Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-18 / 318. szám, péntek

/

GAZÁN szeretem a virágokat. Két sajátságuk ragad meg elsősorban: gyönyörű, utánozhatatlan színűk és a belőlük sugárzó erő. Az az energia, amely illat formájában száll szirmaikból, egyszeriben hangulatot teremt, bárhol és bármikor. mai figyelem, fürkészem, kutatom: ki árulja, ki nevelte a csodaszép növényeket? Talán a gyermekkori mesék, talán egyes könyvek hatásaként ugyanis valami olyasféle kering bennem, hogy a cipőket még most ts a jó öreg Csoszogihoz hasonló borostás arIllatoznak & rózsák Különösképpen akkor látom beigazolódni eme állításomat, amikor ócska konzervesdobozok pléhei mögül virítanak és illatoznak a szebbnél szebb rózsák. Az ember néhány pillanaton belül feledi a szürke, félig rozsdás dobozt, s csak a belőle kilobogó rózsa foglalkoztatja. A pléhdobozba helyezett rózsa piaci különlegesség. Ebből azonnal ez is következik: szeretek nézelődni a piacon. Annál is inkább, mert izgalomcű, de jószívű emberek javítgatják, és hogy a legszebb rózsák gazdája valamilyen töpörödött, csupa kedvesség és finomság anyóka, aki azon túl, hogy öntözte és gondozta rózsáit, még magából is adott valamit beléjük. Virágai azért olyan gyönyörűek. Az olyan foglalatosság, amelybe szívétlelkét beleteszi az ember, nem lehet érdemtelen, rossz. Amikor megpillantottam a virágárus asszonyt az utcán, egy asztalka és néhány szál rózsa mögött, jóleső érzés hullámzott végig rajtam. Olyan volt, mint a képzeletemben ezerszer látott anyóka. Türelmesen vártam, amíg ,sorra kerülök, s jólesően állapítottam meg: íme, mennyire megfigyelhető ezen az anyókán, hogy évek, de talán évtizedek óta a virágok foglalják le minden idejét. Milyen jóságos, milyen kedves és előzékeny. S milyen fájó szívvel nyújtja oda a rózsákat, mintha búcsúzna tőlük: titeket sem látlak viszont többé, de azért mégts legyetek jók, Illatozzatok, szerezzetek másoknak is örömöt, töltsétek meg az emberi szíveket boldogsággal. — Mennyit fizetek? — kérdeztem gépiesen, bár az ár most az egyszer nem is izgatott annyira. — Tíz korona, — hallottam a választ tisztán, világosan. Közben ügyesen állt össze kis csokorrá a néhány szál virág. De ami a következő pillanatban történt, megdöbbentett. — Tíz ötven, mondtam az előbb isi — hallom az asszony hangját. Ez az ötvenfilléres csalás mindent összedöntött bennem. Egycsapásra, véqe szakadt min dennek. Oda lett a virágok varázsa, szétfoszlott a virágot áruló anyóka mítosza, s maradt a rideg valóság: ez az asszony be akar csapni, kihasználja jóindulatú, őszinte, valószínűleg tapasztalatlannak és naivnak tűnő tekintetemet, s megkockáztatja a csalást: hátha nem tiltakozik. A JEM VITATKOZTAM sol\l kat. En nagyon szere' tem a virágokat, különösen a rózsákat. Megvásároltam tíz ötvenért. A rózsákon nyoma sem volt annak, hoau a kertész rideg és számító. Sokáig illatoztak, és akkor is lobogtak szobámban, amikor a villanyfény régen visszahúzódott a falban elhelyezett vezetékbe szunyókálni egy picit. BATTA GYÖRGY CSÍZI SÁNDOR makacs, beteg ember. Nem sokat ad az orvos szigorú tanácsaira. Tilalma ellenére elhízott. Hát ml tagadás, csúnya látvány bizony egy alig negyven éves ember, aki pocakot ereszt. Csízi cukorbajos, és nem lett volna szabad meghíznia. A kövér cukorbajos ember csúnya halállal múlik kl e világból. Aceton képződik a vérében, maA LEGJOBB ORVOSSÁG ga magát mérgezi meg telhetetlenségével. Egy nap összeesik, megmerevedik és megkékü!, mlat a besztercei szilva, s aztán vége. A saját édesanyja se ismer rá a túlvilágon. A kezelőorvosa, dr. Vészii örökké szidja elformátlanodott betegét: — Ne zabáljon annyit, kedves Csízi! Csízi tiltakozik: — Nem zabálok kedves doktor úr. Magam sem értem, mitől híztam meg annyira. Rendszerint elfelejtek reggelizni. Nem tízóraizom. A feleségem naponta csak öt koronát ad ebédre. Hát meg lehet ebédelni manapság öt koronából? Dehogy ls lehet. Ezzel szégyenszemre be nem ülök egy vendéglőbe se, inkább eldohányzom. Igaz, este kipótolom. Bőségesebb vacsorát eszem. Csakhogy az én gyomrom se bírja epyszerre bevenni az elmaradt reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát és vacsorát. Higgye el kedves doktor úr, én agyonkoplalom magam ... — Mondja inkább azt, hogy agyonzabálja és agyondohányozza magát. Mértékkel egyék, mert a cukorbaj egyetlen oka, hogy túlságosan sok kalóriát fogyaszt. És ráadásul még dohányzik ls.. Megmondtam már ne dohányozzék, mert levágják mind a két lábát. Az alsó végtagok ütőerei már felmondták a szolgálatot. Most a hajszálerekre kerül a sor. Egv nap majd beküldőm a sebészetre, és odalesz mind a két lába. A mája is gyanús. Alighanem rák lesz a vége. Hát nem megmondtam: a rákbetegség és az érelmeszesedés kiváltója a mértéktelen dohányzás. Csízi tiltakozik: — A nagyapám száztizenkét éves koráig dohányzott, csak azután halt meg. És nem csoda, hogy kevesebb nem dohányos kap rákot, s igen sok dohányos. Hiszen az emberiség hetvenöt százaléka dohányzik. Hiszen a doktor úr is dohányzik. — Smafu, kedves Csízi! Én egészséges vagyok, de maga beteg! Cukorbaja van és érelmeszesedése a lábain. A szíve elkopott mint egy hetvenéves öregemberé. Hát nem érti, az életéről van szó. — Méltányolom, hogy ennyire aggódik értem, kedves doktor úr, de a lábam nem dohányzott. A lábam az megfagyott. A májamat se küldtem a Csele-patakba rákot fogni. Tíz éve fáj, fájdogál, most megdagadt. Hát mit csináljak? Ne dohányozzak? Attól talán meggyógyul? — ellenkezik Csízi barátunk. A doktor mérgesen ráförmed: — Hát miért nem mondta, hogy megfagyott a lába? Miért nem ment mindjárt orvoshoz? És miért nem mondta még tíz évvel ezelőtt, hogy fáj-fájdogál a mája? — Mondtam én doktor úr, azt is, hogy megfagyott, azt ls, hogy fájdogál, de a doktor úr akkor azt mondta, kutya bajom! Most aztán valóban kutya egy baj lett belőle. Epét hányok, öklendezek, és hasmenésem van. És mindennap véres a székletem. •— Ügy, és miért nem mondta meg, hogy véres a széklete? — Panaszkodtam három évvel ezelőtt, hogy aranyerem van, de a doktor úr prosztatagyulladást állapított meg. A kórházban meg azt mondták, hogy kutya bajom. Harmadnap hazaküldtek. Hiszen akkor is hasmenésem volt, de vizelni azt tudtam. — Na jól van, jól van kedves Csízi, látom nagyon ideges, nyugtalan mostanában. Tudja mit, felírok egy tubus meprobamatot. Pihenjen hat napot, és fogadja meg a tanácsomat, ne egyék mértéktelenül sok zsíros ételt, de dohányozzék, és ne igyék, mert súlyosbodik a cukorbaja, levágják a lábát ós rákot kap. Higgye el, cukorbaj, érelmeszesedés, infarkt és rák ellen a legjobb orvosság, ha vigyáz magárai NA TESSÉK, itt a recept a meprobamatra. BABI TIBOR ŰJ ÚTON A HESZ A párt Központi Bizottságának 1965 januárjában hozott határozata értelmében az egyes társadalmi szervezetek működési helyüket az üzemekből a falukba, illetve a lakótelepekre helyezték át. Így tett a Hadsereggel Együttműködők Szövetsége is. Szlovákiában a HESZ-nek nem kevesebb, mint 1555 üzemi szervezetét érintet*te az említett határozat, amelyekben az egész tagság mintegy 33 százaléka tevékenykedett. Az áthelyezés számos nehézséggel jár. Az üzemekben megvoltak a jó munka anyagi és technikai feltételei viszont a nagyobb városok lakótelepein még csak megfelelő helyiségek Sem állnak a HESZ rendelkezésére. Ez az oka annak, hogy 22 üzemi szervezet még mindig régi helyén végzi munkáját. Egyes üzemek a HESZ-szervezet felszerelését átadták a szakszervezetnek. Ennek ellenére több olyan intézmény van, amely továbbra is hathatósan támogatja a szövetség munkáját. Jó lenne, ha az üzemek a volt üzemi HESZ-szervezetek felszerelését a lakótelepeken létesített szervezetek rendelkezésére bocsátanák, legalább Ideiglenesen, hogy az új környezetben is eredményes mun- kát fejthessenek ki. A tervek szerint a HESZ minden nagyobb városban olyan szervezetet akar létrehozni, amely önállóan tevékenykedne. Sürgős feladat az érdekkörök bővítése is, hogy a fiatalságot minél nagyobb mértékben bevonják a munkába. (né) A nouci csoKuiadevai oevont, töltött mézeskalács IrAnt igen nagy a kereslet; tutöszalagon készítik Oket, s így ls alig tudják hiánytalanul ellátni a piacot. (Bachan felv.) Brovaiszkij azt hitte, hogy éppen most, amikor rehabilitálták és visszahelyezték beosztásába, a bátyja, önérzetes ember lévén, még nagyobb lendülettel veti magát a szolgálatba, s visszaszerzi magának azt, amit elvettek tőle, de legalább a maga igazát bebizonyítja mindazoknak, akik azokban az időkben sárba tiporták makulátlan nevét. A bátyja azonban egészen váratlanul nyugdíjba ment. Olvasott újságot, hallgatta a rádiót, figyelemmel kísérte a külvilág eseményeit, ámde, az életben végbemenő dolgokat egy mások számára láthatatlan valamin keresztül szemlélte. És Brovalszkij érezte, hogy a fivére még mindig ott van, még nem tért vissza onnan. • • • Bátyja legritkább esetben beszélt arról, ami vele történt. De ha mégis elmondott valamit, akkor sem egy múltat felidéző esemény kapcsán tette, hanem egy nem szűnő végtelen gondolat kapcsán. Igy például egy alkalommal — a könyvespolc csillogó üvege előtt összehunyorítva szemét, amitől úgy tetszett, mosolyog — elmondta, hogy már mindennek végén, amikor,hármukat: ót, a komisszárt meg a hadtörzs főnökét fel105. mentették, a törvényszéki elnök megkérdezte a hadtörzsfőnököt. „Hogy tud a bajtársai szemébe nézni, akiket megrágalmazott? Hogyan tud tovább élni ezzel a tudattal a lelkében?" S mikor a lenyírt hajú ősz katona leült, sírva fakadt. - Nekem te ne beszélj róla! — csattant fel Brovalszkij piros arccal. - Az egy hitvány gazember, a könynye meg vízi De a bátyja különös tekintettel nézett ró. - Igen? Ügy gondolod? Akkor elmondom, hogyan írta alá ez az ember a vallomást. Amíg bizonyítékokat követeltek tőle a komisszár ellen meg ellenem, mindent megtagadott. De aztán kihallgatásra vitték, és a szomszéd szobából meghallotta a felesége hangját. Az asszony annyit tudott átkiáltani neki: „Csak az igazságot mondd!" A férfit megverték. Amikor néhány nap múlva újra kihallgatták, a másik szobában ugyanakkor a feleségét faggatták, jól hallotta a kiáltozását, s aztán az ajtó alól vért látott csorogni. És akkor aláírt mindent. Még nem ismert valamennyi trükkött: az a valami nem vér volt, és nem is a felesége kiáltozott. Egyébként azzal az ezredessel, aki megkérdezte tőle, hogyan tud élni ezzel a tudattal a lelkében, szóval ezzel az ezredessel én azelőtt találkoztam. Csak akkor még őrnagy volt és engem hallgatott ki. És Brovalszkij bátyja csöndesen, félelmetesen elmosolyodott. - Ha már itt tartunk, az én elfogatási parancsomat tudod, ki írta alá? ÉS megnevezett egy hírneves katonai méltóságot, akit annak idején hősként tiszteltek, de aztán kivégezték, mint a nép ellenségét. - Csak azt ne hidd, kérlek, hogy Igazán ellenség volt. Csupán egy pillanatban elhatározta, hogy engem feláldoz és így megmenti önmagát. Nem o saját — hanem a nagy cél érdekében. Melynek számára ő fontosabb, mint én. És nem eszmélt ró, hogy az én ítéletem aláírásával már a magáét írja alá. Ilyesmi jó néhányszor megesett. Amikor az emberek némán elfordulva, feláldoztak egyvalakit, ezzel saját maguk szentesítették azt a jogot, hogy a későbbiekben bármelyikükkel végezhessenek. Minden azzal az egyvalakivel kezdődik. Ez az egy a fontos. Az első. Ha az emberek elfordulnak tőle, és némaságukkal igazolják a jogtalanságot, ezzel a jövőben mindnyájukat megfosztják az emberi jogoktól. Amit még nehéz megtenni az elsővel, annál könnyebb később megtenni ezrekkel. ... Zavaros nyugtalanság, tette hamisságának tudata lepte meg hirtelen Brovalszkijt. Minél szembeszökőbbnek és az élet általános felépítésével összeegyeztethetetlenebbnek bizonyultak a különálló tények, annál hevesebb ellenérzés támadt minden alkalommal a komisszárban. Nem is magukkal a tényekkel szegült szembe, hanem azzal a felfogással, amely ezek mögött a tények mögött mélyebb okokat vélt felfedezni. Brovalszkij büszke volt a tudására, és beosztása révén sokakat megtanított arra, hogy állandó, fokozatos fejlődésében szemléljék az életet, s ne összpontosítsák figyelmüket egyedi, nem tipikus apróságokra, nehogy a fák eltakarják az erdőt. És most első ízben ébredt fel benne a kétely: vajon ez a szüntelen törekvés, hogy észre nem véve, elhaladjon az események mellett és ne kerüljön érintkezésbe mindazzal, ami árthat lelki egészségének: ez a törekvés, mely olyannyira természetes az emberek szemében, hisz nem más, mint az egészséges szervezet védekező reakciója — vajon nem volt ez még valami más is, olyasvalami, amibe most iszonyatos mélyebben belegondolni? Brovalszkij ott ült a pajtában a földön, és igyekezett elfojtani magában ezt 106. a gondolatot, de a gondolat már feltámadt benne. « • • És ezen a hosszú, szorongató éjszakán, az elszunnyadok és egy cigarettányira felébredők, a félelem gyötörte, sóhajtozó, hallucináló emberek között, akik még ólmukban sem békéltek meg'a hadifogsággal — e társai között Brovalszkij egyedül virrasztott, nekivetve hátát a gerendafalnak, és a vállán lüktető seb forrósága egyre terjedt a testében. Kiszáradt ajkával szomjasan itta a hajnal felé lehűlő, harmatízű, könnyű szelet, mely befújt a fal résén, — csak itta és nem tudott betelni vele. Reggel az összes foglyokat kihajtották a pajtából. És ebben a percben, amikor a kapuban nyomakodva, a sötétből kiléptek a forró reggel vakító fehér fényébe, összeszoruló szívvel valamennyien azt érezték, hogy egy láthatatlan határvonalon lépnek keresztül, amelyen túl a fegyveres német katona lett életük és haláluk ura. Mindaz, ami eddig óvta, védelmezte őket: törvény, rend szokások és tudás, no meg a fegyverük, amit nemrég még a kezükben szorítottak — mindez az elmúlt életükbe merült, s nem maradt semmi egyéb, csak a kiszolgáltatottságuk tudata. Nem szereztek még kellő tapasztalatot, nem akadt mellettük senki, aki ebben az első iszonyatos pillanatban biztatta volna őket, hogy ezt is túl lehet élni, hanem csak a páncélsisakos németek voltak, géppisztollyal a mellükön, akik ritkás láncban felsorakozva a kaputól, szétvetett lábbal álltak és terelték a foglyokat a két sor között. És mindegyik fogoly — a fejek fölött elnéző tekintetüket látva — ösztönösen középre húzódott és iparkodott észrevehetetlenné válni. (Folytaljuk)