Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-31 / 360. szám, szombat

I. öregszünk. Lóm, Emilnek is ősz mór a halántéka. Cigarettával kínálom: köszöni, nem él vele. - Hm, furcsa ... - dünnyögöm — mindenesetre: mesélhetnél magadról. - Hol kezdjem? - Ahol akarod . . . - Ahol aikarom? Rendben van. Arra viszont' figyelmeztetlek, hogy nem vagyok valami jó „téma". - Azt talán tudod, hogy harmincegy éves vagyok. Hogyne tudnád, hiszen együtt katonáskodtunk. A két katonaévet leszámítva állandóan Osztraván élek. Vagyis: én itt benszülött vagyok. Harmincegy múltam és az inasévekkel együtt már a tizenhatodik évet nyomom le a föld alatt. Illetve: tizenöt) és felet, mert közben egy fél évem kimaradt. Hogy miért? Épp erről akarok beszélni. Ezerkilencszázhatvanhárom júliusában (hetedikén) három társammal együtt egy beomló folyosóba rekedtünk s csak ötvenkét óra elteltével szabadítottak ki bennünket. A folyosó körülbelül harminc méternyi távolságban omlott be s ötvenkét órán át egy lakószobányi helység állt rendelkezésünkre az omlás mögött. Megmenekültünk és még azzal is dicsekedhetek, Hogy én viseletem el a legjobban ezt a szörnyű megpróbáltatást. Egyik társam teljesen megőszült. .. Egy hétig nyomtam a kórházi ágyat, azután kaptam még egy hét betegszabadságot. Köztien felvettem a fizetésem. Azelőtt is ittam, ha alkalom adódott rá. Részegen azonban senki sem látott. Nos, a baleset után két hétig ki sem józanodtam. A feleségem eleinte igen megértő volt, később veszekedett is egy keveset, azután már csak sírdogált. A második hét végén beszélgettünk és bocsánatot kértem tőle és megígértem neki, hogy másnap munkába lépek. S artán már csak a bíróságon beszélgettünk. Hallani sem akartam a válásról, de ő hajthatatlan volt. Ez már a következő év januárjában történt, közben sikerült elvernem minden megtakarított pénzem s elszaggatnom minden kapcsolatom a világgal. Kegyetlen adóságokba vertem magam. Elválasztottak, a bíróság elég súlyos válóoknak találta azokat (Nincs erre jobb kifejezés.) Már ta karján, vállán, hátán éktelenkedtek. Azokat a sebeket állítólag én ütöttem a testén. Nem emlékeztem semmire. H. A pokol csak akkor kezdődött. A lakásból kitettek, egy legényszálláson húztam meg magam. Ha nem ittam, akkor a fűtőnek segítettem szenet lapátolni egy-két féldeciért. Többször elindultam jelentkezni régi munkahelyemen, de mindig útbaejtettem valamelyik kocsmát s a tárna bejáratánál — nálunk igen szigorú az ellenőrzés f- lekapcsolt a rendőr. A kijózanító állomáson ébredtem fel. Mi következhetett ezek után? Börtön? Alkohol-elvonó kúra? III. Rossz rágondolni! Micsoda ördögök kergettek, hogy éjjelente végigjártam Osztravát, Karviná, Poruba valamennyi kocsmáját? Valami mindig csöppent. Nem sok, de nekem már a kevés is sok volt. Haver is akadt mindig, sőt néha egészen váratlanul csinos lakásban találtom magam egy-egy részeg, ismeretlen aszszony ágyában... Leggyakrabban cigáoyasszonyolchoz volt szerencsém ... Hanem egy februári hajnalon tényleg nem volt hová lennem. (A legényszállásról kidobtak, mert részegen óbégattam éjfél után.) A Morávia sörözőjéből kiskabátban indultam világgá. (Nincs erre jobb kifejezés). Már az állomásra nem mehettem, ott már ismertek a rendőrök. Az egyik ház előtt, a járdából hatalmas párafelleg gomolygott. Valami kazánház lehetett. Belemerültem a forró, dunnaszerű savanykás gőzbe. A borotvaéles „polák" (így hívjuk a Lengyelország felől fúvó szelet) néha felkapta az egész gőzpcmocsot s olyankor a csontjaim is reszketni kezdtek ... Nem gondoltam én már ekkor semmire. Talán el is szunynyadtam egy-egy percre. Fékcsikorgásra riadtam fel. A kocsi közvetlenül a járda mellé gurult. S a hátsó ülésről kiszállt ... Márta. Álmodom? A szemem meresztgettem. Nem álmodhatom, hiszen érzem, amint megragadja a karom és tuszkol a kocsiba. Micsoda boldogság! Rajongva karoltam őt át és... mondjam-e tovább? Szájon vágott. Nem egyszer: sokszor. S én először sírtam a baleset óta ... Emil elhallgatott és az órájára nézett. — Készülhetek. - Még majd egy órád van. Mi lett azután? Mi tett a boldog hapy end után? Rögtön megjavultál? EmH kiérezte hangomból az iróniát, mert elvörösödött és a pincérnek kezdett integetni. - Ugyan, csak nem sértődtél meg! Beszélj már, komám, ne idegesíts! Azóta hogy éltek? - Azóta? >- habozik: mondja-e, ne mondja? — Mindössze kétszer láttam Mártát. Messziről az utcán. Leesett az állam. - Hogyan? Hiszen... - Tévedsz: TúJ egyszerűen gondolod. Akkor hazavitt. Mert előzőleg szerzett nekem egy albérletet, ki is fizette három hónapra. Utána elköszönt. i- S te? Semmi? - Két hétig minden áldott nap Hívtam őt telefonon. Kértem könyörögtem neki: Fogadjon viszsza, megjavulok, jóvá teszek mindent. Végig hallgatott, azután szó nélkül, de úgy képzeld, hogy egyetlen szó nélkül letette a kagylót. Kerestem őt, meg akartam látogatni, nem engedett magához. - S te? - Talán ez volt a szerencsém. Ha akkor magához enged, viszszafogad, azóta talán elpusztultam volna delírium trémenszben. Ma már tudom, hogy a túlkönynyű győzelem egyenlő a vereséggel. — Vagyis? i- Vagyis küzdelemre kényszerített. Mert azt, hogy ez a nő engem az utcáról felszedett, kiemelt abból a gomolygó nirvánából, ahogy apró öklével véresre verte az ajkamat, azt többé nem lehet elfelejteni. S ezt ő is nagyon jól tudja. Jól sejti, hogy nincs az a hatalom, amely valaha elűzhetne az ő nyomából, hogy nincs isten, aki ebben az életben még egy korty pálinkát belém kényszerítne. Másnap, vagy harmadnap egy liter konyakot küldött hivatalsegédjükkel, ezzel a gúnyos üzenettel: „Ne szomjazz". Bontatlanul áll az asztalomon. Ereklyeként. — Más semmi? — kérdeztem elszomorodva, mert Emil Indulni akart - Nem békül? De mintha nem is hallotta volna a kérdést: — Lassan három éve lesz annak a balesetnek. Azóta leérettségiztem az esti ipariban, steiger vagyok a Győzelmes Február Bányában, lakásom vari és ami a fontosabb: újra van becsületem az emberek és önmagam előtt. S talán . .. Emil mór távozásra készen áll az asztal mellett. Habozik. Azután lerántja kesztyűjét, belső zsebébe nyúl és egy összehajtogatott fehér levélpapírt tesz elém: I- A múlt héten kaptam. Átveszem a levelet, széthajtom. Egyetlen mondat az egész: „Ha kedved lesz, Szilveszterkor látogass meg! Márta. Visszaadom a levelet és mosolyogva kezet rázunk. ZS. NAGY LAJOS: OSZTRAVAI BESZÉLGETÉS »jrerámla volt és Józsefnek hívj\ ták. Ott állt az árvácskák kö" zött és az ágyást díszítette. Senki se vette ezt tőle rossz néven, míg ha én gyermekkoromban az ágyásba léptem, megvertek. Elkeserített ez az igazságtalanság és esküvel fogadtam meg, hogy ha felnövök, törpe leszek és odaállok az árvácskás virágágy kellős közepébe. Az emberek rendszerint elfelejtik gyermekkori elhatározásaikat, én azonban nem felejtettem el. A velem szemben elkövetett igazságtalanság érzete túlságosan erős volt. így aztán, mikor húszéves lettem, körszakállat növesztettem és színes ruhaanyagokat vásároltam. Aztán beállítottam a szabóhoz. — Ruhát szeretnék varratni — mondottam. Míg ki nem csomagoltam az anyagokat, a szabó úgy viselkedett velem, mint minden normális megrendelővel. Ám amint kicsomagoltam, a helyzet Isté n t megváltozott. A szabó üveges szemmel tette elém a divatlapot. — Nem, kérem. Én olyan ruhát akarok, amilyet a törpék hordanak. Tehát: sárga kabátot övvel, vörös bugygyos nadrágot és csúcsos zöld sapkát. Tizennégy nap múlva próbára mentem. A ruha kitűnően állt. Igaz ugyan, hogy a fazonját és az ujját meg kellett igazítani, de a sapka már készen volt. És egy további hét múlva hazahoztam a ruhát. Otthon a tükör előtt felvettem. Nagyszerűen állt rajtam. Aztán a parkba indultam. Útközben járókelők csatlakoztak hozzám, így a parkba már jókora csoport érkezett Az ágyás felé vettem utamat. BeállJlftl SUCHÝ: KERTÜNKBEN EGY TÖRPE ÁLLT tam a közepébe és néztem az embereket. Az emberek meg engem néztek. A tömeg zajgott. Hirtelenül egy köpcös férfi tolakodott a többiek elé. — Maga törpe, vagy mi a csoda? — A többiek bólogattak. A köpcös férfi rám bődült: — Azonnal takarodjon inneni Egy hisztérikus nő rikácsolni kezdett: — öntsék le vízzel, öntsék le vízzel... — Mivel nem szenvedhetem a hisztérikus nőket, akik a legszívesebben mindenkit vízzel öntenének nyakon, megszólaltam: — Asszonyom, ne rikácsoljonI — Egy Izgatott öregember szemében rosszindulatú csillogással a tömeg felé fordult: — Megdobom, jő? — A tömeg zúgva hagyta jóvá az Indítványt, az apó meg felvett a földről egy kavicsot és meglendült a keze. Ám ekkor megtántorodott és mielőtt még dobott volna, elesett. Ebben a pillanatban megjelent a rendőr. — Leütötte az öreget — jelentette neki egy készséges férfi. — Az ott az ágyásban leütötte az öreget I — És olyan, mint valami törpe — tette hozzá visító hangon a hisztérikus nő. Ordítás hangzott fel, mert a tömegből valaki az apó kezére lépett. A rendőr hangsúlyozott nyugalommal belépett az ágyásba. A hisztérikus nő ismételten felszólította a rendőrt, hogy öntsön le vízzel. A tömegben két férfi pofozkodni kezdett. Egy gyerek visítva követelte, hogy adjanak oda neki. A rendőr felszólított, hogy mutassam a személyazonossági igazolványomat. Az okmányaim rendben voltak. Néhány huligán fütyölni kezdett. Előre tolakodott egy apró süvölvény és fintorogni kezdett rám. Vakmerősége egyre nőtt. Már a kabátom ujját rángatta. Képen töröltem. Ez felháborított egy aszszonyt, aki valamennyi nő nevében tiltakozott a gyermekek kínzása ellen. A fickó az asszony háta mögött majompofákat vágott. Akkorra azonban már ott volt a második rendőr. Radikálisabb az elsőnél. Rámparancsolt, hogy azonnal menjek vele. így hát törpe-ruhámban, oldalamon a közbiztonság két közegével és a tömegtől kísérve elindultam. Rájött az eső. Valaki hátrább szidni kezdett, hogy jobb időt is választhattam volna. Az emberek kihajoltak ablakaikon és kitódultak az üzletekből. Aztán újfent kiderült és a mellékutcából egy fölöttébb tarkán öltözött csoport került elő. Az első közülük vidáman lengetett egy piros esernyőt Kék kabátban és csizmában volt. A bal oldalamon haladó rendőr nekilódult a csoportnak, de a másik visszatartotta. — Ezek az apróház-tulajdonosok szövetségének tagjai, nekik meg van engedve. Elfogott a szomorúság. Ebben a pillanatban az apróház-tulajdonosok csoportjából valaki észrevett, és a szomszédok, nénikék, apókák és bácsikák lelkesen kezdtek felém integetni. Viszonoztam üdvözlésüket. Két kísérőm egymásra tekintett, majd az egyik megszólalt: — Lóduljon háti Ä

z apróház-tulajdonosok menete magába szippantott. Egész jó kedvem kerekedett, így hát táncolni kezdtem. Az emberek, akik a parkban ellenségeim voltak, kedvesen kezdtek rám mosolyogni és a méregzsák apó, akit valaki időközben talpra segített, még éljent is kiáltott. Azóta nem hiányoztam községünk egyetlen felvonulásáról sem. Fordította: BABOS LASZLO Az év utolsó hetében az áruházban tavaszi felöltő felöl érdeklődtem. Az elárusítónő rám meresztette tekintetét. — Most? Télen? Válasz helyett visszakérdezházrészt nyugodtan eladhatom. (Ha lett volna vagyonom, talán az eset nehezebben kivitelezhető, de így?) A hivatal ajtafához érve a hivatalnoknő éppen akkor lépett ki és ráfordította EPPEN MA? nek. Hiába magyarázom, hogy fártam én itt nyáron is. Akkor már nem volt. Most még nincs. Tavasszal meg épp nem volt. Megértem. Jöjjek akkor, amikor éppen van. Csak azt nem tudom, mikor van az az éppen. De hát, belátom, ez kizárólag az én hibám. Hasonló hibát elég gyakran követek el. Nemrégiben a nemzeti bizottságról kellett igazolás, hogy nincs semmim, tehát a szülőktől örökölt egy huszad a kulcsot. Könyörgő tekintettel kértem őt, igazolná az említett nyomtatványt. — Ef, pont most kellett jönnie? Igazán sajnálom, de éppen egy értekezletre sietek, már úgyis kések. Jöjjön el holnap, jó? Másnap ugyan én is éppen értekezletre voltam hivatalos, de így le kellett mondanom. Éppen olyan értekezletről maradtam le, ahol gépkocsiutalványokat osztottak ... Ez az éppen valósággal kísért. Lassan üldözési mániában fogok szenvedni, mert vagy belé botlom, vagy utolér. Határozottan üldöz. Az idén vállalatunkból egyéves afrikai tanulmányútra kerestek valakit. Természetesen jelentkeztem. — Miért nem fiatalabb? Csak egy évvel... Ennyivel idősebb az engedélyezett korhatár nál ... Elkeseredésemben szüleimnek írtam szemrehányó levelet, hogy miért éppen akkor születtem, amikor és mondjuk, miért nem húsz évvel később. De hát erről a szülő sem tehet minden esetben, és negyedik gyermekünk születési körülményeit idézve emlékezetembe a következő levelemben bűnbánó bocsánatot kértem. A gyermekekkel sem volt különösebb szerencsém. Mikor vállalat úrikban lakást osztottak, kihagytak a névsorból, mert a kérvényezők lakásigényeit a gyermekek száma szerint elégítették ki. Lakás csak a négygyermekes családoknak jutott. — Nem tudná Igazolni, hogy éppen útban a negyedik? — tárta szét karját tanácstalanul a szociális ügyek jóakaratú intézője. Épp akkor nem tudtam. Mikor meg tudtam volna, éppen akkor szűnt meg a vállalati lakások építése. így megy ez folyton. Arról nem is beszélek, hogyha a lómészárszék előtt beállok a sorba, háromnegyedórás várakozás után éppen előttem mérik ki az utolsó darab mócsingot is. A tegnapi eset azután felette felbosszantott, mert az embernek elvégre vannak Idegei és nem éppen a legjobbak. Az üzletes nagy jóakarattal figyelmeztetett, hogy vásároljak holnapra ts, mert holnap, mármint ma. szabad szombat lesz. — Éppen szilveszterkor? — Így hangoltuk össze a dolgokat ... Hát igen. A kereskedelem úgy hangolja össze a dolgokat, ahogy éppen neki megfelel. De hogy néha a vásárlók Igényeivel is összehangolná ... Talán nem is egészen ők a hibásak. Átkozom azt a naptárcsináló Gergely pápát, aki éppen a szabad szombatra tervezte a szilvesztert. Mert kérdem én — végre én is visszakérdezhetek —, miért éppen ma van szilveszter? Miért pont szombatra esik a szabad szombat? Miért ne eshetne a hét többi napjára ts, hadd oszlana meg dühünk a hét folyamán arányosan? Vagy miért éppen holnaptól lép érvénybe az új irányítás? Miért ne lehetne holnap szilveszter, és miért nem léphetne életbe ma az új irányítás? Vagy miért ne léphetett volna, mondjuk úgy öt évvel ezelőtt ilyen tájban? Ugye, kérdezni éppenséggel mindenkinek joga van ... Csak éppen nem kap minden esetben választl Irta: ZSILKA LASZLO Rajzolta: KOPÔCS TIBOR —1