Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-12 / 312. szám, szombat

Egy korábbi cikkben fölhívtam már a figyelmet arra, hogy a csehszlovákiai magyar szellemi élet múltját vizsgálva nélkülözhetetlen szükség lenne tüzetesebben ügyelni a világirodalmi összefüggésekre, hatásokra, és kapcsolatokra. Akkor azt mondtam el, hogy a harmincas évek elején két kitűnő kritikusunk, Krammel Jenő és Simándy Pál, miként fordult tanácsért és támogatásért a modern világirodalom egyik nagyfához, Romáin Rolland-hoz, s hogy e kapcsolatnak minő hatása és visszhangja lett akkori életünkben. Most — egy évforduló kapcsán, de megint a saját tudományos érdeklődésem körében maradva — más példával szemléltethetem az említett tételt. szerzője és a C 1 a r t é szervezője küldi nekik. Ily módon e \Barbusse-levél, mely a Tűz' első számának elején jelent meg fénykép-másolatban és hozzávetőleges magyar fordítással, igen fontos adalék a húszas évek eszmetör netéhez. Barbusse itt tapintatosan ugyan, de határozottan bírálja azt a semmibe sem kapaszkodó s a társadalmi cselekvéssel szemben bizalmatlan humanista magatartást, amely kétségkívül kiolvasható a T ű z bői, bizonyos fokig a regényből is meg — ahogy Barbusse helyesen megérezte — a PoEz ősszel ötven éve, múlt hogy DOBOSSY LÁSZLÓ: Párizsban megjelent Henri B a r b u s s e regényS, A Tűz [Le feuj, amelynek már akkor, majd főleg a húszas években,, de azóta is rendkívüli volt a hatása. A század első felének egyik legnagyobb példányszámban kiadott irodalmi terméke ez; minden nyelvre lefordították (magyarul is három különböző fordítás készült belőle J. Barbusse műve azért hozott többet és mást, mint a sok más, szinte könyvtárnyi menynyiségű fölidézése a háborús élménynek, mivel úgyszólván azon melegében — 1916 őszén — érzékelni és érzékeltetni tudta, hogy a katonaruhába öltöztetett embernek az arcvonal egyik oldalán sincs köze a háborúhoz illetve a háborús célokhoz, hanem az a legfőbb gondja, miként mentse át életét a béke idejére; ezért alakult ki — a Barbusse-regény tanúsága szerint — az egymásrautaltságot ápoló életösztön, 8 fennmaradás biztosítéka; ezért érlelődött a lelkek mélyén a változást áhító forradalmi indulat. Ami itt művészi megérzés eredményeként jelentkezett — s épp ezért általánosabb értelmezés lehetőségét ls nyújtotta — sckkal pontosabban és gondolatilag tisztázottabban kap hangot Barbusse következő regényében, a Világosságban (Clarté), amely a háború végén mintegy levonta a T ü z b ő 1 adódó tanulságokat, s a félrevezetettségből, a vérből és szennyből lassan magához térő ember számára kijelölte a becsületével és méltóságával öszszeegyeztethető utat: a szocialista forradalom, a kommunista mozgalom útját. Érthető, hogy az eszmeileg „nehezebb", bonyolultabb Világosság szűkebb körben hatott, mint a két évvel korábban Irt s egyetemesebb emberi indulatoktól szított Tűz. A magyar nyelvterületen is ekkor főként a Tűznek volt különleges és — mint látni fogjuk — a csehszlovákiai magyar irodalom megindulása szempontjából elsődleges fontosságú hatása. Amikor ugyanis 1921-ben a két magyar forradalom emigránsai meg až eszmélni kezdő csehszlovákiai magyar Írók öszszefogtak, hogy folyóiratot indítsanak, Barbusse regényének címét írták a lap élére. Ma már nem kétséges, hogy ez a — Gömöri Jenő Tamás szerkesztésében megjelent s közvetlenül Barbusse kezdeményezéséhez és szellemi irányvonalához kapcsolódó — pozsonyi Tűz tekinthető a keletkező csehszlovákiai magyar irodalom legjelentősebb vállalkozásának; azzá teszik részint a haladó magyar szellemi termékek összefogására, részint pedig a közép-európai (elsősorban cseh és szlovák) kapcsolatok kiépítésére tett kísérletei. Amidőn tehát a világsajtóval együtt megemlékezünk a nevezetes BarbusseA tűz nem hunyt ki zsonyban szervezkedő folyóiratból is. 0 azonban túljutott már a passzívan szemlélődő humanizmus állapotán, a cselekvő humanizmus mozgalmát szervezi, s üzenetének írása idején épp azokkal áll nagy vitában, akik — mint főként Romáin Rolland — ekkor még nem vonják le a humanista gondalat gyakorlati következtetését s nem hajlandók helyeselni a forradalmi cselekvés eszközeit, s kiváltképpen a forradalmi cselekvéssel majdnem szükségszerűen együttjáró erőszaktól viszolyognak. Így válik teljes és bonyolult összefüggéseiben érthetővé ez a — tudtommal — sehol másutt nem közölt Barbusse-szöveg, amelyet épp ezért nem árt most újra közzétenni, némileg helyreigazított fordításban. regény ötvenedik évfordulójáról, illőnek látszik, hogy e korszakos mű kisugárzásának a csehszlovákiai magyar példáját is fölidézzük. E történet azért is tanulságos, mivel ütembeli eltolódás van a két Tűz között, öt év telt el a francia regény és a magyar folyóirat megjelenése közt, s ezalatt — mint már említettem, — az író gondolkodása továbbfejlődött, konkretizálódott. Barbusse már, jellemző módon, második regényének a címét tűzve zászlóra Clarté nevű szervezetbe tömörítette a kommunista értelmiségieket; ugyanekkor Pozsonyban az első regény címével és szellemében indul magyar folyóirat. A szerkesztők üzenetet kérnek és kapnak a Tűz írójától; ezt azonban már a Világosság „Kedves elvtársak és kollégák, Helyeslem jogos törekvésüket, hogy összhangba kívánják hozni az emberiesség és a cselekvés szellemét a mindnyájunkat foglalkoztató társadalmi elképzelés megvalósítása során. A mi korunkban már nem elég kizárólag csak emberlesnek lenni. Ahogy nemrégiben a Clarté csoportunkkal kapcsolatban kifejtettem, értékesek ugyan az emberbaráti érzelmek, a szánalom és a szeretet, hiszen apostoli hivatástudatot ébresztenek emberekben, akiket a küldetésükhöz szükséges áldozatvállalásra és hősiességre késztetnek. Ámde az emberi eszmény és a társadalmi elképzelés tényleges tartalma oly nyilvánvalóan mutatkozott meg, hogy többé már éppúgy nem lehet mellőzni, mint ahogy nem mellőzhetjük a mértan szabályait sem. Mindazoknak, kik szívükön viselik, hogy az emberek javára cselekedjenek s hogy hasznos cél jelé irányítsák érzelmeiket, mindenekelőtt való kötelességük, hogy e mai nagy bizonyosságokat tudomásul vegyék. Lehetetlen szóvá nem tennünk, hogy azok a humanisták, akik egyidejűleg individualisták is, zavart keltenek az eszmék harcában, mivel a megoldások, amelyeket javasolnak, gyakran túl személylek s csak a szerzőikre szabottak, s mivel, másrészt, teljes bizonytalanságban maradnak az eszközök tekintetében. Nézetem szerint eljött az tdeje, hogy felkérjük őket, állapodjanak meg ésszerű és gyakorlati eszményben, amelynek a megvalósítására összpontosíthatják az eddig túlzottan szétágazó erőfeszítéseiket. 1921. október 8. Világos, hogy e szöveg az előbb jelzett eszmetörténeti távlatban nyer értelmet és jelentőséget. Barbusse itt a Clartécsoport cselekvően humanista kommunistáinak magatartását állítja szembe az akkor, legfőbb szinten és átmenetileg Romáin Rolland által képviselt egyéni humanizmus híveinek magatartásával. Így illeszkedik be a pozsonyi magyar folyóirat — a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legelső s máris mily rangos fórumai — az európai gondolkodás belső tisztázódásának folyamatába s e folyamat egyik legmélyebb áramába. Kell-e szebb bizonyíték arra, hogy a Csehszlovákiában kibontakozó magyar irodalom kezdettől fogva igyekezett együtt lélegzeni s a lehetőséghez képest lépést tartani a világirodalom fejlődésével. Mások bizonyára más példákkal s talán jobban is bizonyíthatják e nyilvánvaló tételt, én csupán egyéb irányú kutatásaim anyagából Henri Barbusse* merítettem a múltkor és most vázolt néhány adatot. De véletlenül — épp Henri Barbusse kapcsán — személyi emlékekre is hivatkozhatom. Amikor a gimnázium felsőbb osztályaiba jártunk, nyelvtanulási célból rendszeresen olvastuk a Barbusse szerkesztette Monde-ot, amelynek előfizetőt voltunk. Később, közvetlenül az érettségi után, az ebben a hetilapban közölt apróhirdetés révén kerültünk ki — hárman — Franciaországba, hosszabb-rövidebb időre. Még később a Sarló is képviseltette magát (e sorok írójával) azon a háború- és imperializmus-ellenes világkongresszuson, amely Barbusse kezdeményezésére ült össze Amszterdamban. A Tűz tehát, amelynek ötvenedik évfordulójára most emlékezik a világ, nem hunyt kl, a mi tájainkon is évekig világított; de akadtak követői annak a fénynek is, amelyet Barbusse a későbbi munkásságával gyújtott. 1966. XI. 11. Nagy józsef: A parkban (tussrajz, 1985) ÚJ VERSEK CSONTOS VILMOS: Árnyék Akaratlanul Alája estem, Súlytalan, mégis Nyomja a testem. Kétségbeesve Szakadnék tőle, S nem léphetek egy Lépést előre. Szorít, fojt, szívem Jajdul, már látom: Végigterül az Egész világon. Ó, te békés est, te álmodó táj, csillagfényekkel surranó homály. A fák, mint roppant felemelt kezek lágy susogással felém intenek. Az éj köntöse még lilás szürke, csöndjét bíborszín nagy szűrőn szűrte. De körül lassú léptek suhognak: jön már botlón a gondteli holnap. Taréjos felhő Fekete árnya, Fehér galambszárny Hiába szántja: Nem oszlik, egyre Csak sötétedik. Sebzett a galamb, Szívemre esik. Vergődik a szív, A galamb véle, S egyik sem talál Meleg tenyérre. Hol vagy, ember, kit Nem fojt az árnyék, S hiszed: a béke Drága ajándék. Szívem galambját Vedd tenyeredre És simogasd meg, Kicsit szeretve. Meglásd, felrepül, S szétfoszlik szárnya Csapásain a Háború árnyal (A közelmúltban megjelent Új szerelem című kötetből.) TOROK ELEMÉR: Álmodó táj - DÉNES GYÖRGY: Ifjúság Vándoroltam nap hevében/ mécsvirágok tengerében, ujjongva és telhetetlen, ifjan még és verhetetlen. Teli voltam alma-ízzel, locsolkodtam rózsavízzel, ezüst-réten kóboroltam, arany-felhőn lovagoltam. Ezer csillag lángolt bennem, tavasz zengett a szivemben, harmat mosta karcsú lábam a hajnal-ég sugarában. És amerre jártam-keltem gyenge rózsákat öleltem, s rámlehelték a virágok a tündöklő ifjúságot.