Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)
1966-10-08 / 278. szám, szombat
4 ír. * 1 ' x. arátalmmal kijártunk Vasamaponkent a szigetre. Megyerlg ptllamoson utaztunk, majd tikkadt gyalogút következett, s a Dunán komp vitt át. A reggel még szürke vizén ilyenkor már kifeszültek a nyári nap prős sodronyai, s mintha azon lépkednénk, mint a kötéltáncosok. A szigeten sok oolt az érdekesség, a munkások hevenyészett, ötletes, hét végi házai, az akácok szegte, izzó homoktisztásokon bátor tornamutatványok, a büfésátor mindenféle ínyencséggel, és mindenütt szikrázó fövényen barnára égett lányok. Az árnyékban, megfontolt férfiak sakkoztak, szíjasak, inasak, a Dunában üvöltő fiúk vízipólóztak, a sátrak előtt családanyák kismosással bajlódtak. Volt, aki rejtvényt fejtett, mások családi dolgaikról, a közeledő háborúról beszéltek, vagy elnyúlva a homokban olvastak. És Voltak akik hallgattak, s a mozdulatlan eget nézték. Én Matadorral és Dromedárral jártam a szigetre, .s ezek a fiúk mindenben különbek voltak, mint én. Üszás, birkózás, dupla szaltó, zsákfutás — mindenhez jobban értettek. Biztonságban éreztem magam az árnyékukban. Nem tiszteltek senkit és semmit, de Pergament elvtársat ők is megcsöndesedett figyelem mel hallgatták. Pergament elvtárs nem volt öreg ember, harminc körül járhatott, de vékony, világos bőre a csontjára töppedt, a szőke haját is alaposan elhullatta. Középiskolai tanár volt, egészen addig, amíg egy diákszervezkedés miatt felfüggesztették, majd kitették a szűrét és rendőri felügyelet alá helyezték. Végül aztán ez megszűnt, s így kijárhatott ide. Pergament elvtárs az egész nyarat idekint töltötte, mindig akadt számára hely, hol itt, hol ott, valamelyik viskóban. Egy ízben a csendőrök közveszélyes munkakerülés címén elvitték, de másnap újra viszszatért. A galaktika rejtélyét Pergament elvtárs szép júniusi és júliust vasárnap délelőttökön igyekezett világossá tenni a feléje hajló koponyákban. Erektől feszülő, napégett, szeplíls keze előrenyúlt s a kvarccsillagoktól szikrázó homokba belerajzolta a tejútrendszert. — Látjátok — mondta diadalmasan, és kopaszodó feje kifényesedett — a Tejútnak lapos zsebóraalakja pan. A/fci Je lótnm a t el utat 0 homokban. Es ma lvld. IS IdlUJIl l s felmondanám Pergament elvtársnak a leckét a galaktikáról, ami azóta se hullott ki agysejtjeimből. Elmondanám neki, hogy tőle hallottam, hogy egész naprendszerünk milyen piszlicsár semmi a Tejút milliárdnyi csillaga közöttI De Pergament elvtárs már rég nincs, és barátaimról, Matadorról és Dromedárról sem tudom, léteznek-e, csak IEzüstfüvei találkoztam a múltkor a trolibuszon, de hát belőle meg olyan családanya lett, hogy karcsú Ifjúságunk nevében gyorsan eltávolódtam tőle. Mert Ezüstfű maradjon meg olyannak, amilyen volt a szigeten, hiszen 0 volt minden következő szerelem előképe. Pergament elvtárs éppen a Nagymedve, vagyis a Göncölszekér napi mozgásának térképét rajzolta le, ^ amikor meztelen vállamat egy sima arc hűvöse érintette. Óvatosan hátrapillantottam, ő volt. Ezüstfű, a legjobb tornászlányok közül való. Egy fiatal szobrász megmintázta őt először homokból, aztán márványba Véste az arcát. Amikor később, a háborúban rátaláltak erre a szobrászra, aki fagyottan hevert egy ukrajnai országúton, ott volt a kenyérzsákjában ez a csodálatos női fel. Összeakadt a pillantásunk, nyílt, okos arcába néztem. Ereztem bőrének hűvös szappanszagát. — Este aztán megtekinthetjük a valóságban is — mondta öregbácsis, rezonáló hangján Pergament elvtárs, a született pedagógusok megszállottságával. Kétnapos ünnep volt ez, s az emberek java része mind a két napot idekint töltötte. Délután Ezüstfű bemutatott fivéreinek, közös sátruk volt a telepen. A két fivért látásból ismertem, magasak, izmosak, könnyű járásúak, ugyancsak jó tornászok és nagy tréfamesterek. Az egyik ötvös, a másik ezüstműves. Meghívtak vacsorára a sátruk elé. Szalonnát és kolbászt sütöttek nyárson, s amikor nem VÉSZI ENDRE (MNK): «••••••• • • • •«• • • * • • • » - - - , * 4 ,« t * 4 •««*»«•• • . ... V. •>••<« . < • • « «»»••• •«»•*•• » « « • • «•••#•*•••«««*•••»« i • • • . « • M* *M • • • • i • i • w TM -------- <•<<<•<••••<<••<• ,V« • « « • «« • *•««««•*•<***• . . . * « • * « V «•••«••• • • • • I » « • *•« «•««•«•*««_•.• • t • * • • • akartam zöldhagymát enni, nővérükre néztek, és széleset kacagtak. Már parázsba omlott a kis tábortűz, s lassú, puha rétegekben leereszkedett az este. Elfogultan, de eláradt boldogsággal beszélgettem Ezüstfűvel és testvéreivel, a családhoz tartozónak éreztem magam. FyilStfl'i szürkéskék szeme gyakran találkozott J-^UMMü az enyémmel. Ez bátorított, hogy magamról beszéljek, arról, hogy jövőre felszabadulok, és aztán mint segéd... — ... mint segéd, igen, és akkor mi lesz? — Ezüstfű a szemembe nevetett, s nem tudtam, gúnynak vegyem-e a szavait, vagy érdeklődésnek. Valamit magyaráztam, hogy mennyi lesz az órabérem, hogy nálunk viszonylag jól fizetik a segédeket. — ... igen jó, és akkor mi lesz? —• Ezüstfű megismételte a kérdést. Szeme kékesszürkéjét a nevetés belülről átvilágította. Ez azonban csak pillanatig tartott, a zavar és tétovaság, s megint a két fivér harsány, férfias tenorjára kellett figyelnem, s megint csak azt éreztem, ha ezek között élhetnék, ha itt családtag lehetnék, egész életem vígan alakulna. Szokatlan, fülledt este volt, párás, kékesbarna, s ez úgy érte az ember bőrét, mint egy nagy állat lehelete. Ezüstfű eltűnt a sátorban, majd újra előkerült. Fürdőruhába öltözött, s hívott, ússzunk egyet a Dunában, nincs annál csodálatosabb. Elindultunk a víz felé. Mindenfelé sárga meg piros tüzek. Az egyik tisztáson mandolinzene szólt, s a fiatalok táncoltak. Egy sátornál menyasszonyt és vőlegényt búcsúztattak énekkel, s biztatták, tűnjenek csak el a sátorban. A férfi is, a nő is sovány volt, hosszú munkanélküliség állt mögöttük, s most a barátaik megrendezték ezt a nászéjszakát. Sátrat szereztek nekik két teljes hétre, s a kis közösség gondoskodott a lakodalmi vacsoráról, amely ebben az esetben csípős marhagulyás volt. A vőlegény száz Szimfóniát kapott, a menyasszony babos ruhaanyagot s egy szandált. Ha majd bennünket köszöntenek így, gondoltam, s Ezüst fűre néztem, aki hosszú léptekkel haladt mellettem, szinte átszelte a sötétséget: magas volt, a válla egyenes, és jókedvű szeme mandulaívű. A parton Pergament elvtárs már nem ült magányosan, vagy négyen-öten figyeltek a szavára s az égre, amely bolyhosán, puhán, mint valami óriás homály lebegett fölöttünk. A fnlvnnál megálltunk. A nagy vizet /és ; éjszakát most nem választó, az választotta el partvonal, egymásba folytak, úgy tűnt, hogy az ég peremén is víz csobog. Alltunk egymás mellett, a vállunk összeért, s a sima fiatal bőrünk. — El tudnám képzelni veled a jövőmet — mondtam kigyúlt fülekkel. Ezüstfű felnevetett — Jó kis slágerszöveg — felelt gyorsan, és karcsú testével a vízre feküdt. — Gyere — kiáltott a barna sötétségből. Egy ideig egymás mellett úsztunk, de ő jobb úszó volt, s mindig távolabbról hallottam egy-egy szavát. Jókedvű, lobogó szavak voltak ezek, mind csupa jelkiáltójel, és egyszerre semmit se hallottam. Körülvett a súlyos tömeg, az éjszaka és a víz, mint egynemű végtelenség. Egyszerre fázni kezdtem a párás, fullasztó sötétben. Se a lány, se a sziget, se a part! Minden eltűnt. Torkomban, bordáim mögött éreztem a félelmet, egész testemben féltem, és tiltakoztam. Ezüstfű után kiáltottam, de a hangom hordóba fúlt. S a félelem, hogy hová tűnt el a lány és a magány, amely bekerített, kihúzta karomból az erőt. Gyors, görcsös, kapkodó úszással a partra igyekeztem. Reméltem, tán itt találom Ezüstfüvet, de a lány nem volt ott. Komikusan ordítoztam, rohangáltam végig a parton. Ezüstfű nagyon sokára került elő. Vltem a parton kiégve, gyáván, szomorúan. Ott állt a lány, feszes bőrén vízgyöngyök, foga kegyetlenül nevetős. — Begyulladtál, kiskoma? — Ennyit kérdezett, nem is csúfolódva, de minden reményt, minden álmot megsemmisítve bennem. — Odaát voltam — ^mutatott a túlsó partra — ültem egy kövön, és hallgattam a zenét. Hülye zene, hülye szöveg, kispolgári maszlag, de azért zene. És közben az ember egész másra gondolhat. — Felállt. — Na, gyere, kiskoma, menj szépen a barátaidhoz. Elindult egyenes törzzsel, hosszú léptekkel. Kurta, sötétszőke hafán megcsillant a hold. Aztán a fény egyenes vállára csúszott. — Isteni a víz — szólt vissza jókedvűen. A nagy-nagy csendben, amelynek tartalma van, hallani lehetett Pergament elvtárs megfontolt ünnepi szavait a megtisztult csillagok alatt. Nem is tudjátok elképzelni, hogy a Tejút milyen nagy. Olyan végtelenül nagy, hogy a fény útja egyik végétől a másikig éppen százezer évig tart. 39. Goncsarov figyelt is rá, nem is, beburkolta a lányt köpenye szárnyóval, s úgy üldögéltek, melengetve egymást. Jíeresztben az utcán egy halott német hevert oz árokban. Hasmánt feküdt, leesett sisakja meg a szíjazat a hátán csillogott a holdfényben. Már kihamvadtak a tüzek, égésszag terjengett a levegőben, egybevegyült a snedves föld és fű erős, tiszta illatával. végtelen magasban vaktában iparkodott Jkelet felé az éjszakai égbolton egy repülőgép. Légvédelmi ágyúk lövedékei viľflantak fel olykor arrafelé, és időnként tüzérségi tűz tompa, föld alatti moraja hallatszott. S mikor elcsitult, még tapinthatóbb lett a csönd. S e csendett zokogás, halottsiratás jajszava töltötte meg. A község szélén németek által agyonlőtt falubeliek feküdtek. Hat ember a lóálláson. S köztük egy asszony. Goncsarov látta őket, mikor rajtaütöttek a falun. Megfeketedtek a tűző napon, arcuk felpuffadt, csupasz lábuk szétvetve a szalmán. Az asszony haja kuszán csomóba tekeredve, mint a kóc, benne szalmatörek, száraz trágya, megalvadt vér. A többiektől külön egy tizenegyéves forma fiú ült a lerombolt istálló falánal, a szájából ömlő vérpatak a mellére fagyott. Most, hogy a harmonika elcsöndesedett az utcán, különösen szívettépően hallatszott a jajveszékelés a falu végéről, ahol a szeretteik által imént elsiratott halottak feküdtek. De a közeli kertekből boldog sugdolózás és csókok csitította kacagás neszeit hozta a szél. Megfért egymás mellett a fájdalom s az énekszó, meg a röpke szerelem, mely nem hosszabb, mint a nyári éj. Holnap már új harc várja ezeket a katonaruhás legényeket. De az élet, mely követte őket a harcba, nem veszhetett ki belőlük. Az élet a megannyi szörnyű csapás és pusztulás idején elfojthatatlan erővel, diadalmasan küzdött jogaiért. És ezeknek a katonáknak a júliusi és csillagvégtelenje alatt be kellett teljesíteniük a szerelmet minden előre nekik ajándékozott, s le nem élt esztendőért. Hogy majd egyszer, ha háborúk és csapások elvonulnak, ott éljenek a fiaik ezen a földön, akik hosszabb kort érnek meg apóiknál. És Goncsarov mellett ott ült a lócán a katonalány, és a férfi úgy burkolta be köpenyébe, mint azt a páratlan lényt, amilyennel még sohasem találkozott. NYOLCADIK FEJEZET Kora reggel Trojnyikov elindult segédtisztjével a hadtestparancsnokhoz. Verőfényes nyári reggel volt, a kelő nap sugarai szembe sütöttek. Tizenkét kilométert robogtak szélsebesen egyik szárnytól a másikig. Trojnyikov maga mellé tette tányérsapkáját a kocsi ülésére, nehogy lefújja a szél. A sebesség, a szél, az erős motor zúgása: mindez felpezsdítette vérét, jólesett tüdőre szívni a friss levegőt. Már szinte a falucska előtt egy eltévedt felhő érte utói őket és jókora esőcseppeket hullatott rájuk. És köröskörül nyomban csillogni kezdett minden. A kidőlt, letiport sövénykerítésen keresztül Trojnyikov behajtott a megázott almafák védelme aló. A kertben a föld alaposan fel volt túrva, a forgolódó tankok acélteste mélyen feltépte a fák törzsét, lesodorta kérgüket. Trojnyikov kikapcsolta a motort, a kocsi utolsót rázkódott, és elnémult... A bombatölcsérekből és kátyúkból feketéllő, zötyögős úton való száguldás utón első pillanatban megingathatatlanul szilárdnak tetszett a föld a csizma alatt. Térképtáskáját fogva, Trojnyikov felszaladt a tornácra. A gimnasztyorka már száradni kezdett a vállán, a szíjjazat feszesen ropogott a testén. Fogadta a felugró segédtiszt tisztelgését, kurtán utasította: „Jelenst be!" - és szemhunyorítva körülpillantott a tornácról. Megégett vaságy állt keresztben az utcán: egy kendőbe burkolózó asszony ült a szélén és arcát a nap felé fordította. Mellette aprócska kislány kuporgott a hamuban, mintha csak a padlón játszana; csupasz lábacskáját kinyújtotta és az épségben maradt varrógép fénylő nikkel-kerekét forgatta csillogó szemmel. Házukból nem maradt más, mint hamu és a kormos tégla-alapzat, s a falak helyett most meg perzselődött orgonabokrok meg meggyfák vették körül, melyek nemrégen még az ablakok alatt zöldelltek. A kislány egyszer csak felkapta a fejét. Néhány gyerkőc rohant végig lökdösődve és egymást taszigálva az utcán; kezükben papírlapokat lobogtattak, melyeket egy szétlőtt német autóból sodort ki a szél. A kerék nélküli, sárga foltos személykocsi a hasán hevert az út szélén; mind a négy ajtaja nyitva volt, és az autón keresztülfújó szél felkapkodta ezeket a rikító színű, vörös, zöld, sárga, nyomtatott lapokat. Odahulldogáltak a kerítések tövébe vagy a pocsolyákba és lassan úszkáltak a vizén. Az ajtóban megjelenő segédtiszt behívta Trojnyikovot; az ezredes elfordította tekintetét a képről, és belépett a házba. Scserbatov épp befejezte reggelijét, melyet Szorokinnal, a törzsfőnökkel és Brovalszkijjal együtt költött el... — Tarts velünk! — invitálta Trojnyikovot, de közben a napfényben csillogó. 40. fehér tejsugárra ügyelt, nehogy melléöntse. — Iszol egy kis tejet? Nézd, hogy gőzölög. Még meleg. Mikor Trojnyikov meglátta a friss vajat, cipót, s az agyagcsuporból csurgó tejet, hirtelen rettentően megkívánta a tejet és a fekete kenyeret. De eszébe jutott az iménti látvány odakinn, és nem fogadta el az invitálást. Valahogy feszélyezte, hogy most asztalhoz üljön és tejet igyon kenyérrel. És igyekezett elfordítani pillantását a reggelizőkről, A huszonnyolc éves korára ezredessé és hadosztályparancsnokká előlépett Trojnyikovnak nem volt gyermeke; nem is volt nős. Pontosabban nős volt, de elvált, és már két éve élvezte az agglegény életet. De egy fiúgyermekre régóta vágyott. Egy jó barátra. Akivel ezernyi igazi férfidolgot művelhetne. Megvárta míg a hadtestparancsnok befejezi reggelijét, leült a fal mellé egy zsámolyra és porlepte krómcsizmája orrát nézegette, amelyen még így is csillogott a napfény. A küldönc végre leszedte az asztalt és kiment. Scserbatov maga elé húzta a térképet. — Halljuk a jelentést. Trojnyikov gyorsan felállt és odament a térképhez. Rápillantott a hadtestparancsnokra. Scserbatov nagy arca, a szája sarkából húzódó, kőbe vésett ránc mozdulatlan volt; a tábornok Trojnyikovra emelte semmit sem tükröző szemét, majd lebocsátotta tekintetét. Az ezredes megérezte, hogy izgatott. Nagyon is szivén feküdt, amit most jelenteni szándékozott és rettegett, hátha nem értik meg, hátha nem tudja meggyőzni feletteseit (Folytatjuk)
