Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-08 / 338. szám, csütörtök

(Folytatás a tegnapi számunkból) Félszemmel egymást lestük ... A tragikus esemény után nagyon zavartak voltunk, nem tudtunk Disch emlékétől szabadulni. Sokat voltunk együtt, kerestük egymás társaságát, félszemmel mindig egymást lestük, féltünk, hogy valamelyikünknek az idegei felmondják a szolgálatot. Miután kissé megnyugodtunk, erőszakkal folytattuk versenyeinket, de ebben nem volt sok lélek. Más foglalkozást is kellett magunknak találnunk. Szerencsére bőségesen akadt. Ott voltak az éjjeli szolgálatok, a takarítás, főzés, mosás, a tisztálkodás problémái. Időnként a hatalmas hernyótalpasokat is begyújtottuk, velük szállítottuk el az állomáson öszszegyűlt szemetet a Schirmacheroázis egy távolabbi részébe. Lassan megnyugodtunk, látszólag már egészen napirendre tértünk a dolog felett, de ez egyelőre még csak látszat volt. A valóságban sokat foglalkoztunk vele gondolatban, mindenki magában. De beszélni mór nem beszéltünk róla. Orosz kollegáimnak valamivel könnyebb volt a helyzete, mint nekem, ök időnként, ha az időjárás megengedte, egyoldalú beszélgetést folytathattak otthonmaradt kedveseikkel. A moszkvai rádió ugyanis rendszeres adást közölt az Arktisz és az Antarktisz orosz kutatóinak, s ilyenkor a rádió hullámain megszólalhattak családtagjaik is, feleségük, gyermekeik, barátaik. Ezeket oz estéket lázas örömmel várták kollégáim, ilyenkor a moszkvai rádió egész adását magnóra vették, s a szalagra rögzített kedves hangokat addig hallgatták, míg el nem érkezett a következő adás ideje. Én sajnos csak a távinatokra szorultam, csak így tudtam az otthoniakkal fenntartani a kapcsolatot. Ha hosszabb ideig nem kaptam hírt, bánkódtam, méltatlankodtam, különösen okkor éreztem magam cudarul, amikor egyik másik magnetofongzó kollégámat láttam. De Igor ilyenkor is mindig mellettem volt. Kitűnő pszichológus! Sohasem vigasztalt, sohasem sajnált, vagy legalábbis nem mutatta. Inkább ugratott. Többnyire a menyaszszonyomat emlegette: biztosan férjhez ment, de nem baj, Sztyopa, gyere megiszunk egy pohárka konyakot, az majd segít! Kedves szavajárása volt, hogy „borítsunk fátylat a múltra". Nem tudom, hogy lehetett, de mellette mindig megnyugodtam. Talán éppen azért,, mert nem vigasztalt. Valahogy úgy éreztem, hogyha Igor sajnálni kezdene, akkor már nagy bajnak kellene lennie. De így ezt valahogy mindig tréfának vettem. Mondjuk, úgy száz év múlva... Az egyik este - a többiek éppen javában dominóztak, dámáztak, várva a moszkvai adást, a sakkasztal mellett Igorral beszélgettem. Nem tudom mór hogyan, Disch doktornál kötöttünk ki. A szerencsétlenség óta talán először beszéltünk róla, először mondtuk ki Disch nevét hangosan. — Sokan megvetik az ilyen embert... Nem tudom, te hogy vagy vele... én is nehezen értem meg az ilyen dolgot, de azért nem tudom megvetni... Bizonyos vagyok benne, hogy nem ép ésszel tette ... ha ez egyáltalán öngyilkosság volt... — mondta Igor. — Én is hasonlóképpen vagyok vele ... Nem tudom megérteni. De képzeld csak el, lehet, hogy valami baja volt. Vagy rossz hírt kapott otthonról, mit tudom én, lehet, hogy meghalt a felesége, vagy lehet, hogy a fia Vietnamban harcol, s az öreg pacifista volt, nem bírta elviselni a tudatot, hogy fia ... Igor szavamba vágott. Nagyon rendes fiú vagy te, Sztyopa. Te mindig igyekszel mentséget találni mások számára ... — Igor ... — Nos? — Tudod, mire gondolok gyakran Disch halála óta? Nem tudom ... — De kérlek, ne nevess ki! Nem is tudom, mit gondolna erről egy orvos. Alegtől akartam kérdezni, de féltem, hogy kinevet... De neked megmondom. Persze, ez csak amolyan fantázia ... oz én fantáziám . . . — Hát, azt már tapasztaltam, hogy elég tarka és gazdag ... — Igen. Szóval arra gondoltam, hogy képzeld csak el, mondjuk, úgy száz év múlva megtalálják itt valahol egy jégszakadékban Disch testét, megfagyva. Érted? Teljesen konzervált állapotban, csonttá fagyva ... És mondjuk olyan fejlett lesz az orvostudomány, hogy valami úton-módon életre keltik. Mert, hogy bomlásnak nem indul, az biztos... A SARKI TEL írja: Pintér István, a délsarki expedíció tagja Hát öregem, hogy megvaltjain az igazat, ilyenre már én is gondoltam. Ha nem is éppen Disoh-sel kapcsolatban, de gondoltam. Fantasztikus lenne ... De azt hiszem, ha ezt elmondanánk Alegnak, vagy Peter Petrovicsnak, kinevetnének vagy legalábbis mosolyognának ... — Gondolod? Az érdekes témát nem tudtuk befejezni, mert időközben jelentkezett Moszkva. Misa megkért, hogy vegyem szalagra az adást. Engem tartottak ugyanis a magnók „nagymesterének". Ha valami baj volt velük, mindig én javítottam, állítottam be felvevésre is. Szívesen csináltam, ilyenkor amikor jött a hazai adás, én voltam az egész állomás legnyugodtabb embere. Sajnos. Nekem senki sem üzent semmit, nem üzenhetett ... Krucsinyin megbetegszik... Volt egypár csendes, szélmentes, a viszonyokhoz képest enyhe téli napunk is. Az ilyen ritka szerencsét alaposan ki kellett használni. Ha az éjszaka volt csendes, akkor hatalmas sétákat tettünk, természetesen mindig csoportosan, vagy legalább is kettesével, hármasával a holdfényes, valószínűtlennek tűnő jégvilágban. Valami érdekes gondolattársítás révén ezeken a sétákon mindig eszembe jutott gyermekkori kedves olvasmányom egyik illusztrációja. Először sokat gondolkoztam a könyv címén. Sehogy sem jutott az eszembe, csak a képet láttam magam előtt... Egy magányos fiút ábrázolt a kutyájával valami irdatlan nagy pusztaságban, vagy erdőségben... Arra is emlékeztem, hogy a könyv puha kötésű volt. Aztán rájöttem a könyv címére is. A kötésről eszembe jutottak a hegyek, meg az, hogy anyám erdélyi származású, s hogy nagyon szerette az erdélyi magyar írókat. Igy jutott eszembe, hogy az „Ábel a rengetegben" motoszkáJ a fejemben, valahányszor éjszakai sétára indulunk. Ha azután a nappal is tűrhető volt, rengeteg munkánk akadt. Ott voltak a műszerek, ezeket rendszeresen ellenőriztük, de ezenkívül más, létfontosságú problémáink is akadtok. A legnehezebb, legkörülményesebb „házimunkánk" a víz beszerzése volt. Paradoxonnak tűnik, hogy a jég világában, ahol minden vízből van, nehéz a vizet beszerezni, de így volt. Otthon a vízszerzés nagyon egyszerű. Az ember egyszerűen kinyitja a csapot, vagy pumpálni kezdi a kutat, s ömlik a víz. Hányszor gondoltam, s álmodtam is arról, hogy vízcsapnál állok, s a csapból vastag sugárban, jóleső, megnyugtató csobogással ömlik a víz ... Rengeteget szenvedtünk, különösen zord, hideg napok alkalmával, hogy elegendő vízzel lássuk el magunkat. És akkor, amikor mi a jégkockák kivevésével fáradoztunk, otthon teljes díszben pompázott a nyár. Otthon, ebben az időben jeget készítenek a vírből. Itt minden a fonákjára fordult. Az egész folyamat fordítva történt. Mi a jégből „készítettük" a vizet. Az egyik aránylag enyhe téli napon, déltájban, amikor elviselhető derengés váltotta fel néhány órára az egyhangú, idegölő sötétséget. Szásával, Misával és Igorral jégért voltunk. Egész gazdag „zsákmánnyal" tértünk haza. A kajütkompaniba térve észrevettem, hogy Nyikita, aki éppen ebédhez terített Aleggel, aki aznap a konyhában szolgált, nagyon csendes, gondterhelt. Igor ki nem állhatta maga körül a szomorú embereket, jó szokásához híven élcelődni kezdett vele: — Mi az, te szakácsok szakácsa, csak nem égett oda a rántás? — mondta és fintorogva beleszagolt a levegőbe. — Ne marháskodj, Igor .., Most igazán nincs kedvem a vicceidre ... Hallottátok már, hogy a nacsalnyik beteg? Meghökkentünk. Én válaszoltam Igor helyett is: — Nem hallottuk. De ne hülyéskedj Nyikita ... ez igaz? Felesleges volt kérdeznem, láthattam, hogy Aleg, az orvosunk is nagyon komoly, aggodalmas arccal állt ott. Aleg megvakarta a fejét. Igaz, sajnos igaz ... S az a legnagyobb baj, hogy fogalmam sincs róla, mi lehet a baja. Értitek? Nem tudjuk a diagnózist, sem én, sem Pjotr... - No dehát mégis, mi a... szóval milyen szimptómói vannak a betegségnek? Fáj valamije? És hol van Krucsinyin? — Semmije sem fáj, de alig bír mozogni... Tegnap óta... Szimptómók? Az isten tudja ... Hámlik a bőre... Zavartan, kissé ijedten álltunk ott. Soha nem mertünk arna gondolni, hogy valamelyikünk meg is betegedhet. Hátunk mögött ajtó csapódott. A kompaniba Pjotr Petrovics lépett be lógó orral ... ' A PRÁGAI NEMZETI SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKA ň z elmúlt napokban Nem** zeti Színházunk és a Hviezdoslav Színház a cseh színművészet legjobbjait, a prágai Nemzeti Színház teljes művészi gárdáját látta vendégül. Az a három színjáték, amelyet a prágaiak hat előadásban bemutattak, kitűnő válogatásnak bizonyult, és jól megvilágította, hol tart ma a nemes hagyományokban nevelt, de a modern színpadi kultúrával is igen rokonszenvesen és hatásosan lépést tartó cseh színművészet. Rendezésben és színpadképekben vitathatatlanul európai rangúak a prágaiak produkciói, és meggyőződhettünk arról is, hogy nemzeti és érdemes művészei, államdíjas színészel tudnak mai, korszerű színházat játszani, amiben számtalan fiatal tehetség siet segítségükre. Vendégjátékuk során legelébb három előadásban a Capek testvérek A rovarok élete című, dalokkal és dzsessz-zenével tarkított komédiáját mutatták be. Az elmúlt évtizedek során sokféle felfogásban került már színre ez az 1921-ben megírt játék, de egy alkalommal sem olyan hatásosan és színszerűen, mint ezúttal. Josef Svoboda színpadi víziói nemcsak látványosak, de nagyon sikeresen segítik Miroslav MacháCek költőinek mondható, bravúros rendezői elképzeléseit ls. A lepkék, ganajtúró bogarak, hangyák és egyéb rovarok ironikus mosolylyal szemlélt élete ebben a legmaibb rendezői felfogásban túlnő a megszokott kereten, és nem egy jelenetben a burzsoázia fonákságainak elítélésévé válik — anélkül, hogy bármiben erőszakosan aktualizálná a Capeki költői mondanivalót. Kiderül, hogy elég csak jól odafigyelni a szövegre, és kiemelni azt a mondanivalót, amit a sorok közt ls Jól éreztettek a szerzők. A siker oroszlánrésze a prágaiak egyik legkiválóbb művészét, Ladislav Pešeket illeti. A már nem fiatal, deres hajú Pešek a Csavargó sokszínű, kitűnően megírt alakjában bámulatos fizikai adottságokkal győzi le szerepe nehézségeit, két és fél órán át ágál és komédiázik a színen, mint a sokrétű, színes kavargásnak ihletett kommentátora és mozgatója. A rovarok élete ma már a cseh színműirodalom klasszikussá váló örökségének egyik időálló alkotása, és ezért helyes volt ebben a korszerű felfogásban bemutatni, amely az elmúlt évadban Angliában oly nagy sikert aratott. És helyes volt erősen kifejlesztett ellentétként szembeállítani Arthur Miller sokat vitatott, de mindenképpen érdekes Bukás után című lélektani drámájával, amely egyúttal a mai amerikai társadalom analízise is. I

tt is kimagasló a rendezői koncepció — Vítézslav Vejražka munkája — és Josef Svoboda szcenikai megoldása. A dráma főhőse, Quentin ügyvéd gondolatvilágában és emlékezetében egyszerre több szinten és különböző időkben lejátszódó történések egyetlen pillanatban sem válnak kuszává és érthetetlenné a jól átgondolt, a színészeket jelesen mozgató rendezői munka érdeméből. A dráma new-yorki bemutatója idején közismertté vált, hogy Miller a felesége, Marylin Monroe, a neves amerikai filmcsillag öngyilkosságának okára akart fényt deríteni, és ezt érdekes önvizsgálódás formájában tetíe, amelyben egyúttal a maccartyzmusnak áldozatul esett barátai sorsát is feleleveníti, a maga állásfoglalását megvilágítja. Ez az önvizsgálódás sok helyütt nagyon őszintén és meggyőzően hat, egészében mégis hiányérzetünk támad, hegy vallomásában nem jutott és nem ls juthatott a legmélyebbre. Miller nem próbálja hősét eszményíteni, Quentinje kutató, önmagát marcangoló lélek, tele hibákkal és gyengeségekkel. „Mindenkit, mindenkit szerettem — fakad ki — de készségesen kiszolgáltattam őket a sikertelenség és a halál kénye-kedvének — ahogy ők is kiszolgáltattak engem és önmagukat — és mindezt a kölcsönös szeretet nevében." Az önvizsgálódás azonban nem cseng ki pessszlmisz'tikusan: Quentin úgy érzi, hogy minden reggel gyerekként ébred, és megesküdne rá, van valami * benne, ..mi hajtaná, hogy megkísérelje újra szeretni ezt a világot. A Hviezdoslav Színház előadásában. L. Chudlk játssza Miller drámája főhősét. Az ő Quentinje példásan hatásos színészi remeklés: egy kétségekkel teli, önmagát hűvös értelemmel marcangoló hőst állit elénk, akit a poklok fémesen villanó, fagyosnak tűnő tüze éget és emészt. Vele ellentétben Karel Höger egy kétségek közt őrlődő, gyötrődő embert játszik meg, akit mintha az ógörög mitológia Erriniszei üldöznének. Egy fokkal emberibb ez az alakítás, és talán közelebb áll az Írói elképzeléshez. Jana Hlaváčová ragyogó színpadi jelenség és Maggie-ja minden dicséretet megérdemlő teljesítmény. A

harmadik darab, Iszaak Bábel Alkony című színművének előadása ismét más — új oldalról mutatja be a prágai vendégek művészetét. Az ellentét a két előzőben méltatott darabbal szemben elsősorban Jevgenyij SzokolovszkiJ munkájában nyilatkozik meg. A nagynevű szovjet rendező — híven a színmű szelleméhez — olyan stílusban értelmezi és játssza Bábelt, amely a moszkvai Művész Színház legjobb előadásaira emlékeztet. Ogyessza forradalom előtti külvárosa, pontosabban zsidó negyede, talán nem is kelthető jelesebben életre, mint ebben a hagyományos, de a modern színjátszás eszközeivel is élő értelmezésben. Egy esztendővel ezelőtt, amikor a budapesti Thálla Színház mutatta be az Alkony-t, Nagy Péter a Nagyvilág hasábjain ezeket Irta: „Egy ogyesszai zsidó nagyfuvaros tragédiája lenne az Alkony, Mendel Kriké, aki egy életen át vaspatkós csizmában tipor a feleségén, a családfán, az embereken; aki hatvanadik évén túl is fiatalnak, mindenre képesnek érzi és hiszi magát

i s akit fiai egy bőszült verekedésben tanítanak meg arra, amit Ben Zaharfa a bölcs rabbi később egy családi összejövetel aikalmából biblikus-humoros formában fogalmaz meg: hogy megismételni józsua cselekedetét istenkísértés, nem szabad és nem lehet megállítani a Napot, s mindenkinek bele kell törődnie, hogy forró nappal után eljön a hűvös este." B

A >abel vitathatatlanul századunk egyik legjelesebb elbeszélője, s elbeszélő marad a színpadon is. Darabja egyes jeleneteiben van ugyan drámai feszültség, de egészében nem áll össze igazi drámává, amely Mendel Krik összeomlását, élete alkonyát shakespearei magaslatokba sodorná. Szokolovszklj semmiben sem vét hibát, a darabot kitűnően indítja el, a kocsmai-kép realisztikus beállításával remekel, lenyűgöző az egyik istálló jelenet is, de pótolni sem ő, sem a kiváló prágai művészek nem tudják, ami nincs _a darabban. Ettől függetlenül, a színészekkel, elsősorban a Mendelt alakító Jan Piveccel hiteles légkört teremt a színpadon. Az erőszakos, érzéki, ravasz és érzelmes Mendel mellett egy sereg pompásan megrajzolt bábeli figura ud való életet a színpadnak; Scheinpflugová, Záhorský, Šejbalová és Štépánek természetes játéka nagy élményt jelent. Ladislav Vychodil színpadképet érdekesek, fedik a rendező elképzeléseit, de nehézkességükkel kissé lassítják az előadás tempóját. összegezve megismételhetem: a vendégjáték kivételes siker- 1966. rel járt. Hasonló színvonalas előadások nagy hasznára volná *•»• ® nak örvendetesen fejlődő színpadi kultúránknak. EGRI VIKTOR ^