Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-09 / 309. szám, szerda

S

ERKE KÖZSÉGBEN Kisbenedek Károly nyugdíjas kovácsmester szobakonyhás házába toppanunk be. A konyhaasztalon szardíniás doboz, összekunkorodott piros almahéj. — Éppen most reggeliztem ... — mosolyog az öreg. A pokróccal letakart csőágyon ül, arca rózsás, haja és bajusza hófehér. Tiszta, kék szeme elevenen csillog. Hetven három esztendős. Felesége két évvel ezelőtt meghalt, azóta egyedül éldegél a falon függő régi fényképek között. Gyermekük nem volt soha. A szomszédok, rokonok hordanak neki meleg ételt. Házi borral kínál, melyben fölfelé száll a gyöngy... jekatyerinburgi vonalra. In.ien išfliét táborba vitték, más városba. Egy szép tavaszi napon az őr oroszul megkérdezte—a foglyoktól: — Melyikötök volt kertész odahaza? A zömök kovácslegény akkor már értett oroszul, sőt írni-olvasni is tudott Puskin nyelvén. Jelentkezett kertésznek. Jelabuga városba került, állami kertészetbe, melynek egy derék, barátságos asszony volt a vezetője. Kisbenedek Károly a fákra ügyelt fel, a sétateret ápolta, a gyümölcsöst tisztogatta Eltelta nyár. Ősszel kitört a forradalom ... Fehérgárdisták szállták meg a várost, s Károly bátyánkat NÉ6Y A6YÜ Apja is kovács volt, ő maga 1911-ben szabadult fel, és Pálfalára került segédnek. Még az első világháború előtt Feleden, Détérben és Jánosiban is dolgozott ... A háború kitöréséről a megyeszékhely terén szerzett tudomást. A fellobogózott városház erkélyén urak álltak, s alant kórusban kiáltozta a félrevezetett tömeg: Éljen a háború! Nemsokára vizitációra hívták Losoncra, besorozták gyalogosnak. Besztercebányára vonult be, és ott szolgált 1914 decemberéig. Katonakovács volt, a frontra induló lovakat patkolta. Aztán szürke mundérba öl töztetté>k és kivitték Galíciába. 1915 márciusában századukból csak tizennyolcan maradtak életben. Később a drótvágók közé osztották be, előre kellett nyomulniok az orosz állásokba, hogy utat nyissanak a századnak. Egy alkalommal az oroszok áttörték a rajvonalat. Kisbenedek Károly többedmagával egy gránátvágta tölcsérben húzódott meg. Kisvártatva cári katonák kerítették be rejtekbe lyüket, s kiragadták kezükből a puskát. így esett fogságba öt szlovák bajtársával együtt.. T

IZENHAT NAPIG gyalogoltak. Másnap kenyeret kaptak, majd vonatra kellett szállniok. Csak annyit tudtak, hogy az irány: Szibéria. Hosszú hónapokat töltött a táborban. Patkókat készített. A kemence tüze csak az arcát égette, a hátát jeges hideg borzongatta. Egy év elteltével vasútépítéshez vezényelték át a foglyokat, melegebb vidékre, a és egy szlováik barátját, akivel a kertészetben együtt dolgozott, magukkal hurcolták. Egy folyami hajó fedélzetén találták magukat. Elárvult, kopár partok közt úszott tova a hajó. Kikö töttek. A kiéhezett foglyok nem hagyhatták el a fedélzetet. Csak a gárdisták szálltak partra, elmentek a faluba mulatni... — Egy jószívű őrnek köszön hetem az életemet, — mondja az öreg kovács az asztalra könyökölve. — Elárulta, hogy ki akarnak végezni bennünket. Azt tanácsolta, szökjünk meg, amíg lehet; sajnálná, ha elpusztulnánk, ő sem marad sokáig a fehérek között, rövidesen kereket old ... A kovácslegény és a szlovák cimbora ki is osontak a partra, szénakazalba bújtak. Megvárták, amíg a hajó felszedte a horgonyt. A két szökevény nekivágott az országútnak. Egy öregemberrel találkoztak, akitől megtudták, hogy a város, ahonnan elhurcolták őket, a vörös katonák kezére került. Kilencven versztnyire van a város. A két legény tovább gyalogolt. A fe hérek által megszállva tartott terület határán tatár kocsit fogadtak, s végre szánalmas rongyaikat is levethették, tatár ruhát öltöttek. Erdőkön, mezőkön vergődtek keresztül, zuhogó esőben. Az ítéletidőben eltévedt a tatár kocsis. Betértek egy házba. Még ivóvizet sem kaphattak, sáros pocsolyavízből kotyvasztottak teát maguknak. Lefeküdtek a földre az elázott tatár gúnyában. Reggel a házigazda elmondta, merre jutnak el legkönnyebben a vörösökhöz. A tatár kocsival siklottak át az arcvonalon, majd gyalog folytatták útjukat Jelabugáig. Útközben elhatározták, hogy bosszút állnak a fehéreken, akik meg akarták ölni a foglyokat, s akiknek a sok szenvedést köszönhetik. A

VÖRÖS KATÓNAK befogadták maguk közé a foglyokat. Kisbenedek Károlyt aki jól értett a tűzfegyverekhez és a gépek szereléséhez, kinevezték szakaszvezetőnek. Az volt a feladata, hogy gépfegyveres csoportjával négy ágyút fedezzen. Beosztásában leszereléséig megmaradt. — Boldog voltam, hogy végre fegyver van a kezemben, és a fehérek ellen harcolhatok ... A csaták sikeresek voltak, a vörösök több helységet bevettek. Egy fegyvergyárért nehéz haircot vívtak, hetven ember esett el. Később visszavonlulás következett, de az ágyúkat akkor sem hagyták cserben. A zűrzavarban Kisbenedek Károlyra ráfordult az egyik ágyú. megsérült a hátgerince. Nem törődött vele, tovább küzdött, S az ágyúkat nem tudták elvenni tőlük. Aztán újra a vörösök törtek előre, kergették a menekülő fehér banditákat. A gömöri kovácslegény hosszú hónapokon át védte, oltalmazta a négy rábízott ágyút. Akkor már jól tudta mit Jelent a „kommunista" szó, s kik azok, akik a harci feladattal megbízták. Tudta, ha a vörösök győznek, jobb sorsa lesz a népnek ... Egy alkalommal felderítőként egyedül hatolt be az erdő sűrűjébe, hogy kifürkéssze, hol táboroznak a kozákok. Oly közel merészkedett az ellenséghez, hogy kihallgathatta a kozák katonák beszélgetését. Zsebében töltött fegyver lapult: ha fogságba esik, végez magával. Nem került rá sor, visszakúszott övéihez, rajvonalba állította a szakaszt, és meglepték a mit sem sejtő kozákokat... A négy ágyúnak nem esett baja; a hadiszerencse a vörösök mellé szegődött, és Kisbenedek Károly 1919-ben hazaindulhatott régen látott szülőföldjére. Két bajtársával Moszkvában töltött egy éjszakát. Súlyos gondokkal küszködött, sokat nélkülözött akkoriban a főváros lakossága. Az emberek azonban bizakodva tekintettek a jövőbe, és Lenin nevét emlegették. Sok viszonytagság közepette, Németországon keresztül vetődött haza. Putnokon meg akarták kínozni a Tanácsköztársaság leverésére érkezett román katonák; megtudták, hogy vöröskatona volt. Sikerült átszöknie Csehszlovákiába. Bellényben telepedett le, majd megházasodott és Hanvára került, ahol hat évig dolgozott. Végül elszegődött Serkére községi kovácsnak ... A felszabadulás után sokat forgott a szovjet katoiják körében. Megkérték, legyen a tolmácsuk. örültek, amikor megtudták, hogy egykor vöröskatonaként harcolt a fehérek ellen ... K

ISBENEDEK KAROLY egyedül él Serkén a régi házban, rádiót hallgat, olvasgat, megsárgult papírjait rendezgeti. Gyakran eszébe jut a távoli Jelabuga és a négy ágyú ... Egy füzetbe öreges betűkkel leírta élete történetét. Az életrajz másolatát a járási pártbizottság levéltárában őrzik. A falu tanítója krónikát készül írni, melybe az öreg kovács visszaemlékezéseit is bele veszi. Az ő neve nélkül hiányosak lennének a Serkéről szóló feljegyzések... VERES JÁNOS Vál asz bírálatunkra Elintézést nyert az udvardi bölcsőde ügye Szmatana Lajosné udvardi lakos október elején levélben elpanaszolta szerkesztőségünknek, hogy a 45,000 korona költséggel átalakított bölcsőde nincs eléggé kihasználva. Ez a tény sok dolgozó anyát érint, mivel munkaidő alatt gyermekeiket nincs hol hagyniuk. A bölcsődébe csak 24 gyermeket vettek fel, holott befogadóképessége 45. Panaszukkal többször felkeresték az Illetékeseket, de mindhiába. Felvilágosításért a JNB egészségügyi osztályához fordultunk, ahonnan a napokban érkezett meg Mudr. Rudolf Vlteknek, a szakosztály vezetőjének válasza. „Az udvardi bölcsődébe eddig lehetetlen volt több gyermeket felvenni, mivel nem állt rendelkezésünkre elég képesített egészségügyi nővér, jobban mondva bérezésükre nem volt fedezetünk. Ezt a problémát sikerült megoldanunk: két gyermeknővért és egy kisegítő munkaerőt alkalmaztunk. Ezek után semmi akadálya sincs, hogy az anyák elhelyezzék gyermekeiket az udvardi bölcsődében. Tatarozni fogják a košicei dómot Szlovákia egyik legszebb műemléke, a XIV. és XV. században épült kassai dóm már érzi a századok súlyát — sürgősen javításra szorul. Erről beszélgettünk Ivan Štrba mérnökkel, a keletszlovákiai KNB k'ulurális osztályának dolgozójával. • Mikor fognak hozzá a renoválási munkálatokhoz? — A fénykép-dokumentáció — az ily nagyszabású munkálatok nélkülözhetetlen kelléke — pontos és hosszadalmas felmérések után már elkészült. A munkálatokat 1967-ben, de legkésőbbem 1968 elején elkezdik. • A dóm melyik részét fogják tatarozni? — A dómot az 1875. évi hatalmas vihar alaposan megrongálta, s ezért 1877 és ^96 közözz lényeges javításokat végeztek rajta. Azóta hetven év múlt el... Most tatarozni fogjuk a templom homlokzatát, tornyait, belsejét, a Mihály-kápolnát és a dóm északi szomszédságában álló háromemeletes, négyszögletű campanilet, az Orbán-tornyot is. • Mennyi a költségvetési előirányzat? — A műemlékek szakszerű karbantartása és felújítása igen költséges. A dóm renoválására mintegy 18 millió koro1 nát fordít a Műemékvédelmi Országos Bizottság. Ital (Berenhaut felvétele.) 89. S miközben felmérte a történtek iszonyú értelmetlenségét — hiszen ezek az emberek minden kétséget kizáróan oroszok —, és ráébredt, hogy sürgősen mondania kell valamit s elébe kell vágnia a veszedelemnek: — mindennek ellenére bágyadó irtózattal érezte, hogy fásult közöny keríti hatalmába. Mintha vonat robogna feléje ólmában, s ő látja, tudja, hogy el kéne ugrania a sínről, ámde a veszély vonzza, megbabonázza: Salajev csak bámulta szorongó kábulatban ezt a rohanvást közelítő halált, és erőtlen, ingatag lába mintha a földbe gyökerezett volna. Valószerűtlenül tisztán érzékelte a két dimenzióban megjelenő időt: a mellette elvillanó másodpercek irtózatos sebességét, amikor még tehetne valamit s tennie kell valamit - s a tudatában vergődő, elakadó gondolat lassúságát. S mindebben az élete volt a tét és még valami nagyon fontos, amihez folyvást közeledett, de aminek teljes megértésére már nincsen idő. - A hadtest különlöges osztályának főnöke vagyok — mondta letörten. És o katonákra emelve bizonytalan pillantását, lenyalta ajkáról a vért. Először tapasztalta, mint hangzik hazugságnak oz igazság. Annál szörnyűbb és nyilvánvalóbb hazugságnak, minél makacsabbul bizonygatja. Éppen most, e percben: a sofőr szökése után. A vörhenyes szemöldökű vöröskotona fehér fogát, kivicsorítva, megragadta mellénél a gimnasztyorkát és mogához rántotta. Salajev megrándult, de a férfi vasmarokkal szorította. Nem lévén ereje kitépni magát, csak összeráncolta homlokát. Puskatus villant meg a szeme előtt és lecsapott rá. A földre rogyva érezte, hogy lecibálják róla a gimnasztyorkát, s vidám hangok ütötték meg a fülét: — Fiúk! Seleminge von! — Hogy megóvja a tetvektől! — Felülre orosz holmit húzott, de az ingét már nem cserélte ki... — A fájdalom, mely izzó villámként voikította el. Salajevet, talpra állította a földről. Vérben forgó szemmel fölugrott, és hevesen kitépte magát őrzői kezéből. Vérrel s csontszilánkkal teli szájában akadozva megmozdult kitört fogainak éles csonkjától megsebzett nyelve, s kiáltott valamit: talán a legfontosabbat életében, de senki sem értette meg a kiáltását... TIZENÖTÖDIK FEJEZET Annak a katonának az életében, aki előugorva a házból, meglátta az utcán robogó német motorkerékpárosokat s letérdéive tüzelt rójuk, majd elpusztult egy géppisztoly-sorozattól: a katona számára ez a röpke pillanat attól fogva, amikor meglátta a németeket, s szaladni kezdett, aztán megtorpanva tüzelt az ellenségre, egész addig, amikor már ott hevert az úton, s oz egész oszlop, motoros motoros után, keresztülhajtott a testén — e katona számára ez a mérhetetlenül kicsiny idő magába foglalt mindent: félelmet és elszántságot, életet, jövendőt és halált. A hadműveleti térképen azonban ő is és mindazok, akik életüket vesztették ebben a rövid éjszakai harcban, meg a németek, akiket utóbb Goncsarov tüzérei, puskatussal ösztökélve, futva hajtottak végig a főutcán — a térképen valamennyien egyetlen vékony, gombostűhegynyi kék nyilacskává változtak, amelynek visszafelé hajlott a vége. Számtalan ilyen hegyes kék nyíl hatolt be azon oz éjszakán a harmadik lövészhadtest körzetébe, s szúrósan meredezett belőle. S e nyilak segítségével a németek hozzávetőleges pontossággal megállapíthatták a térképen a hadtest körzetének kiterjedését, továbbá oz áttörés nagyságát és mélységét. Nem volt kétséges, hogy mindezek a rövid összecsapások az első közelférkőző német alegységekkel zajlottak, amelyek harcfelderítés céljából hatoltak előre. Hogy honnan is tervezik a németek a főcsapást - ezt Scserbatov még nem látta világosan, de nagyobb mélységben nem végezhetett felderítést, mivel egyetlen repülőgéppel sem rendelkezett. A németek viszont éjjel-nappal ott röpködtek a hadtest fölött, bombáztak, géppuskáztak, és természetesen fényképeztek. Az oroszok rendkívül szigorú parancsot kaptak az álcázásra, földbe rejtőzésre, ez azonban már semmin sem változtathatott. A tábornok ott ült Szorokinnal a térkép előtt és tucatnyi változatot gondoltak kl, a németek számára legelőnyösebb és maguk számára a legelőnytelenebb helyzetet véve alapul. Csupán egyetlen variánst félt Scserbatov fontolóra venni. Attól a gondolattól rettegett, hogy mi lesz, ha a németek egyáltalán nem fognak támadni, hanem a főirányban fejlesztik ki a sikert, az ő hadtestét pedig egyre mélyebben és mélyebben maguk mögött hagyják. Mert ezek a kis alegységek, amelyek éjszakánként harcot kezdeményeznek, csupán olyanok, mint a medvére támadó ebek. Ezek csak addig fognak ugatni, csaholni, harapni, százfelől beleakaszkodni a hadtestbe, amíg fel nem tűnik a fegyveres vadász. Ez a fegyveres vadász alkalmasint nem volt más, mint a tőlük délebbre elhelyezkedő szomszédos német hadsereg, amely támadásba lendülve, nyomban a hadtest hátába kerül s elvágja a főerőktől. Ezért rettegett Scserbatov ettől 90. a gondolattól, mert ennek a variánsnak nem volt megoldása: ez a megsemmisülést jelentette. Csupán egyetlen kivezető út kínálkozott: haladéktalonul viszszavonni a hadtestet a megindulási körzetekben, és arcvonalba fordulva, felfogni a csapást. Ámde magában nem volt joga ehhez, hiszen a saját hadtestét védelmezve, más magasabb egységekre is rázúdíthatta az ellenséges csapást. Lapsin parancsa értelmében a hadtestnek be kellett ásnia magát és várakoznia kellett. És pontosan azért, mert Scserbatov félt a variáns gondolatától, szüntelenül ezen járt az esze, sőt már az első lépésekre is elszánta magát: éjszaka, kiterjesztve a szárnyakat, kezdte hátravonni Nyesztyerenko hadosztályát. Bár minden másképp is történhetett. Hiszen ugyanúgy, mint ő, Scserbatov, aki most ott ül a térkép mellett s fél a legrosszabbra gondolni — ugyanúgy ott ül a maga térképe előtt o német hadsereg parancsnoka is, a hadseregé, amelynek hátában — az összeköttetést fenyegetve és gyors ütemben előrehatolva - felbukkant egy tüzérséggel és lőszer-tartalékkal felszerelt orosz lövészhadtest. Ebben a változó pillanatban, amikor a németek főerői még nem szabadultak fel a fronton, a mögöttes területük pedig megszállatlan volt: e pillanatban megingott a hadiszerencséjük, tehát orosz részről sürgős döntés kellett, új csapásra volt szükség. Ámde Lapsin erre a csapásra nem volt felkészülve. Folyvást visszavonulva, el sem tudta képzelni, hogy támadni is lehet. Egy hadtesttel csapást mért az ellenséges szárnyra, de mivel nem észlelte azonnal az áttörést, csupán annyit látott, hogy a németek tovább folytatják az előnyomulást, megijedt, hogy elveszíti ezt a hadtestet is. S a legértelmetlenebb parancs mellett döntött: megállni és várni. Ezzel szabad kezet adott a németeknek. (Folytatjuk) l