Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)
1966-12-30 / 359. szám, péntek
Ú R I M U R ! A HÚSZAS ÉVEK VÉGÉN Horthy-Magyarországon döbbenetes hatása lehetett Móricz Zsigmond regényének, majd egy évre rá (1929) a regény színdarabváltozatának. A magyar realista széppróza nagymestere az Űri muriban a nemesi birtokos osztály fölött húzza meg a lélekharangot. Ekkor még nem is annyira a történelmi elkerülhetetlenség tudatos ismeretében teszi ezt. Inkább a való élet leplezetlenül hiteles művészi ábrázolásának kategorikus imperatívusza készteti sa-' ját illúzióinak eloszlatására is. Itt még Szakhmáry Zoltánnak, a dráma, főhősének, az eszmélkedő, új utakat kereső dzsentrinek tragikus a bukása. Itt még el nem titkolt rokonszenvet táplál hőse iránt, aki többet akart, de többre nem juthatott és érzelmeiben kopár szikre tévedve, megutálva saját osztályát, egy hosszú úri muri után véget vet életének. Következő regényében, a Rokonokban már tudatosabbak a forradalmi elemek, szinte nyomát sem találjuk a móriczi nosztalgiának. S mégis, az Űri muri, egy letűnőfélben levő társadalmi réteg haláltánca, felejthetetlen erővel vésődik agyunkba és szivünkbe, mert „szinte teljes képe a félfeudalizmusban rekedt magyar társadalon életének". Ennyi volt és, mint művészi megfogalmazású korkép, ennyi ma is. Kétségtelenül tovább élő nemzeti irodalmi hagyomány, értékes örökség. Ám ez nem változtat azon a tényen, hogy a színmű mai előadása bizonyos kockázatta! jár. Az Űri muri ugyanis elsősorban korhoz kötött társadalomrajz s nem épül valamiféle örök érvényű vagy legalább nagy vonalaiban „adaptálható" gondolati talpazatra. A múlt ködébe vesző, társadalmi konfliktus előtérbe helyezése pedig nemcsak a naturalizmus veszélyével jár, hanem egyben kétséges, vajon az ilyen megoldás lekötheti-e a közönség érdeklődését. A budapesti tv képernyőjén a minap látott hagyományos, naturalisztikus előadást például csak a kimagasló színészi alakítások mentették meg. Konrád József, a komáromi előadás rendezője, más utat választott. Aktualizálására, a véleménye szerint mába érő gondolatok felszínre segítésére törekedett, mégpedig a líraibb megfogalmazás síkján. Csakhogy a keményen kontúrozott móriczi anyag ez esetben nem adta meg magát rendezői vésőjének. Úgy hiszem, a szándék nem volt eléggé- kimunkált, a rendező nem gondolta végig, hogy az időszerüsítés — bár nem zárom ki teljesen létjogosultságát — nemcsak a részletekben követel sokkal több képzelőerőt, céltudatosságot és következetességet, hanem a darab egész drámai vonulatában. Nehéz, nagyon Az ári muri kellős közepén. JTóth László — Lekenczey, Gálán Géza — Gosztonyt Bandi, Boldoghy Kató — Rozika és Mészáros Sándor népi zenekara.) (Foto: Nagy László J médiás kedvvel személyesítette meg az embert kutyának sem becsülő, de kandisznaját őszintén megsirató úr jellegzetes típusát. Jeles jellemábrázoló képességéről tett ismét tanúbizonyságot az ezredest játsszó Turner Zsigmond is. Legnehezebb feladata az elismerést érdemlő fiatal Boldoghy Katónak, az előadás Rozikájának volt. Kulcsfontosságú, elsekélyesítette Szakhmáry Zoltán ellentmondásosságában erős alakját. Vecsei V. József díszlete talán túlságosan szerény keretbe foglalta a komáromi előadást. A bemutató közönségének vastapsa a jó szórakozásért járó hála megnyilvánulása volt. A döbbenetes hatás viszont ezúttal — sajnos — elmaradt. GÁLY IVÁN nehéz általános emberi síkra transzponálni olyan alkotást, amelyben a hős magánélete, személyi sorsa mellett csaknem ugyanolyan hangsúlyt kap az adott társadalmi helyzet. Persze, még ezen is lehetne változtani, csak nyílt kérdés marad, vajon ilyen esetben elfogadható-e a mű eszmei mondanivalója. A rendezőnek nem sikerült megvalósítania elképzelését, hogy Szakhmáry Zoltán közvetítésével ráébressze a nézőt: „Akt terveiben nem számolt a buktatókkal, sokra nem viheti." Ez önmagában nem is nagy kár, mert hiszen nehezen fedezhető fel a gondolati igényesség ebben a szándékban, mely így leegyszerűsítve semmitmondó és talán kissé naiv is. Kár csupán az, hogy az előadás híján van a közös nevezőnek, széthull jó és kevésbé jó részletekre s helyenként a tragikus végkifejlés hitelét romboló vígjáték kerekedik belőle. Néhány alakítás így ls figyelemre méltó. Elsőnek Tóth Lászlót emelem ki, aki a könyvügynökké „lecsúszott" Lekenczey földbirtokosnak figuráját élőn, hűségesen, részleteiben is jól kimunkálva jelenítette meg. Rhédey Eszternek, a férjét féltő, de őt meg nem értő merev és rideg arisztokratikus asszonynak szinte szoborszerűen szép, gazdagon árnyalt alakját Lőrincz Margit játszotta kifogástalanul. Fazekas Imre vérbő koFelborult a tinta, most már nem kell aláírni a harminc darab váltót ... /Bugár Béla — Szakhmáry Zoltán, Lőrincz Margit — Rhédey Eszter és Király Dezső — ügyvéd a darab egyik jelenetében.) összetett szerep ez, és kivitelezésébe komolyabb hiba nem csúszott. Igaz, a háttérben kicsit kísértett Töröcsik Marinak egykét héttel előbb látott alakítása. Hiba volt az is, hogy a rendezés túlságosan korán állította előtérbe az úri társasághoz dörgölődző tanyasi lánynak, a Szakhmáry „kalitkájába zárt kismadárnak" romlottságát. Bugár Béla, a rendező intenciója szerint, a főszerepben hibátlanul oldotta meg feladatát. Ez a felfogás azonban vitatható, mert a dzsentri i°1lRg elmosása CUTKOSUNK a lakás ' után, futkosunk, hogy majd elkopik a lábunk. Legjobban az ifjú házasok futkosnak. Könnyű nekik, ők még bírják, de mi öregek már csak olyankor lendülünk neki, ha nagyon érezzük, hogy kinőttük az albérleti szobát. Szóval nagy probléma manapság a lakás, mondhatnám örök kérdés. No, és a lakáshlvatall Arról jobb nem is beszélni. En már csak tudom, mert minden második héten bejárok hozzájuk. Képzeljék, tíz év óta minden második héSíuhítam az etäadát ten. Éppen a napokban fogom megünnepelni az évfordulót. Szóval a lakáshivatal. JÓ pofák azok kérem. En azt kérdezem tőlük, mikor kapok már végre lakást, ők meg azt: benne vagyok-e a jegyzékben? — Benne —• mondom — benne . .. — Akkor várja meg, amíg sorra kerül! — De hiszen tíz éve ezt csinálom, tíz éve! Legalább azt mondják meg, mikor kerülök sorra? Ha jó kedvük van, azt is megmondják. Belenéznek a nagy könyvbe és így szólnak: — Hm .. : En meg azt felelem rá, hogy: — Hm, hm ... — Szóval maga, uram, amikor jegyzékbe vettük, a hetvenhétezerhét százhetvenhatodik volt, most meg a hatvanhétezerhét százhetvenhetedik. Na látja. Megy ez, mint a karikacsapás. Ha el nem patkol, húsz év múlva megünnepelheti a lakásszentelőt.. EM MEGY ez sehogyan sem — töprengek magamban. Mert ahelyett, hogy a kegyükben volnék, inkább a begyükben vagyok. Meg kellene puhítani valamelyik előadót. Igaz, hogy kemények, mint a csizmatalp. De hátha sikerülne. Istenem, hiszen ők is csak emberek. No, nem megvesztegetésre gondolok. Isten ments, ez távol áll tőlem, no meg aztán nálunk ilyesmi kizárt dolog. Nálunk öntudatosak az emberek, az ilyesfajta kísérleteket visszautasítják, ha nagyon muszáj. Azért meg kellene próbálni — határoztam el és szóltam az asszonynak ts. — Mit gondolsz, anyjuk, ha vinnék valamelyiknek egy liter kisüstit? — Nem rossz ötlet — csillant fel az asszony szeme. — Így talán könnyebben hozzájutnánk a lakáshoz. Később már könyörögve kérlelt: — Próbáld meg, apucikám. De igazán. Ha s éretsz, már holnap megpróbálod. Igen, már holnap menj! Holnap, holnap. Másnap hónom alá csaptam a liter kisüstit <% felballagtam a hivatalba. — Na, mi az már megint? — kérdezte nyápic ismerősöm, az egyik lakásügyi előadó. — Hiszen tudja, kérem, tudja ... Felnézett rám és mélabúsra állította ábrázatát. — Tudom, tudom, de kl kell várni — nyomott el egy halk sóhajtást — itt ez a legfontosabb, a várakozás. Az idegesség mit sem használ... — Igaz, igaz — feleltem — s egy kis jóakarattal sokat el lehet érni... — Hogy gondolja ezt? — néz rám morcosan. — Csak úgy — mondom neki — csak úgy, hogy ezt a kis szilvóriumot jó szívvel hoztam ... Fogadja el, kérem ... Erre olyan vörös lett, mint a paprika. Felugrott ültéből ér rám rivallt: — Mit gondol maga tulajdonképpen?! Hol vagyunk, Texasban? Engem nem lehet megvesztegetni, érti? Ejnye, ejnye — gondoltam magamban — ez még képes bekapni. Meghunyászkodva kértem tőle bocsánatot. — Ne haragudjon, én nem így gondoltam. Olyan sokszor találkoztunk már itt a hivatalban, azt hittem, jó Ismerősnek tekinthetjük egymást, jó ismerősnek pedig ajándékot ts adhat az ember ... Erre elcsendesedett, leült és úgy tett, mintha töprengene. — Így mindjárt más — mondta megenyhülten. — Így már egészen más. Ezt még nálunk is lehet... — Kóstoló a kedves ismerősnek — fűztem a szót lelkendezve. — Rendben van — bólintott. — De én ezt nem kívánom ingyen. Nem, nem, ez távol áll tőlem, no meg a látszatot ts meg kell őrizni. En megfizetem az árát... Mennyit fizetek, kérem? — Ugyan, ugyan — szabódom pironkodva — nem kérek én ezért fizetséget. — Nem, erről szó sem lehet! — felentette ki határozottan. — En megfizetem az árát. Ez ennek a rendje-módja. Mondja meg az összeget és punktum ... — Jól van — feleltem. — Fizessen öt koronát és rendben van a dolog. — Mit? Öt koronát egy liter kisüstiért? Hiszen ez egészen olcsó! Izgatottan babrált az iratok között és csak úgy mellesleg odavetette: — Tudfa mit, barátom ? Adok magának harminc koronát és felhoz még holnap öt litert. Demlzsonban ts hozhatja, jó? LJÄPOGNI kezdtem megle' • petésemben, de ő rám förmedt: — Mire vár még, kérem ? Nem látja, mennyi dolgom van?! Volt szerencsém, uram! — des — ÚJ SZÓ 1968. XII. 30. Városi elektrotechnikus. Aramkiszüremlést észleltünk a környéken, ellenőrizzük a vezetékeket. — Miféle hülyeség! Jöjjön nappal ... — Jó, de akkor majd rendőrrel. Annál kellemetlenebb lesz magának ... Ez az érv hatott. A házigazda, egy dús hajú, őszülő, éltesebb férfi beengedte a váratlan látogatót, aki a leplombált villanyóránál valamit babrált, majd megkérdezte: — A házi vezeték rendben van? — Nincs rá panaszom. Az ismeretlen még egy kicsit pepecselt, majd letelepedett egy székre, és kényelembe helyezte magát. Egy cseppet sem érezte magát feszélyezve. Két-három percnyi hallgatás után megszólalt. — Hogy van? — Köszönöm jól. De amint látom, maga már végzett, barátom. — Hát nem mondhatom, hogy barátságos ember. — Nincs időm csevegni, ha befejezte, nem tartom vissza. — Volna néhány kérdésem. — Tessék, ne húzzuk az időt. — Érdekelne például, hol lakik Leonyld Krug? A házigazda meglepődött. Meg a lélegzete ls elállt. — Nem ismerem az illetőt. — Kár, nagy szükségem lenne rá ... A villanyszerelő öngyújtót vett elő. Tüzet akart csiholni, de csak szikrák pattantak ki. Tüntetően megforgatta a kezében: — Nincs egy kis benzinje? — Autóbenzin jó lesz? — szólt a durcás házigazda. — Repülőgépbenzin jobb lenne. — Az nincs. — Akkor az autóbenzin ts megfelel. A házigazda tovább már nem türtőztethette magát. — Bocsásson meg, de tudfa... — Csodálatos a türelme... De ismerkedjünk meg... Zarokov — nyújtotta kezét a rádiótechnikus. — Dembovics, fan Jevgenyljevtes — mutatkozott be a házigazda. — Ez az igazi neve? — Igen. — Magát negyvenegyben szervezték be, ügye? — Pontos adatai vannak. —- Negyvenhét óta nem volt aktív. — Nem. — Hát akkor vége a gondtalan szép napoknak. Lakik még itt valaki? — Nem. — Nagyszerű. Itt fogok lakni. Majd ott alszom — mutatott a jövevény a sarokszobára. — Reggel ne keltsen. Senkit se engedjen a házba. Holnap majd elbeszélgetünk. Jó éjszakát. Dembovics belesett a kulcslyukon. Látta, hogy vendége pisztolyt vesz elő jobb hóna alól, aztán fáradtan végigveti magát az ágyon. Váratlan találkozás A városi közlekedési vállalat egyik taxija szokott megállóhelyére tartott. A sofőr ezen az estén elégedett lehetett. Szolgálatának megkezdése óta még csak tíz utast szállított, de máris teljesítette a napi terv felét. A megállónál nagy volt a tülekedés. Veszekedtek a türelmetlen utasok. A sofőrt ez nem érdekelte. Egykedvűen vette tudomásul, hogy ketten beszálltak az autóba. — Főnök, egy vendéglőbe, ennek az átkozott városnak a lehető legfőbb vendéglőjébe — szólalt meg egy borízű hang, amely olyan Ismerősnek tűnt a sofőr fülében. A férfi kíséretében egy Ízléstelenül kifestett lány volt, amolyan éjjeli pillangó. A sofőr a tükörben figyelte utasait. Elindultak. Egy néptelen utcában pöfögve-töfögve megállt az autó. A sofőr kínosan mentegetőzött. Motorhiba. — No, már el ts jutottunk a világ végére — jegyezte meg gúnyosan az utas. — Ne siess olyan nagyon, te „rádiótechnikus", Pavel. Lesz még Időd elverni a pénzt — sziszegte a foga között a sofőr. — Honnan tudja? Honnan ismer? — Hová sietsz? Vagy már elfelejtetted? Szuhumi—Leningrád gyorsvonat. Antonyina Ivanovna bőröndje? — Fel akar jelenteni? — Nézz oda! Az utca másik oldalán a városi milícia körzeti megbízottjának hivatala volt. Éppen velük szemben. Egy rendőr tartott az autó felé. JFolytatjuk)
