Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-19 / 19. szám, csütörtök

matmmmmmmmmmmmmmmm•mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmi lugoszldvini Orle Sabovics Az igazgató Már második napja Járjuk Jugoszlávia hat köztársasága közül a legkisebb, Crna Go­ra (volt Montenegro) főváro­sát. Detektív módjára kere­sünk valakit, aki itt élt, ami­kor még Podgorica (1946-tól Titograd) 11 ezer lakosú kis­város volt. Kutatunk valaki után, aki átélte az olasz, majd német megszállást, aki részt vett a nép szabadságharcá­ban és szemtanúként tud be­szélni az elmúlt évtizedekről. Még a Popeda szerkesztőségé­ben is órákig törik a fejüket a kollégák, míg végül is be­ülünk a gépkocsiba és elindu­lunk a külváros felé. De nem is csoda, hogy oly nehéz az utolsó három évtized törté­nelmi napjainak tanúit felku­tatni, hiszen a háború végére alig ötezer lakos maradt a városban, és azok közül ls so­kan elköltöztek. Aki itt ma­radt, eltűnt mint csepp a ten­gerben, az immár 50 ezer la­kosú nagyvárosban. Sáros, latyakos épülő utcá­ban, csinos 1 földszintes ház előtt Állunk meg. Egy P«»'C múlva már kopogtatunk a folyosó egyik aj­taján. A barátsá­gos szobában kö­zépmagas, határo­zott megjelenésű férfi fogad: Orle Sabovics, a mun­kásegyetem igazga­tója (a munkás­egyetemen szervezi a dolgo­zók tanulását és továbbképzé­sét). Orle Sabovics Itt élte, har­colta végig a legsúlyosabb éveket. Megkérem beszéljen valamit életéről. — Hol is kezdjem? — kér­dezi. Majd választ sem várva szabatos, kerek mondatokban felvázolja a második világhá­ború előtti politikai helyzetet, elbeszéli ifjúságának gondter­helt éveit, aztán nagyobb szü­netet tart, mintha új fejeze­tet kezdene. Kegyetlen évek — 1940-ben Crna Gorát megszállták az olaszok. Pod­goricában erős katonai hely­őrséget hagytak, mert tudták, hogy a haladó mozgalom köz­pontja. Az olaszok kihasznál­va a rokoni kapcsolatokat (Viktor Emánuel király Mik­lós montenegrói király lányát vette feleségül), egy fasiszta barát királyságot szerettek volna létesíteni Montenegró­ban. Ezt a tervüket azonban meghiúsította a Crna Gora-1 nép, amely már a megszállás első napjaitól harcot indított a betolakodók ellen. Ojra, meg újra közbeszólok, hogy magáról beszéljen. Sze­rényen mosolyog és folytat­ja: « Már a háború előtt kom­munista voltam, a kommunis­ta ifjúsági szövetség titkára. Az olaszok helyi bérenceik­kel együtt mindenáron meg akarták nyerni az ifjúságot. Szerették volna felfegyverezni őket és szembeállítani a parti­zánokkal. Fasiszta muzulmán ifjúsági szervezetet alakítot­tak, hogy a vallási bigottsá­got kihasználva a haladó erők ellen uszítsák a fiatalokat. Nekünk is volt eszünk. Belép­tünk a szervezetbe és csökö nyösen kitartottunk amellett, hogy a muzulmán vallás tilt­ja az erőszakot, az öldöklést. Nem is sikerült a Crna Gora-i fiatalokból fasiszta alakulatot toborozni. A szervezet teljes vezetését mi tartottuk kézben. Képzelje el, a titkár egyik kommunista társunk volt, aki minden akcióról, tervről érte­sítette a partizánokat. A szer vezet írógépén sokszorosítot­tuk a röplapokat. Rendszere­sen hírt adtunk az olasz ka­tonaság hadmozdulatairól, a besúgókról és az árulókról. A jelentéseket gyakran én vit­tem a hegyekbe a partizán parancsnokságra. Az olaszok gyanút fogtak, és a besúgók leleplezték a szervezetben te­vékenykedő kommunistákat. Tömeges kivégzések követ­keztek. Csupán Podgoricában ötven embert gyilkoltak meg. Nekem sikerült átszöknöm a partizánokhoz, ahol a zászló­alj ifjú kommunistáinak veze­tője lettem Nehéz, sok áldozatot köve­telő hónapok következtek. 1943-ban az olaszok kapitulá­ciója után jöttek a németek. Közben Podgorlcát tönkre bombázták, összesen 66 légi­támadás érte. A legnagyobb­nak 600 halálos áldozata volt, Aki csak tehette menekült innen. Amikor 1944 novembe­rében a város felszabadítása után hazatértem, nagy rom­halmaz volt. Rövidesen meg­választottak a pártvezetőség, majd a népfelszabadító bi­zottság titkárává. Nehéz kezdet Nagyot sóhajt, magas hom­lokán összefutnak a ráncok, és mintha most kellene meg­birkózni a nehézségekkel, így folytatja: — Harc közben azt hittük, a legnagyobb dolog a győze­lem kivívása. Tévedtünk. Óriá­si volt a lelkesedés, az öröm, de minden romokban hevert. Nem volt élelem, tönkretették a közlekedési utakat, amelye­ken a tengerpartról az élel­met szállították, a hidakat felrobbantották. De segített az akaraterő és leleményes­ség. Emlékszem rá, hogy arai­kor a kiéhezett városnak meg­érkezett az első élelmiszer­szállítmány, nem tudtuk át­hozni a sebes folyású, jeges Ribnica és Moracsa folyón. Tétlenül, szinte toporzékolva néztük a túlsó parton kira­kott sok földi jót. Végül is akadt ember, akt a Jégtáblák között átevezett egy drótszál­lal és azzal húzgáltuk át a megrakott csónakokat. Aztán megkezdődött a rom­eltakarítás és újjáépítés. Ne­héz munka, sok-sok verejték eredménye a mai Titograd, s látja, még mindig épül. A ré­gi és az új még a legtöbb ne­gyedben együtt található, de vannak már egészen korszerű utcák, negyedek ls. Üj korszak szolgálatában Nom könnyű felsorolni, hogy az elmúlt két évtized­ben milyen sok munkakörben dolgozott Orle Sabovics. De legalább vázlatosan említsünk néhányat: 1946-tól három évig a Szovjetunióban tanult, utá­na a volt királyi fővárosban, Cetinjében megszervezte a munkásakadémiát. 1952 tői négy éven át a Crna Gora-i központi lap, a Pobeda főszer­kesztője, majd a rádió vezető­je, 1957-ben, mint a város egyik legalaposabb Ismerője többnyelvű képes albumot adott ki Titográdról. Ezután került a munkásakadémia igazgatói posztjára, ami na­gyon érdekes, változatos mun ka e gyorsan fejlődő város­ban, ahol háború óta vasmű, villanytelep, bútorgyár, do­hánygyár, tésztagyár épült. A továbbképzés iránt rendkívül nagy az érdeklődés. Közben Orle Sabovics komoly kutató­munkát végez, most írja a podgoricai munkásmozgalom történetét. Lassan a mához kanyaro­dunk. Orle Sabovics felélén­kül, mintha megkönnyebülne, megszabadulna a múlt nehéz emlékeitől. A dolgozók tanulási lehető­ségeiről beszélgetve eldicsek­szik, hogy kapcsolatot tart fenn a csehszlovákiai felnőtt továbbképzés szakembereivel és érdeklődéssel olvasgatja tanulmányaikat. Sokoldalúan képzett, tájé­kozott ember, akinek vélemé­nye van mindenről. Szavaiból, fejtegetéseiből, tartalmas, gazdag élet tapasztalatai csendülnek ki, és kibontako­zik egy szabadságszerető kis nép harcos történelmének egyik legszebb fejezete. SZŰCS BÉLA K>- gp| Í. X.-.V llplpplllll mm Wm lllíi •••••• Žfjíň* lllll Hli pjp—-.-^, ^CďEflIlltž^Sis ­• • " Irí Ilii • 1 ni • . 1.1 í - > i -t 1 * : '\i £ ih srffH • ' r. ' £{; s fci '> i g&íČä&K ^ j/f^'ý •v \ v- ~ .-<?$> rrr. A régi földszintes házak hátterében Titograd korszerű negye­dének mutatós lakótömbjei. ( A szerző felvételei) Mi van a Kulacsban? N éhány hete nyilt csak meg Dunaszerdahelyen a Kalács borozó. Cégtáblája még nincs, de neve már igen. S aki szereti a jót, a szépet, a Kulacsban megtalálja. A borozót étellel, itallal a kör­nyező szüvetkezetek látják el. A bort a felsőpatonyi, dióspatonyi és a hodosi szövetkezet adja, ax ételkülönlegességeket a nyáras­diak. Az étlapon csupán csallókö­zi borok szerepelnek és a hurka, kolbász, kocsonya, disznósajt, disz­nótoros-káposzta, lacipecsenye szintén jóféle csallóközi recept szerint készül. A kenyeret sem vá­sárolják boltban. Az is házi sütés, a hodosiak szállítják. Este hat Arától minden áldott nap Bortók Jancsi népizenekara szolgáltatja a mélabúsan kesergő hallgatókat, vagy a vérpezsdítő csárdásokat. Ahogyan a vendég akarja. Mert a Kulacs borozóban a vendég a legfőbb személyiség. A borozó vezetője Fegyveres László. — Valami olyasmit akartunk csinálni, ami másutt nincs — mondja elgondolkozva. — Ext az etképxelésünket, borozónk tájjel­legét már a névadással Is hang­súlyozni akartuk. A Kulacs néf Csallóközben a legelterjedtebb. Azt állítják, hogy a Kulacs família el­sők között telepedett le a szige­ten. Emlékeztessen hát erre a bo­rozó neve is. Reggel kilenckor nyitnak és es­te kilenc-tíx körül zárnak. A sze­mélyzet kétnaponként váltakozik. Az egyik csoportban Mogyoródi Ferenc a főpincér, Gynrls Mária a csapláros és Polonyi Ilona tálal­ja fel ax íxletes falatokat. A má­sik váltásban Takács Ferenc, Tán­cos Eva és Cselényi Ilona forgo­lódnak a vendégek körül. Fegyveres Lásxló, • borozó fő­nöke újságolta, hogy ax átlagos napi forgalom ötexer korona. A nyolc hiján sxáx sxemélyt befo­gadó pincehelyiség már sxfiknek bizonyul. Általában a főpincér! illeti a legtöbb sxemrehányáa a vendéglá­tó Szemekben. Ha a vendég vala­mivel elégedetlen, ezt a leggyak­rabban a flxetéanél tesxi sxóvá. — Ahol jő az ellátás — mondja Mogyoródi Ferenc — ott a főpin­cérnek Is könnyebb a dolga. Hogy őszinte legyek, txámomra nincs jobb érxés, mintha a vendég elé­gedetten távoxik. Ex ax üxlet szempontjából is fontos. A vendég lélektanáhox hoxxátartoxlk: ahol egyszer jól érezte magit, oda más­kor is visszatér. A Kulacsban távolabbi vidékről Is megfordulnak vendégek. Nem­régiben csehek jártak nálunk. Azt bitték először, hogy az ízletes éte­leket Magyarországról bozták. Amikor aztán megtndták, hogy • csallóközi konyha művészetéből kaptak ixelítőt, mindenáron azt akarták: írják le számokra a re­ceptet. A közeikörnyéken Is jó hírnév­nek örvend már a Knlacs. Ext nem Is egy vendégtől hallottam. A x egyik asztalnál jó kedvtt társaság falatozik. Közülük hárman: Nagy István, Juhos Árpád és Juhos Dezső nádsxegiek, a szomszédos galántai járásból. Nem tagadják, íxlik a sült kolbász meg a homoki. Juhos Árpád nyíltan meg is mondja, hogy Ilyen ízle­tes falatot vendéglőben még nem evett. Én sem mondhatok egyebet ... Aki nem hisxl próbálja megl SZARKA ISTVÁN Sorsdöntő másodpercek Este tíz órakor találkoztak az er­dőben. Még elég világos volt. Az éj­szaka melegnek ígérkezett. Krug bordó inget, tenisz­cipőt, nadrágszíj­jal átkötött bő sa­lavári nadrágot vi­selt. Hóna alatt a vízmintát és celo­íánzacskóban a ta­lajmintát szoron­gatta. Pavel öltözete még könnyebb volt, hisz neki úgy is vissza kellett térnie. Rövid ujjú kék ing (Kurtisz ajándéka), fekete sortnadrág, tornacipő volt raj­ta. A vállán a gumicsónakot, kezében a garázsból elcsent autópumpát cipelte. Megbeszélték: ha határőrök­kel találkoznak, azt mondják, eltévedtek, hisz annyi idegen jar errefelé, s visszatérnek az üdülőbe. Aztán mindent elülröl kezdenek. Az üdülőtől az út még kerülővel is csak 25—30 percig tart. Krug nesztelenül haladt előre, utána Pavel ban­dukolt Hirtelen köd ereszke­dett az erdőre, s a levelek zize­gése és a madarak rikácsolása félelmetes kísérőzenét szolgál­tatott. A tenger fölött azonban nem volt köd. Bosszankodott ls Krug. Szerencsésen elérték a ki­szemelt sziklarepedést, és fel­fújták a gumicsónakot. Aztán vártak. Tizenkét óra előtt lép­tek hallatszottak. A katonai Őr­Járat haladt el közelükben. A határőrök ketten voltak. Nem beszélgettek, jelenlétüket csiz­májuk alatt a gallyak recsegé­se árulta el. Aztán ismét csend lett. A tenger csendes volt. — Baj van, fene nagy baf — dühöngött Krug. — Nem lehetne akkor elha­lasztani? — kockáztatta meg Pavel. «— Ez nem film, hogy bárme­lyik jelenetnél félbeszakíthatjuk — válaszolta Krug. átkozott mozigépész" — gon­dolta magában Pavel, és érezte, mennyire reszket Krug. A féle­lem lassan reá is ráragadt. Nem haragudott Krugra, inkább megvetette. A szúnyogok mind­kettőjüket kikezdték. Pontosan 12 órakor újra meg­jelentek a határőrök, őrjárat­ból tértek vissza. Lassan telt az idő. Messze a tengeren keleti irányban fehér fény villant fel. Balról jobbra, aztán jobbról bal­ra pásztázott. Bizonyos, hogy fényszóró. — Rajta, Itt az ideje — súgta oda hirtelen Krug. Pavel ráné­zett az órára: húsz perc múlva egy. Nagyot nyújtózkodtak, az­tán csónakba szálltak. Senki sem volt a közelben. Krug elő­re ült Pavel egyik lábával be­szállt a csónakba, a misikkai meg ellökte a parttól. 0 jobb­oldalt, Krug baloldalt evezett. •.. Már csak öt perc volt hát­ra, hogy elérjék az öböl köze­pét. — Ha a motorcsónakot elér­jük, rögtön evezz visszafelé —» szólalt meg hirtelen Krug. — Azt mondtad, valamit át kell adniuk. — Nem lesz nehéz csomag. Ledobják neked a csónakba. Hirtelen ventillátor zúgására emlékeztető zizegő hang hallat­szott keleti irányból. — Onnan kell fönntük? — kérdezte Pavel. — Vár/ — szólt rá Krug. A hang közeledett és erősö­dött. Hirtelen egy másik érce­sebb hang is vegyült a zúgásba. Vagy ötven méterre egy kis motoroshajó körvonalai bonta­koztak ki előttük. Szédületes sebességét csökkentve, orrával a nyílt tenger felé fordult, az­tán húsz méternyíre tőlük lefé­kezett. Zajtalan volt, mintha motor nélkül siklott volna. Egy ember tűnt fel a hajó fedélzetén. — Végre egy élö lény — sóhajtott fel Krug. — Kik vagytok? — kiáltotta otia nekik oroszul az idegen. ~ — EGYENLÍTŐ. — Ml ALASZKA. Gyertek gyorsan. Krug marokra fogta az eve­zölapátot, és gyorsan evezni kezdett a motoroshajó (elé. Váratlanul sziréna búgott fel, A csónak csak 15 méternyire le­hetett a hajótól. Az Öböl felől éles fényszóró pásztázta a ten­gert, s ahogy a fény ráesett a motoroshajóra, falán kirajzolód­tak a csónakban ülő két ember körvonalai. A motorosajó fedélzetén álló ember eltűnt a parancsnoki hí­don. Krug eldobta evezőlapát­ját, és felállt, de alig tudta megtartani egyensúlyát, s a ha­jó felé nyújtogatva kezét két­ségbeesve ordított Pavelra: — Gyerünk, gyorsabban. Pavel még egy-két evezőcsa­pást tett. A fény közeledett, a szirénabúgás erősödött A fény­szóróval felszerelt őrhajó kö­zeledett a motoroshajóhoz. — Hé, ott a motoroshajón, fékezzetek leI — kiáltott egy stentori hang az örhajóról. Olyan furcsának hatott a hang meg a fény ls, mintha mély alagútban lettek volna. Hirtelen gépfegyvertűz zúdult rájuk. Krug a vízbe esett, a csónak felborult. (FOLYTATJUK)

Next

/
Thumbnails
Contents