Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-18 / 18. szám, szerda

PIRRHUSZI GYŐZELEM III. Fél háromkor kezdődött az Évszázad versenye a colomból Havelock versenypályán, közel kétórás utat kellett megtennünk vissza a templomig, ahonnan Colombóba utazhattunk, már féltíz volt s a vasútvonal mentén tétlenül hemzsegett a nép, senki sem látott dologhoz. Igy aztán nagyhamar filmre vettük az előkészületeket, a vasútvonalon üldögélő embereket, a vezérkar megbeszélését, aztán felszólítottunk vagy ötven embert, hogy játssza el a támadás kezdetét, a töltésről vágjon neki az őserdőnek; fogják meg botjaikat, amelyeket egymáshoz verve olyan zajt kell csapniuk, hogy az elefántok meghallják, de nem anynyira erőset, hogy megriadjanak és megtámadják a csendzavarókat. .. Lelkesen indultak neki az őserdőnek, nyilván azért, mert öt óra óta már alaposan beleuntak a várakozásba. Velük és előttük mentünk vagy háromszáz métert, s elegünk volt az őserdőből. Csupa tüske és tövis, helyenként valóban csak vastagbőrű hatolhat át rajta, csupa kelepce, árnyék és félárnyék, lépten-nyomon kidőlt fa, amely alatt vagy fölött ót kellett másznunk. Itt egy mocsár, amott fekete árnyék. Lehet hogy amögött a félig elkorhadt fatörzs mögött egy nőstényelefánt leselkedik, készen arra, hogy megvédje kicsinyét. Lehet, hogy maga Munnesváram Aliya áll ott, s csak arra vár, hogy az orrmánya ügyébe kerüljenek azok a kétlábú teremtmények, ck'rk mexikói sziszalból és szarvasbőrből hurkot vetettek a lábára... Éppen akkor tértünk vissza a töltésre, mikor a fiatal vezérügynök (olyasvalami, mint a járás főnök), a puttalamai Dissonayake, egyébként az egész akció legfőbb parancsnoka, jelt adott a támadásra. Sok száz sarongos és rövidnadrágos férfi ragadta meg botjait és tűnt el az őserdő felé. • * • Igazán nem állíthatjuk, hogy túlságosan nagy lelkesedéssel keltünk volna fel a tegnapi nap után, amikor teljes tizenkilenc órát töltöttünk lábon. A resthousban megfizettük számlánkat a vacsoráért, a szállásért és a reggeliért és sietve hozzá láttunk a csomagoláshoz. Egyszercsak a fizetőpincér — egy kíváncsi fiatalember, aki tegnap egyre a kocsinkba bámult - visszajön és újabb szómlát hoz: „Four rupees for disturbing peace." — Négy rúpia a csendháborításért... - Micsoda? Hát zajt csaptunk talán? Hisz egész éjszaka egy hangot se adtunk, a filmező és- fényképezőgépekkel való tegnapi hajsza után úgy aludtunk, mint akit agyonütöttek. Mikor háboríttottuk mi a csendet? Hamarosan mindenre fény derült, öt óra tizenöt percre rendeltük meg a reggelinket, rendszerint csak hat órától adnak reggelit. Megzavartuk tehát a resthous rendjét, fel kellett kelnie a szakácsnak, a felszolgáló lánynak, a fizető pincérnek, és az ilyen rendzavarásért pótdíj jár... Személyenként egy rúpia. — Különben is hiába keltek fel ilyen korán, — szólalt meg mögöttünk Densil Pieris, a vezérkar egyik tagja, aki éppen akkor került elő a resthousból, amikor már indulni akartunk, hogy idejében érkezzünk a reggeli megbeszélésre. — Dissonayake és Raypaksa még nem tért vissza. Kint maradtak a terepen, a többiek pedig Podidelpotába mentek körülnézni. Az' ügy nem áll olyan jól, mint ahogy az újságok írják, — vélekedett s átnyújtotta nekünk a friss Times of Ceylont, amelyet okkor hoztak, mikor befejeztük regelinket. A hajtás kezdete sokat ígérő. A munnesvárami templomban ' tartott ünnepélyes púdzsán ezek, meg ezek vettek részt, és így tovább ... Tizenegy elefánt sikerrel szerepelt az első menetben ... ,

rta

: a n z e I k a és 2 i k m u n d — ... minthacsok holmi versenyről volna szó! ...akcióba léptek a fegyveres erők tagjai ls, rövidhullámú adókészülékekkel biztosítják az összeköttetést Az elefántok fő csoportja Sippikolona község után már átlépte a Dedurut, köztük van egy vén agyaras és három borjú is. Azt azonban, hol rejtőzik Munnesváram Aliya, senki se tudja ... - A megbeszélésre tizenkettő előtt nem kerül sor, - mondotta Pieris. Megyek körülnézni a terep>en Mandalana környékén, ahol az elefántoknak holnap a délelőtti órákban kellene elérni az országutat. Nem akarnak velem tartani? Ellenőriznem kell a fő leseket, s meg kell tudnom az emberektől, mi történt tegnap . .. így aztán dzsipbe ültünk'és a vezérkar reggeli megbeszélése helyett Andigama felé indultunk. Mandalano épp a főút és az úgynevezett boundary road, a mellékút kereszteződésén fekszik, amely egyenesen húzódik délről északra, és néhány szomszédos járás határát képezi. Az elefántoknak nem egészen két mérföldnyire északkeletre kellene átlépniük az országutat s belépniük az ambalanmukalanai őserdei rezerváció előterébe. Két helybeli vezető várakozott ránk. A fiatal Kattua Szilveszter, aki nem valami szilárdan állt a lábán (egy idő múltán beismerte, hogy tegnap esküvőn volt, s „hát gondolhatják, alaposan felöntöttünk a garatra... meg arra is készülődünk, hogy erre fognak vonulni az elefántok ...") és Baba Appuhamy, egy fehér hajú kis öreg, aki nyomban útnak eredt, s azt ajánlotta, hogy vessük le a lábbelinket, mert a rizsföldek közti keskeny mesgyéken kell mennünk, azok pedig az esőzés után olyan síkosak, akár a szappan, s ha már az ember belecsúszik a sárba, jobb ha mezítláb csúszik bele, mint cipőben ... Amerre csak elláttunk, mindenütt rizsföldek, öröm volt nézni. A távolban, mintegy két mérföldnyire előttünk, az őserdő kezdődött. Appuhamy időnként megállt, egy egy kerek vagy ovális foltra mutatott, a rizsszálakat valami óriási sajtó nyomta a talajba. — Ezek a kerek foltok olyan elefántok nyomai, amelyeknek nincsenek agyaraik. Ezek cz oválisak meg az agyarasok után maradtak itt. Frissek a nyomok, tegnapiak ... Nem volt nálunk centiméter, így hát hamarjában azzal mértük meg a nyomokat, ami a kezünk ügyében volt: jegyzetfüzetünkkel. Átmérője három hossz, rövidebb tengelye két hossz, A-6 formátum, oz annyi mint negyvenöt centiméter hosszú és harminc centiméter széles. Szép kis láb ... Ekkor mintegy száz méternyire előttünk egy férfi lépett ki az egyik fa mögül, s macskaóvatossággal elindult felénk. Egy másik közeli fa esernyőszerű koronájában megmozdult valami, igen, a les, oz őrség. Nagyszerűen elrejtőztek. — Amott annak a világoszöld levelű fának a koronájában is van les. — Csakhamar valamennyien ott-voltak körülöttünk, olyan halkan másztak le a fákról, akár a mókusok. „A környéken négy elefánt kószál, egy hím, két nőstény és egy borjú, tegnap délután megfigyeltük őket, itt pusztították a rizsföldeket. Amott balra, úgy összetaposták a rizst, hogy az ember kis híján elsírja magát. Este amabban az irányban bevonultak az őserdőbe. Ha van idejük, jöjjenek velünk lesre . . Kár, hogy két óra múlva kezdetét veszi a vezérkar megbeszélése. Szívesebben elüldögélnénk valamelyik máragcha vagy heiamb koronájában, de nincs mit tenni. Nem csoda, ha az elefántoknak nem akaródzik innen odébbállni. Micsoda idilli Az őserdő, a fák és a bokrok csupa zöld, nem látni sehol egyetlen kiszáradt bokrot sem. S mindenütt rizs, meg rizs ... hogy o csodába akarnának Willpattuba menni. Olyasvalami ez, mintha a malacot a teli vályú mellől el akarnánk hajtani, s arról meggyőzni, hogy a száraz kóró jobb! A dzsip mellett búcsút vettünk két kísérőnktől és az öreg Appuhamy egyszercsak felemelt ujjal azt mondta: — Rossz vége lesz ennek! Az elefántok Buddha gyermekei. Anyakaro isten tulajdonai, és az embereknek nincs hozzájuk joguk. Minden arra irányuló kísérlet, hogy elfogják, vagy elűzzék őket, felkelti az isten haragját és bosszúját. • • • Csilóban olyan volt a hangulat, mint temetés után. A hajtás állítólag kudarcba fullad. Egyáltalán nem igaz, hogy a csorda Sippikalana után átlépte a Dedurut.. . — .. thaťs a cock-and-bull storyl — idegeskedett Dzsajkody úr. — Ki agyaihatott ki ilyen ostobaságot, hisz az elefántok Rambepitiyébe se jutottak el, s hogy is jutottak volna, mikor a hajtóknok senki sem magyarárta meg rendesen, mi a dolguk. A kordon a balszárnyon gyorsabban haladt, mint az utóhad, érthető is: könnyen haladhatnak, ha nem kell a bozótban kínlódniuk ... — A harc első menetét elveszítettük, és ez a döntő. Senki sem gondoskodott rendesen az emberekről. Ezer embert küldenek az őserdőbe, és sem vizet, sem ételt nem adnak nekik ... — S maguk csodálkoznak ezen? Hót történhetett volna másképp, mikor olyan ember parancsol, aki soha még rendesen nem vette szemügyre az elefántot? Igen, Dissonayake, az a zöldfülű! Mindig így végződik a dolog, ha olyan szól bele, akinek a kezében hatalom van, és a szakembereket nem hagyja hozzászólni... Átmentünk Rambepitiyába. Ott, az út közepén, egy hatalmas máragoha árnyékában tartotta megbeszélését a vezérkar. Olyan képet nyújtottak, mint mikor Napóleon visszavonult Moszkva alól. Dissonayake járási főnök olyan volt mint az ázott ürge. Oda volt tegnopi határozottsága, bőbeszédűsége. A mérleg lesújtó volt. Az emberek a jobbszámyon szomjaztak, s mivel hogy vízhez jussanak, keresztezniük kellett volna a hajtók útját és épp az elefántok elé kerültek volna, fogták magukat és hazamentek. Ahelyett, hogy a „beating line-t", az utóhadat, amely a botokkal csapott zajt, helybeliekből állították volna öszsze, Dissonayake Puttalambó! küldött ide embereket. Elképzelhetik, hogy ha a máshonnan valókat elfogja az ismeretlen őserdőtől való rettegés, vége mindennek. Abba az irányba indultak, ahol a szárnykordon embereit sejtették, cz őserdőben az ember az emberhez húzódik, ezen nem lehet csodálkozni... És oz egészségügyiek? Későn érkeztek, mikor az emberek már bementek cz őserdőbe, s nem tudták, merre forduljanak! Továbbá: senki sem gondoskodott cz éjszakai tüzekről, így történhetett aztán meg, hogy az elefántok egy csoportja oz őrizetlen területen át nyugodton visszament a vasútvonalhoz. És egyáltalán, kinek jutott eszébe, hogy a második napot vasárnapra tervezze, hát nem ismerik a falusiakat? Azok most fogták a zöldségüket és gyümölcsüket, elmentek árulni a piacra, s eszük ágában sincs, hogy oz őserdőben bóklászszonok... Valamennyiük közül a legszerencsétlenebb az öreg doktor Spittel volt. — Az elefántok győztek, — állapította meg lehangoltan. — Ám győzelmük pirrhuszi győzelem. Nagyon rá fognak fizetni. Ismét különleges engedélyeket fognak kiadni az önvédelemre és ez a véget jelenti. A véget! A mi jóképű, bajuszos fickónk, Pieter őrmester azonban egészen jókedvűnek látszik. Térdei között tartotta piros borjúbőrből készült bőröndét és diadalmasan szorongatta puskáját. — Vasárnap amúgy sincs semmi dolgom, — mondotta vidáman, — az állomáson soha semmi se történik. Itt Csilóban oz emberek kilencven százaléka buzgó katolikus, reggel elmennek a templomba imádkozni, aztán olaposan felöntenek a garatra, és ágyba dőlnek. Egészen estig alszanak. Nagyszerű dolog ez, a portugáloktól örököltük. Tudják mit, jöjjenek velem az őrszobára. Itt már amúgy se tudhatnak meg semmit. Van ott egy kis itókám. Erre mór csak kell egyet innunk. Az elefántok egészségérel Éljenek az elefántok! S már indult is a dzsip felé. (BABOS LÁSZLÓ fordítása.) Harmadnap megpillantotta Ritát, A parton állt, hódolók vették körül. A nők irigykedve bámulták divatos fürdőruháját, s a vetélytárs ellenszenvével néztek rá. Múltak a napok, de halva iránt senki sem érdeklődött. Pavel gyakran csónakáztatta a társaságot, különösen a nőket, akik ezért elnevezték „Csónakos Palinak". Június 21-én reggeli után csónakjával a tenger felé tartott, amikor lánysereg vette körül. Egy férfi is volt a lányok között. A társaságban „gyerünk sétálni" gúnynéven emlegették, mert minden nőt sétálni hívci.t. Ajánlkozott, hogy elviszi csónakázni a társaságot, Pavel odaadta a csónakot. Jó sokáig elvoltak, már Pavel is szeretett volna kiruccanni a tengerre. Kurtisz . látta, hogy a program tetszik a fiúnak aki szemlátomást megkomolyodott. Meghagyta neki hogy indulásig nem szabad elhagynia a lakást. A kulcsait is elvette Pavel lázadozott a szobafogság ellen, de Kurtisz megnyugtatta őt, hogy ä tengernél majd szívhat jó levegőt. Ólomlábon járt ttz idő. Pavel neheíen viselte a várakozást, ezért minden dühét Kurtiszon vezette le, ffii kénytelen volt teljesíteni a fiú összes szeszélyeit. Kurtisz június 11-én elhozta a vonatjegyet. Pavel június 12-én a kis műbőrtáskával a kezében, vállán a viaszosvászon tokba bújtatott csónakkal beszállt a tengerpart felé induló vonatba. Egy óra múlva már autóbusz röpítette a Fenyőillat üdülőbe. Csónakos Pali A fürdőhelyen vidám élet fogadta. Ilyen környezetben még a magánéletükben komoly emberek is rakoncátlanokká válnak. Hamar otthonos lett a társaságban, közben leste a férfiakat, vajon felismeri-e köztük azt, akit Kurtisz lefestett előtte. — Hé, apafej, nem csónakázhatna egy kicsit a tulaj is? — kérdezte gúnyolódva a negyvenes külsejű, válias, súlyemelői termetű idegentől, amikor kiszállította a lányokat. — Bocsáss meg, Pavel, miért is nem szóltál hamarább. Ülj be. Te mindenkit csónakáztatsz, most majd én fogiák téged. Amikor jó messzire eltávolodtak a partoktól, az ismeretlen, akí a lányok társaságában oly ügyetlenül bánt az evezőkkél, hirtelen „belejött" a gyakorlatba. Már háromszáz méterre voltak a parttól, amikor váratlanul megszólalt: — Szeretnék beszélgetni a halvásdobozról. Pavel elcsodálkozott. Dembovics hazudott. Embere egészen másként fest a valóságban, mint ahogy lefestette. Milyen elővigyázatos volt Markov ezredes, hogy nem mutatta meg neki előre Krug fényképét. Míg elárulhatta volna, hogy valahonnan ismeri őt. Krug abbahagyta az evezést. — Mi van a halvával? — kérdezte. — Mikor adjam le? — mondta Pavel. — lehet, hogy még ma. Körül kell néznünk. Én már kétszer végigjártam a partot. Neked sem ártana. Tegezzük egymást. Ebéd után elmegyünk a part menti erdőbe sétálni. Persze lányokkal. Egész a határig megyünk. Állandó kapaszkodó: a magasból jobban látni a partvonalat. jól figyeld meg a terepet. — Megmondanád, miről is van szó? — Majd megmagyarázom... Addig alszunk rá. Különben Leonyid vagyok — hogy tudd a nevem. Össze kell barátkoznunk. Pavel ebéd után Krug asztalához lépett, Krug még csak a második fogásnál tartott. — Hát akkor, megyünk sétálni, Lenya? A szomszéd asztalnál ülő lányok vihogni kezdtek. Egyikük csípősen megjegyezte: — Már Csónakos Palit is meszervezte a nyugdíjasok közé. Ez is elveszett emberi Pavel tiltakozott. — -Tudják mi az ózon? Ha meg akarják tudni, jöjjenek velünk. — Szó szót követte. Pavel rábeszélte a lányokat. Ma éjjel egykor A kis társaság felverte az erdei csendet. Pavel tréfálkozott, közben éles szemmel figyelte a terepet. Rövid, széles fok szögellt ki alattuk. Mellette kis öböl, amelyet a túlsó oldalról keskeny, homokos földnyelv szegélyezett. Innen már visszafordultak. Krug intett Pavelnak, hogy maradjon hátra. — Látod, milyen nagyszerű öböl. Kijöhetnél estidőben kitapasztalni, hogyan lehetne feltűnés nélkül leereszkedni az öbölbe. — ]ó, jó, de mondd már meg, miben sántikálsz! Krug természetesnek találta a kérdést. — Nemsokára úgy ts megtudod, minek előre izgulni. Vacsora után Krug zuhanyozni ment, Pavel pedig Rita után sietett. A lány éppen várta, hogy az asztalitenisznél reá kerüljön a sor. Pavel hozzálépett és elvezette. Séta közben átadta neki az öböl hevenyészett vázlattervét, aztán megállapodtak, hogy Rita másnap beteget jelent, s esténkint otthon fog ülni. A sötétség beálltával Rita eltűnt, csak éjfélkor tért haza. Egy nap, két nap is eltelt, de Krug egy szót sem szólt Pavelhoz. Június 27-én reggel szélcsend volt. A tenger tükre meg sem rezzent. Krug a parton Pavelhoz lépett, aki éppen csónakjával bajlódott. — Nosza fürgén a csónakba. Evezz beljebb, beszélnem kell veled — rendelkezett Pavellal. Krug a csónakban közölte Pavellal, milyen feladatot kell éjjel egykor végrehajtaniuk. Megbeszélték a tennivalókat, részletes akciótervet dolgoztak ki, aztán visszamentek a partra. Leonyid Krug ettől kezdve egy pillanatra sem vette le a szemét Pavelről. Pavelnak nehéz volt feltűnés nélkül találkoznia Ritával. Csak egyszer sikerült a tengerparton a lánynak odasúgnia: „Ma éjfél egykor." (FOLYTATJUK)