Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-15 / 15. szám, vasárnap

PIRRHUSZI GYŐZELEM Igazán nem mondhatnánk, hogy kü­lönösebben érdeklődtünk volna olyan kaland iránt, amelyben otthagyhatjuk a fogunkat. Ám mindenki arról biztosí­tott bennünket, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Az akció megszervezését vén ró­kák vették kézbe, több mint ezer em­ber áll rendelkezésükre, nem is szól­va a környező falvak lakóinak rokon­szenvéről; úgy ismerik az elefántokat, akár a tenyerüket. Most, hogy szombaton virradatkor li­basorban vonultunk a rizsföldek és a cukornádültetvények között, a Deduru­akció inkább bohózatnak, mint komoly­vállalkozásnak tűnt. Ám Ceylon már he­tek óta készülődött rá, s a közönség oly sokat várt tőle. A Munnesváram buddhista templomtól, ahol tegnap éj­szaka főtisztelendő Balasubramaniam Kurukkal ünnepélyes púdzsát tartott a panikkanok, fényképészek, filmesek és hivatali méltóságok jelenlétében a haj­tás sikeréért, velünk együtt egy szakasz vadász és rendőr indult útnak, vadász­és katonapuskákkal felszerelve, ame­lyek bőrtokban himbálóztak az oldalu­kon. Valamennyiük közül o legöntuda­tosabban egy fiatal őrmester lépkedett. Jóképű fickó, hosszú szempillával és ba­jusszal, rövid nadrágban, puha civil kalapban, s bal kezében piros borjúbőr bőrönddel. Ám amint, a napsugarak az aljnövényzetről lassan a pálmák koroná­ja fölé kezdtek emelkedni, a „vén ró­kák" is kezdték rábízni holmijukat a bennünket követő falusi fiúkra. E'őbb a bőröndjeiket és hátizsákjaikat, majd a puskáikat is. Pieter őrmester kivette puskájából a tárat s egész boldogan; hogy végre mindkét keze szabad, ka­lapjával legyezgetni kezdte húsos tarkó­ját. Az egyetlen, aki továbbra is maga vitte golyóspuskóját, Aloy Dzsajkody, egy középkorú farmer volt, aki nem to­lakodott túlságosan előtérbe, ám úgy láttuk, hogy valamennyiünk közül a leg­több tapasztalatot szerezte az elefán­tokkal kapcsolatban. • »• ' • Mint már mondottuk, a ceyloniak nemcsak nemzetiségük és politikai ho­vatartozandóságuk szerint oszlanak meg, hanem aszerint is, minő álláspon­tot foglalnak el hazájuk elefántjai sor­sának kérdésében. Olyan nagy-e Cey­lon, hogy meghunyászkodhassunk és örökké visszavonulhassunk az elefánt elől, vagy pedig borbárok vagyunk, akik megfeledkeztek Buddha fennséges tanairól? Akik ezt az ártatlan, védtelen O < i— < «/> U Z < > se és nagyszerű állatot kegyetlen sorsára hagyják, amelynek végén teljes kiirtás vár rá? Ez az elvi jelentőségű kérdés az öt­venes évek elején ismét megzavarta az ország nyugalmát, amikor is egy elefánt­csorda hosszan tartó szárazság után H I rta: a n z e ik es Z i k m u n a WMIpatitu rezervációbói a sziget északnyugati partvidékén délnek indult, és megfontoltan elkerülve a lakott kör­zeteket, elérte egészen a Deduru folyó torkolatát s Csiló városának előterét. Most aztán mi történjék? Nyolcvan­négy elefánt kószál az ültetvényeken, lerombolja a teraszos rizsföldek köré kemény munkával emelt töltéseket. Az emberek egész napi munkájuk után fel­áldozzák éjszakóikat, őrködnek, hogy megmentsék vagyonkájukat a kímélet­len pusztítók elől, mély árkokat ásnak, az ültetvények körül villamos árammal töltött vezetéket húznak, ám mindez mit sem segít. Az elefánt beleesik a har­madfél méter széles és két méter mély árokba, de csodával határos módon kimászik belőle, megtanulja azt is, hogy gyökerestől kitépett fákat hajítson az „élő" drótból húzott kerítésre, túljár a villamos áram „eszén" és tovább pusz­títja az ültetvényeket. S valóban tovább pusztítja? Szó sincs róla! A farmerek a magántulajdon védelméről szóló tör­vényre hivatkoznak és rendkívüli enge­délyt kényszerítenek ki az önvédelemre. Néhány esztendő leforgása alatt csu­pán egyetlen ültetvény alkalmazottai Buddha huszonhárom védencét terítik le önvéde'emből. Harminc elefántot a vakmerő panikkanok fognak el, az álla­tok felét egy cég vásárolja meg tőlük, amely a külföldi állatkerteket látja el a ritka állatokkal. Másik felét sikerül munkára fogni és eladni a magánvál­lalkozóknak. A pompás agyaras „tusz­kera" hímek közül a mór panikkanok egy másik csoportja kiszemel egyet, ar­ra gondolva, milyen nagyszerűen mu­tatna a kandyi peraherán, amint a Buddha fogát tartalmazó szent szek­rénykét vinné. Felszerelkednek tizenegy szarvasbőrból készült különleges hurok­kal s tizenegy mexikói sziszalból font kötéllel, egy hétig az elefánt sarkában vannak, míg csak lábára nem vetik a hurkot. Egy óra leforgása alatt az el­lenszegülő fogolynak mind a négy lá­ba meg van béklyózva. A panikkanok már előre isznak a „medve" bőrére, el­osztják egymás között a nyolcezer ru­pic* jutalmát (az elefánt magasságának minden lobjáért egy ezres jár). Ám az elefánt ahelyett, hogy lábát próbálná meg kiszabadítani a hurokból, az egész éjszaka felváltva rágja kötelékeit, s mi­kor aztán reggel eljönnek érte a pa­nikkanok, a négy hatalmas pálma közti tér üresen tátong. A hímelefánt a szar­vasbőrből készült drága hurkokkal együtt eltűnt... Ilyen és ehhez hasonló esetek ját szódtak le a Deduru folyamvidékén, ahol az elefántok nedvdús legelőre leltek május közepe és szeptember eleje kö­zött is, amikor Willpattuban a legna­gyobb szomjúság és éhség gyötörte őket; nyolc esztendő múltán az eredeti nyolcvannégy kiköltözött közül csupán tizenöt maradt életben. A közvélemény hangja riadót kongatott. Vessük végét a vandalizmusnak! Szembetekinthetünk­e még pirulás nélkül a ceyloni történe­lem hagyományaival? Meddig tart még az állatok gyalázatos kínzása? Vagy tán nincs elég erőnk ahhoz, hogy be­csületesen megoldjuk a kérdést: minő sors vár oz életben maradt tizenöt te­remtményre? — Radikális fordulatot hozott az áz esemény, amely a múlt év októberében játszódott le, — mondotta Dzsajkody úr, majd egy pillanatra félbeszakította be­szédét, hogy az övére csatolt kulacsból egy-két korty teával elűzze szomjúsá­gát. — Ruan Bije közelében került sor egy vemhes elefánt elhamvasztásána ,.. — Elhamvasztásóra?! (Folytatjuk) Pavel tíz nap múlva kilépett ál­lásából. Nem szíve­sen engedték el, mert rövid idő alatt nagyon meg­kedvelték, de meg­magyarázta, hogy ha már a negyedik kereszt felé köze­ledik az ember, va­lamilyen jobb ál­lást akar, hogy családot alapíthas­son ... Végül fel­virradt a nap, ami­kor Novotrubinszk­ba kellett Indulnia. Kurtisz nem kísér­te ki őt a repülő­térre. Az Aeroflot irodájának közelében, egy kávéházban ta­lálkoztak. Pavelon vadonatúj öltöny volt. — A jegyeket aztán ne dobd el. Hozz mindent vtsszall — hagyta meg Kurtisz. Pavel csak csóválta a fejét. Kurtisz elne­vette magát: — Hiába, rajtad nem fog ki az ember. Egyenlítő — Alaszka Mihail gyakran éjszakázott Marijánál. Egészen otthonosan érezte magát a lánynál. A szomszédok is megszokták je­lenlétét. Marija még kulcsot is adott neki a lakástól és a ka­putól. Mihail elhitette Marijá­val, hogy a város peremén ideiglenes legényszobában ba­rátságtalan viszonyok között él, oda őt nem viheti. Zarokov egyszer Dembovics­tól kézitáskával ment munkába, liszta fehérnemű és toalettcik­kek alatt a rádióadó lapult. Más­nap a városon kívül más hely­ről akarta hívni a központot. Műszak után elment Marijához. A lány már az igazak álmát aludta. Marija reggel nem ébresztet­te fel Mihailt. Már javában dol­gozott a munkahelyén, amikor Zarokov felébredt. Mihail az asztalon egy papíron utasítást talált, hol találja meg a regge­lijét, meg hogy hívja fel Ma­riját. Mihail megreggelizett, felöl­tözött, fogta a táskát és kiment az utcára. Meleg volt. A jege­nyék már rügyeztek. Kesernyés Illat terjengett a levegőben. Mi­hail autóbuszon utazott a vá­rosból kivezető műútig. Aztán kiszemelt egy teherautót, leál­lította. A vezetői fülke foglalt volt, de a ponyva alá felkapasz­kodhatott. A készüléket előre beállította, csak hívójeleket kel­lett küldenie, s kész volt a kapcsolat. Vagy tíz perc múlva kiszállt. Villanyvonaton tért vissza a városba, s felhívta Ma­riját. — Mit csinálsz? — kérdezte a lány. Mihail elmondta, hogy szaunafürdőbe akart menni, de összeakadt egy ismerősével, akinek elromlott a robogója, azt javította. így hát másnapra ha­lasztotta a fürdést. Dembovics az almafák között tett-vett, amikor Mihail haza­ment. A központ rejtjelzett távirata részletes utasításokat tartalma­zott Leonyid Krug átjuttatására. Június 28-án éjjel egy órakor a Remény térképen 31—42 számmal jelzett keskeny öböl­ben, 100—150 méterre a part­tól várjon egy motoroshajóra. Használhat gumicsónakot, de jobb, ha úszva közeledik a ha­jóhoz, hogy épek maradjanak a minták. A közelben legyenek szana­tóriumok és üdülők. Krugot ide­jében helyezzék el valamelyik üdülőben, hogy előre terep­szemlét tarthasson, mert a ha­tárövezetben minden idegen személy gyanús lehet. Krug jel­szava: EGYENLÍTŐ, a válasz rá: ALASZKA. Ha Remény előre nem lát­ható akadályokba ütközne, tu­dassa a központtal. Minden pá­ros napon moszkvai idő szerint két órakor várják üzenetét. Ha nincs baj, ne táviratozzék. A táviratot Viktor Krug írta alá. Remény pénzt is akart a köz­ponttól, mert készlete fogytán volt, meg egy pótrádiót is, mert a régi egyszer átázott, és azóta vacakol. Remény összeállított egy rejtjelzett választáviratot, hogy másnap feladja. Aztán megint elment hazulról és telefonált Marijának. Vett két mozijegyet; négykor találkoznak a szokott helyen. Harmadnap Remény Ismét kapcsolatba lépett a központtal. Pénzt és pótrádiót kért, ame­lyet Pavelnak kell a motoros­hajóról a partra szállítania. A központ jellemzést és vélemé­nyezést kért Pavelról, majd kisvártatva engedélyezte bevo­nását az operációba. A szovjet elhárítás hagyta, hogy Remény tévedést tévedés­re halmozzon. A legnagyobb té­vedést Pavel személye jelentet­te, annak ellenére, hogy Re­mény még mindig nem bízott meg benne teljesen. <.. Remény meghagyta Dem­bovicsnak, szerezzen egy fel­fújható gumicsónakot és két sportvezetőt. Nehezen, de mégis sikerült. A dolog nehezebbik része azonban még hátra volt. Két beutaló kellett valamelyik tengerparti üdülőbe. Ez nagy di­lemma elé állította az öreget, hisz idényben dolgozók is nehe­zen jutnak beutalóhoz, hát még nyugdíjas?! Dembovics attól kezdve minden reggel a társa­dalombiztosítónál, a területi fürdőigazgatóságon vagy a szakszervezetnél kilincselt, hogy régi ismerősei révén hoz­zájusson két beutalóhoz. Mihail április 26-án Dembo­vicsot Krughoz küldte a meg­beszélt jelszóval, hogy közölje vele: készüljön fel az útra, és várja az utasításokat. Máj'us elseje előestéjén Moszkva a munka nagy ün­nepére készült. Ünnepi lázban égett a peremvárosok lakossá ga is. A főváros melletti egyik nyaralóból, amelyet szeder- és orgonabokrok zártak el a kül­világtól, késő éjszaka is fény szűrődött ki. A villában hárman társalogtak: Ivan Alekszejevics Szergejev tábornok, Vlagyimir Gavrilovics Markov ezredes és Pavel Szinyicin főhadnagy. Mar­kov összegezte a nyomozás ed­digi eredményeit. — A talaj- és vízminta átjut­tatását több változatban tervez­hetik, de csak kettő tűnik reá­lisnak. Vagy tengerésznek, eset­leg turistának álcázott különfu­tár jön érte, vagy valakivel át­küldik a kordon túlsó oldalára. A kérdés: Ki? Hogyan? Hol? Mikor? Pavel hallgatott. Ogy érezte magát Szalonka szerepében, mint egy színész, aki egy szín­darabból kiszakított szerepet alakít. — Dembovics tegnap Leonyid Krugnál járt. Gumicsónakot és evezőket ls beszerzett. Most azon mesterkedik, hogy két be­utalót szerezzen egy tengerpar­ti üdülőbe, lehetőleg N. N. vá­rostól nyugatra, éspedig június 15-től vagy legkésőbb 20-tól. Re­mény háromszor rádiózott a központba, adásait lehallgattuk, de sajnos nem sikerült megfej­tenünk a rejtjeleket. A tábornok felkelt a dívány ról, az asztalhoz ült és rákö­nyökölt. — Mit gondolsz, Pavel, minek Dembovicsnak két beuta­ló? — kérdezte Pavelt. — Nem tudom, ki lehet a i. 15. partnere, de egyet én sem uta­sítanék vissza. (FOLYTATJUK) ^ 1967.

Next

/
Thumbnails
Contents