Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-10 / 340. szám, szombat

Följönnek a föld alól, levedlik magukról a szurtos bányószruhát, megfürödnek és hazamennek, hogy folytassák egykori életüket. A rádiójuk és a televíziójuk mellé. A fürdőszobás, központi fűtéses lakásba. Hűtőszekrény, mosógép, papucs és pongyola az asszonyok fényűzése. Élősködnek o férfiak nyakán, s mihelyt kilépnek a ház kapuján, szemérmetlen kalandokon törik a fejüket. . . Hogyan szálljak veled vitába, Izabella, aki nem vagy eleven lény számomra, csak egy füzet? Miért ejt kétségbe az otthon meghittsége és az utca monumentalitása. Igazad van. Ellentmondás ez, de logikus ellentmondás. Engem nem ejt kétségbe, sőt megerősíti azt a meggyőződésemet, hogy az ember önmagában csak porszem, s a közösségben van igazi ereje. Az utca és a város képe, méretei demonstrálják a közösség erejét. Az ember fészekaljnyi otthona esendő voltára emlékezteti. Bútorai, kényelme s még ízléstelen csecsebecséi is azt bizonyítják, hogy meghittség re és emberi melegségre vágyik. Tisztátalannak és otrombának érzel minden emberi kapcsolatot, kispolgárinak a dolgozók otthonát. Én láttam azokat az otthonokat, meghitt szobákat, bútorokat, s Ady álmodó nyomora jutott eszembe, mely tiszta ágyat és tiszta asszonyt álmodik. Amit láttam, olyan volt, mint egy beteljesült álom. Igaz, te nem nyomorogsz, tehát nem is álmodsz. Fillérekben és koronákban, számjegyekben fogalmazod meg az emberi szabadságot. Tanulsz, de nem árulod el mit tanulsz, és miért tanulsz, csak kalkulálsz. Gyűlölöd apádat és anyádat. Miért gyűlölöd őket. Mert apád eltévelyedése megnehezítette boldogulásodat, anyádat, mert nem szereti a megtévedt apát? Nézd, meglátogattam egy olyan családot. Az apa, mint te mondanád a börtön kapuján át szabadult ide. De a társadalom rég elfelejtette bűnét. Van erre hivatalos forma és aktus is: törölték a büntetését. Mert éveken át becsületesen lejárt a bányába, hol a reggeli, hol a délutáni, hol az esti műszakban. Sok mindent beszélnek róla meg a feleségéről. Jót is, rosszat is, de lásd, el nem váltak, meg nem ették egymást, nem is veszekednek. Van egy nagy lábú csupa kéz serdülőlányuk, van egy erős legényfiuk. Autójuk is van. És minden héten van egy szabad vasárnapjuk. Élnek, és nem tartja számon senki egykori botlásaikat. Mert van megbocsátás. Te, Izabella, nem szereted az apádat, anyádat állítólag gyűlölöd. Nem hiszem. Csak azért mondod, mert magadnak se tudsz megbocsájtani. Nem tudom, mi történt veled, csak azt tudom, nagyon megkeseredett ember vagy. Talán az elromlott, elrontott családi élet miatt. Várj csak! Mit tudsz te apádról és anyádról. Végeredményben semmit, mert nem tudod megmondani miért maradnak együtt mégis, ha minden igaz, amit ebben a füzetben állítasz róluk. Keserűséged mélyén valami más lapul. Sose tételeztem volna fel rólad, hogy te, aki számjegyekben fejezed ki az emberi szabadságot, egy költő soraihoz folyamodj: „...lettem, mint a dér az ágon, megkérdezetlen ..." Renkívül nagy méltalanság történt veled, ugye? Mert megszülettél, mert akadt két szerencsétlen ember, aki a semmiből az életbe parancsolt. Aztán nőttél, míg nagyra nőttél, s elrontottál valamit. Most apád, anyád arcába vágod ezt az elrontott életet, mint egy mosogatórongyot. S milyen szépen. Egy kiragadott költői frázissal, te aki kilencszáz, illetve ezerkétszáz koronára becsülöd föl a szabadságodat. Egy Helyen azt írod, hogy minden kornak megvolt a maga férfieszménye és női ideálja. A testben, lélekben egyaránt szép, harmonikus lelkületű férfit áhítozod, mert manapság állítólag csupa eldurvult Hím él a világon. Ráadásul elkorcsosult hímek: csupa izom, vagy csupa pocak mind, csupa ész, vagy csupa test. Szeretnéd visszaforgatni az időt, jó kétezer évvel visszaforgatni, mert úgy volna jó élni, mint a görög és római hetérák. Igazolásul Marxot idézed. Érdekes. Miért nem akarsz úgy élni, mint a római matrónák? Tetszik a középkor férfiideálja is, a páncélos, nemes lovag és a gáláns udvarló, de te magad, ha akkor élsz, apáca szerettél volna lenni. Ej, ej, apáca! Végül Anyeginről és Tatjánáról áradozol. Nem tanultál latint, de nem vagy egészen műveletlen. Csak meg nem emésztetted, amit tudsz és amit összeolvastál. Mindez csak arra jó, hogy lehetetlen ábrándokat szőj. Nem értem, miért akarsz kiszökni ebből a nekünk való, egyedül lehetséges világból? S ha szöksz, hát ne visszafelé, előre szökj. Végül kiderül, hogy nem találsz magadhoz illő párt vagy partnert. Megszoktam a túlzásaidat, s már nem hiszek neked. Hiszen az előbb belekezdtél egy furcsa históriába. Egyelőre csak annyit tudok, hogy utálod ezeket a hirtelen nőtt kisvárosokat. Nem tudom, melyikre gondolsz, Novákyra-e vagy Privigyére. Talán mindegyikre, mert többes számban beszélsz. Azt írod, magános nőnek nem tanácsos éjszaka egyedül maradni a homályosan megvilágított utcán. Hisz nappal is megesik, hogy leszólítanak o szemtelen, részeg sihederek, s éjszaka még undorítóbb, sőt félelmes dolgok esnek meg. Mondd, mi keresnivalód éjszaka a sötét utcákon? Értelek. Néha csak kJ kell menni valahová. Moziba, színházba vagy táncolni. Hiszen fiatal vagy... Tévedíam. Nem táncolsz. Moziba nem jársz, mert nem kedveled a tömegnek szánt szórakozásokat. Undorodsz a mozi zsúfolt nézőterétől, az áporodott, édeskés levegőtől, a sötétségtől, melynek leple alatt kiskorú lányok és suhancok szorongatják egymást. Nem jársz színházba, mert nincs színház, legfeljebb a kultúrházak műkedvelő előadásait látogathatja az ember. A műkedvelők? Hát érdemes ilyesmire időt és pénzt pazarolni? Igaz a kultúrházak olykor ingyen kínálgatják produkcióikat, különösen állami ünnep és népgyűlések idején, csalogatónak, hogy legyen, ki meghallgassa a szónokok beszédeit. Tömegáru a film, a műkedvelők előadása és a szónokok lelkendezése éppen úgy, mint a konfekcióbútor, a konfekciós ruha, a teasütemény és a villanykörte. Tömegtermelés és tömeg szükséglet — e két véglet között kallódott el az ember, az egyéniség és a stílus. Gyűlölöd már a szerelmet is, mert sexussá züllött, vagy — ami még rosszabb, s amit csak az ökonómia nyelvén lehet kifejezni: a munkaerő reprodukciójának egy mozzanatává fajult... Nem tudom, mit gondoljak rólad, Izabella. Kétségbeesett, sérült ember vagy, gonosz ember vagy. E

n sose féltem attól, amit tömegnek, tömegtermelésnek, tömegszükségletnek neveznek. Jó elvegyülni az utcán torlódó sokaságban, a mozik, színházak, kultúrházak kapuin kisodródó emberekkel. Nem féltem az egyéniségemet. Épp a tömegben érzem, hogy én én vagyok. Szükségleteim hasonlók más emberek szükségleteihez, vagy azonosak velük, de mindig érzem azt is, hogy elvegyíthetetlen, elenyészhetetlen egy valaki vagyok. Ha fázom, éri fázom, ha megéheztem, én éhezem, ha megszomjaz-, tam, én szomjazom. Enyém a szerelmem, fáradtságom és vidámságom is. Mások is így vannak ezzel, s épp ez a nagyszerű, hogy minden mozdulatban, érzésben, emberi cselekvésben, minden nap és minden percben felfedezem a hasonlóságot. Csak így lehetek rokona, testvére minden embernek, csak így lehetek ember összekuszáltad az ökonómia, filozófia, a lélektan, az esztétika és a művészettörténet fogalmait. Belekóstoltál a műveltségbe, de meg nem emésztetted, amit mohó étvággyal bekebeleztél. Most boldogtalan vagy . . . Találkoztam itt Privigyén jó néhány emberrel. Volt köztük jogász, mérnök, közgazdász, orvos, bányász és pedagógus, de egy se volt ilyen egzaltált és excentrikus, mint te. Lelkiegyensúlyukat, egyéniségükéi «em anmak köszönhetik, hogy rendkívül műveltek, de annak, hogy amit tudnak, azt alaposan tudjá<k. Különösen a bányászok érdekeltek, mert föltételezésed szerint épp ezek azok, akik ezen a tájon és ebben a városban kimerítik a tömeg fogalmát. Igazad van, de csak annyira, hogy viszonylag kis területen igen sokan élnek. Engedd meg, hadd mutassam be neked a földimet, Sztrecskó Vincét, egy tardoskeddi legényt. Késő éjszaka, a délutáni műszak után kerestem fel őt a Cígel-bánya legényszállásán. Azt mondtam, legényember, de nem valami fiatal, meggondolatlan tacskó. Harmincöt éves, megállapodott férfi. Megállapodottságát inkább lelkületére vonatkoztatom, nem körülményeire. Az év elején jött ebbe a városba. Ostraváról jött ide, s tudod-e, mi oka volt rá: hogy közelebb legyen az édesanyjához, aki Tardoskedden él. Tizenöt évig volt vájár Ostraván, most csillés a Cígel-bányában. Tizenöt évig élt a havírovi és petrvaldi legényszállásokon, és Privigyén ismét a legényszálláson kötött ki. Három lépés a szoba hossza, és három lépés a szélessége. Van benne két szekrény, egy asztal, két szék. A másik ágyon egy másik bányász aludt éppen, a vágsellyei Marek József. Aludt és mezítelen felső testén végigcsordult a csillár fénye, és nyál csordult a szája szélén. Vince suttogóra fogta a hangját, hogy ne zavarjuk pihenő társát. Nem mondott semmi különöset, csak annyit, hogy tizenöt éven át kitanulta a bányászmesterség minden csínját-bínját. Saját bőrén tapasztalta meg veszedelmeit — a szó szoros értelmében: öt évvel ezelőtt a vájatban súlyos kőtömb zuhant a hátára, s öt bordája tört... Nem kedveli az alkalmi nőismeretségeket. Tizenöt év alatt egyetlen egyszer volt igazán szerelmes. Egy kysucai lányt szeretett, akivel talán beszélni se tudott rendesen, mert szlovák lány volt, s ő akkoriban nehezen törte a nyelvet. Tíz évvel idősebb volt a lánynál, a lány tíz évvel fiatalabb nála. Nem sikerült. Hirtelen haraggal vált meg jövendőbelije családjától. Azt mondja még — a kalapját és aktatáskáját is ott felejtette. És most? Minden héten hazajár Tardoskeddre az édesanyjához. Van egy kedvtelése. Szereti a tornát. Ha csak teheti, felkeresi a tornatermeket. A korlát, a nyújtó, a gyűrű az egyoldalú munka torzító hatásának legjobb ellenszere. Hol és hogyan szokott rá erre? A katonaságnál... (Folytatása holnapi számunkban) BÁBI TIBOR: IZABELLA 2. S

zent Mihály fehér lovának patkócsattogásától felvert rétek és mezők közepette fut az országút fehéroetytyes betonszalagfa Kolín felé. A tál kihalt, paraszt és jószága már rég megbújt a meleg falak között, csupán Kyje határában, a Para dicsőm kerti megálló közelében didereg hét pőre szűzként, hét levelét vesztett nyírfa. Lángoló pallosával a bősz tekintetű arkangyalt azonban hiába keresem ... Ezután már Horní Počernice következik, s a vasúti töltés aluljáróján átkelve, feltűnik előttem a Humberto cirkusz télitábora, a gomolygó ködtengerben úszó épületek fantasztikus sziluettjei. A vasbeton oszlopokon és falakon nyugvó kupolákat és nyergestetőket „marlngottkák", a régi vándorkomédiásokat idéző kocsilakások, no meg az Octaviák, a Volgák, Moszkvicsok, MB—1000-esek és Wartburgok veszik körül, s feledtetni igyekeznek Picasso, Renault, F. Tichý jókedvű, álarcot viselő hőseinek gyakran tragikus romantikáját. A ketrecben, vas és beton között találtam rá C r hák Rudolfra, a „Kiváló munkáért" érdemrenddel kitüntetett állatszelídítőre és idomí tóra. Éppen a tigrisek dresszúrájával végzett... *

klub meghitt csöndjében szemben ülve vele aztán mindegyre meggyőződöm arról, hogy ez az ötvennyolc esztendős hollófürtű férfi, aki éveinek számából bátran letagadhatna akár húszat is, nem is olyan mindennapi ember. A szíve színarany, s ezt az őserdők és sivatagok egykori lakói azonnal meg is érzik, izmai és idegei azonban acélból vannak. Amikor Rudolf Crhák arról kezd beszélni, hogyan lett belőle „komédiás", az embernek önkéntelenül is eszébe jut egy régi magyar nóta, hogy „papnak szánt az apám, én meg juhász lettem..." Mert a kis Rudi gyereket proletárapja nyergesnek és szíjgyártónak taníttatta ki, hogy becsületes mesterember módjára éljen Prostéjov híres városában. A fiatal iparos azonban nem sokáig űzte mesterségét. Csupán addig a szép tavaszi napig, amikor is a Kludský cirkusz a városukba érkezett, és meglátta a szelídített fenevadakat, a karcsúlábú paripákat, a futballozó kutyákat... Nem sokat teketóriázott, jelentkezett a Kludský cirkusz szeniorjánál, aki nyomban fel is vette őt — igaz, nyeregkészítőnek. Rudit azonban régi gyerekkori, titkos álmai kísértették: oroszlánokat, tigriseket akart szelídíteni és idomítani. — Édes fiam —, mondotta akkor Kludský szenior —, az állatszelídítők nem potyognak az égből, s nem is születnek a rózsabokorban... De megkísérelhetjük! — Igy kerültem a tigrisekhez és az oroszlánokhoz. Harminckettőben, amikor a nagy gazdasági krízis hullámtaréja KözépEurópát is elborította, a Kludský cirkusz éppen Bécsben vendégszerepelt. Itt esett szét apró darabkákra ez a mammut cirkusz és Rudolf Crhák a Kludskýék állatállományával, lovakkal, zebrákkal, elefántokkal, tigrisekkel és oroszlánokkal Hagenbeck hannoveri konkurenséhez, a Ruhe céghez került. Nem hoszú időre. Ruheék egy tigriscsoporttal a Baterlay cirkusznak adták el Rudtt, aki közben főidomltónak lépett elő. Sortűz a manézsben — A németországi Schwerin városában vendégszerepeltem Baterlayékkal harminchárom elején. Első előadásunk kezdetén pusztító tavaszi vihar vonult végig a városon. Hét tigrissel voltam éppen a manézsban, — emlékezik R. Crhák —, amikor a vihar széttépte a villanyvezetéket és a cirkuszban kihúnytak a fények. A tigrisek azonnal megérezték, hogy nem látom, tehát nem is ellenőrizhetem őket. Félelmetes hörgéssel közeledtek felém. Ebben a pillanatban az életem egy fabatkát sem ért. Veszteni valóm már nem volt, életemet azonban visszanyerhettem. Nagy hirtelen előrántottam riasztópisztolyomat és hét vaklövést adtam le az ugrásra készülő tigrisekre. A lövések felvillanó fénye azonban nemcsak a tigriseket riasztotta vissza néhány pillanatra, hanem felizgatta a közönséget is, amelynek egyik része pánikszerűen menekült, a másik része pedig dermedten figyelte a ketrecben lezajló drámát. Szerencsére Róbert, az öreg állatápoló rádöbbent a valóságra, s villámgyorsan cselekedett. Petróleumlámpát gyújtott, s odarohant a ketrechez. Azonnal felkaptam elejtett korbácsomat és a hét tigrist betuszkoltam az acélrudas alagútba. A nézők és a kollégák még sokáig emlegették, milyen hidegvérrel tartottam féken a megvadult bestiákat. Azt azonban már nem látták, hogy a maringottban összeestem... Es jutott ugyanis a hannoveri Rui legidősebb idomítójának trag A Ruhe cég, akárcsak a hambur genbeck Afrikából, Ázsiából é: Amerikából közvetlenül a vadás: vagypedig közvetítőktől vásáro oroszlánokat, tigriseket, elefái zebrákat, majd ezeket saját s tőikkel és idomárjaikkal megf mezték és különböző mutatvár betaníttatták, azután pedig a m lídített fenevadakat a világ n tájára cirkuszokba, varietékbe AZ ELE állatkertekbe ls eladták. Többet goztunk akkor idomítók és szel Ruheéknél, versenyeztünk eg közt melyikünk tudja a leghatás gyakorlatot védenceivel elsajá ni. A krízis évei, a nagy konkurr félelem a másnapi munkanélkii tői írigykedővé, féltékennyé tett< néhányunkat. Az öreg német csak, hogy bezárkózott a tigris — ami különben is tilos volt nem még a kulcslyukat is bel nehogy titkát valaki ellesse, i ványszámait lekopírozza. Eltelt hány óra, az öreg azonban még dig nem jött ki a tigrisek ketre Odamentem a vasbeton bunkert erősen megzörgettem az ajtót, i lídítő nem válaszolt, csupán a sek üvöltöttek vésztjoslóan, mi feleletképpen. Feltörtük az ajti hárman — a legjobb szelídítők rontottunk a ketrecbe. Az öre met szétszaggatva hevert a fi s az egyik nőstény tigii^ elégec nyalogatta pofáját... Nem kis kánkba került, míg a vérszagtč bőszült fenevadakat ráncbaszedt Crhák Rudolf mint tigrissze és idomár az USA-t is megjárta, a Rlnglings Brothers cirkuszná: gozott, vagy félévig. Majd b Svédországot, Norvégiát, Dániát, ciaországot, aztán pedig a Sz unióba került. A szovjetunióbeli dégszereplésére emlékezik a 1 vesebben. Talán sehol a világon szeretik úgy az állatokat és az tákat mint ott. Négyszer járt a jetunióban, s legnagyobb sikere aratta. A háború egy részét a prágai ban vészelte át, a felszabadulás pedig egy ideig a Csehszlovák kuszok és varieték n. v. igazgí lyettese volt. A cirkusz, az ál — tigrisek, oroszlánok és elef — azonban még mindig úgy v< ták, mint valaha — fiatalkorába otthagyott csapot-papot, viss a manézsbe, ahol valóban eler van, s otthon érzi magát. Tara szimulál És hogy az állatok pszicholó — ha ezt egyáltalán így nevezi — mennyire ismeri, az öt elefá asszonnyal átélt kalandjai bizon a legjobban. Hat évvel ezelőtt szerezte bi dolf Crhák Tarát, Nórát, Zsuzsii nyát és Dixit, az öt elefánt bí akik szeretik őt, ragaszkodnak és kedvéért mindent megtesznel zelegnek neki, ormányukkal át' néhanapján azonban megkí; hogy orránál fogva vezessék. Egyszer Tara, a legszelídebb.