Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-07 / 307. szám, hétfő

p.«s, zajtalanul lépcsők vezeti kétezer em;yszerre klszolnfiilkék hosszú ; minden főváalatt kapcsolali. a nemzetközt ifontosabb közfőváros van a az állandóan földi tudósítók dná az ittenit, vannak itt tuegyes szocia, minden nailsta párt közc ls van itt \ legnagyobb rnökségek — UPI, a Reuter, így, mint a viul a New York rodát tartanak ihol a nap 24 iák a TASZSZ 'elex előfizetőt angol vagy ivániák-e meg\reket), és szól Kremlbe pernnap jutnak el innál gyakrabzk téri 27 emeletbe, a Szov'minisztériumátik meg rövids előtt a szovfontosabb jegycumentumainak álaszol kérdégyminisztérium < vezetője. (A ium egyébként t a szovjet kültó központja, lányos analízi:ú műhelye ts. '. olyan publiGromiko külizerkesztésében >tt cikkgyűjteegyüttéiésröl, >t fundamentá! leszerelésről, lácia története két kötete). sajtókonfereni szovjet (irháké be tapasztaicionális színoszov Egyetem ilete. Ennek az Moszkva erre 1 masabb terme, ros értelmében sajtókonferenket „egyenes stitenek az InEuróvizió adóizgalmas azokknak a feladagpolitika egyik Moszkvában telgálatot. Nagy ják őket, hataljárhatnak be, határokat lépfigyelmük kömindig ott áll kétkilométeres a Kreml köra vtlágpolitU v kezdeményeRIPORTJA N. APN felvételei) NYIKOLAJ NOVIKOV: MOSZKVA, TE TANÍTS ENGEM Te toníts engem, Moszkva, " a szabadságra taníts meg. A városterek mélyén hozzád fohászkodom, lásd. Mi tévő lennék, ho visszhangra nem talál szavam? Fogytán kevés eröm, azért nem értjük, haltjuk egymást Dördül mégis a kövezet, összhangod orgonája szól, a hidak árnyékában csobban a csendes vii színe, póznák vas léptét hallom, o huzalok zenéje zeng, esö esik, föltündököl a szivórvónyhíd hét színe. Te taníts engem, Moszkva, hadd legyek bátor ember. Egyenes úton járjak, ne céltalan ösvényeken, (gy járt előttem egykor Gerzen és Belinszkij, járatlan rögös úton, mint maga a történelem. Gépek s a földalatti gyors lüktetését hallom, és éjszaka a fényes Szadovoj-körútra látni. S ott a felhőkarcoló mögött, mint Polenov csendélete: öttornyú katedrális kerekded kupolái. A századok homályán, tülekedő processziók s a stílusok zűrzavarán mégis áthatolt a fény. Ám sokan nem is sejtik, hogy mi a tökély ebben: a mindenség egy harmatcseppben I Ezt akarom megtanulni én. A mozgást, mely alkonyatkor és éjszaka sem tér pihenni, a széoséaet, amelyhez már semmit sem kell hozzátennem, r -^árnyalást, hogy a fejem ne szédüljön erre taníts meg, Moszkva, erre taníts meg engem. Bábi Tibor fordításg Százd Így nevezik azt az Ipoly menti falucskát, amelyben néhány órát időztem. A megfogalmazás nem is egészen helyes, mivel magát a falut éppen csak, hogy érintettem. Csak addig időztem olt, amíg megkérdeztem a községházán, hogy merre találom a szövetkezet irodáját. — Arra Déménd felé — kaptam az útbaigazítást. A gazdasági udvart el sem kerülheti. Az irodának is ott szorítottak helyet... Szokás szerint az elnök felöl érdeklődtem. Ketten is bizonygatják, hogy néhány perccel érkezésem előtt az istállók felé vette az irányt. Máris a nyomába szegődnék, ha ... — Hiába hozták annak idején rendbe az udvart, ma mégis bokáig ér a sár. Nincs ezen mit csodálkozni, különösen ilyenkor, őszi időben. Magam is látom, hogy félcipőben aligha jutnék messzire. Aztán mégiscsak akad egy pirospozsgás fiatalember, aki vállalkozik az elnök előkerítésére. Nekem meg azt tanácsolja, hogy várjam meg az irodában. Talán meg is fogadtam volna a tanácsát, ha nem a traktorjavító műhely előtt visz el az utam. Ott pedig éppen egy robusztus lánctalpasnak babráltak a „gyomrában". Egyszerre három kíváncsi szempár tekintett felém. Hamarosan megbarátkoztunk. Rögtön észrevettem, hogy barátságos emberek ezek a százdiak. Amikor már eleget szapultuk a cudar időt meg a vendégmarasztaló sarat, fordítottam egyet a szón. — Hát, hogy s mint csörgedezik itt az élet. Mi újság a százdí szövetkezetben ? Markos, javakorabeli férfi adja meg a választ, j Most is sajnálom, hogy nem jegyeztem föl a nevét j. — Csak ennél rosszabb sohase legyen. — Es a szövetkezet? — Arra ts csak azt mondhatom: megy, megyeget... Nem mintha hazabeszélnék, de akár hiszt, akár nem, dolgos nép lakja ezt a falut. Mélyen a szemem közé néz, s közben azt latolgat f a, folytassa-e tovább. Bólint néhányat, mintha ezzel is bizonyítani akarna valamit, majd újból felveszi a beszélgetés fonalát. — Lassan a ml szövetkezetünknek is neve lesz már a járásban. Különösen az utóbbi esztendőkben ... Azelőtt, ha jól számba veszem, összesen talán tíz elnöke is volt már a szövetkezetünknek. De a pénz valahogy mindig elkerült minket. — Es a mostani elnök? — Rendes ember az, kérem. Nem falubeli. Ipolyviskről került hozzánk. Talán annak idején hallotta már hírét Bartal Lajosnak. Hatvanháromtól elnökösködik nálunk. Az első év neki is nehéz volt. A következő már jobb. Most pedig az a hír járja, hogy a szövetkezet történetében először — nemcsak tervezgetjük a munkaegység értékét, de hiánytalanul meg is kapjuk ... Miközben így belemelegszünk a beszélgetésbe, az elnök is előkerül. Együtt lépjük át az iroda küszöbét. A kis vaskályhában barátságosan duruzsol a tűz. fó érzés itt bent hallgatni a duruzsolását, amikor kint boszorkánytáncot jár a szél. Es most, hadd mutassam be vendéglátómat, Bartal Lajost, a százdt szövetkezet elnökét. Nagy darab, kissé nehézkes járású ember, ötvenkettedik életévét tapossa. Ennél talán többet nem ls tudnék mondani róla, ha ő maga nem említené előttem életének egyes mozzanatait. Zsellérgyerekként kezdte annak idején kóstolgatni az élet ízét. Hatan voltak testvérek. Hat éhes száj kérte, követelte a kenyeret. Szülőfalujában, Ipolyvisken, abban az időben kenyérből sem ehetett mindenki eleget. Különösen a Bartal család nem. Idősebb Bartal Lajos szálka volt az akkori nagygazdák, földbirtokosok és munkaadók szemében. Veszélyes embernek tartották. Olyannak, aki Oroszországban járta ki a forradalmárok iskoláját. Négy esztendőt töltött orosz honban, fegyverrel a kezében harcolt a munkáshatalomért. Vöröskatona volt, Lenin és a forradalom katonája. E s amikor hazatért, itthon ts tovább vetette a magot, habár nem tudta volna megmondani, mikor hoz majd termést. Azt azonban biztosra vette, hogy a vetés egyszer csak megérik, és akkor lesz csak az igazi nagy aratás. Ipolyvísk népe sem fog többé éhezni, és rongyokban járni. Ifjú Bartal Lajos, a százdi szövetkezet elnöke, az édesapjától, a volt vöröskatonától tanulta meg gyűlölni az úri világot. Ezerkilencszázharmincegyben már tagja a kommunista iffúsági szövetségnek, harmincháromban pedig belépett a pártba. Ehségtünteléseket szervez, május elsejéken, pedig izmos keze szilárdan mar' kolja a vörös zászló rúdját. Negyvennégyben a losonci tüzérezred a frontra indul. Az egyik vagonban szorong Bartal Lajos honvéd is. Mennek, hogy megvédjék a „szent hazát", feltartóztassák a feltartóztathatatlant. Bartal Lajos kommunista. Leperegnek róla a dagályos jelszavak. Tudja, hogy Horthy ék számára ez a háború már elveszett, ö nem meghálni megy a frontra, legalább is nem a „szent hazáért". Még ontotta forró leheletét a nyári nap, amikor Bartal Lajos hatodmagával átszökött a túloldalra. A fogolytáborban mindössze két hetet töltött, s máris újból fegyvert fogott a kezébe. Esküvel fogadta, hogy akár az éleiét is feláldozza a szabadságért. Szeptember tizenhetedikén, a Szovjetunióban megalakult csehszlovák hadsereg harcosaként Krasznov térségében esett át a tűzkeresztségen. Majd a Duklai-hágó elfoglalásáért indultak harcba. Erős volt az ellenállás, nagyon erős. Minden visszaszerzett négyzetméterért vérrel kellett fizetni. Századja a bevetés előtt százhuszonöt harcost számlált, de közülük a csehszlovák határt alig harmincan érték el. A Duklai-hágó elfoglalása után tovább űzték az ellenséget. Már hazai földön harcoltak, amikor — Nílný Komárnik térségében — Bartal Lajost is aknaszilánk érte. 'A szilánk a jobb lábába fúródott

t Fél esztendőt töltött különböző kórházakban, de a lába már így sem lett a régi. Felépülése után újból a hadkiegészítő alakulatnál jelentkezett. Harcolni akart, az ezredorvos azonban más véleményen volt. Huzamosabb szabadságra küldték, majd végleg leszereltették. Hazatérése után látta csak, hogy Itthon is nehéz feladatok várják. Első dolga volt, hogy a helybeli kommunistákkal újjászervezze a pártot, és megkezdje az új élet alapjainak a lerakását. Az olyan életét, mint amilyenről édesapja, a hajdani vöröskatona annyit beszélt. A falu történetében fontos határkő az ezerkilencszázötvenes esztendő. Ekkor alakult meg a viskt szövetkezet, amely később országos hírnévre tett szert. A szövetkezetnek tizenhárom esztendeig volt elnöke Bartal Lajos. Ide jártak szövetkezeti gazdálkodást tanulni az ország különböző részéből. Az ötvenes évek végén állami kitüntetést kapott a szövetkezet. Bartal Lajos is megkapta a ,;Kiváló munkáért" állami kitüntetést. Ez lenne a nagyja, de amikor hatvanháromban búcsút mondott a szövetkezetnek, már több mint negyven, különböző oklevél díszítette a szövetkezet irodájának a falát. A hajdani falujában a jólét szinte szemlátomást növekedett. Elérkezett hát a „gazdag aratás" ideje, amelyről idősebb Bartal Lajos, a volt vöröskatona annyit beszélt. A szövetkezeti tagok között talán három sincs, aki ne építkezett volna. Sőt az autók száma is megszaporodott a faluban No, de maradjunk csak ezerkilencszázhatvanháromnál. A faluban az a nézet alakult kt, hogy próbálkozzon már más is az elnöki tisztséggel. Amikor ennek hírét vették a szomszéd faluban, Százdon, küldöttséget menesztettek Bartal Lajoshoz, hogy vállalja el náluk az elnökséget. A viskiek már nélküle is meglesznek, náluk pedig nagy szükség lenne egy jó elnökre. Eddig már tíz is volt, de nemigen váltak be. Mi tagadás, Bartal Lajosnak nehezére esett a válás. A meghívást azonban mégis elfogadta. A riport elején szereplő párbeszédből már tudjuk, hogy a kezdeti nehézségek ellenére, Bartal Latos az új munkahelyén is kommunistához méltóan megállja helyét. A százdi szövetkezet, ha még nem is „Ipolyvísk", de máris nagyot lépett előre. A tagok ma már bíznak, jövőt látnak a szövetkezetben. A szövetkezet idős könyvelőjétől tudtam meg, hogy amíg hatvanháromban csak tíz koronát ért egy munkaegység, az idén már tizenkilencet terveznek. Sőt nemcsak terveznek — és éppen ez a lényeg —, hanem ki is fizetik. — Csak még jó szakemberek kellenének — mondja kissé gondterhelten Bartal Lajos. Ha ez is meglesz, akkor aztán igazán nem kell félnünk a jövőtől... Bartal Lajos, a néhai vöröskatona fia, a bátor harcos, az „öreg" kommunista, új őrhelyén is jól, nagyon jól vizsgázott. Kibírta az újabb erőpróbát ts, bebizonyította, hogy nincs rossz szövetkezet... És amikor becsukódik mögöttem az iroda nehéz, ablaktalan ajtaja — bár kint már alkonyodik —, 0 még marad. Ki tudná megmondani, hogy számára mikor ér véget ez a nap? Es így megy ez hétről hétre, esztendőről esztendőre. SZARKA ISTVÁN rr E

mi . - - • « JS. : • • »« «o • • • ••••Ma*, • • • • >J3 «• •« • •>•*•> m t ej • • • e • t.M • e i . im é • • • e {> • • t -«<»«•• • • e !••••• t*« • • • f •••«)« «• )• • • t O r *• ,">«.»••» +« a • * }••••• ÍJ) • •< 14 •*•••••••• t. .••••• •««' -«>••••• •• •.•> • ••* 4 *0 5 »•

ť '•••••«•••••• • • • • • -Q e • • W • (•>•• i£K • • • • ;-•••••••£•••* '«••••• rfp '«••••• 90* , *... . §

••••••* • H* « m :••••• • c •••••» • M« • •••» )••••• §••••• (i • • • • « 1:5'::::?