Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-12 / 312. szám, szombat

nyaralóban már régen nem voltam kinn. Most A

járkálok, nézelődöm, és minden újnak tűnik számomra; örülök, és nagy kedvem van élni, jót tenni másokkal, barátságosnak és kedvesnek lenni. Kip kop. Potyognak az esőcseppek a tetőről. Csak ennyi zaj zavarja a csendet. Az égbolt kristályosan kék, s tisztán ragyog a nap. A kert még fagyos, de tudom: a fagy csakhamar felenged, s akkor meglágyulnak az almafák ágai, s körül csókolja őket a langyos tavaszi szél. A hó lesiklik a tetőről. Mindig suhogva zuhan a földre, ha megindul az olvadás. Teljesen beborítja az ösvényt, s olyan sűrűn összeverődik, hogy alig lehet elhányni. Nézem a csillogó havat, a kertet, a tavat, a távoli szigeteket. Születik, születik a tavasz A tornác letisztult, a lépcsők szárazak, így már le is lehet ülni. De a házban hideg és sötét van. A roletták még leengedve szunnyadnak. Egymás után röppentem fel őket, szabaddá teszem az ablakokat, s az élénk fény vígan árasztja el a szobákat, de a hideg — az így még nagyobb. Milyen kihalt minden, ha a házban hideg van! Még a tárgyak színe is más. A hidegben a tűzhely szürke lapja — fekete, a párnák fehérebbek, mint amikor meleg van, a viaszosvászon asztalterítőnek is rideg a színe. Nem bírja itt ki az ember, főleg egyedül. Örülök, amikor kimegyek a napra; mellettem csillog a hó. és én szemem lecsukva az égnek tartom az arcom. Kip ... kip. Kop ... kop ... Tőlem jobbra domb emelkedik, öreg hársfák és magas tölgyek között áll ott Alekszandr Alekszandro vics háza. Rég jártam nála. Él-e még az öreg? •— Szerjozsenyka! Hogy sürgött-forgott körülöttem, azt se tudta, hová ültessen. — Gyújts rá, nocsak! — nyújtja felém a cigarettás dobozt, maga is rágyújt és szembe ül velem, néz rám, mosolyog, s egész arcából nyájasság sugárzik. Azt kérded, hogy vagyunk...? Harminchat rubelből ketten Klaudia Petrovnával nem Igen élhetünk nagylábon. Még megkínálni sem tudlak mivel. Tudom, nehezen él az öreg. — A halak? Azokkal is baj van. Ma öt darabot kaptam, annyi az egész. Sohasem mondja, hogy „fogtam", mindig — „kaptam". Az ember akkor „fog", ha űz valakit, de ebben az esetben „kap". Kap — a folyófenékről! — Rossz Ilyenkor. Amikor pedig még fagyok voltak, ki sem mozdultam a házból. A szívem, Szerjozsenyka, valahogy kezd gyengülni. De még ez mind semmi lenne, csak az evés ...A gyerekek meg?! Már mindnek családja van, s mindnyájan dolgoznak, úgy ahogy illik. Mégis várják, hogy én segítsek rajtuk. Segítek ts. de mit ér már az én segítségem ... És te, te hogy vagy? Hosszabb Időre jöttél? — Tavasz lesz nemsokára. — fgy van ez rendjén. És én egyedül vagyok. Klaudia Petrovna .Tányuskához utazott. Állandóan mérgelődik. De hát nem is könnyű neki, ítéld meg magad, Szerjozsenvka, meg tudsz élni harminchat rubelből? Élni meg kell. A pénz ls mit ér? Régen egy rubel az egy rubel volt, most meg — egy grivna.* Akárhogy forgatod, csak grivna. Lehet, az unokáim megszokják ezt a pénzt, de nekem a kopejka ugyanúgy kopejka marad, mint azelőtt, és nem kopejka, hanem grivna. — És a kezével mi van? — Elvágtam az ujjam. Fenyőfáért voltam az unokámmal a szigeten, és megcsúsztam a síléccel, és magam sem tudom, hogy történhetett meg. hanyatt estem, a kezem pedig nagv lendülettel neki a fejsze élének, felugrók, hát látom, a kisujjamból egv darab hiányzik. No, sebaj! Míg élek kilenc ujj és egy csonk elég nekem. Most már csak a csenéseimet kell számolni. Ha halászatra adtam a fejem, ezt azt jelenti, csenek... É« te, te hogy vagy? Mit Írsz? Vagy már nyomtatják is a regényedet? — Még nem. — AJ-Jaj-jaj! Hogy élsz tel — Hát így... És te, ezek szerint egyedül vagv? — Nyugodtabb is így, Szerjozsenyka. Klaudia Petrovna. hát ő nagyon ideges. Minden semmiségért felfor tyan, kiabál. Neki is megfájdul a feje. engem Is felingerel. Ezért menekü !ök. Szaladok a tóra. Üldögélek ott vagy három órát, majd hazajövök, és 6 már meg Is nyugodott, mindent elfelejtett, és öról, hogy hazajöttem Az a fontos, ne veszekedjünk. Ha lá tod, hogy jön a csetepaté, menekülj. • Régi orosz pénzérme. — A Vuokszára kellene járni. Ott nagyobbak a halak. — Drága az út. Negyven kopejka. S aztán meg az Is lehet, nem nagyobbak, nem lehet azt tudni. Gyújtsunk még rá! Rágyújtunk. Nagyon élénk ez az öreg. Arcát nem fedi szakáll, se bajusz — borotválkozik. Arcán megkeményedtek a ráncok, s nem szaporodnak, ezért nem állapítod meg a korát. Csodálkozol, honnét van ennyi energiája? Az első világháború alatt Franciaországban sem maradt ott, amikor fogságba esett, s az ércbányába került; kibírta és még négy gyermeket is felnevelt... — Vaszka, tudod, a Kurganov meghalt. — Hogyan? — Megivott valami nyavalyát. Általában sokat ivott, s közben, ügy látszik, melléfogott és lehet... Már eltemették. — Kurganov, Sztyepan Nyikolajevics, a szomszédja hozzám is közel lakik. Jól ismerem őt, feleségét is, két fiát — Vaszilijt és Alekszejt Is. Alekszej elment az Uraiba, megnősült és ott él, és Vaszilij, vagy ahogyan mindenki szólította őt, „Metélt Vaszja", mert az volt a szavajárása: „Ne ugrálj, mint a metélke!" — meghalt. El kell mennem Kurganovékhoz. — Menj be, mintha mit sem tudnál! Alekszandr Alekszandrovics a kertkapuig kísért. Sapka nélkül állt. ösz és kicsiny, és mosolyog. — Köszönöm, hogy bejöttél, Szerjozsenyka. Kurganovék háza kék, mint a tavaszi égen a hajnal. De most olyannak tűnik, mint az esti szürkület, s mintha összezsugorodott volna, és én bátortalanul nyitom ki az ajtót, s lépek be a pitvarba. Máskor itt semmi sem volt különös, s most mindent másmilyennek látok. Kurganov összezsugorodva a konyhai asztalnál ül és eszik. Felesége, Taiszija, magas száraz asszony, a férjét nézi, le sem veszi róla a szemét. Érezni, hogy megérkezésem előtt hosszasan hallgattak. Nehéz volt kiszakadniuk eb bői a hallgatásból. Kurganov letette a kanalat, felállt és kezet adott. — Régóta nem láttuk magát. — Hát igen ... — Talán megint délen volt pihenni? — Ott is voltam. — S most tehát Idejött. Itt fog pihenni? — írói munkámat szemmellátható lag nem veszi komolyan, s bármikor találkozzak vele, ha rólam esik szó. mindig azt kérdezi: „Pihen?" Előfordult, hogy próbáltam neki megmagva rázni, mivel foglalkozom, mondtam, hogy ez nem könnyű dolog, ajándékoztam neki könyveimből. Figyelmesen végighallgatott, elfogadta a könyveket, de amikor újra találkoztunk, megint azt kérdezte: „Pihen?" 1— Tavaszodik. — Jó dolog a tavasz... Megebédel velünk? — Öh, nem, köszönöm. Kemény tél volt. — Semmi az, megszoktuk. Én a szélben tetőt fedtem. Semmi az. Nem nagyon beszédes, tudom én azt, ezért nem bánt, ha közben na gyokat hallgatunk. Ülhetünk szó nél kül tíz percig is, s aztán, mintha mi sem történt volna, folytatjuk a be szélgetést. — Agnyija Grlgorjevna is itt van? — kérdezi Taiszija s remegni kezd az ajka. — Estefelé érkezik. El kell mennem. Sem maga Kurga nov, sem a felesége még pillantásuk kai sem tesznek célzást fiuk halálára. Tudják, hogy a részvétnyilvánítás fölösleges dolog, meg aztán már a bánat is megülepedett, minek újra felbolygatni. — Látogassanak meg bennünket — mondom. — Köszönjük. S maga? Üljön még !e. — Nem, nem, már megyek. Taiszija váratlanul zokogni kezd, s befut a szobába. Kurganov udvaria san mosolyogni próbál, de szemében olyan mélységes szomorúság ül, hogy nem bírom áiíni a tekintetét, és irántuk való minden együttérzésem egyetlen erős kézszorítással fejezem ki. Tenyere kemény és érdes, mint a gyalulatlan deszka. Nagyszerű kint az utcán! A tetők rfll. mintha vercenveznének. szaporán hullanak az esőcseppek. S már hangosan rikácsolnak a varjúk, a verebek az országúton sürgölődnek, s a homlokzati ablakokban vakítóan csillog a nap. A hársfák vékonyka ágai pedig oly puhán ringatóznak, mintha vízben úsznának. Egy házban azonban szomorúak az emberek. Az olyanok, mint Kurganov, nehezebben viselik el a bánatot, mint azok, akik másokkal is megosztják. Ismertem a fiát. Alacsony, erős ember volt. Harmincéves lehetett. Ha egy kicsit ivott, máris verekedett. De mindig megverték. Egyszer a kapujukban erőszakoskodott a legényekkel, és amint Kurganov meghallotta Vaszka hangját, kiszaladt, de már akkor hárman ls rugdosták, taposták a fiát, s ő, eszét vesztve a sajnálattól, nekik ugrott, szétdobálta őket, s Vaszkát a vállára vette, úgy vitte el, mint szanitéc korában a sebesülteket. Vaszka csuklott és sírt. Ekkor, egyetlen egyszer panaszkodott nekem Kurganov: — Miért van az, hogy magamat nem sajnálom, pedig állandóan dolgozom, s alig van örömöm? Kurganovék ösvénye, mely a háztól az országútra vezet, eddig szűk volt, s most széles. Maga Kurganov csinálta ilyenre, hogy kényelmesebben vihessék ki fia koporsóját. Már nem is ösvény, út... Ezen a télen sok hó esett. Az utat kotrógépekkel tisztították, így két oldalt magas rakásokban állt a hó. Az északi oldalról a naptól érintetlenek, fehérek voltak a hóbuckák. A déliről — sárosak, likacsosak, horpadtak. Szőke patakocskákban folyt alóluk a víz, elöntötte az útat, habzott s magával sodorva a szemetet, vidám susogó áradással szaladt le a dombról Tobolcev, az egész járásban híres halász és vadász háza felé. Már nem egyszer meghívott engem téli jávorszarvasvadászatra, mindig megígértem, de amikor menni kellett, vagy a városban voltam, vagy nem volt mikor, s később mindig sajnáltam, hogy nem mentem vele. Kurganovtól nem tudtam hazamenni, nagyon levert hangulatban voltam; ezért inkább Tobolcevhez Indultam, s örüljem, hogy újra hallhatom nyugodt beszédét. Szeretem az erős, csendes embereket. Régen bizonyára csak ilyenek éltek a földön, de a civilizációval az emberek elkezdtek Idegeskedni, rohanni, és az erőt a ravaszságban, nem pedig a kezükben s a képességeikben kezdték keresni. Tobolcev csodálatos ember — bármibe kezdjen, mindent megcsinál. S micsoda ereje van! A fia, Kolunya mesélte egyszer, hogyan nyúzta meg a jávorszarvast. „Körülvágta az öregem a Jávorszarvas térdén a bőrt. a lábára tette, hogy eltörje, megnyomta, s nem Ízületben, hanem a felső lábszárcsontját törte el." Ritkán láttam olyan boldogságot és büszkeséget fiúk arcán, amikor az apjukról beszélnek, mint akkor Kolunyáén. Tobolcevet nem találtam otthon, s megértettem: hiába jöttem, de azonnal elmenni kellemetlen lett volna s egy perc múlva már nem is lehetett. Kiderült, hogy felesége, aki alacsonyabb termetű, horgasorrú aszszony, várt engem. Míg fel nem épült a nyaralóm. Tobolcevéknál egy szobácskát béreltem, s néhány hónapig ott laktam feleségemmel. anyámmal és kislányommal. Most, amikor már nekem ls há romszobás házam van, nehéz megérteni, hogyan lakhattam egész családommal ebben a kis szobában, s hogyan tudtam dolgozni. Akkor tudtam, s amit írtam, meg Is jelent, minden Jó volt: emlékszem sok írásom azon melegében a folyóiratokba került, de csak azért, mert olyanok voltak, amilyeneket mások ls írtak. Vera Szemjonovna, Tobolcev felesé ge az én szememben egy csepet sem változott, most is olyan, amilyen tlz évvel ezelőtt volt, amikor náluk laktunk. De az is lehet, változott, csak én nem veszem észre. Rövid Idő alatt nagyon meg kell változni, hogy az feltűnjön. Nem. semmit sem változott. De egész életében annyira megváltozott, hogy sohasem akartam hinni a falon függő arcképnek, melyről egy gyönyörű leány nézett rám. Nagy, tiszta szeme volt, mellére két vaskos hajfonat simult, orra pedig — a legcsodôlattv sabb! — öRy Illett egész lényéhez, hogy gvflnvôrflvé tette arcát. Semmiképpen sem tudtam elhinni, hogy a lány a képen és az előttem őlló aszszony — egy és ugyanaz, pontosabban nem egy és ugyanaz, hanem ugyanaz az ember, csak fiatalon. S mindig elszomorodtam, ha a gyönyörű leánykára néztem és sehogyan sem tudtam elhinni, hogy később Vera Szemjonovna lett belőle. Üljön le, üljön csak le! — Akkor hát a gazda nincs itthon? — Nincs. Nem lakik ő már itt. Teljesen elszakadt tőlünk. — És könnyes szemmel a „gazdáról" kezd beszélni, hogy összeszűrte a levet egy fiatalasz szonnyal és éjszakákon át isten tudja hol kóborol, hogy elkezdett inni, részegen jár haza — még nem ájult el? —, veri őt; s ekkor, így szólva — már bocsásson meg, csak magának, jóember, felemelte kabátkáját és megmutatta csípején a véraláfutást. — Pedig én mindig a kedvére tel tetn, egész életemben jártam körülöl te. Tiszta ing, vasalt nadrág, ruha — mindent csak neki, én a semmivel ls beértem. Enni is ízletesen szeret. A legjobb falat mindig az övé voltl Magamtól mindent megvontam. Én gondozom a tehenet, meg a malackákat, a konyhakertet is én kapálom, az apró jószággal törődök, a kertbe is lejárok, rendbehozom a házat, mindent letörölgetek, és tisztán küldöm a gyerekeket iskolába. Az egész életem így telt el, az egész életem! S már egészségem sincs. De hisz' ő sem fiatal mér, nagyapa, unokája van, hát akkor ho gyan? Istenem, mit tegyek? Már kétszer Jártam magánál, de a roló még le volt engedve. Adjon tanácsot. Beszéljen vele. Becsüli magát. Vagy váljunk el? Két napig már nem történt semmi, de aztán megint... Nyugtatgatom őt, megígérem, hogy beszélek a férjével, vígasztalom, mindent megteszek, amit tehetek, magam sem hiszem, hogy valamivel is segítségére lehetek, és tudom: ő sem hisz egyáltalán abban, hogy valamiképp segíthetek neki, de ez Így van jól, Így emberi, noha mi mindketten értjük, meg vagyunk róla győződve, hogy semmit sem érünk vele, de így könynyebb lesz. Bár nekem úgy lenne könynyebb, ha azt mondanőm: „Sehogyan sem segíthetek, mégha beszélek is Konsztantyin Vasziljevlccsel." — Nylon Ingeket, nyakkendőket vett magának, hogy jobban tetszen neki. És ő, a szemét, férjes asszony létére nem szégyellte, volt lelkiismerete. Hát mi ez, Szergej Nyikolajevics? Ez lett a vége. Magának jóember — És elmondja nekem azt, amit a titkok titkaként kell őrizni, ö mesél, én pedig kezdem magam kellemetlenül érezni, bizalom ide, bizalom oda, de mégiscsak férfi vagyok, és nem Illene egy asszonynak elmondani, amiről ő nekem beszél; látom a kétségbeeséssel küzd, nagyon sajnálom ezt az asszonyt. Nézem az arcképét. S valamiért pont ebben a percben kezdem elhinni, hogy ez az ő képe, hogy Vera Szemjonovna Ilyen volt lánykorában, s így még jobban sajnálom őt. De ekkor az Jut eszembe, hogy fiatalon, szépen mégiscsak szerencséje volt. Tobolcev a tenyerén hordozta őt, s most, hiába adta neki mindenét, már nem sze reti, veri. Ennyire nem kell neki. S bár ennek haragot kellene bennem kiváltania, csodálkozásomra és szé gyenemre nem érzek ilyesmit. Ha Tobolcev a fiatalasszonnyal tenné ezt. isten tudja hogy felháborodnék, de Vera Sezmjonovna előre ugró orrával nem vált ki bennem olyan magas fokú haragérzést, mely tűzbe hozna. Miért? Ördög tudja — miért! Haza kéne már menni. S különben Is, ml jut eszembe, hogy sorra jé rom a házakat? Számít az, hogy régen nem voltam itt? Elég lett volna benézni Alekszandr Alekszandrovicshoz, tudom, szeret az öreg, elvégre együtt halászunk, nem igaz? Be ke! lett még mennem Kurganovhoz, őt feltétlenül meg kellett látogatnom, s ha sző nélkül is, ki kellett neki fejez ni részvétemet, de Tobolcevékhez már egyáltalán nem kellett elmenni. Ha Kurganovtól jövet fel is kellett valahogy vidulnom ... Igen. S most mehetek Tobolcevhez — beszélni vele. Ha megígértem, meg kell tennem. De yele nehéz beszélgetni, erről az ügyről pedig különösen ... A nap már leáldozott, az utcán n patakocskák lelassultak, s a párkányokon Jégcsapok képződtek. A leve gő még áttetszőbb lett. Kettévágva a sarat, az autóbusz robogott el mel lettem. Már ég benne a villany. Az én házam ablakai azonban sötétek A dombról Jól látni. — Szergej Nyikolajevics! Palov háza tornácán áll. ö talajgya luval dolgozik. Az utcáról köszönök neki, de ő szélesen elmosolyodik, kijön hozzám kezet ad, és magához Invitál. Borjút rágott. Még soha nem voltam nála, ő is és felesége, Jekatyerina Is na gyon kedves emberek, de valahogyan. (Folytatta • 10. oldalon) H

BÉ

MM