Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-24 / 354. szám, szombat

SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA S

ZÁZMILLIÓNYI csokidban meg-meg újuló varázsa van a karácsonyestének. Színeit ősi pogány és keresztény szokások palettáján keverjük ki a gyermekeknek és felnőtt önmagunknak egyaránt. Nemzedékről nemzedékre száH ez a hagyomány, és új viszonyaink között új tartalmat nyer. Különös ünnep ez, mert valamiképpen közös nevezőre hozza azokat, akik a teljes boldogságot a vélt túlvilágtól várják, s azokat, okik meggyőződéssel vallják - csakis itt, ezen a földtekén érhetjük el ezt a célt. A közös nevező: karácsony a szeretet és béke ünnepe. Karácsony a szeretet ünnepe. De volljuk be őszintén, nemegyszer csaik közhelyként könyveljük el ezt a szót, s nemes értelmét tulajdonképpen csak ilyenkor érezzöJc át. Amilyen hosszú az év, gondolatban és tettben számtalanszor vétünk ellene. Mintha a szeretetet egyetlen egy nappal letud hotnánk, mintha ez is életünk sok kamhumanizmus "béke pőnyának egyike volna. Feloldozást keresünk ilyenkor, amikor néhány percre szívünkbe lopódzik a megbánás, s amikor szeretnénk, hogy önmagunkat jobbnak tarthassuk. De hányszor van úgy, hogy már a karácsonyi estebédnél viseltes fehérneműként könnyedén levetjük magunkról a kimondott és kimondatlan ígéreteket. A szeretet sokkal ritkábban követel nagy áldozatokat, mint a melegség, a közvetlenség, a szolgálatkészség, a tapintat, a megértés és a közösségi szellem más köznapi megnyilvánulásai. S ki tagadhatná, hogy még a legszűkebb családi környezetben, a gyerekek és a szülők, a feleség és a férj, a közel) rokonság viszonyában is milyen gyakran ural bennünket az embert kisebbítő önzés, amely mindig valakit megrövidít, érzékenyen bánt és sújt. S mennyivel több a közönyösség, a ridegség, a tiszteletlenség, a dölyf és sok más elidegenítő vonás a családon kívüli társadalmi kapcsolatainkban. Lépten-nyomon beleesünk abba a hibába, hogy nem becsüljük eléggé egymást. Ettől is rosszabb, hogy még a mások szemében észrevesszük a szálkát, a magunkéban még a gerenda sem zavar bennünket. Valószínűleg ritkán gondolkodunk el azon, hogy viselkedésünk és a környező világ magatartása tulajdonképpen közlekedő edény. Előbb vagy utóbb visszakapjuk a „kölcsönt" a rosszért éppúgy, mint ahogy a jó tettért méltán várhatunk Jót. A szeretet nem kerül pénzbe, mégis de sokszor bánunk vele érthetetlenül szűkmarkúan. Pedig néha egyetlen egy jó szó, udvarias válasz, segítő kéz, előzékeny útbaigazítás, egy mosoly, néha tréfás szó, egy szól virág boldoggá teszi embertársunkat. Nem kell attól tartanunk, hogy ez lejáratja, devalválja a szó, a tett értékét. Éppen ellenkezőleg; a kölcsönös megbecsülés és megértés emberi és társadalmi viszonylatban egyformán erősíti a jószándékú, az igaz, humánus célokat követő emberek együvétartozásának és egymásra utaltságának kötelékeit. A szeretetet felelőtlenül nem tékozolhatjuk. Csok ott kívánjuk meg, nemcsak másoktól, hanem elsősorban önmagunktól, ahol az joggal jár. S éppen ezért mi, kommunisták arra tanítunk, hogy nincs szeretet magába szállás, jobban mondva önkritika nélkül, sőt mi több, nincs szeretet gyűlölet nélkül. Ki kell gyomlálnunk önmagunkból és közösségben élő társainkból a dudvát, nehogy megfojtsa a szereted zsenge vetését. És szívünk mélyéből gyűlölnünk kell azokat, akik tudatosan törnek az emberi boldogságra. Karácsony a béke ünnepe. Ki ne akarna békét a családban, a közvetlen környezetben, a lokó- és a munkahelyen? S mégis hányszor szítjuk meggondolatlanul a békétlenség kis tüzeit, hányszor törünk indokolatlanul borsot mások arra alá, hányszor rossz tanácsadónk a harag, s jelszavunk „utánam az özönvíz". Pedig a békét másoktól csak akkor várhatjuk, ha mi magunk nem bontjuk meg oktalanul mások nyugalmát. Az oktalanul szót hangsúlyozzuk, mert nyíltan bevalljuk, nem kenyérrel dobjuk vissza, azt, aki követ hajít ránk. A béke a mi értelmezésünkben nem azonos sem a meghunyászkodással, sem a közöny békanyálas állóvizével. Éppen a kényelmes „mi közöm hozzá" váltja ki életünkben a legtöbb békétlenséget, elégedetlenséget. Ezt a szót különben egy másik, szélesebb felfogásban szoktuk emlegetni. A béke egyet jelent azzaj, hogy immár a huszonkettedik karácsonyt ünnepelhetjük a fegyverek kísérteties kísérőzenéje nélkül. Nincs és nem is lehet ennél szebb ajándék. Semmi sem értékesebb annál, hogy büszkeségre feljogosító eredményekkel téglát rakhatunk a téglára a szocializmus építkezésén. Nem olyan egyszerű a dolgunk, mint ahogy még néhány éve elképzeltük. Utunkon jócskán akadnak kitérők, buktatók is. A közeljövőt tekintve sem ígérhetünk nyakló nélkül ezt meg azt, mindenkinek mi szemnek, szájnak ingere. Nem titkoljuk, senki semmit nem kap ajándékba. A jövő fejlődésének pályáját az eddiginél hatvónyozottabb mértékben cövekelik ki a szigorú gazdasági törvények. Áldozatokat is kell hoznunk. Mindenkinek, és a legsajátabb érdekében. Lemondunk azokról az intézményesen is táplált és éltetett ábrándokról, hogy nyílegyenes út vezet a cél felé, s az edigi, — vaHjuk be — gyakran lagymatag erőkifejtéssel is megteremtjük a földi paradicsomot. Viszont a nehézségek, a bosszantó hibák, a kitérők ellenére sem szabad csüggednünk egy pillanatra sem. Nem téveszthetjük szem elől mindazt, amit eddig tettünk, s amit méltán tartunk az új rend vívmányainak. Látnunk kell, hogy a szocializmus gondolata ma az egyik legszámottevőbb materiális erő, amely alkalmas a világ, az élet átformálására, hogy egyszer valóban boldog lehessen minden becsületes ember. E

NNEK AZ ERŐNEK köszönhetjük a békét, a mi viszonylagos békénket is. Mert bűn lenne megfeledkeznünk róla — forrongó földgolyóbisunkon még robbannak bombák, védtelen gyerekeket és asszonyokat irtanak a fegyverek, Vietnamban és sok helyütt másutt nincs béke. De hinnünk kell a magunk erejében, a világ békét akaró népeinek erejében. Ez humanizmusunk, szeretetünk forrása. S gyűlölnünk kell az ellenséget, akár imperializmus, akár közöny a neve. Nemcsak karácsony ünnepén, hanem a köznapokon is. GÁLY IVAN Világ proletárjai, egyesüljetek! UJSZO Bratislava, 1966. december 24. Szombat • XIX. évfolyam, 354. szám • Ara 50 fillér KELLEMES UNNEPEKETI (Karol Bachan felvétele) Milliók gyűlnek össze a harcoló Vietnam megsegítésére A KLADNÓI, AZ OSTRAVAI ÉS A TEPLICEI JARAS A LEGEREDMÉNYESEBB (ČTK) — A kladnói járásban több mint 720 ezer koronát eredményezett a szabadságáért küzdő vietnami nép számára a Nemzeti Front Központi Bizottsága által rendezett országos gyűjtés. A járásból — elsőként az országban — vissza Is küldték már a gyűjtőíveket. A kimagasló sikerhez a Kladnói Egyesült Acélművek 300 ezer koronával, a kladnói Kablo 60 ezerrel, a Zápotocký Bánya 32 ezerrel. A Nemzeti Front Központi Bizottságának címére érkezett jelentések szerint a közép-csehországi "kerületben egyébként is eredményes a gyűjtés. A kolínl járás több mint negyedmillió koronát, a mélníki járás több mint 300 ezer koronát utalt át. A mélníki járás EFSZ-elnek tagjai több mint 70 ezer koronát adományoztak. Az országos gyűjtésben kiváló eredményeket elért járások sorában a kladnói vezet, utána az ostravai s a teplicei járás következik. LEONYID MARTINOV: UTAK Egészséget — erőt, útkeresők I Hisz' átlépni csupán a küszöböt nehéz. Ó, emberek i Szemem, a múltba néz a gördült évek tejüvegén át látom a népek lábnyomát, — még szinte párázik és bátorít — avult Lutece-től egész Párizsig, A Vén Urgától Ulán Bátorig. Likas fövénypart — ott, síkos autóút — itt, mély örvények-beszopta evezők Hány buktatón át bugdácsolt az út, mely Petrográdtól Leningrádig vitt, s Keresztélytől Oslóig vezetett, s amely a csöpp Új Amsterdam helyett a gigász New York-nak nyitott helyet Se gond, se munka nem ért véget még .. Es minden újabb lépés — meredek; de mégis: az út elég széles, szép, s én tiszta szívvel megyek veletek, ti örökké új utat keresők. Én minden úton járok, nyelven értek, És csupán attól válik el utam, ki, mint a visszapergő film, bután, fegyverben állig, múlt időkben kérked: vad gyűlölettel nézi a világot, fúj Herkulesz-kőnél is nagyobb átkot, hogy egymást végleg kiirtsák a népek. HIDAS ANTAL fordítása