Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-15 / 15. szám, vasárnap

PIRRHUSZI GYŐZELEM Igazán nem mondhatnánk, hogy különösebben érdeklődtünk volna olyan kaland iránt, amelyben otthagyhatjuk a fogunkat. Ám mindenki arról biztosított bennünket, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Az akció megszervezését vén rókák vették kézbe, több mint ezer ember áll rendelkezésükre, nem is szólva a környező falvak lakóinak rokonszenvéről; úgy ismerik az elefántokat, akár a tenyerüket. Most, hogy szombaton virradatkor libasorban vonultunk a rizsföldek és a cukornádültetvények között, a Deduruakció inkább bohózatnak, mint komolyvállalkozásnak tűnt. Ám Ceylon már hetek óta készülődött rá, s a közönség oly sokat várt tőle. A Munnesváram buddhista templomtól, ahol tegnap éjszaka főtisztelendő Balasubramaniam Kurukkal ünnepélyes púdzsát tartott a panikkanok, fényképészek, filmesek és hivatali méltóságok jelenlétében a hajtás sikeréért, velünk együtt egy szakasz vadász és rendőr indult útnak, vadászés katonapuskákkal felszerelve, amelyek bőrtokban himbálóztak az oldalukon. Valamennyiük közül o legöntudatosabban egy fiatal őrmester lépkedett. Jóképű fickó, hosszú szempillával és bajusszal, rövid nadrágban, puha civil kalapban, s bal kezében piros borjúbőr bőrönddel. Ám amint, a napsugarak az aljnövényzetről lassan a pálmák koronája fölé kezdtek emelkedni, a „vén rókák" is kezdték rábízni holmijukat a bennünket követő falusi fiúkra. E'őbb a bőröndjeiket és hátizsákjaikat, majd a puskáikat is. Pieter őrmester kivette puskájából a tárat s egész boldogan; hogy végre mindkét keze szabad, kalapjával legyezgetni kezdte húsos tarkóját. Az egyetlen, aki továbbra is maga vitte golyóspuskóját, Aloy Dzsajkody, egy középkorú farmer volt, aki nem tolakodott túlságosan előtérbe, ám úgy láttuk, hogy valamennyiünk közül a legtöbb tapasztalatot szerezte az elefántokkal kapcsolatban. • »• ' • Mint már mondottuk, a ceyloniak nemcsak nemzetiségük és politikai hovatartozandóságuk szerint oszlanak meg, hanem aszerint is, minő álláspontot foglalnak el hazájuk elefántjai sorsának kérdésében. Olyan nagy-e Ceylon, hogy meghunyászkodhassunk és örökké visszavonulhassunk az elefánt elől, vagy pedig borbárok vagyunk, akik megfeledkeztek Buddha fennséges tanairól? Akik ezt az ártatlan, védtelen O < i— < «/> U Z < > se és nagyszerű állatot kegyetlen sorsára hagyják, amelynek végén teljes kiirtás vár rá? Ez az elvi jelentőségű kérdés az ötvenes évek elején ismét megzavarta az ország nyugalmát, amikor is egy elefántcsorda hosszan tartó szárazság után H I rta: a n z e ik es Z i k m u n a WMIpatitu rezervációbói a sziget északnyugati partvidékén délnek indult, és megfontoltan elkerülve a lakott körzeteket, elérte egészen a Deduru folyó torkolatát s Csiló városának előterét. Most aztán mi történjék? Nyolcvannégy elefánt kószál az ültetvényeken, lerombolja a teraszos rizsföldek köré kemény munkával emelt töltéseket. Az emberek egész napi munkájuk után feláldozzák éjszakóikat, őrködnek, hogy megmentsék vagyonkájukat a kíméletlen pusztítók elől, mély árkokat ásnak, az ültetvények körül villamos árammal töltött vezetéket húznak, ám mindez mit sem segít. Az elefánt beleesik a harmadfél méter széles és két méter mély árokba, de csodával határos módon kimászik belőle, megtanulja azt is, hogy gyökerestől kitépett fákat hajítson az „élő" drótból húzott kerítésre, túljár a villamos áram „eszén" és tovább pusztítja az ültetvényeket. S valóban tovább pusztítja? Szó sincs róla! A farmerek a magántulajdon védelméről szóló törvényre hivatkoznak és rendkívüli engedélyt kényszerítenek ki az önvédelemre. Néhány esztendő leforgása alatt csupán egyetlen ültetvény alkalmazottai Buddha huszonhárom védencét terítik le önvéde'emből. Harminc elefántot a vakmerő panikkanok fognak el, az állatok felét egy cég vásárolja meg tőlük, amely a külföldi állatkerteket látja el a ritka állatokkal. Másik felét sikerül munkára fogni és eladni a magánvállalkozóknak. A pompás agyaras „tuszkera" hímek közül a mór panikkanok egy másik csoportja kiszemel egyet, arra gondolva, milyen nagyszerűen mutatna a kandyi peraherán, amint a Buddha fogát tartalmazó szent szekrénykét vinné. Felszerelkednek tizenegy szarvasbőrból készült különleges hurokkal s tizenegy mexikói sziszalból font kötéllel, egy hétig az elefánt sarkában vannak, míg csak lábára nem vetik a hurkot. Egy óra leforgása alatt az ellenszegülő fogolynak mind a négy lába meg van béklyózva. A panikkanok már előre isznak a „medve" bőrére, elosztják egymás között a nyolcezer rupic* jutalmát (az elefánt magasságának minden lobjáért egy ezres jár). Ám az elefánt ahelyett, hogy lábát próbálná meg kiszabadítani a hurokból, az egész éjszaka felváltva rágja kötelékeit, s mikor aztán reggel eljönnek érte a panikkanok, a négy hatalmas pálma közti tér üresen tátong. A hímelefánt a szarvasbőrből készült drága hurkokkal együtt eltűnt... Ilyen és ehhez hasonló esetek ját szódtak le a Deduru folyamvidékén, ahol az elefántok nedvdús legelőre leltek május közepe és szeptember eleje között is, amikor Willpattuban a legnagyobb szomjúság és éhség gyötörte őket; nyolc esztendő múltán az eredeti nyolcvannégy kiköltözött közül csupán tizenöt maradt életben. A közvélemény hangja riadót kongatott. Vessük végét a vandalizmusnak! Szembetekinthetünke még pirulás nélkül a ceyloni történelem hagyományaival? Meddig tart még az állatok gyalázatos kínzása? Vagy tán nincs elég erőnk ahhoz, hogy becsületesen megoldjuk a kérdést: minő sors vár oz életben maradt tizenöt teremtményre? — Radikális fordulatot hozott az áz esemény, amely a múlt év októberében játszódott le, — mondotta Dzsajkody úr, majd egy pillanatra félbeszakította beszédét, hogy az övére csatolt kulacsból egy-két korty teával elűzze szomjúságát. — Ruan Bije közelében került sor egy vemhes elefánt elhamvasztásána ,.. — Elhamvasztásóra?! (Folytatjuk) Pavel tíz nap múlva kilépett állásából. Nem szívesen engedték el, mert rövid idő alatt nagyon megkedvelték, de megmagyarázta, hogy ha már a negyedik kereszt felé közeledik az ember, valamilyen jobb állást akar, hogy családot alapíthasson ... Végül felvirradt a nap, amikor Novotrubinszkba kellett Indulnia. Kurtisz nem kísérte ki őt a repülőtérre. Az Aeroflot irodájának közelében, egy kávéházban találkoztak. Pavelon vadonatúj öltöny volt. — A jegyeket aztán ne dobd el. Hozz mindent vtsszall — hagyta meg Kurtisz. Pavel csak csóválta a fejét. Kurtisz elnevette magát: — Hiába, rajtad nem fog ki az ember. Egyenlítő — Alaszka Mihail gyakran éjszakázott Marijánál. Egészen otthonosan érezte magát a lánynál. A szomszédok is megszokták jelenlétét. Marija még kulcsot is adott neki a lakástól és a kaputól. Mihail elhitette Marijával, hogy a város peremén ideiglenes legényszobában barátságtalan viszonyok között él, oda őt nem viheti. Zarokov egyszer Dembovicstól kézitáskával ment munkába, liszta fehérnemű és toalettcikkek alatt a rádióadó lapult. Másnap a városon kívül más helyről akarta hívni a központot. Műszak után elment Marijához. A lány már az igazak álmát aludta. Marija reggel nem ébresztette fel Mihailt. Már javában dolgozott a munkahelyén, amikor Zarokov felébredt. Mihail az asztalon egy papíron utasítást talált, hol találja meg a reggelijét, meg hogy hívja fel Mariját. Mihail megreggelizett, felöltözött, fogta a táskát és kiment az utcára. Meleg volt. A jegenyék már rügyeztek. Kesernyés Illat terjengett a levegőben. Mihail autóbuszon utazott a városból kivezető műútig. Aztán kiszemelt egy teherautót, leállította. A vezetői fülke foglalt volt, de a ponyva alá felkapaszkodhatott. A készüléket előre beállította, csak hívójeleket kellett küldenie, s kész volt a kapcsolat. Vagy tíz perc múlva kiszállt. Villanyvonaton tért vissza a városba, s felhívta Mariját. — Mit csinálsz? — kérdezte a lány. Mihail elmondta, hogy szaunafürdőbe akart menni, de összeakadt egy ismerősével, akinek elromlott a robogója, azt javította. így hát másnapra halasztotta a fürdést. Dembovics az almafák között tett-vett, amikor Mihail hazament. A központ rejtjelzett távirata részletes utasításokat tartalmazott Leonyid Krug átjuttatására. Június 28-án éjjel egy órakor a Remény térképen 31—42 számmal jelzett keskeny öbölben, 100—150 méterre a parttól várjon egy motoroshajóra. Használhat gumicsónakot, de jobb, ha úszva közeledik a hajóhoz, hogy épek maradjanak a minták. A közelben legyenek szanatóriumok és üdülők. Krugot idejében helyezzék el valamelyik üdülőben, hogy előre terepszemlét tarthasson, mert a határövezetben minden idegen személy gyanús lehet. Krug jelszava: EGYENLÍTŐ, a válasz rá: ALASZKA. Ha Remény előre nem látható akadályokba ütközne, tudassa a központtal. Minden páros napon moszkvai idő szerint két órakor várják üzenetét. Ha nincs baj, ne táviratozzék. A táviratot Viktor Krug írta alá. Remény pénzt is akart a központtól, mert készlete fogytán volt, meg egy pótrádiót is, mert a régi egyszer átázott, és azóta vacakol. Remény összeállított egy rejtjelzett választáviratot, hogy másnap feladja. Aztán megint elment hazulról és telefonált Marijának. Vett két mozijegyet; négykor találkoznak a szokott helyen. Harmadnap Remény Ismét kapcsolatba lépett a központtal. Pénzt és pótrádiót kért, amelyet Pavelnak kell a motoroshajóról a partra szállítania. A központ jellemzést és véleményezést kért Pavelról, majd kisvártatva engedélyezte bevonását az operációba. A szovjet elhárítás hagyta, hogy Remény tévedést tévedésre halmozzon. A legnagyobb tévedést Pavel személye jelentette, annak ellenére, hogy Remény még mindig nem bízott meg benne teljesen. <.. Remény meghagyta Dembovicsnak, szerezzen egy felfújható gumicsónakot és két sportvezetőt. Nehezen, de mégis sikerült. A dolog nehezebbik része azonban még hátra volt. Két beutaló kellett valamelyik tengerparti üdülőbe. Ez nagy dilemma elé állította az öreget, hisz idényben dolgozók is nehezen jutnak beutalóhoz, hát még nyugdíjas?! Dembovics attól kezdve minden reggel a társadalombiztosítónál, a területi fürdőigazgatóságon vagy a szakszervezetnél kilincselt, hogy régi ismerősei révén hozzájusson két beutalóhoz. Mihail április 26-án Dembovicsot Krughoz küldte a megbeszélt jelszóval, hogy közölje vele: készüljön fel az útra, és várja az utasításokat. Máj'us elseje előestéjén Moszkva a munka nagy ünnepére készült. Ünnepi lázban égett a peremvárosok lakossá ga is. A főváros melletti egyik nyaralóból, amelyet szeder- és orgonabokrok zártak el a külvilágtól, késő éjszaka is fény szűrődött ki. A villában hárman társalogtak: Ivan Alekszejevics Szergejev tábornok, Vlagyimir Gavrilovics Markov ezredes és Pavel Szinyicin főhadnagy. Markov összegezte a nyomozás eddigi eredményeit. — A talaj- és vízminta átjuttatását több változatban tervezhetik, de csak kettő tűnik reálisnak. Vagy tengerésznek, esetleg turistának álcázott különfutár jön érte, vagy valakivel átküldik a kordon túlsó oldalára. A kérdés: Ki? Hogyan? Hol? Mikor? Pavel hallgatott. Ogy érezte magát Szalonka szerepében, mint egy színész, aki egy színdarabból kiszakított szerepet alakít. — Dembovics tegnap Leonyid Krugnál járt. Gumicsónakot és evezőket ls beszerzett. Most azon mesterkedik, hogy két beutalót szerezzen egy tengerparti üdülőbe, lehetőleg N. N. várostól nyugatra, éspedig június 15-től vagy legkésőbb 20-tól. Remény háromszor rádiózott a központba, adásait lehallgattuk, de sajnos nem sikerült megfejtenünk a rejtjeleket. A tábornok felkelt a dívány ról, az asztalhoz ült és rákönyökölt. — Mit gondolsz, Pavel, minek Dembovicsnak két beutaló? — kérdezte Pavelt. — Nem tudom, ki lehet a i. 15. partnere, de egyet én sem utasítanék vissza. (FOLYTATJUK) ^ 1967.