Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-09 / 309. szám, szerda

« A modern szlovák líra kincsesháza ül A BUDAPESTI EURÖPA KÖNYVKIADÓ — íolytatva kazettás sorozatát — Idén nyolc apró kötetben ad ízelítőt századunk szlovák költészetér31. Nem lehet a kiadót eléggé dicsérni, hogy a modern cseh költészet bemutatása után újabb vállalkozásával tizenhárom élő szlovák lírikussal ismerteti meg a magyar olvasót, meggyőzve őt arról, hogy érdemes volna teljesebb és átfogóbb képet szerezni a modern szlovák líra kincsesházáról. Első benyomásunk az, hogy Laco Novomeský, Ján Kostra, Pavol Horov, Štefan Žáry és Vojtech Mihálik személyében öt európai rangú költővel találkozunk, akik jelesen tesznek eleget a József Attila-i parancsnak: „...A mindenséggel mérd magad!..." íme, egy kis nemzet költőivel mutatja be nagyságát, helyét a világ Irodalmában, költőivel száll harcba az emberi méltóságért, az emberi értékek megvédéséért, költőivel mondja ki, hogy a fájdalmat reménynek kell felváltania, és a részvétet az igazság keresésével és meghirdetésével párosítani, ahogy ezt Novomeský oly mesterien teszi. Zádor András, a kis kötetek válogatója, helyesen jegyzi meg a Novomeský-kôtet utószavában, hogy a részvét és igazságérzet fakasztja Novomeský költészetében tiltakozását a társadalmi elnyomás, az erőszak, az embertelenség ellen. „Nem patetikus, felrázó tiltakozás ez, de nem is deklaratív. Szólamok helyett gondolatok formálódnak benne, nyilatkozatok helyett érzések. Áttételesen, allegórikusan, igényes formaművészettel", írja. JÁN KOSTRA IS BÜVÖLÖJE A NYELVNEK, mint néhányesztendővel Idősebb kortársa, az ő nyelvművészete sem öncélú; jó negyedévszázaddal ezeljtt írja, hogy a költészet kezdettől fogva a legnagyobb bizonysága, leghatalmasabb fegyvere az élet pusztító erői ellen. Tizenöt esztendővel később már hirdeti, hogy az ember kívül s belül képes megformálni a konok, anarchista világot, mert ura e világnak, „nem adja magát vak erőknek". A költő, a „szép igazság" keresője, az ősz kápráztató színeinek megéneklője, a boldogság .kergetője, álomvilágában is szülőföldje talaján marad, s a sötétben őrséget áll. Pavel Horov is nagy utat járt be, míg pesszimista életérzését, amelyet a világégést kiváltó fasizmus ültetett beléje, felváltja az újabb krédó, hogy nem a halálra, hanem a boldog életre esküdött fel. Tegnap gyermeki vakmerőséggel „szép messzeségekről" álmodott, s most úgy érzi, hogy gyermekkorának álma a „bőség kenyerével és borával kínál!". Mindemellett az örömet kereső Horov a magány költője, bár olykor űzi magától ezt a magányt, és a tömeggel akar harcba szállni: Bár ostoroz jégeső s fájdalom ver, mint a kő, de a tömeg lép elő a sötétség ellen s szívünket is harcba hívja. (Monológ) ISM£T MÁS HANG a szürrealizmusból induló Štefan Žáry, a mai szlovák lírikusok legtermékenyebbje, akit az utolsó évek nagy tudományos felfedezései késztetnek elragadtatásra. Az egykori hetyke, édes hangú Orfeus megfogadja, hogy amíg él, dalolni fog, a halálba is dallal megy még, ma korallt figyel, tengeri csillagot, moszatot, az űr meghódítását ünnepli, szemét a végtelen horizontok felé emeli és vigasztaló nagy eszmékkel csordultig teli korsókról énekel. A szlovák költészetben talán Žáry fejezi ki a legárnyaltabban a modern ember lelkivilágát, tagadhatatlanul gyorsan is reagál, ám olykor a művészi igényesség rovására. A katolikus költőként induló, humánus hangú Vojtech Mihalikot, akit a tudományos szocializmus megismerése és élete tapasztalatai érleltek szocialistává, kritikusai a háború utáni szlovák költönemzedék legtehetségesebb egyéniségének tartják. Ezt az egyéni hangú költőt Záryhoz hasonlóan a társadalom visszás jelenségei, a ma emberének félelmei nyugtalanítják. A hitvalló költőt nagy, tiszta humanizmusa és igényes verskultúrája megóvja attól, hogy agitatív szólamokkal fejezze ki belső világát, látomásait. Tegnap „vad fagytól üldözötten" plebejus ingben dalolt, ma is gyakran gúnyra rándul a szája és fintort vág, de a részvét bányászmunkája a mélybe ás, s onnan, a mélyből nemes érceket hoz a felszínre, az emberhez való kapcsolata is egyre bensőségesebbé válik. Zádor András, a kis Mihálikkötet válogatója és tehetséges fordítója, sajnálatosan nem vehette figyelembe az utolsó években megjelent köteteket, s ezért kissé csonka az a kép, amelyet az egyre egyénibbé és bensőségesebbé való Mihálikról ad. JÁN SMREK, Petőfi, Arany, Ady és József Attila kiváló fordítója és Emil Boleslav Lukáč, aki ugyancsak mint a magyar költészet ihletett szlovák tolmácsolója szerzett elévülhetetlen érdemeket, közösen szerepel a kazettás kiadás egyik kötetében. Smrek, a két világháború közti szlovák költészet legkimagaslóbb egyénisége, Végh György és Veres János fordításában meggyőzi az olvasót, hogy mint költő is európai rangú, jeles egyéniség. Túlcsorduló életöröme, vitalitása magas rendű, pompás formikészséggel párosul, szereimi költészete ujjongón idillikus, de hiba volna, ha nem látnánk, hogy volt érzéke korának szociális problémái iránt is. E. B. Lukáőnak egy tucatnyi verse az önmagával és a világgal vívódó, a lét értelmét kutató, keserű arcú költőt villantja fel. A „jó szív édenének" vízióját elnyomják a mitológiai és bibliai elemekkel tarkított képek. Lukáö a háború után csak idén publikált először, s eiinek tulajdonítható, hogy a válogatás igen hiányos képet ad róla. Ján PoniCan és Andrej Plávka, az idősebb nemzedék költői, szintén egy közös kötetben szerepelnek. Költészetük bővebb bemutatásától talán azért állt el a kiadó, mert mindkettőjüktől a közös könyvkiadási egyezmény keretében már megjelent egy bőséges válogatás. Poiíičán, a két világháború közti esztendők legjelesebb szlovák forradalmi költője forradalmi hitével, tények lírai közlésével kívánta olvasóit mozgósítani. Mozgalmi költészetet mívelt; az antológiába nem annyira riadót verő, agitatív szólamokkal élő versei kerültek, mint inkább az ifjúságát, emlékeit idéző, sapádt szerelmét megéneklő költeményei. ANDREJ PLÁVKA sajátos liptói színt kever a szlovák költészet sokszínű palettáján. Hol himnikusan, hol elégikusan meg ének U szűkebb pátriája hegyvllágának szépségelit. Hangja nem szól a havasi kürtök erejével, egyik kötetének Liptói furulya címet adja, s ez találó, mert valóban a furulya szívhez szóló, gyengéd hangja szól általa a szlovák költészet orchesterében. Csaknem minden versének pásztori a hangja, és emberi, mint aki a földttől sohasem szakadt el, mert tudja, érzi és vallja, hogy ez a földhöz kötődő szál az élet megtartója; ez a felismerés vitte a felkelők közé, ez láttatta meg vele. negyvennégy karácsonyán a béke jelképére, a havasi fenyőkre aggatott embertesteket, az „ördög szörnyű díszeit", és ez a földközelség értette meg vele a szocialista forradalom lényegét. Nincs itt terem, hogy a „második nemzedék" további négy költőjével, a szürrealizmusbél elindult Vladimír Reisel, a Madáchot, Radnótit, Juhászt és Forbát Imrét kivételesen nagy tehetséggel fordító Ctibor Štítnický, a politikus-költő Milan Lajčiak, az egykötetes és csaknem tíz esztendeje hallgató Milan Rúfus költészetével érdemben foglalkozzam. Helyük van az antológiában, de nem hallgathatom el, hogy erős hiányérzéssel nélkülözöm főleg Ivin Kupec formabiztos, gondolatgazdag és érzelemdús költészetét, amely úgy szívta magába a legmodernebb költőélményeket, hogy emellett lírája nem vesztette el sajátos, egyéni színeit. De ugyanúgy bemutatásra vár Pavol Bunčák elmélyült, érett lírája is. A HARMADIK, A LEGIFJABB NEMZEDÉK nem szerepel az antológiában, Miroslav Válek megkülönböztetett figyelmet érdemelt volna, az ő elkötelezett, rangos hangja nélkül elképzelhetetlen a modern szlovák költészet — de tudom, hogy évek előkészítő munkája előzte meg e kazettás antológia megjelenését, a fordítói munka olyan időben kezdődött, amikor Válek még nem jelentkezett oly felfigyeltető hangsúllyal, ezért az ő kimaradását nem rovom fel sem a kiadó, sem a kis kötetek anyagát összeválogató Zádor András hibájául. Válek és a fentebb említett Ivan Kupec és Pavol Bunčák esetében pótlásra, kiegészítésére kellene gondolni. Zádor utószavainak kis terjedelme nem engedte meg, hogy hiánytalan jellemzéseket kapjunk a költőkről, de a portrék érintik a lényeget, helyesen érzékeltetik a kort is, és pontosan megjelölik az egyes költők helyét a mai szlovák lírában. A fordítók: Bede Anna, Demény Ottó, Dudás Kálmán, Eör si István, Farkas Jenő, Garai Gábor, Hajnal Gábor, Illyés Gyula, Kiss Károly, Pákozdy Ferenc, Pór Judit, Tótfalusi István, Veres János, Végh György és Zádor András jeles munkát végeztek — annak ellenére, hogy legtöbbjük nem tudja jól a nyelvet, és kénytelen volt nyersfordítások segítségével dolgozni. AZ EREDMÉNY AZT MUTATJA, hogy hídverő fáradozásuk nem volt sikertelen, mert '—Leonyid Martinov szavaival élve — nem a verslábak és metrumok tökéletes ismerete teszi a jó fordítót: — a vers szívverését kell éreznie. Igen, ezt a rokoni szívverést a fordítók jelesen meghallották. EGRI VIKTOR m i r o 51 nem szamo It b a történele m IDESTOVA FÉLSZÁZ ÉVE lesz annak, hogy ilyenkor, őszidőben, kártyavárként összeomlott az egykori Osztrák-Magyar Monarchia. Hosszú, de áldatlan fennállásáról ma már az átlagember is eleget hallott, tanult, olvasott. A Habsburgok évszázados kényuralma, zsarnokoskodása sem ismeretlen előttünk. Kevesen hallottak viszont arról a néhány derűs mozzanatról, amely ezután szállóigévé vált a nép ajkán. Hát ki engedte meg? Amikor az európai szabadságmozgalmakat kiváltó párizsi februári forradalom híre eljutott Ausztriába, az osztrák császárváros munkássága is kivonult az utcára. Akkoriban, 1848 márciusában, egyidejűleg a magyar szabadságharc kirobbanásával, I. Ferdinánd trónolt a bécsi Burgban. Ennek a Ferdinándnak szellemi képességeiről a történészek nem nyilatkoztak a leghízelgőbben. Mert amikor Metternich miniszterei nök lélekszakadva jelentette, hogy a nép tombol, elárasztja az utcákat és Habsburg-ellenes jelszavakat kiáltoz, a kissé ütődött uralkodó csupán annyit jegyzett meg méltatlankodva: „Hát ki engedte ezt meg nekik?!" Girardi és Ferenc Jóska I. Ferdinánd osztrák császár, illetve V. Ferdinánád magyar király fiáról és utódjáról, I. Ferenc Józsefről még ennél is kevesebb adat szűrődött ki a párnázott ajtók mögül. Szűkebb környezetének szolgalelkű tagjai inkább felnégyeltették volna magukat, mintsem a császár magánéletének kulisszatitkait szellőztették volna. Az egyetlen, de egyúttal elvitathatatlanul hiteles forrást Katharina Schratt emlékiratai képezik. Schratt Katalin bécsi színésznő az öregedő uralkodó feltétlen bizalmát élvezte. Bejáratos volt a Burgba, és kapcsolatait nemegyszer színtársainak felsegélyezésére használta ki. Ezt tette péudául Girardi (ejtsd: Zsirardi) nevű kollégája érdekében. A hallatlan népszerűségnek örvendő színész ugyanis idült anyagi zavarokkal küzdött. A szellemességtől sziporkázó, művelt színésznő egy alkalmas pillanatban előadta kérelmét a császárnak: segíteni kellene — úgymond — a bécsi színházlátogatók dédelgetett kedvencén, Girardin, akit az anyagi összeroppanás heveny veszélye fenyeget. Hitelezőinek népes tábora végrehajtással, sőt árveréssel fenyegetődzik! Az örökké rosszkedvű öregúr nyelt egy nagyot s megkérdezte: — Hát mennyit adjunk annak a tékozló komédiásnak, akinek az úristen pénze sem elegendő? — Ferenc József magánéletben is plurális majestatisban, „fejedelmi többesszámban" beszélt. S mivel fogalma sem volt a pénz értékéről, illetve vásárlóerejéről, folytatta: — Tíz forint elég lesz neki? Erre már Katalinon volt a nyelés sora. Udvariasan megjegyezte, hogy szerény nézete szerint ebből az összegből neoa futná... — Ha tíz forint kevés — dörgedezett az öreg — kiutalunk neki tízezret! — Így sikerült Katalinnak helyrebillentenie a nagy népművész, Girardi anyagi és egyúttal lelki egyensúlyát. A zergevadászat alkonya Ferenc József szenvedélyes zergevadász volt. A századforduló körül azonban Bécsbe idézték Seeppl-t, a császári fővadászt. Tudomására hozták, hogy őfelsége életét és testi épségét többé nem lehet könynyelműen kockára tenni holmi nyaktörő hegyi ösvényeken: befellegzett a zergevadászatoknak. Az öregúr elvégre hetvenöt éves lesz! Alig érkezett meg a császár Ischl-be, nyári székhelyére, máris unszolni kezdte a vele egykorú Sepplt, az egyetlen halandót, akinek szabad volt tegeznie az uralkodót. A fővadász ötölt-hatolt, de végül mégis kibökte: nincs többé zergevadászat! — Ki tilthatja ezt meg nekem? — fortyant fel a legfőbb hadúr, aki megszokta, hogy parancsait vakon teljesítsék. — Senki sem tiltja, Felség, de lásd be, hogy öregszünk! Vénülünk! — Miből gondolod? — förmedt rá a császár meghökkenve. — Arról, hogy hülyülünk — válaszolta Seppl szándékosan többesszámot használva, hogy általánosítsa a jelenséget. — Hülyülünk? — méltatlankodott az öregúr. — Hát ezt én még nem tapasztaltam maga mon! — Igazad van, Felség, én sem, de mások észreveszik rajtunk! Az ifjú néma levente Ferenc József egy alkalommal személyes jelenlétével „tüntette" ki a prágaiakat egy hídavatási ünnepségen. Másnap a helybeli lapok is megemlékeztek a „történelmi eseményről". Egy ravasz újságíró pedig „Procházka na moste" címen írt cikket egy cseh lapban, ami azt jelenti, hogy: Séta a hídon. Csakhogy úgy is értelmezhető, hogy Procházka, azaz egy Pro-^ cházka nevű egyén volt a hídon. Azóta František Procházka lett a császár „fedőneve" a iílp száján. Hiszen valódi nevén amúgy sem szapulhatták büntetlenül az államfőt. Legközelebbi prágai látogatása alkalmából egy pöttömnyi cseh iskolásfiúnak kellett a császárt felköszöntenie. Ferenc József átvette a hatalmas virágcsokrot, megcirógatta a kisfiú arcát, majd leereszkedőn megkérdezte tőle: — Hogy ts hívnak, kisfiam? Mély csend. A különben virgonc kölyök mintha néma leventének csapott volna fel: megmakacsolta magát s hallgatott, mint a csuka. Mire elvonult a díszmenet, egy prágai városatya ráförmedt a hallgatásba burkolózó gyerekre: — Miért nem beszéltél, ebadta kölyke, mi a neved? — František Procházka — hangzott a szűkszavú válasz. K. E. A napokban készítették el a braislavai TV szilveszteri műsorának utcai felvételeit. A forma meglehetősen ígéretteljes, reméljük, a tartalom sem okoz csalódást, (F. Urban felvétele.) KULTURÁLIS HÍREK • AZ ELMEGYÜNK A VÁROSBA című olasz—jugoszláv koprodukciós film forgatókönyve Pratollni és Zavattini közreműködésével a magyar származású neves olasz írónő, Edith Bruck novellájából készül. A filmet Nelo Risi rendezi. A női főszerepet Geraldine Chaplin játszsza. • AMERIKAI MUSICAL-lal kezdődött az idény Londonban. A címe: Funny Girl. A kritika szerint főleg azért érdemes megnézni, mert a címszereplő Barbara Strelsand, aki már New Yorkban Is három évig játszotta ezt a szerepet, és akit ez az alakítása avatott sztárrá, kivételesen nagyszerű színészi teljesítményt nyújt. 196B. XI. 1966.