvelését minduntalan megszakították a közbeszólók, - a Jutka Perzsi versét csak elnézhették még, de azt már tisztelendő Kotsi Sebestyén István se veszi le róla, hogy Pesten elmulatta a kollégium pénzét, omit legációban szedett össze ... — Nem is kell levenni róla semmit! Ha elmulatta a pénzt, vissza is fizette, a kollégiumot nem érte károsodás... — Nem prédikátornak való az ilyen: éccaka verseket firkál, reggel meg akkor is alszik, mikor már templomija kellene menni... A tetejében meg még a Vénuszról irkálja a verseket! A vágás félretalált, mert a nagydarab legény elégedetten pöndörintett egyet a bajszán s nagyot vigyorgott: — Kend csak ne szenteskedjék: belesik maga is a szépasszonyok ablakán, ha teheti! Azt mondják, maga ölelgette meg tiszteletes Nagy Gerson uram cselédjét is, akinek most úgy gömbölyödik a hasa ... — Hásze' ölelgetni csak ölelget az ember, de nem dalolja meg ... Gonoszkodó hang vijjogott elő a szoba sötétjéből: Van is lyán, aki meg hagyná ölelni magát az olyan hektikástól, az csak örüljön, ha a múzsa csókolgatja ... — Nono, nem kell úgy haragudni, mert egyszer megtréfálta a Miska. Akkor, mikor az egyik diákját borbélylegénynek öltöztetve küldte el kendhez — s ez aztán kulimásszal kente be a képét szappan helyett... Viháncoló kacajok emlékeztek a tréfára és hirtelen zuhataggal indult meg az emlékezések lavinája. Régi tréfák, csínyek elevenedtek meg: mindnek a hőse a kollégium legendáshírű Miskája volt. — Az volt az igazi, mikor karéneket rendezett a nagyerdei csőszház előtt tiszteletes Szilágyi Gábor uramnak ... E

gyre szélesebb vigyorokra húzódtak a szájak. A nagy hálóteremben egyszerre hárman is dúdolni kezdték a híressé lett gúnydalt: Kigyók, békák, viperák, Pokolbeli fúriákI Kisérjetek az égbe, Jutka Perzsi ölébeI — Hát mikor a bégányi csaplárosnál volt a dalidó! A Bacchus temetése! — S amikor Somogyiné asszonynak a szemébe mondta, hogy mindig elhagymázza a nyavalyás vetrecéjét! A kacagás elismerő mosollyá szelídült: Somogyiné asszonynak, a kollégium mindenható szakácsnéjának a Miskán kívül senki se mert odamondogatni... A vidám hangulatot kétségbeesett hang szelte derékba: — De ha kicsapják ... — Nem csapják ki! — zúgott fel tízfelől is a tiltakozás, - legfeljebb lejjebb vetik megint a sorban ... A szenvedélyes vitatkozás ismét kiújult, alig akadt valaki s kollégiumban, aki ezen az estén lehunyta volna a szemét a pirkadás előtt. 1967. Az esti ima után, amikor már elmentek a professzorok s a diáksereg is oszladozni kezdett, hirtelen felugrott egy sovány, lázasszemű fiatalember és felkiáltott: A Jarnó József: debreceni költő I. 21. "" Uraim! Maradjanak még egy kicsinyég, néhány szavam lenne... Csodálkozó szemek meredtek a beszélő felé: néhány nap óta egyébről se beszéltek a kollégiumban, csak róla, de vele alig beszélt valaki, visszahúzódott ő mindenkitől - s most beszélni akar... Valaki meglepetten suttogta: - Világi ruha van rajta, levetette o tógát... Kis csoportok keletkeztek a teremben, az általános morajból csak egy-egy szó csapott ki: — Kicsapják! - Nem csapják ki! Hangosan szárnyaló szó töltötte be a termet: — Uroim! Búcsúzásomat sokan talán úgy fogják nézni... Minden zaj elcsendesedett. Soha professzort ilyen csendben nem hallgattak a debreceni diákok, talán még Szilágyi Gábor uramat se, aki pedig olyan karakán legény volt, hogy egyszer nyilvánosan, az iskola udvarán megpálcáztatott egy mágnásfiókát is, a Gróf Wartenslebent... Csokonai Vitéz Mihály beszélt: - Alacsony lélek sohasem volt bennem s szemeten csavargó igyekezetek nem mozgatták cselekedeteimet. A gonosz szívű, vagy ostoba lelkű emberkék magasztalását sohasem kívántam: ott álltam és mentem, ahol jónak láttam. Néha hibáztam, megvallom, de aki nem hibázik, az: angyal, - aki a hibáját be nem ismeri: gazember. Hibáztam, de erkölcsi vétek nem undorította az én lelkemet. .. .Aztán szenvedelmesebb lett a hang: nem a kicsapás elől bújni akaró diák védekezése volt ez, de az ifjúság lázadása a prédikátor tanárok, a méteres falakkal elzárt kollégium, a gondolatok gúzsbakötöttsége és a test bebörtönöztetése ellen. Nem védelem, de vád volt a szavakban, melyeket lelkesen ivott magába félezer diák. — Titeket hívlak tanúnak most, mikor már tanúra nincs szükség, — de nem a professzorok, hanem tulajdon szívetek elé. Arra hívlak tanúnak benneteket, hogy voltam-e valaha rossz lelki esméretű oskolai gazember, voltam-e, ha sokat ímmel-ámmal tanultam is abból, amit Itt tanulni kellett, korhel, idővesztegő, léha? Erről tegyetek tanúbizonyságot a szíveitekben, ne mások előtt, ti, akiknek én se ártani, se használni nem tudok ... A

hosszú tölgyfaasztal körül m ind ott ültek a tiszteletes urak. A tanácskozás már befejeződött, megvolt már az ítélet is; csak szavakba kellett foglalni. ... A diák pedig, aki felett az ítélet esett, már meghozta az ítéletet önmaga felett: becsapta magamögött a kollégium hatalmas tölgyfakapuját, mielőtt az iskola szék ítélete kitessékelte volna rajta és már útban is volt Patak felé... A rektor monoton hangon ismételte e! dálkozott, amikor kihirdették előttük az ítéletet, mely tudtul adta, hogy Csokonai Vitéz Mihály örök időkre kicsopatott a kollégiumból és ugyanígy kicsapatnak majd mindazon barátai, akik o jövőben vele társalkodni, valamint az ajtónálló diákok, akik őt a kapun bebocsátani merészelnék ... A

Forgách-kastélyban vidám mulatozás járta. Farsang utolsó napját ünnepelték. Már erősen közeledett az éjféli óra, de a párok még ropták a táncot, mintha már abba se akarnák hagyni húsvét hajnaláig. A fiatal arszlánok nyakából átizzadtan csüggtek a csipkés nyakkendők s bizony zilált volt már a hölgyek tornyos frizurája is, melyeket oly nagy gonddal készítettek elő gondos anyai kezek a farsangi mulatozásokra. Amikor percre elhallgatott a zene, borzasfejű fiatalember ugrott fel az egyik asztal tetejére és onnan kiáltott: - Búcsúztatom Karnevál hercegét! Vidám kiáltósok feleltek a terem mindenik sarkából s csakhamar az egész fiatalság ott tolongott az asztal körül, hogy meghallgassa az utolsó farsangi toasztot. A fiatalember szavalni kezdett: Dzik már a farsangot, Bor, muzsika, tánc, mulatság, — Kevés törődés, fáradság, Kik hajdan itt mulattatok, A közhelyről oszoljatokI Kongatják a harangot: Űzik már a farsangotI Fussatok hát jó napoki Tíz hete már, hogy vígsággal Játszódtatok a világgal, De itt lepnek a papok: Fussatok hát víg napokI Itt a böjt: koplaljatok! Itt van s ízetlen olaja A csókokat mind felnyalja, Szent ételt is szopjatok. Itt a böjt, koplaljatok! Most nyugodjunk: adió! Pislog a dáma s gavallér, Beteg s oda a sok tallér. Majd megnő tán egészsége, Hervadó kedve s szépsége, A költség is tán kijő: Most nyugodjunk: adiő! Hangos, vidám kacagás fogadta a far sangzáró szavalatot. A kastély kapuja előtt már türelmetlenül rázták csengőiket a vendég urak szánjai elé fogott paripák. — ügyes szavalat volt ez Ferenc bókolt az egyik ifjú, - de nem is tudtuk, hogy te verseket is faragsz! — Nem én csináltam, nincs nekem érkezésem az ilyesmihez. Valami vándortanítótól hallottam egyszer: megkértem, A beteg nagy, nekikeseredett szemeket meresztett maga elé. Nyomorványasztotta tüdejéből néha felreccsent egy-egy száraz kegyetlen köhögés. Kiszikkadt, sárgaképű öregasszony nyitott be a szobába: — Kértél valamit, Miska? A kérdésre csak fuldokló köhögés válaszolt a párnák közül. Az öregasszony ^tanácstalanul topogott az ágy körül: — Megmondtam neked, hogy ne menj el a temetésre, most hát itt van. Még jobban meghűtötted magad! Sohase is tudtál vigyázni magadra, féléjszakákat átcsavarogni a füzesben, napokat járni, hogy még az édesanyja se tudja, hogy hol van! Most aztán fekhet az ágyban; s úgy köhög, hogy még a szentek is meghallják az égben ... N

agy hallgatás felelte meg a szemrehányó szavakat. Az öregasszony betelepedett egy karosszékbe s onnan vigyázott a betegágy felé. — Édesanyám! — szólalt meg végre a beteg •- jött-e mór válasz a tipográfustól? — Nem jött még. Mindig a tipográfust várod, mintha nem is lenne egyéb gondod, mint hogy milyen betűkkel szedik azokat a verseket. Inkább arra vigyáznál; hogy le ne rúgd magadról a dunnát; amikor kiver a forróság, — aggodalmaskodott az öregasszony s odatipegett az ágyhoz, hogy megigazítsa a félrecsúszott dunnát s felveregesse az átforrósodott vánkos okot. A beteg vadnézésű szemei megszelídültek egy percre, mikor megérezte a gondoskodó kezeket. Agyában vadul rohantak a gondolatok, melyeket egy kissé már átfűtött a láz is. — Néhány nop múlva készen lesz a könyv... A könyvem! A versek, melyek vándorlás közben, országútszélen, kocsmapcdon, vagy nemesi kúriák cselédtrc';tusán íródtak ... Egy darab az életemből: szerelmes versek! Lilla... Persze; ő most már asszony. Talán gyermeke is van, A z ura pedig erős, egészséges ember. Kereskedő Almáson. Jól bírja magót. Dolgozik. Nem ír verseket. Annyira belehevült a gondolataibaj hogy hangosan kiabálva fejezte be őket: — Igy, persze, boldog lehet az asszony! — Kicsoda? - riadt fel az öregasszony,aki a karszékében lassan elszunyókált. A beteg nem válaszolt. Leszorította a szemét, hogy elhitesse: alszik. Nyugodt arcot erőltetett magára, pedig a fejében boszorkánytáncot jártak az emlékezések: = Tanári állás a Dunántulon... Igy talán lehetett volna, - de csavargó poéta? Akinek még sípol is a tüdeje? Az ilyen csak arra jó, hogy ünnepi ódákat írjon néhány aranyérti Sovány, vértelen keze ökölbe szorult: ütni szeretett volna, nagy, hatalmas erővel, mely megtorolna minden megaláztatást ... A

betegágy mellett, melyben lehunyt szemekkel, ziháló mellel feküdt a költő, szakállas, komolynézésű em< ber állott. Az orvos. Az ágy lábánál kendőjét tépdeste az öregasszony. A beteg hangosan felnyögött. — Fiam, Miska, fáj valami? - jajdult fel az öregasszony. Nem kapott választ. Néhány perc múlva a beteg felnyitotta a szemét. Idegenül nézett körül, aztán beszélni kezdett: •- Igen! Megírom! Most már meg kell írni! Elég volt az állástkoldulgató házalásokból. írni kell, - nem szépszavú köszöntőket nemesurak névnapjára, nem borközi disznóságokat kell versbeszedni; hogy elhájasodott öregurak néhány tallért kacagjanak ki a bugyellárisukból ... Nem! Imi kell, komolyan, nekikészülve: meg kell írni a magyarság hőskölteményét, az Arpád-eposzt! Meg fogom írni: az egész ország fel fog figyelni a szavamra. Meg fog mozdulni itt minden, minden! Felült az ágyban, vizionáló szemei nagyra tágultak és hangos, harscnás szóval kiáltotta bele az éjszakába: — Vége van a rigmus-árulgatásnak! Alkotni akarok: magamnak, mindenki-' nek! — Miska fiam, meghűtöd magad, — próbálta betakarni a beteget az édesanyja. Agónia, — mondotta csendesen az orvos és készülni kezdett az elmenetelre. A betegből fuldokló, nehéz köhögés tört elő s a csikós ágyhuzatra las:an szivárogni kezdett a vér. Az ágy mellett, az asztalra borulva, zokogott egy gondtépte arcú öregasszony.