Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-10 / 340. szám, szombat

— Az amerikaiak első kérdése: van-e Lengyelországban vallásszabadság? Az oroszok azt kérdezik, hogyan halad a mezőgazdaság kollektivizálása. Az angolokat az érdekli, felszámolta-e a szocialista rendszer a prostitúciót, vannak e sztrlptizbárok, legutóbbi francia vendégünket viszont az érdekelte, engedélyezik-e az országban az absztrakt művészetet ... — És te mit feleltél nekik? — Mit felelhettem? Hogy nézzék meg Lengyelországot. Ólgert ezt nem kis büszkeséggel, jó adag önbizalommal mondta. Lengyelország területe csaknem háromszor akkora mint köztársaságunké, lakosainak száma pedig csaknem harminckétmillió. Ha az ország valamennyi százezer lakosnál nagyobb lélekszámú városát meg akarnám látogatni, huszonhárom helyre kellene elmennem. Északi szomszéannál többet hallottam. A hajómotorok zakatolását, majd a hajótülök vidáman elbődült. — Ez bizony a Kladno — állapította meg egy fiatalasszony. Dél-Morvaországból érkezett, az ura már tizenöt esztendeje tengerész. — Mikor látta őt utol fár a? — Régen. Éppen ma kétszázhúsz napja. Azóta Havanna és Szczecin kö'zött kétszer fordult meg. Közben a hajó emeletes házzal felérő teste kibontakozott a körből. Már a fedélzeten dolgozó matrózok szavát is kivettük, majd a kapitányi hidat is megpillantottuk. A tengerésztisztek az üvegfalú fülkében műszerek segítségével irányították a kikötést, maid a legénység daru segítségével kényelmes lépcsőt engedett le a tengerjáró oldalára, amelyen megjelent egy tengerész. Óvatosan a kikötő betonjára lépett, és mintha furcsállaná, hogy A Kladno másodtisztje a kikötést irányítja. Modern vonat a Krakkó— Varsó vonalon közlekedő expressz, könnyen álomba ringatja utasait. Egy-egv zökkenőnél, ha hirtelen fölriadok és kitekintek a visszafelé rohanó tájra, egy pilanatig néha úgy érzem, valahol Dunaszerdahely és Komárom között utazom. Kétoldalt jól megművelt földek, mint otthon, itt is végtelen a róna, akárcsak szűkebb hazámban, csak a jegenyék és a fűzfák helyett a szelíd nyírfák hullatják levelüket. Kitörlöm az álmot a szememből, és elmosolyodok az öszszehasonlítás groteszkségén; a csallóközi vonat nem rohan 120—130 kilométeres óránkénti sebességgel. A kupéban egy deresedő fejű mérnök egy szikár pappal vitatkozik. Témájuk az örök lengyel téma: az 1944 es varsói felkelés. Útitársaim pianisszimóban csevegnek, mégis szenvedélyes a hangjuk. — Én csak tudom, hogyan volt, hiszen ott voltam — érvel a mérnök. — Én is ott voltam, nem ts akármilyen poszton — replikázik a plébános, és reverendája mély zsebéből irattárcát, abból pedig pecsétes okmányt halász elő. Azzal bizonyítja 1944-i hovatartozását. Két esztendeje, a felkelés huszadik évfordulójakor az Államtanácstól magas kitüntetést kapott. — Reverendát viselek, de ... Sohasem tudom meg, mi következett volna a „de" után, mert a plébános nem fejezte be a mondatot. Wyszlnski bíboros feltétlen engedelmességet követel az egyház minden katonájától. Ki a megmondhatója, vajon valóban olyan nagy-e a papi lelkekben az egység, mint ahogy azt a lengyel főpásztor hirdeti? Varsóban az Európa szálló halljában angol és orosz, japán és francia meg svéd beszédet hall az ember. Olgert, a kísérőm, az egyik nagy lengyel napilap szerkesztője évek ó»a már a legkülönbözőbb nációk képviselőinek mutatja be hazáját. Tóth Mihály lengyelországi riportja (I.) esztendő A KLADNO FEDELZETEN dunknak ma hat félmilliós vagy ennél nagyobb városa van. Az ezernyi látnivaló közül mi érdekelhetné jobban egy tipikusan szárazföldi ország honpolgárát, mint a tenger? — Tipikusan szárazföldi ország? Hiszen tengeri kikötőtök is van — vágott morfondírozásom elé Olgert. — Es jelentős kereskedelmi flottátok. Tengeri kikötőnk: Szczecin A Hold-ostromlás évtizedében szé» gyellni való, de bevallom: tengert eddig én csak filmen láttam. És gyermekkoromban képzeletemben. Az IL—18-as még néhányezer méter magasságban repült a felhők felett, de én már jócskán erőltettem a szemem, minél előbb látni akartam a végtelen víztükröt. Csalódtam, mert a gép már a kikötőváros fölött körözött, és én még mindig csak egy kis ezüstcsíkot láttam, amelyen több tucatnvi kisebb-nagyobb ha|ó füstölt . .. Szczecinben a tenger elénk jött. Az Odera torkolatánál épült várost egy körülbelül harminc kilométer hosszú öböl köti össze a Balti-tengerrel. Ha szerencsénk lesz, csehszlovák hajót is találunk a kikötőben. Szerencsém volt. A kikötő kapujánál a portás csehszlovák útlevelem láttán így szólt: — A Kladno holnap hajnalban hétkor érkezik Havannából. Másnap reggel, pontosan hétkor megelevenedett a „csehszlovák" móló. Látni ugyan semmit sem láttam, mert a víz fölött tejfehér köd ült, hallani szilárd talaj van a lába alatt, bizonytalanul araszolt néhányat. — Szokatlan? — Ez mindig különös élmény — felelt. — A többhetes himbálódzás után fura érzés. Különben: maga a bratislavai újságíró? — Honnan tudja? — A csehszlovák kirendeltség vezetője tegnap — még a nyílt tengeren voltunk — távírón megkérdezte a parancsnokot, kikötés után fogadhatja-e a riportert. A kapitány várja önt. A tengeri medve — Vlagyimir Taratinov — mutatkozott be a kapitány. — Megkínálhatom egy kupica kubai rummal? Jót tesz ez ilyen nyers időben ... — Nehéz út volt? — Huszonhét esztendeje Járom az óceánt, de ilyen nehéz utam még nem sok volt. Nézzen körül a kajütömben, az ítéletidő nyomait még mindig megtalálja. Csaknem két hétig tizenegy Beaufort fokú viharban hajóztunk. — Mivel hasonlítható ez össze? — Szárazföldi ember számára nincs összehasonlítást alap, de azért megpróbálom, megmagyarázom. A Beaufortról elnevezett szélsebesség

t mércének tizenkét fokozata van. A rendszeres hajóutakon a tizenegy fokos vihar is csak ritkán fordul elő. Ilyenkor a szél 65—70 kilogrammos nyomást gyakorol a hajófelület minden négyzetméterére. Tíz napig a legénység egyetlen tagja se mehetett kt a Hosszú útról visszatérve haza a családhoz. fedélzetre. Aki kimerészkedik, azt a vihar a tengerbe sepri. — Így csak vaktában haladhatlak? — Miért haladtunk volna vaktában? Ezt nem engedhetjük meg ma gunknak, hiszen minden óra drága. A hagyományos tengerészeti iránytűtől kezdve a< legkorszerűbb radarberendezésig a hajón minden navigációs műszer megtalálható. Ezek segítségével az orkán ellenére is tervszerűen haladhattunk. Taratinov kapitány szovjet állampolgár, azonban — megfelelő csehszlovák szakemberek hiányában — ideiglenesen csehszlovák hajón teljesít szolgálatot. — Gyorsan fejlődik a csehszlovák kereskedelmi flotta. A legnagyobb — és legújabb óceánjárónkat — a 35 ezer tonnás Vítkovicét, nemrég helyezték üzembe. A fejlődéssel a tengerésztisztek képzése is lépést tart. Ogyesszában a szovjet kereskedelmi tengerésztiszti iskola külön csehszlovák osztályt nyitott. Ennek eddig végzett növendékei beosztott tenge résztisztekként már a világtengerek vizeit járják. Rövid idő múlva a legjobbak — megfelelő gyakorlat és vizsgák után — kapitányi rangot kapnak. A csehszlovák zászló alatt közlekedő hajókon a parancsnokok többsége már csehszlovák állampolgár. A beosztottak pedig szinte valamennyien hazaiak. — Hogyan lesz valakiből tengerész? Hajóskapitány? Mi szükséges ehhez? Tudás? Bátorság? Kalandvágy? Testi erő? A kérdésekre Taratinov kapitány nem válaszolt. Ehelyett az órájára pillantott, kinézett az ablakon és elégedetten dörmögött. Az áru kihajózása már javában folyt. — Meghívhatom egy szerény ten gerészebédre? Ott megismerkedik két földijével. Csehszlovákiai magyarok. A másodtiszt és a fedélzetmester. Kiváló tengerész mindkettő, ök majd részletesen elmondják, hogyan lesz valakiből tengerész. ISI >O ILI O > o o CZ O Z < w! £ M A

mikor októberben visszaérkeztem Pekingbe, nem ismertem rá a városra, amelyet alig három hónapja hagytam el. Mintha álarcosbálra készültek volna: házfalakon, oszlopokon, úttesteken színes feliratok éltették Mao Ce tungot, a kulturális forradalmat, átkoztak, fenyegettek sok párt- és állami vezetőt. KISKORÚAK A NYEREGBEN Kétmillió kiskorú „vörösgárdlsta" céltalanul ődöngött az utcákon. Elárasztották a piacokat, az üzleteket, a közlekedési eszközöket, elállták az állami hivatalokba vezető utakat. Arcuk csak úgy ragyogott az elégedettségtől: hogyisne, sutba dobhatták az iskolatáskát, államköltségen élhettek és felsőbb parancsra garázdálkodhattak a pártbizottságokon és a minisztériumokban. Tízmillió „vörösgárdista" utazott egyik városból a másikba; lefoglalták a közlekedési eszközök egyharmadát, pedig ugyanakkor szállítási eszközök hiányában a lakosság kénytelen volt nélkülözni a dél-kínai élelmiszereket. A tél is beköszöntött a maga viszontagságaival, és senkit sem lepett meg az a hivatalosan is megerősített hir, hogy mintegy százezer „vörösgárdista" megbetegedett. Az utcákon sűrűn létesítettek latrinákat, amelyeket alacsony válaszfal takar el a járókelők elől — persze ezen is Maót éltető feliratok ékeskednek. „ISKOLA" Mindenütt Mao neve. A nyilvános WC-ken vörös betűkkel pingálták a kéztörlőre: „Pekinget Mao Ce tung tanainak nagy iskolájává változtatjuk". Persze nemcsak Pekinget, hanem más nagyvárosokat, Nankingot, Sanghait stb. Is „Iskolavárossá" teszik. A nankingi állatkertben például a barnamedve ketrecén az állat neve és adatai helyett ilyesmire oktatja a tábla a látogatókat: „Bármennyi az ellenség, harcolni kell. Nem szabad lebecsülni. Bárhogyan ts álcázza magát, le kell leplezni, és harcolni kell ellene." Hangcsouban az idegenforgalmi iroda munkatársa elvezetett minket egy szigetre, ahol megmutatták nekünk a „csodapapagájt". Az őr egy darab húst adott neki, s megkérdezte: „No, mondd el szépen, mit tanultál", mire a papagáj rikácsolni kezdett: „Mao Cetung van szül". Azaz, „Éljen Mao Ce-tung!". „ORKÁN" Az Oj-Kína sajtóiroda egyszer jelentésében a „nagy proletár kulturális forradalom orkánjáról" tett említést. Az orkán jó hasonlat, mert a „kulturális forradalom orkánja" ls mérhetetlen pusztítást vitt véghez. Peking egyik negyedében eltűnt egy közismert antikvárium, ahol rendkívül értékes kínai és európai kiadványhoz juthatott az ember. A könyveket elégették, mert „nem a nagy Mao gondolatait tükrözték". Hasonló sors érte más könyvkereskedések becses műveit is abban az országban, ahol a világon először gyártottak papírt és nyomtattak könyvet. Klasszikusokat már nem fordítanak, s a pekingi könyviizletekben csak Mao Ce-tung könyveit árulják. Az értékes képzőművészeti alkotások is eltűntek. Láttuk az orkán pusztítását a világhírű Ihe jüan Múzeumban Is. Nem tudjuk, hová tűntek a műkincsek, de a becses falfestményeket „feudális tartalmuk" miatt bemeszelték. A termeket „vörösgárdisták" lakják, Illemhelynek is használják; a palota néhány helyiségét meg sem lehet közelíteni. A Kukung-palotába, a kínai művészet másik kincsestárába sem jutottunk be, mert „éppen cserélték a kiállítási tárgyakat". A gyűjtemény zöme hétezer éves múltra tekint vissza. Mi lesz a műkincsekkel? E kérdésre a feliratok válaszolnak: „Minden régit megsemmisitünki Éljen Mao Ce-tung!" A több ezer éves kínai kultúrát halálra ítélték! BARBARIZMUS A „kulturális forradalom" nemcsak a legnagyobb kulturális értékeket, hanem a kultúra művelőit ls érintette. A sanghaji utcákon röplapok adták tudtul több művész öngyilkosságának hírét, öngyilkos lett Lao Se, a Riksa című regény írója, Csou Szing fang operaénekes és Fu Liu irodalomkritikus, Balzac és Romáin Rolland műveinek fordítója. A „kulturális forradalom" a holtakat sem kíméli. Egyetemi hallgatók a pekingi temetőben ledöntötték Csi Pai-si hires kínai festő síremlékét, és teleragasztották gyalázkodó szöveggel. „Maradi művek alkotásával" vádolták az 1957-ben elhunyt művészt, akit a kínai falu ihletett, aki végtelenül szerette az egyszerű embereket, virágokat, fákat és állatokat örökített meg, s haláláig szerény körülmények között élt. Mi köze a proletariátusnak ehhez a „kulturális forradalomhoz"? Az alkotó és építő dolgozótól idegen az általános rombolás őrülete, a kulturális nihilizmus, mert a kultúra értékeit mindenkor a dolgozók teremtették meg. A szocialista forradalom nem semmisíti meg, hanem ellenkezőleg, mindenki számára hozzáférhetővé teszi a műkincseket, mint ahogy ez 1917-ben Oroszországban történt. A kínai proletariátus ma sem támogatja a „vörösgárdisták kulturális forradalmát". Az egyik pekingi textilgyárban például a munkások sztrájkkal tiltakoztak a garázdálkodó kiskorúak ellen, és sok városban méltó választ adtak a pártbizottságokat feldúló ,,vörösgárdistáknak". A kínai proletariátus építeni, és nem rombolni akarl um 1966. XII. 10.