Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-10 / 340. szám, szombat

hízelgőbb elefántkisasszony nem tudta behajlítani első jobblábát. Az állatorvos Taránál reumatizmust álla.pltott meg, ami az elefántoknál elég gyakori betegség. A szelídítő valahonnan egy káposztáshordót kerített, azt forró vízzel megtöltötte és Tara „mancsocskáját" abban gyógyította. Tara hosszasan betegeskedett, sántított, nem gyakorolhatott. Egy szép napon az ápoló azt mondta Ciháknak: — Rudi, az a kis Tara téged átejtett, nincsen már annak semmi baja, Á N TOK lilfll K E D ¥ E N C E ha nem vagy a közelében, szépen hajlítja a lábát. A szelídítő nem hitt neki, s újból elhívatta az állatorvost. A vizittől Crhákot telefonhoz hívták. Amikor "Visszajött, az állatorvos azzal fogadta, hogy Tara lába meggyógyult. A szelídítő azt gondolta, hogy az állatorvost az ápolók beugratták. Alighogy Crhák eltűnt, Tara a parancsszóra kivette lábát a hordóból és úgy mozgatta, hajlította, ahogyan ezt tőle megkövetelték. Amikor szelídítője megjelent, Tara sunyin lehorgasztotta fejét, majd átölelte őt. A ravasz elefántkisasszonynak parancsolója azonban minden hízelkedése ellenére a hátsó fertályára vert és azóta Tara lelkiismeretesen dolgozik. Földindulás Komáromban — Már nem tudom, ötvenhatban vagy ötvenhétben történt-e. A Kriváň cirkusz bevégezte vendégszereplését Komáromban, s mi éppen az állomáson voltunk az elefántokkal, — folytatja vidám históriáit a szelídítő, amikor valahol vagy egy kiskutya vakkantotta el magát v.)kony cérna hangon, vagy pedtg valamilyen gőzmozdony sípolt élesen — az elefántok ugyanis nagyon félnek az apró állatoktól, főleg a kutyáktól —, mire a mi elefántjaink vad vágtába kezdtek, keresztül-kasul a síneken, az állomás közelében levő utcákon, összerombolva a , kerítéseket, — széttaposva a kertek virágágyait... Kettőt közülük még az állomáson elkaptunk, három azonban a városban türtz'izott. Ahogyan utánuk rohantam, megdöbbenve láttam, hogy egyikük magával vitte egy apró családi ház sarkát is. Benéztem a lyukon. A konyhában halálra ijedt gyerekeket és sápadt anyjukat láttam, no meg egy vekkerórát a kredencen, amely — máig is jól emlékszem — reggeli negyed kilencet mutatott! Aztán a további kettőt is kézrekerítettük, Tara azonban még mindig hiányzott! Hiába kerestük, kutattunk utána, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Véletlenül akadtunk rá egy, az állomáshoz közel levő kommunális bádogosüzem udvarán. Fenn a háztetőn segítségért kiabáló emberekre lettünk ugyanis figyelmesek, s így találtuk meg, ahogyan a bádogoscsöveken táncolt, ahogyan jókedvében az udvar közepén álló autót akarta ormányával felemelni... Rákiáltottam: „Tara, te haszontalan, jössz ide azonnal!" És Tara nyomban, engedelmesen követett... — Egy esetben azonban Tara is felmondta a szolgálatot. Lengyelországban, Zelena Gura városában időztünk. Szüret ideje volt, a város előjárói felkértek, hogy a szüreti felvonulásra adjuk kölcsön nekik az üt elefántkisasszonyt. Az igazgató nem is ellenkezett nagyon, én azonban tudtam, hogy milyen cirkusz keletkezne, ha netán elefántjaink megvadulnának. Zebrákat, tevéket és ponilovakat ajánlottunk fel Taráék helyett és meggondolatlanul azt mondtam, hogy küldhetnének nekünk is, no meg az elefántoknak is bort. A derék lengyelek vagy 200 liter bort küldtek a cirkuszba. Ebből körülbelül 150 litert cukorral alaposan megédesítettünk és Tarát meg barátnőit megvendégeltük. Az elefánt ugyanis roppant módon szereti az alkoholt, s ha gyomorfájdalma vagy influenzája van, akkor 3—5 liter cukrozott rumot kap orvosságként. Az elefántkisasszonyok először csöndben szürcsölték az édes bort, majd olyan boszorkány-szombatot rendeztek a manézsban, hogy azt hittük, ránkdöntik a sátrat. Hiába is szólítgattam, hívtam, édesgettem magamhoz Tarát, kedvencem nem hallott, nem látott. Akárcsak társnői, ő is a fejetetejére állt, egy lábap táncolt... Negyvenöt percig tartott ez a fantasztikus exhibició, majd utána a derék elefántleányzók elaludtak ... r-\udolf Crhák késő estig tudna J J védenceiről mesélni. Ám újra /\ itt a dresszúrák ideje, búcsú' ^ zik tőlem, s megy tigriseihez, majd elefántjaihaz, akik mindig megnyugtatják, főleg akkor, ha az emberi nemtörődömség és rosszakarat felizgatják őt. Csak azt sajnálja, hogy egyelőre nincsen kinek átadni a posztját. Lehet, hogy tizenhét éves 'Éva lánya lép majd a helyére, aki jelenleg műlovarnő a Humbertóban és nagyon, de nagyon szereti édesapja öt elefántkisasszonyát. Mindez azonban még a holdban van, és a híres szelídítő sok új, izgalmas műsorszámmal szeretné a cirkuszok látogatóit megörvendeztetni! BARSI IMRE Pan Capek boltjában VALAHÁNYSZOR az Óváros zegzugos utcáit járom, mindig megállok a Týn katedrális közelében levő régimódú vaskereskedés előtt. Nem akármilyen üzlet ez! Nagyszerűen kiegészíti a prágai Öváros történelmi hangulatát. A bolt tulajdonosa, a nyolcvankétéves Eduard Capek ma éppúgy, mint ötven évvel ezelőtt, szívélyes barátsággal üdvözli a vevőket, vagy a kíváncsiskodó turistákat. A XIII. században épült házat az évszázadok folyamán többször átalakították. A legutóbb 1909ben, amikor Eduard Capek elhatározta, hogy régi vasszerszámokat fog vásárolni és eladni. Ebből az időből származik a cégfelirat is: Eduard Capek — régi vas- és fémkereskedés. A kirakatokban a mai modern kor embere számára furcsábbnál furcsább szerszámok, réz-, ólom-, bronz- és acélkészítmények vannak. A boltban, amely gyermekkoromból a falu kovácsműhelyét juttatja elsőnek az eszembe, a régi kovácsoltvas árunak szinte mesebeli bőségét láthatjuk: régi mintázott kulcsok, ötvösmunkák, lakatok, csavarok, kovácsolt ajtódíszítések, csillárok, lámpák, gyertyatartók, teáskészletek, bronzfigurák, stb. stb.... EDUARD CAPEK az egyetlen „maszek" vaskereskedő Prágában, de talán az egész országban is. Nyolcvankét éves korára is — a Fővárosi Nemzeti Bizottság engedélyével — élénk üzleti tevékenységet folytat. Vesz és elad. A prágaiak, legalább az Öváros lakói, hozzá viszik mindazt, ami odahaza már nem kell, útban van, ami már kiment a divatból... 1909től kezdve olyan mennyiségű „áru" halmozódott fel pan Capeknél, hogy az üzlet a maga nemében egyedülálló gyűjteménnyé alakult át. A tulajdonos pedig Prága egyik legjobb vasmű szakértője. Pan Capek személye és boltja ma a prágai Öváros elmaradhatatlan idegenforgalmi érdekessége. Naponta 100—150 turista keresi fel. A házigazda mindenkit szívélyesen fogad, válaszol a kérdésekre... és néha el is ad valamit. Az üzletben négy vaskos, teleírt vendégkönyvben lapozva megállapítható, hogy a mosolygós, derűs természetű Capek bácsit az egész világ ismeri... Tudósok, művészek, politikusok, régiséggyűjtők, diákok, turisták százai jegyezték már be nevüket. Európaiak, ázsiaiak, afrikaiak, ausztráliaiak, amerikaiak egyaránt. CAPEK BÁCSI világhírnevéről a „hetedik nagyhatalom" is gondoskodott. Ügy látszik, hogy a Týn katedrális tövében levő ódon üzlet a Prágában járó külföldi újságírókat megragadja, mert legalább ötven különféle lapban jelent meg cikk és fénykép a múlt eme kedves emlékéről. Pan Capekot hasonlóképpen Ismerik a moszkvai Komszomolszkaja Pravda, a Süddeutsche Zeitung, vagy a Life olvasói, mint pl. a bratislavai Slovenka olvasói. A bolt tulajdonosát naponta legalább tizenöten megkérik, hogy álljon a fényképezőgép elé ... A látogatók közül többnek megtetszik egy egy régiség és megvásárolja. Megkérdeztem pan Capekot, hogy mikor kötötte a legjobb üzletet? — Tavaly — válaszolta. — Képzelje csak el, Novotný köztársasági elnök is megnézte az én „híres boltomat". Elbeszélgettünk, majd vásárolt egy bronzfigurát. Megkérdezte, mibe kerül? — Száz korona — válaszoltam. Kaptam tőle kétszáz koronát... A vendégkönyv beírásai közül érdemes egy bécsi turista bejegyzését idézni: „Capek Or! Az Ön boltja nélkül szinte el sem lehet képzelni a prágai Övárost. A „bolt" megtekintése valóban költői élvezetet nyújt. Az ember szinte nem tudja, mit is nézzen előbb. A legnagyobb élmény mégis a házigazda őszinte, igazi szívélyessége — ami a mai modern világban szinte ritkaságnak számít". Pan Capek nemcsak „vasügyekben" tud tanácsot adni. Egy alkalommal az Akadémia francia—cseh szótárszerkesztőségének is segített. A szótárszerkesztők nem tudták, mit is jelent a „garnitúre de fover" kifejezés csehül (kandallóhoz szükséges szerszámok — piszkavas, lapát, állvány), Capek bácsi egyből megmondta: krbové náčiní, azaz kandallószerszámok! A VILÁG MINDEN sarkából hoz a posta néha egy-egy üdvözletet a Týn utcai ószeresnek. Már nem is emlékszik, kl küldi a képeslapot — hisz' egy nyáron több tízezerre rúg a látogatók száma! Pan Capek nemcsak a letűnt századforduló élő tanúja. Eleven idegenforgalmi fogalom ő, akit szívélyességéért, egyszerűségéért, nemes emberszeretetéért nemcsak a Moldva parti fő* város, de az egész világ a szívébe zárt! SOMOGYI MATYAS Ä

nép ajkán sokféle mondás él a barátságról. Az egyik bölcselkedő, a másik kételkedő, a harmadik gúnyos ... Hosszan folytathatnánk a felsorolást. Kesernyésen humoros •< íze van a következő mondásnak a reumával kapcsolatban: Olyan barát az, hogy a sírig el nem hagy. Cseppet sem vigasztaló barátság ... Ilyen barátja, ilyen élettársa van Bodnár Ferencnek. Az emberek iskolában, a katonai szolgálat Idején, a munkahelyen, az élet különféle posztjain szoktak összeismerkedni s a kellemes találkozásokra szívesen gondolnak vissza évek múltán is. Bodnár Ferenc parányi asztalosműhelyében ismerkedett meg „hűséges barátjával". Fiatal korában szálas, izmos férfi volt, elismert asztalos, ember a talpán. Kis műhelyt rehdezett be az udvarán, s ott dolgozott télen, nyáron. Egész nap gyalult, fűrészelt, faragott, sokat kellett dolgoznia, hogy eltartsa hatgyermekes családját. Vásári napokon sajátkészítményű stráfkocsira rakta új készítményeit: padokat, székeket, asztalokat s maga erejével elszállította a királyhelmecí piactérre. Néha Leleszen s nemegyszer egész Nagykaposon keresett vevőket. Ha sikerült az üzlet, volt miből élni a családnak, s futotta faanyagra is. Ha nem akadt vevő, szűkölködött a család, de dolgozni mindig kellett, télen, nyáron. Szellőzetlen kis műhelyben tűző nap idején sem kellemes a munka, de télen fűtetlen helyiségben még roszszabb. Az ember istenigazában nekiáll a munkának, gondolja legalább nem fog fázni. Észre sem veszt, megizzad a háta. Megáll egy füstre, pihen egy kicsi — s egyszeresük végigfut rajta a hideg. A deszkafal résein behatol a hideg téli szél. Az dalmait s néhány évre tegye elviselhetőbbé a kellemetlen barátot, az izületgyulladást. A pőstyént fürdőt már régebben is meglátogatta. Most kissé irigykedve gondol vissza azokra az időkre, amikor még szíve fiatalabb, erősebb volt és bírta az iszappakolást is. Az ilyen kezelés után Kellemetlen barát ember eleinte fel sem veszi az ilyesmit, de ha a fagyos léghuzat heteken, hónapokon át végigfutja az ember lábszárát, derekát, nyomot hagy maga után. Bodnár Ferenc kis műhelyében dolgozva számtalanszor megizzadt s még többször átfázott. Negyvenéves korában örök barátként hozzászegődött a reuma. Betolakodott a térdeibe, a keresztcsontjába, a derekába. A jól megtermett erős ember, aki néhány évvel azelőtt még fel sem vette az időjárás szeszélyeit, egyszerében hasonlítani kezdett az ötletesen berendezett légnyomásmérőhöz: már jóelőre megérezte az tdőjárá

s változást... Bodnár bácsi jelenleg már a hetvenedik évét tapossa, s eddig hétszer kezeltette magát gyógyfürdőben. Néhány nappal ezelőtt egy pőstyénl szanatóriumban találkoztam vele. Azért utazott oda, hogy a csodálatos hatású fürdővíz enyhítse fájkét-három évig nyugta volt. Hetvenéves szívvel azonban már nem bírná a forró iszapot, s így csupán a hévíztől vár enyhülést. A Kriváň szanatóriumban lakik, s reggelenként átsétál a hídon a fürdőbe, amelybe bizony sok ápoltat szállítani kell. Három hete tartózkodik a reumások Mekkájában. Az első napokon botjára támaszkodva járt, most azonban már csak a karfára akasztja, s úgy tűnik, mintha csupán szokásból hordaná magával. Bodnár Ferencnek nagyon fontos, hogy hetven éve ellenére is korát meghazudtolóan jól tudjon mozogni. Nem nyugdíjas ember ő, aki a nap bármely órájában leheverhetne az ágyba vagy kényelmes karszékbe. Vezetője a királyhelmecí komunális vállalat temetkezési boltjának. Ha a községben vagy a környező falvakban gyász ér valakit, ö az elsők között értesül róla, első emberként fejezi ki részvétét. Hozzá nagyon sok esetben érkeznek könynyes szemű vásárlók. Az ilyeneknek kell a vigasztaló szó. Helytelen volna, ha Bodnár bácsi a saját bajával volna elfoglalva. Mindig mély megértéssel és kiegyensúlyozottsággal, főképp pedig meleg emberi szóval igyekszik enyhíteni a gyászolók bánatát. Ehhez nagyon fontos, hogy saját egészségi állapota ts jó legyen, hogy hangulata ne fokozza, hanem inkább csökkentse a komorságot abban a boltban, amelybe az embereket a gyász, a szomorúság viszi. Bodnár bácsi testét: térdét, tomporát, derekát a pőstyént csodálatos erejű hévíz gyógyítja. A lelkét, a tudatát egy más gyógyszer orvosolja. Két fiúgyermeke van, mind a kettő hű maradt apja mesterségéhez. Ök azonban magasabb fokon gyakorolják az apai örökséget. Az idősebbik faipari szakiskolát végzett, most a királyhelmecí építészeti vállalat asztalosműhelyének vezetője, a másik Bodnár sarj asztalosmester, a perbenyiki Állami Faipari Vállalatnál. Az öreg asztalos néha meglátogatja fiait munkahelyükön s irigykedve nézi, mennyivel könnyebb az ő munkájuk a korszerű gépeken, jól fűtött műhelyben. őket nem fenyegeti az áthűlés, az Izületi gyulladás, az életreszóló kellemetlen „barát". PETRIK JÖZSEF