Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-12 / 312. szám, szombat

y. 13. ÜNNEP A DÉLI-SARKON irta: PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja (Az október 22-i számunkban megjelent írás folytatása) HAZA SZÁLLT A GONDOLATOM... Összerezzentem. — A, semmire, tudod, csak úgy elgondolkodtam . . . — Nézd, Sztyópo, nekem ne mondd, hogy semmire, öregem, úgy elálmodoztál, mint egy kisdiák! — Haza gondoltam, Igor. Érted, az otthoni májusra . .. — A kislányokra, mi? Azokra is. De nemcsak azokra. Nálunk ilyenkor már rengeteg a virág. Tulipán, szekfű, de ha kedvező az időjárás, kinyílik az orgona is. Anyuék kertjében is sok az orgona, s tudod, ilyenkor ha kiülsz esténkét csillagokat nézni, akkor beleszédülsz az illatába ... — S még ránk, oroszokra mondjátok, hogy romantikusok, meg mélabúsak vagyunk! — Nem, nem arról van szó. De, néha mór el sem hiszem, hogy olyan világ is van, ahol nyílnak virágok, ahol randevúznak a fiatalok, ahol kávéházak, színházak, meg emberek vannak. Sok-sok sétáló ember, férfiak, nők, és gyerekek ... Igor elkomolyodott. — Látod, ha nem mondod, okkor is tu. dom, hogy erre gondoltál... Azt hiszem, nem te vagy ez egyedüli, akinek ilyenkor, ilyen ünnepi alkalommal haza szói! a gondolata ... Gyere, igyunk, ez segít. . . Nézz csak körül. Nézd Nyikitót. Baljakint, Birgert, Dmitrijt, mit gondolsz, ők most nem haza gondolnak? Vagy nézz rám! De kibírjuk Sztyopa, ők is, te is, én is. Pedig a java az egésznek még csak most jön .. . Nemsokára teljesen sötét lesz. Állandóan. Jön a tél, az antarktiszi tél. De mi azt is kibírjuk ... — Persze, hogy kibírjuk, Igor... nem is erről van szó, csak néha az embert elfogja a bizonytalanság, a kétkedés... Ez természetes, mindnyájunkkal így van. Velem is. De tudod mit teszek én ilyenkor? Rótok gondolok. Nem haza. Rítok. A nacsalnyikra, rád, Birgerre, meg a többiekre, öregem, mi itt tizennégyen vagyunk, s ez óriási erő! Egyetlen ember akarata is óriási erő, hát még tizennégyé! Nézd, ha ti nem vágylek, nem tudom, hogyan végződik a múltkori kalandunk... De én, meg a nacsalnyik, mind a négyen tudtuk, hogy itt vagytok, segítségünkre lesztek. S nem lé'tem, tudtom, hogy értünk jöttök ... Mert én is elmennék értetek bárhová ... - Persze. Ha nem így lenne, talán már nem is élnénk — mondtam. A nunatogi csúszásomra gondoltam. Közben Krucsinyin is észrevette, miről folyik a társalgás körülötte, mert négy ára körül azt jánlotta, hogy menjünk ki valamennyien, s rendezzünk síversenyt. — Nagyszerű ötlet! — lelkendezett Igor. <- Igazi május elsejei versenyt rendezünk! S mivel labdarúgó-mérkőzést nem játszhatunk, - hiányzanak az edzések — hát sízünk egy jót! — Pedig ahogy elnézem ezt a pazar angol gyepszőnyeget itt, a kajütkompani előtt, szinte sajnálom, hogy nem futballozunk — tette hozzá Birger nevetve. SiVERSENY A TÜKÖRSIMA JÉGEN A sízéshez mostanában már nagyon fel kellett öltözködnünk. Ahogy közeledett a tél, a napból is mind kevesebbet láttunk, mindig nagyobb lett körülöttünk a félhomály. Az állomás reflektorai most már szürcet nélkül, állandóan égtek. Egész délután síztünk. Először megrendeztük a versenyt, amit mondanom sem kell talán, Igor nyert meg, hatalmas fö'énnyel. Olyan magabiztosan mozgott c helyenként tükörsima jégen, mint egy zsonglőr. Én magam is tűrhetően sízem, otthon a Magas-Tátrában gyakoroltam, de az ott egészen más volt. Itt csak helyenként találtunk havat, a többi mind jeg volt. De még így is sikerült megszereznem a becsületes harmadik helyet. öt óra körül hagyhattuk abba a sízést. Mindnyájunknak nagyon jól esett a mozgás, alaposan kifagyva, de jól felfrissülve tértünk vissza a kajütkompanibo, ahol Nyikita már vacsorával várt bennünket. Újból pazarul megterített. Arr.ikor visszatértünk, már az ajtóban fogadott bennünket. »- Ki nyerte a versenyt? — kérdezte. — Igor, mint mindig. Igor... — feleljem. - Na persze, mert én nem lehettem veletek, öregem, ha egyszer én felcsatolnám a léceket a lábamra, s versenyre kelek veletek .. ! - Akkor mindjárt hősi halottunk is lesz — vágott közbe nevetve Birger, miközben nagy gonddal tisztogatta léceit. Nyikita megsértődött. — No, nézd csak Sztyópo, ez a Jurij nem hisz nekem! - Hiszek, hogyne hinnék én neked, Nyikita! De csak, ha borscsot, scsit, meg pirozskit készítesz. Mert abban igazi művész vagy! Ez nem vitás, igaz Igor? Nyikita megnyugodott, szeme felragyogott. Nagyon büszke volt konyhájára. «- Azt meghiszem! öregem, amit én főzök ... ! Szóval, nem okarok dicsekedni, de higgyétek el, sízni akárki megtanulhat. A matematikát is meg lehet tanulni. Mindez csak idő kérdése. De főzni ,azt nem. Azt nem lehet megtanulni. Az művészet. Vagy van benne fantázia és tehetség, vagy nincs... Olyan az mint a költészet... A BŐVEN TERÍTETT ASZTAL KORUL Szóval, van is benne valami. Amikor dfiben felálltunk az asztaltól, hogy sízni menjünk, azt hittem, két napig már semmit sem bírok enni. De ahogy most megláttam a ragyogóan terített asztalt, meg a rengeteg ínyencséget, melyet Nyikita május elseje tiszteletére készített, azonnal kínzó éhséget éreztem. Szertartásosan az asztalhoz ültünk, omely roskadásig tele volt borral, vodkával, heringgel, különféle salátákkal, sonkával, gyümölcslevelekkel, naranccsal. Jó étvággyal fogyasztottam mindenből. Közben természetesen állandóan ittunk, hol az otthon maradottakra, ho! a többi antarktiszi társainkra, akik most más állomásokon minden bizonnyal szintén Onrepelnek, hol meg a világ minden dolgozójának az egészségére. Remek volt a hangulat. Az asztal másik oldalán ülők dalolni kezdtek, mi Igorral és Krucsinyinnal a poharunkat ürítgettük, miközben én még tömtem magam. Azt hiszem, már senki sem evett, csak én. Persze Igornak sem kellett több, látva hatalmas étvágyamat, ugratni kezdett: — Mi az Sztyópo, te téli álomra készülsz? Úgy eszel, mintha néhány hétre el akarnád magad lát- » ni üzemanyaggal! |||g Nyikita, aki imádta az evő embereket, nem hagyta, hogy zavarjanak. — Légy szíves, szállj le a Benjámin, ról, csak hadd egyék! — Nem mindenki olyan gyomorbajos, mint ti! - mordult rá Igorra. Igor jót kacagott. — Hát én igazán gyomorbajosnak látszom, ami igaz, az igaz! — s végignézett hatalmas atlétatermetén. Nyikita egészen bánatos lett, hogy abbahagytam az evést. Igort szidta, hogy miatta. Hiába magyaráztam neki, hogy mór jóllaktam, nem bírok tovább enni, nem hagyott békét, míg egy narancsot belém nem diktált. Közben a másik oldalon abbahagyták az éneklést, koccintgattok, s nagy vitába kezdtek valami dal címéről. Igor döntötte el a vitát azzal, hogy szép, férfias zengő hangján mindjárt elénekelte a dalt. „PoljubiJ ja ciganocsku, ona zamuzs visla . .." Mindnyájan énekeltek. Gyönyörűen tudtak énekelni. Megfigyeltem, már otthon is, Leningrádban is, hogy az oroszok nemcsak nagyon szeretnek, de nagyon tudnak is énekelni. Amint kettenhárman együtt vannak, s alkalom adódik rá, azonnal egy kisebb kórust alkotnak s máris énekelnek. Most is több hangon, zümmögve szállt a mélabús dallam. Ezen az estén a szokottnál tovább maradtunk együtt, sokat beszélgettünk, dominóztunk, sakkoztunk, dámáztunk. Csak pár perccel éjfél előtt mentünk haza, kiki a maga munkája utón, elvégezni a szokásos váltást. ÉS BÚCSÚT VETTUNK A NAPPALOKTÓL... Május elseje után berendezkedtünk a télre. A kajütkompanit is átalakítottuk, hogy hol étteremként, hol meg társalgóként, vagy tornateremként szolgáljon. Most már mind gyakrabban ébredtünk fel éjszaka is ordító, üvöltő szelekre, amelyek terhes hófelhőket hömpölygettek maguk előtt, néha méteres hóval lepte be az állomást. A fagy is napról napra erősödött, a hőmérő gyakran mór mínusz negyven fok alá süllyedt. Szívszorongva vártuk azt a percet, amikor majd minden sötét lesz, amikor mojd teljes lesz az éjszaka. A nap mindig alacsonyabban lebegett a hegyek fölött. Előbb lassan o közeli jégvölgyet borította el az árnyék, azután gyorsabban haladva felfelé kúszott a jéghegy oldalán. A nap hideg, halvány fénye tovább suhant, s végül már csak kis vörös sáv emlékezett rá az égbolton... Amilyen mértékben növekedett körülöttünk a sötétség, olyan mértékben vett erőt rajtam is bizonyos félelemmel vegyes várakozás, feszültség. Társaimmal mindig gyakrabban találkoztunk, ezekben a mind sötétebb órákban szükségünk volt egymásra. Hiába, az ember fényre született, a fény adja az erejét, küzdőképességét. Az ember nem szereti a sötétséget, napra van szüksece, amely minden élet ősforrása. Talán ezért kerestük ekkor mindig egymás társaságát. Szorongva néztünk a sarki éjszaka elébe... Egy nap azután Krucsinyin behívott bennünket a kajütkompaniba. Előtte való éjszaka, meg még azelőtt is két napon át állandóan tombolt a vihar, házcink között a tereken hatalmas hóbuckók keletkeztek. De ezen a reggelen csend volt. Bár az ég majdnem teljesen felhőtlen volt, olyan esti szürkülethez hasonló félhomályban érkeztünk a komponiba. Krucsinyin elmondta, hogy ma valószínűleg utoljára látjuk a napot, künn elég csendes az idő, mit szólnánk hozzá, ha kimennénk, megmásznánk a közeli hegyet, s onnét búcsúznánk e! tőle. Természetesen mindnyájan beleegyeztünk. A hosszú, hosszú sarki éjszaka beállta előtt még mindnyájan szerettük volna látni egyszer, erőt akartunk meríteni a sötétség időszakára, amikor a nap képe csak mint egy távoli emlék él majd bennünk. Szótlanul, kettesével, hármasával lépdeltünk felfelé a sikos lejtőn. Jobbról mellettem Birger lépkedett, baloda'cmon meg Igor. Alottunk az állomás reflektorai világítottak, de így is félelmetes volt a sötétség. Fenn a jégfennsíkon sokáig álltunk, nehéz szívvel búcsúztattuk a napot, amelyet most már sokáig, nagyon sokáig nem látunk majd. A következő napon fekete lett minden: a hegyek, az eddig olyan káprázatosan csillogó jeges völgyek. A nappalok egybefolytak az éjszakákkal. Ránk köszöntött a sarki tél, a sarki éjszaka. XI. 12. A hűvös novemberi szél pajkos kisgyerekként ját" szik a sárguló falevelekkel. A letarolt réten határőrök gyakorlatoznak.. Nemrég öltötték magukra az egyenruhát. Szünetben a parancsnok köré tömörülnek. Határmenti történetet szeretnének hallant. Ján Brančík egy ideig mosolyogva nézt a pirospozsgás fiatalokat, aztán megkérdezi tőlük: — A Javorekről hallottatok már? — — Nem. — Akkor ftgyelfetek. Rég volt, amikor még nagyon nehéz volt a határmenti szolgálat. Nap, mint nap találkoztunk határsértőkkel. Nem egyszer került sor tűzharcra. De akadtak olyanok is, akik „túljártak* az eszünkön. Ilyen volt Javorek is, aki pénzes emberek átvezetésére „szakosította" magát. Egyik holdvilágos éjszakán találkoztunk vele. ör» 'járatból tartottunk hazafelé, amikor a jobboldali őrszemtől az „Alj, ki vagy" parancs hangfoszlányait hozta felénk a szél. Aztán felberregett a géppisztoly... A helyszínen tudtuk meg, hogy nagyobb csoport akart átjutni a határon, fegyverrel szálltak szembe a határőrökkel. A harc csaknem egy óra hosszat tartott. Mindkét oldalon voltak veszteségek. A 18 tagú csoportból kettőnek sikerült a határon túlra jutnia. Az egyik később Bécsben belehalt sérüléseibe. A másik Javorek volt... Tavasz lehetett, amikor újból összetalálkoztunk vele. Az őrjárat felszólítására lövéssel válaszolt. Az egyik sorozat azonban eltalálta. Sebesülten szállltotflllllllinilllllllllltiillllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllf Határmenti történet JIHIIRIIIIIIIIIIIIIIIIIItlIlllllllillllllillllllllllilllllllHllllllllllllllll tuk kórházba. Fellélegeztünk, s örültünk, hogy végre nyugalom lesz a határon. De nem így történt. A kórházban valakinek szívügye volt, hogy Javorek büntetlen maradjon. Az őr ételébe altatószert kevertek. Megszöktették a foglyot. Később tudtuk meg, hogy egy kórházban feküdt néhány napig, majd Ismét átment a határon. Gondoltuk, tanult az esetből. Nem így történt... E határmenti faluból Jelentették, hogy gyanús embereket láttak. Riadó, futás a megnevezett helyre. Amikor megmotoztuk az elfogottakat, egyiküknél több személyazonossági Igazolványt s egyéb Iratokat találtunk. A kihallgatást vezető tiszt magában egyre csak ismételgette: „Honnan ismerem én ezt az embert? Talán együtt szolgáltunk a katonaságnál vagy az osztálytársam volt?" Motozás közben, a kihallgatást vezető tiszt egy sebhelyet fedezett fel s rádöbbent: „Hisz ez Javorek." Az első esetben ls ő hallgatta kl, így Jól emlékezett rá. A behegedt sebhely volt a bizonyíték ... A katonák csendben hallgatták a történetet. Ami* ^ kor a parancsnok elhallgatott, az egyik katona megkérdezte: — Parancsnok elvtárs, kt volt Javorek s mi lett a további sorsa? — javorek a szlovákiai Jarovcén született. A háború oégén ment ál Nyugatra, ahol beszervezték a kémhálózatba. A

r volt a feladata, hogy a felelősségrevonás elöl menekülő embereket átcsempéssze a határon. Dúsgazdag ember lett belőle. — Mi történt vele? Elnyerte méltó büntetését ..„ — A szünet véget ért. Újból kezdődik a kiképzés. Az újdonsült határörök keze keményen fogta a jegyvert ... NÉMETH JÁNOS