Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-15 / 345. szám, csütörtök

A

z ember o tóvoli országok romantikus elképzelésével mindig egybeköt valamilyen ritka, egzotikus állatot. Amerika és a bölény. Ausztrália és a kenguru. Bengália és a tigris. Brazília és az óriáskígyó. Kongó és az elefánt. Megálljunk csak! Az elefánt és csak Kongó? Mit szólnak ehhez a zoológusok, akik az ormányosokat már régóta afrikaikra és indiaiakra osztják? És a regényesség máris úgy omlik össze, akár a kártyavár. (Az óriáskígyó sem csak Brazíliában éli) Emellett a szakemberek sürgősen leszögezik, hogy az indiai elefánt elnevezés helyett az ázsiai elefánt elnevezést kellene használni, mivel az indiai elefánton (tehát burmai elefánton) kívül itt van még a ceyloni, maláji, és szumátrai elefánt és hogy már régóta ócskavasba való az a nézet, hogy csupán az ázsiai elefántot lehet megszelídíteni és munkára fogni. Ám akárhogy is legyen, e vastagbőrűvel egyetlen országban se foglalkoznak annyit, mint éppen Ceylonban. Nincs oly nap, hogy a rádióban, sajtóban és a riportokban ne foglalkoznának az elefánttal. Az újságok fogdász négy nap alatt százhat elefántot terített le. Még o múlt század negyvenes és ötvenes éveiben is jutalmat fizettek a veszedelmes vad — 5500 elefánt leterítéséért. Évszázadunk húszas éveiben Ceylonban a vadon élő elefántok számát öszszesen már csupán kétezerre becsülték. És ma? Ismét csak becslésekre vagyunk utalva. Pontosan csupán a dolgozó elefántok száma ismert >- ötszáz. — Körülbelül kétszáz annyi elefánt él Ceylonban, amelynek lábára még nem akadt hurok, hátára sosem ült még a maháut, amelyért senki sem fizet adót s amelyekkel jóval gyakrabban foglalkozik a ceyloni közvélemény mint pacifikált kollégáikkal. Mikor Ceylonba érkeztünk, a sajtóban viharos vita folyt azon elefántcsorda maradékának sorsáról, amelyet az árvíz Willupettu körzetéből egészen a Deduru folyó torkolatáig űzött. Választani kellett a lehetőségek között, hogy felszámolják a csordát, beismerjék szervezési képtelenségüket, vagy mozgósítsák a hadsereget, s arra bírják az elefántokat, hogy önkéntesen visszatérjenek az őserdőbe és felhagyjanak a rizsföl d-t ulajdonosok terrorizálásával. • • ÖNTUDAT lalkoznak az elefánttal a fekete krónikában, a szerkesztőségi vezércikkekben, a hirdetésekben, a törvényszéki tudósítási rovatokban. Az útjelző táblák oszlopait itt a huligánok helyett az elefántok döntik ki. Az elefántversenyek a stadionokra jóval több nézőt csábítanak, mintha a világ leghíresebb labdarúgó csapata szerepelne. A parlament szavazással szabja meg az állami jutalom összegét egy-egy vad elefánt elfogásáért és a kormány külön alapjából téríti meg az állat védett területre való szállításának költségeit. A ceyloni polgárok adóbevallásában telkeiken,gépkocsijukon, részvényeiken és házukon kívül elefántjaik is szerepelnek. Az újságokban megjelenő felhívások elsősorban nem arra figyelmeztetnek, hogy itt a szántás ideje, hanem hogy a földművesek éjszaka idején „védjék" rizsföldjeiket a kóborgó elefántok elől, ahelyett hogy vaddisznókra vadásznának. Egyszóval Ceylon elefánt nélkül olyan mint Júlia Rómeó nélkül. Vagy - tekintetbe véve, hogy Rómeó karcsú fiatalember volt — mint Laurel Hardy nélkül. Jegyezetfüzeteinkben az elefánt címszó alatt efféle feljegyrések találhatók: A bölcsesség oszlopai. Az elefántnak ízlik a Clukoran. Részeg úr és józan elefánt. Az a szerencsétlen angol nyelv. Gagarin és az elefánt. Fatörzseket falnak. Ajánlatokat G 463 jeligére e lap kiadóhivatalába kérünk. Húsz szopós. Az okosabb enged? Soha! Elefánt — hóhér. Tulajdon hátukra köptek, micsoda parádé volt. Válasszátok az elefántot! És még sok egyéb. • • • Am ne higgyék, hogy az elefántoknak ma Ceylonban rózsalevélre vetettek ágyat! A technika irgalmatlanul a sarkukra lépett. A vasút, közutak, gépkocsik, turisták, építkezési vállalkozók és ökonómusok, akik szemére vetik a kormánynak, hogy hiábavalóan ad ki devizákat élelmiszer-behozatalra, lassan, de biztosan leszűkítik az elefántok életterét. Az a kérdés, hogy az elefántokat óvják-e az emberektől, vagy az ültetvényeket az elefántoktól. Ceylont két táborra osztja. Az egyik tábor a materializmust hajtogatja, a magántulajdon védelmének elidegeníthetetlen jogát, valamint az állam azon kötelességét, hogy gondoskodjék a közrendről, a másik, a humanizmus híve, azt hangoztatja, hogy kímélnünk kell az állatokat, az ezredéves hagyománnyal és Buddha etikai felfogásával összhangban. Hans Hagenbeoktől, Kari Hagenbeck, az egzotikus állatok közismert importálójának, és a hamburgi állatkert alapítójának mostoha testvérétől hallottuk, hogy a Ceylonba látogató idegen még 140 esztendővel ezelőtt is találkozhatott vad elefánttal néhány mérfölddel Colombo mellett. Mivel azonban az elefántok nagy károkat okoztak az ültetvényeken, úgy pusztították őket, ahogy csak tudták. 1836-bofi négy európai vaH írja: a n z e ik a és 2 i k m u n d „Büszkén és öntudatosan viselkedett, akárcsak a miniszterelnök a díszszázad előtt..." Mialatt naponta összeült a szervező bizottság, s meg hányta-vetette, hogy melyik a H-óra, mint a grandiózus stratégiai akció kezdetének meghirdetésére a legalkalmasabb pillanat, gyűjteni kezdtük a kövecskéket elefánt-mozaikunkba. • • K Buddhának volt egy barátja, Dévadattának hívták. Am voltaképpen ellensége volt. Indiai Júdás. Ez a Dévadatta egy alkalommal egy Nálógiri nevű elefánt elé csempészet egy pálmaborral teli dézsát, s mikor aztán Nálógiri televedelte magát, Dévadatta Buddhára úszította, hogy tapossa össze. Amikor Nálógiri a banjánhoz érkezett, amelynek árnyékában Buddha elmélkedett, térdre esett, felemelte ormányát és trombitálni kezdett. Egyesek azt állítják, hogy tökrészeg volt, mások, akik jobban hisznek az állat ember iránti hűségében, hogy felismerte a magasztos Buddha jóságát, térden állva kérte bocsánatát, s égnek emelt ormánnyal adta kifejezését iránta érzett odaadásának és szeretetének. Ettől az időtől fogva minden elefántvezető — maháut - Buddhát tekinti patrónusának. Mivel az elefántvezetők bérük egy részét természetben — pálmaborban -kapják, időnként megkínálják védenceiket is. Az elefánt — mint köztudomású — tanulékony teremtés. Csakhamar megtanult iszogatni, sőt követelni is kezdi a maga részét. így aztán egy ceyloni barátunk, egyébiránt tekintélyes ingatlanok és egy elefánt tulajdonosa, egy alkalommal kijelentette: — Az elefántom éppen olyan részeg dög, mint a maháutja. Olykor azt se tudom, hogy kettejük közül melyik van jobban berúgva ... Am az állat becsülétére váljék: a részeg elefánt ritkaság. Rendszerint csak az ura ittas. Időnként az elefánt felcseréli vele szerepét, s őrének őrzőjévé válik. Ha egyszer Colombóból a part menti országúton dél felé indulnak, Kelutara mellett (a helységet négy fügefáról ismerhetik fel, amely egyetlen óriási fává nőtt össze, s alatta, akárcsak az amerikai mammutfenyők alagútjában folyik le minden közúti forgalom az ökrös szekerektől egészen oz autóbuszig) olyan falvakba érkeznek, amelyekben az út mentén temérdek hordó áll. A falvak szeszfőzdéiben pálmaborból arakot főznek. A legtöbb ilyen hordó a huszadik és huszonnegyedik mérföldkő közötti Wadduwában látható. Itt történt meg egyszer egy szeptembei eleji délután, hogy lassan bollagctt egy elefánt, hátán oz alvá maháuttal. A közeli Molligodában dolgozott az ültetvényen, négy órakor véget ért a munka, s nyomban el is indultak Colombóba, hogy még éjfél előtt eljussanak urukhoz. A máhaut, akinek már reggel óta orra alatt illatozott a pálmabor, már útközben is jócskán felöntött a garatra, így aztán az elefánt mór Wadduwa előtt arra eszmélt, hogy a maga szakállára kell Colombóba jutnia. Megállapította, hogy a hátán fekvő ura nem mozog, ormányával végigtapogatta és szépen „kiegyenesítette", ám a máhaut egy idő múlva lefordult az útra. Az elefántok megszokták az ilyen eseteket, nem mintha a 'máhautok mindig ilyen szégyenteljesen viselkednének, óm nagy gyakorlatuk van abban, hogy miképpen emelhetik megbízhatóan életszínvonalukat: a turisták, akiknek megengedik, hogy filmre vegyék, amint az elefánt urát a hátára emeli vagy lábával fatörzsként görgeti a földön, szívesen fizetnek a látványosságért, s ilyenkor az elefántnak is jut egy kis csemege. Igy aztán a kedves Bimbó először is agyaraira helyezte a maháut ösztökéjét - a hendúvát, majd mellé fektette urát is, s méltóságteljesen útnak indult szép rendesen az országút baloldalán, nagylelkűen utat engedve minden más gyorsabb közlekedési eszköznek. Sajnos azonban csak Wadduwáig jutott el. Ott útját állta egy rendőr, aki látta, hányat ütött az óra. Felébresztette az elefánt agyarain alvó férfit, s megparancsolta neki, hogy az elefántot láncával egy pálmához kösse — így nem mehet tovább, mert ezzel megsértené a közlekedés rendjét, azt pedig paragrafusok védik. Igen ám, de bírjanak rá egy részeget arra, hogy kösse meg az elefántot. Örült, hogy egyáltalán él, hogy bevitték a rendőrőrsre,, ahol kialudhatja részegségét. Az éjszaka folyamán az őrsöt és a legénységet szüntelenül őrizte az elefánt. Állítólag egész éjjel a szemét se hunyta le, mert odabenn volt az őre. Az elefánt és maháutjának kölcsönös ragaszkodása nem véletlen. Többnyire kicsi koruktól fogva együtt nevelkedNégy fügefa egyetlen óriási fává nőtt össze. A természet így „építi" a maga alagútját. nek és bizalmasan ismerik egymást. Az elefánt körülbelül ugyanolyan gyorsan öregszik mint az ember. A maháut ismeri a maga elefántjának szeszélyeit, s az elefánt ugyanilyen jól ismeri közvetlen urának tulajdonságait. Colombóban egy kis elefántról hallottunk, amely 1920 körül jött a világra. Mikor megvásárolták, vagy egy méter magas lehetett, játékos mint minden gyerek, tiszta és figyelmes, szabadon járt-kelt a kertben és a házban, beléphetett a hálószobába, sőt a fürdőszobába is és soha semmit össze nem tört. Csak egyetlen egyszer riadt meg, az utolsó pillanatban kellett visszarántaniuk a nagy toalett tükör elől, amelyben rémületére megpillantotta tulajdon képét. Ezzel kapcsolatban eszünkbe jutott Brazíliába szakadt hazánkfia, Vaňátko, ő beszélt el nekünk egy ehhez hasonló esetet egy óriáskígyóról, amely azonkívül, hogy a gyermekekhez ragaszkodott, azzal is kitűnt, hogy a ház környékét minden mérges kígyó mérföldekre elkerülte. Az egyetlen kár, amelyet valaha is okozott, egy összetört tükör volt: leverte a farkával, mikor megpillantotta benne vélt vetélytársát. Az említett colombói elefánt akkortájt már idestova ötven esztendős volt. Magassága egy méter helyett elérte a három és egy negyedet s már régen nem volt szabad bejárnia a fürdőszobába és a hálószobába. Oldalán és hasán nagy ráncok képződtek. De csaknem annyi ránca volt maháutjának — gyerekkori társának is. Egyikük a másikát sose hagyta bántani: az elefánt tisztában volt azzal, hogy az úr munkára adja őket bérbe, neki pedig teljesítenie kell a maháut parancsait. A maháut viszont tudta, hogy ha a déli pihenő alatt nem megy a folyóra megfüröszteni védencét és kókuszkefével alaposan le nem súrolja a hátát, a délutáni munkáról szó sem lehet s mindketten elveszítik keresetüket. Ha Colombo utcáin jártak, a maháut maga volt a méltóság. Büszkén és öntudatosan viselkedett, fejét fenn tartotta, derekát egyenesen, akárcsak a miniszterelnök a díszszázad előtt. Az elefánt hátának magasságából úgy nézte az utcát, akár a maharadzsa a koronázási úton, fanyaron tekintett alá a munkába siető gyalogjárókra, látta az autóbuszok mosatlan tetejét s egyúttal beletekintett vezetőik lelkiismeretébe is; noha a szeme se rebbent, regisztrálta jobbról és balról is a kicsinyek és nagyok csodáló pillantásait, amint tisztelettel és csodálattal tekintenek fe! rá, s valamennyiük közül elsősorban a lányszemeket figyelte, amelyekből határtalan tisztelet és odaadás sugárzott a mesebeli hős felé. Am ha a földön állt, merőben más ember volt. Szeme meztelen lábára meredt, háta ívként hajlott meg, válla esett volt — az egész ember, akár a hajladozó nádszál. intha egyszerre megértette volna, hogy mindazok a csodáié pillantások, amelyek még alig öt perce rá szegeződtek, nem őt illetik, hanem gyerekkori társát, aki egy kissé túlnőtt rajta. M' (BABOS LASZLO fordítása.)