Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-10 / 310. szám, csütörtök

\ Kikerültek a hullámvölgyből ISMÉT EREDMÉNYESEN DOLGOZIK A CSALLÓKÖZI DAL- ÉS TÁNCEGYÜTTES Valamikor nagy híre volt. Részt vett minden nagyobb ren­dezvényen és úgy tartottuk szá­mon, mint a csehszlovákiai ma gyar népi hagyomány legjobb ápolóját, tolmácsolóját és to­vábbfejlesztőjét. Aztán — ki tud­ja miért? — hanyatlani kezdett. Több évi sikeres munka után 1963-ra már csak az emléke élt. Ez az emlék azonban elég volt arra, hogy a népi kultúra támo­gatóit elgondolkoztassa és mun­kára serkentse.. Tavaly, tavalyelőtt Csallóköz­ben és másutt egyre többször került szóba, hogy jó lenne az együttest újjászervezni. Az El­képzelésnek — a dunaszerdahe­lyj járási művelődési otthon ve­zetője és mások személyében — gyakorlati megvalósítója is akadt. A 26 táncosból, 45 éne­kesből és hét zenészből álló új­jáalakult Csallóközi Dal- és Táncegyüttes ez év elején már bemutatót is tartott. Régi fé­nyében ragyogott fel és a hul­lámvölgyből a csúcsra tart. A bemutató óta alig telt el egy félév, s eddig már mintegy 20 fellépése volt. Részt vett a csehszlovákiai magyar dolgozók gombaszögi országos dal- és táncünnepélyén, több járási és területi rendezvényen, végigjár­ta Csallóköz nagyobb falvait és városait. Mindenütt osztatlan sikert aratott. A nézők az új Csallóközi Dal- és Táncegyüt­tesben a régi együttes méltó utódját ismerték meg. Néhány napja külföldön járt. A magyarországi Kapuvárra és Fertődre vitte el a csehszlová­kiai magyar ének-, tánc- és ze­nekultúra gyöngyszemeit. Műsorának gerincét Dél-Szlo­vákia folklórja képezi. Emellett azonban bőven ad ízelítőt a klasszikus, valamint a mai ma­gyar, szlovák és cseh szerzők műveiből is. A kapuvári fellépés emléke ma is elevenen él az együttes tagjaiban. — Olyan sikerünk — mond­ták a tagok közül többen —, mint itt, még sehol sem volt. • KENNETH RODET világhí­rű trinidadi operaénekes ven­dégszerepel ma a Košicei Álla­mi Színházban, Giuseppe Verdi Rigoletto című operájának cím­szerepében. — tä— Ogy érezzük, együttesünk ezen a fellépésén érte el legjobb tel­jesítményét. Nem ez volt az első magyar­országi szereplése. Előbb már Péren és Pannonhalmán is fel­lépett. Az elismerés itt sem ma­radt el. A sikernek mindenki örül. A minap például Dunaszerdahe­lyen olyanok is dicsérték, akik néhány hónapja még lekicsiny­lően beszéltek róla és nem sok reményt fűztek tevékenységé­hez. A sikersorozat arra enged kö­vetkeztetni, hogy az együttes munkája zavartalan. Ez azonban sajnos, csak látszat. Annak el­lenére, hogy teljesítménye fel­felé ível, sok a problémája, a nehézsége is. A legtöbb gond az összponto­sításokkal van. A tánckar tag­jai Dunaszerdahelyen, az ének­kar tagjai viszont Nagymegye­ren laknak. A teljes létszám összehozása néha fizikai lehe­tetlenség. A szétszórtság növeli az egyébként is jelentős anyagi gondokat. Egyelőre azonban nem tudunk segíteni ezen a hely­zeten. Egymaga sem Dunaszer­dahely, sem Nagymegyer nem képes fedezni az együttes tag­igényét. De nem is lehet egy egész tájegységet kifejező cso­port tagságát egyetlen faluból, vagy városból verbuválni. A szétszórtság szükséges rossz. Más kérdés az anyagi problé­ma. Az együttest jelenleg a du­naszerdahelyi járási művelődési otthon pénzeli. Szó van azon­ban arról, hogy a Csallóközi Dal- és Táncegyüttest, mint a csehszlovákiai népi hagyomá­nyok egyik jeles tolmácsolóját besorolják az államilag nyilván­tartott és támogatott együttesek közé. Amennyiben ez megvaló­sul, az együttes legnagyobb gondja megoldódik. Ezzel a tag­ság egyik régi óhaja teljesülne. Remény és tenniakarás fűti a Csallóközi Dal- és Táncegyüt­tes tagjait. Már eddigi munká­jukkal is rászolgáltak arra, hogy támogassuk törekvésüket és figyelmet tanúsítsunk fellépé­seik iránt. Az új bemutató, amelyre most készülnek, bizonyára ismét si­keres lesz és tovább növeli hír­nevüket. BALÁZS BÉLA SZU LŐ K, N E VELŐK F Ó R U M A A legkisebbek, az első osztá­lyosok szülei a napokban öröm­mel fedezték fel csemetéik tás­kájában az új fóliakötéses, szí­nes ÄBC Olvasókönyvet. Az új könyv a csehszlovák­magyar kulturális egyezmény keretében készült, a bratislavai Szlovák Pedagógiai Kiadó és a budapesti Tankönyvkiadó Vál­lalat közös gondozásában. Az új ÁBC Olvasókönyv lényegében azonos a jelenleg Magyarorszá­gon használt ÁBC Olvasókönyv­vel, csupán az ott alkalmazott zsinórírást helyettesítjük a ná­lunk gyökeret vert normálírás­sal. Aránylag csekély erőfeszítés­sel jelentős kezdeményezés szü­letett, két szomszédos, baráti ország a közös tankönyvkiadás útjára lépett, így szerepel majd egykor a kapcsolattörténetlrás lapjain. Gyakorlatilag azonban nem volt ilyen egyszerű a dolog és megvalósításának útjában sok akadály merült fel. Az első nehézség — az iskolatípusok és a tanmenetek különbözősége — U j könyv a kisdiák táskájában nem volt leküzdhetetlen. Tulaj­donképpen nagyobb különbség csak a kis- és a nagybetűk taní­tásának hazai országos gyakor­latában volt, amely a betüis­mertetést úgy írta elő, hogy az Írott és a nyomtatott kisbetű­ket az írott és a nyomtatott nagybetűkkel egyszerre tanítot­ták. A magyarországi gyakorlat viszont a kis- és nagybetűk ta­nítását elkülönítette, a gyere­kek először megtanulták írni és olvasni a kisbetűket, miközben a helyesírás szerinti nagybetű­ket piros színnel megkülönböz­tetett kisbetűkkel helyettesítet­ték, s a nagybetűk tanulására a kisbetűk átvétele után tértek rá. Arthur Rimbaud: 1854. X. 20.-1891. XI. 10. Gyerekfejjel, anyja elül szökve viszi el Rimbaud, az esetlen, bá­|os. morcos és gögös kamasz — a kölyök Shakespeare, ahogy Hugó nevezte — csodálatos verseit Párizsba, Verlaine-hez. Tizenhat éves és már mindent tud, amit egy érett nagy költőnek tudnia kell. Versei­ben a kor, a modern ember eszméinek, érzéseinek magasfeszültsége izzik. Egy mindenre fogékony ifjú mohó féktelenségével habzsolja a világot. Csodálatos látomásaival, ragyogó, nyers erejű képeivel, színeivel, majd oldottan lebegfi, majd súlyosan znhogó soraival ke­resi a teljességet a sokszor már szinte kifejezhetetlen nagy monda­nivalót. S amilyen titokzatos az indulása, éppoly titokzatos az elhallga­tása: 19 éves, amikor befejezi az Egy évad a pokolban-t és soha töb­bet nem ir verset. De néhány évvel halála ntán a modern francia költészet mér mesterét tiszteli benne. A völgyben egy katona alszik Egy zöld liget, ohol dalol, dalol a csermely, gyémánt- s ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet. A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg. Egy ifjú katona nyílt szájjal, sapka nélkül — nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak — úgy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül, úgy alszik zöld ágyán a napba sápatag. Mosolyog. Lábánál madárliliomok. Mint a beteg gyermek alszik és mosolyog. Ringasd szegénykét, föld, vedd a karodra: fázik. Hiába illatoz neki a puha pázsit. A napban aluszik, a keze halovány. Nyugodt Két vörös lyuk tátong jobb oldalán. Kosztolányi Dezső fordítása Ezzel a módszerrel feléra csökkennek az első félév ne­hézségei, hiszen a gyermekek­nek a négy betűforma helyett csak kettővel kell foglalkozniuk, a nagybetűkre való áttérés ide­jében viszont megfigyelőképes­ségük és íráskészségük már annyira fejlett, hogy a nagybe­tűk megtanulásával járó új ne­hézségeket könnyűszerrel meg­oldják. A piros színnel nyomott kisbetűk addig is figyelmeztetik őket arra, hogy azokon a he­lyeken -majd később nagybetű­ket írnak. A négy betűforma egyszerre történő oktatása rendkívül kés­leltette az egész ábc ismeretét. Csak az iskolai év végén olvas­hattak a gyermekek olyan szö­vegeket, amelyekben minden betű szerepelt. Ezért nem is ala­kulhatott ki náluk gyors és biz­tos betűasszociáció minden vo­natkozásban, de az írva-olvasás egyenletes ütemvétele sem. Az új ÁBC Olvasókönyv bevezeté­se megkönnyíti az osztatlan is­kolák elementaristáinak munká­ját. Az új tankönyv megjelenése azonban ennél többet is jelent. Egy folyamat elindítója lett, amely a két szomszédos ország Iskolaügyének színvonalára is kihatással lesz. Részben a fel­sorolt módszertani okok miatt, részben azért, mert kölcsönös akció gyümölcse, hiszen a Szlo­vák Pedagógiai Kiadó Šlabikár és Živá abeceda című tanköny­veit Magyarország is bevezette szlovák tannyelvű iskoláinak első osztályaiban. A szlovákiai magyar szülők ls új, szokatlan segédkönyvhöz jutnak néhány héten belül. Az SZPK, működése óta első ízben az új ÁBC Olvasókönyv, és az elsősökkel való munka meg­könnyítésére a szülők számára is kiad egy népszerűen megírt módszertani segédkönyvet, amely a szülőkkel ismerteti mindazt, amivel elsős csemeté­jüknek segítségére lehetnek. Nem egyszerű feladat elsős gyermek szülőjének lenni. A já­tékból a komoly és rendszeres munkára való áttérés idejeko­rán elég nagy terheket ró a gyermekre. S az első időszak a legnehezebb. Hogyan kell át­hidalni a gyermeklélekben le­zajló változásokat, hogyan kell elősegíteni, hogy megfelelő készségek és szokások alakul­janak ki benne, hogy kis életük e jelentős szakaszán sikerrel jussanak át? Ezekre a kérdések­re ad feleletet az elsős szülők könyve, amely az iskola és 8 család kapcsolatának fontos láncszemévé válhat. HEIMLER LÁSZLÓ 91. Már reggel óta megszűnt az összeköt­tetés Lapsinnal. Arrafelé befejezéséhez közeledett a tüzérségi tűzzel támogatott összecsapás. Valamennyi német ágyú munkában volt, de ilyen messziről még a robbanások sem hallatszottak. Min­dennél kínzóbbnak tetszett tétlenül fi­gyelni a harcot: a katonák idegei patta­násig feszültek, a front egyre távolodott, s most már mindenki ráeszmélt: ezután rajtuk a sor. A németek még támadásba sem lendültek, de a hadtest máris vé­dekezik. És ez volt a legjóvátehetetle­nebb. Ha az áttörés pillanatában a németek összegyűjtenek elegendő erőt az ellen­támadáshoz, minek folytán a hadtest veszteségeket szenved - ezzel az ellen­ség korántsem érte volna el azt, amit most megtett helyette az idő. Megölni a harcban egy, tíz, száz katonát: ez csupán annyit jelent, hogy bizonyos szá­mú katonával csökkent a hadsereg lét­száma, de a támadás átütő ereje ezt még nem sínyli meg. Ámde a vakrémü­letbe esett, sértetlen katona egymaga fellobbanthatja a rettegés ragályát. S ez a ragály már ki is tört. A legeltökéltebb lelki felbuzdulás pillanatában élő, de több napos tétlenségre kárhoztatott em­berek, akik percről percre, szüntelenül hallották, mint törik-zúzzák a hadsere­güket - ezek a katonák gyötrődni kezd­tek, rémhíreket rebesgettek, s éjszakán­ként úgy rémlett nekik, hogy a németek minden oldalról körülkerítik a hadtes­tet, s összevonják körülötte erőiket. S már nem is annyira az ellenség, mint inkább maga a rettegés volt iszonyatos, amely minden veszélyt megsokszorozott. A hadseregparancsnokkal megszakadt mindenfajta összeköttetés, onnan semmi­féle hír nem érkezhetett. Scserbatov el­küldött néhány motorkerékpáros össze­kötő tisztet, sőt egy könnyű harckocsit is útnak indított - de egyikük sem érkezett vissza. Déltájban a látcső két gépkocsit fede­zett fel a műúton. Rögtön jelentették Scserbatovnak. A tábornok az erdőben tartózkodott, ohová előző éjjel hátravon­ták Nyesztyerenkó hadosztályát. A mű­út keresztülszelte az erdőt. Amikor Scserbatov kiment az útra, a két kocsi már közel járt. Nagy sebességgel robog­tak, gyorsan növekedtek, erős motorjuk zúgása egyre hangosabb lett. A tábornok felismerte az élen haladó autót: a had­seregparancsnok „ZISZ" kocsija volt. A „ZISZ" megállt. Lapsin fedetlen fővel kibújt belőle, s nem fogadva a tisz­telgést, az erdőbe indult. A másik autó utasai is kiszálltak, nyugtalanul tekin­getve az égre. Szemlátomást iparkodtak a közelben maradni, mint a menekülők, akiket az utolsó pillanatban itt felejthet a kocsi. Scserbatov felismerte a hadmű­veleti osztály főnökét — de emez nem ismerte meg őt. A hadseregparancsnok nyomában ha­ladva, Scserbatov megállt a mező szélén, mint egy ajtóban. Amíg a két autó tar­tályába benzint töltöttek, Lapsin fel-alá járkált a mezőn és ingerülten járkált jobbra-balra. Krómbőr csizmát s a hő­ség ellenére fekete krómbőr köpenyt vi­selt — nyilván elfelejtette levetni és senkinek sem akarózott figyelmeztetni rá —, finom anyagból varrott gimnasz­tyorkója mellén a Munkás-Paraszt Vö­rös Hadsereg fennállásának XX. évfor­dulója alkalmából kapott kitüntetés, meg a Harci Vörös Zászló Rend. Háta mö­gé tette kezét, a köpeny hátul kidudoro­dott és a derékszíj két vége szabadon himbálózott. Scserbatov megkövülten állt. Nem a hadtestparancsnok előtt, hanem a rájuk leselkedő veszedelem iszonyú nagysága és elkerülhetetlensége előtt ­amit ez a férfi magával hozott. Az előtt, ami már most beteljesedett. És a látó­határ szélén, ahol alig néhány perce tűnt fel a műúton s száguldott idáig a két gépkocsi — a látóhatár szélén még végigmorajlottak a lassan elcsituló távoli tüzérségi tűz hullámai. Lapsin köpenyével szelet kavarba egé­szen közel haladt el Scserbatov mellett, és csupaszon fénylő, leborotvált kopo­nyáján a hadtestparancsnok vérző hor­zsolást vett észre. Scserbatov fizikailag érzékelte ezt a horzsolást. Egy pillanatra lehunyta szemét. És egyszeresek sóhaj­tást hallott. Lapsin egy kidőlt fatörzsön ült. A napsugarakban, melyek felülről rézsut áttörték az erdei homályt, mint ráncot vető csizmaszár csillogott a kö­penye, s a krómbőr gallér felcsúszott izzadó, csupasz tarkójára. És a köpeny mögül újra hosszú sóhaj hallatszott, olyan, mint a fogfájós ember sóhajtása. Scserbatov arrapillantott és gyorsan oda­ment Lapsinhoz. Emberi ösztöne vitte hozzá. - Hadseregparoncsnok elvtársi = szólította meg, mint egy beteget. — Pa­vel Alekszejevics! Lapsin ráemelte semmit sem látó, zavaros tekintetét. - Azt hiszed, szétvertek engem? Szétvertek? — mondta mint egy gyerek, aki nem szégyenkezik a dajkája előtt. - Váárjatok csak!... - Űj hadsereg­gel jövök ide, akkor aztán hírmondó sem marad belőlük! - Pavel Alekszejevics! — szólította meg újra Scserbatov, mintegy erőt öntve 92. belé, s iparkodva magához téríteni a pa­rancsnokot, ha már maga nem képes erre. És hátóval eltakarta az idegen te­kintetek elől. Bármilyen emberi is Lap­sin, a gyengeség pillanatában senkinek sem szabad meglátnia a hadseregparancs­nokot. — A hadtestet vissza kell vonni a megindulási körletekbe. Mégpedig percnyi halogatás nélkül. Még nem ké­ső. De holnap mór késő lesz. összekötő tiszteket küldtem ez ügyben önhöz... Engedje meg, hogy jelentést tegyek a helyzetről ... S a jelentéstevő engedélykérésben, a forma és tónus hangsúlyozott szabály­szerűségében nem kérés, sőt nem is kö­vetelés rejlett: hanem a katonaember méltósága, amelynek semmiféle körül­mények között sem szabad elvesznie, s amellyel most a tábornok lelket akart önteni Lapsinba. Felnyitotta oldaltáskája tetejét, a cel­luloidlap alatt a térképpel. Lapsin rá­függesztette szemét a kinyíló táskára, az előtte mozgó kezekre, figyelni kezdett és hosszú másodpercekig tompán bámul­ta a térképet. Scserbatov fölébe hajolva felvázolta a helyzetet, s csak a parancs­nok gyulladásos fejbőrét látta, vörösen égő, húsos fülét, izzadtan fénylő arcát meg bajusz vastagságú, durvaszálú sze­möldökét, melyet megszokásból fenyege­tően összeráncolt. Úgy tetszett, Lapsin figyelmesen hallgat. Kellő lassúságra kényszerítve magát, Scserbatov imigyen sugallta, magyarázta a helyzetet — sza­vainak mindenképpen el kellett jutniuk a parancsnok tuddfáig. Lapsin fölemelte fejét, és ültében merőn nézett a tábor­nokra. Tudatra ébredő pillantásában éles fény villant. Meglátta Scserbatovot. Azt az alárendeltjét, ugyanezt a hadtest­parancsnokot, aki már több ízben benső szégyenérzetre kényszerítette. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents